Még mindig az örömhírről

 Kegyelem és békesség…

„Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!  Hallgasd csak! Őrállóid hangosan kiáltanak, együtt ujjonganak, mert saját szemükkel látják, hogy visszatér az Úr a Sionra.  Vígan ujjongjatok mindnyájan, Jeruzsálem romjai! Mert megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet!   Kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára; meglátják majd mindenütt a földön Istenünk szabadítását.” (Ézs 52,7-10)

Kedves Testvérek!

Múlt héten azzal zártam az igehirdetést, hogy unalmas leszek, mert mindig az örömhírről fogok beszélni. Talán a mai alapigénket hallva mindenki tudatosította, hogy valóban így lesz. Az öröm és az ujjongás az a központi jelenség, amely áthatja a mai igeszakaszunkat.

A prófétai képben egy hírnököt látunk szaladni. Az ókori világban még nem volt email vagy Messenger vagy mobiltelefon, de még posta sem. Az emberek többsége nem tudott írni. Nem kaphattunk levelet, se képeslapot. A leggyorsabb üzenetküldési lehetőség a hírnök volt. Fontos katonai híreket az ókori nagybirodalmakban gyakran lovas futárok szállítottak. A magánjellegű leveleket és üzeneteket pedig gyalogos hírnökök vitték.  Az eredeti szövegben nincs benne, hogy milyen hírt hoz a hírnök, de abból, hogy a szöveg szó szerint szép lábúnak nevezi, már utal arra, hogy a hír, amit hoz, örömteli tartalmú. Honnan tudták Jeruzsálem őrei, hogy örömhírt hoz a hírnök? Úgy rohant, ahogy csak tudott. Akármilyen messziről jött is. A hír, amit hoz, fontos, halaszthatatlan és pozitív tartalmú. Azután a prófécia kifejti az üzenet tartalmát, amit az őrállók ismételnek és megerősítenek: békesség, öröm, szabadulás. A szabadulásra használt szó rendkívül izgalmas, Jeshuah, ami nem más, mint Jézus neve héberül.

Ézsaiás próféciájának alkalmazása egy messiáshívő zsidó dicsőítő dalban

Az eredeti címzettek a babiloni fogság hivatalos végét ünnepelhették, azt, hogy az elhurcolt júdaiak végre visszatérhetnek Jeruzsálembe, de őket megelőzi maga az ÚR, aki előttük halad, visszatér a szent helyre. Ez a szabadítás olyan hatalmas, hogy minden nép számára látható lesz, egy olyan csoda, amely mintegy bizonyíték Isten hatalma mellett. A mai igeszakaszunk több ponton is párhuzamot mutat a múlt hetivel, érdemes őket egymás mellé tenni és úgy olvasni: a Biblia nyelve gyakran alkalmaz ilyen előre- és visszautalásokat.

Ézsaiás prófétát úgy is szoktuk emlegetni, hogy ő az Ószövetség evangélistája. Az egész prófétai könyv hemzseg a messiási próféciáktól és utalásoktól. Az Újszövetségben ezt a könyvet idézik leggyakrabban a szentírók. Ezt a mai igeszakaszunkat is. Már maga az evangélium kifejezés is, amely Jézus Krisztusról szól, alighanem innen eredhet.

Kivel kezdődik az evangélium? Nagyon érdekes, hogy nem Jézussal. Bizonyos értelemben Keresztelő Jánossal, aki gyakori szereplője az adventi evangéliumi részleteknek. Márk evangélista például mindjárt evangéliuma második mondatában szerepelteti Keresztelő Jánost, de Lukács is először János születését beszéli el és állítja párhuzamba Jézuséval. János evangélista pedig úgy beszél a Keresztelőről mint az első tanúról, aki a kritikus pillanatban megvallja – mit is? Hogy NEM ő a Messiás. Milyen izgalmas, nem? Isten először egy követet küld, egy hírnököt, egy útkészítőt, aki MÉG NEM az Eljövendő. Mielőtt elhangzana Isten szájából az a bizonyos nagy IGEN és nagy ÁMEN minden korábbi ígéretének beteljesedése a Fiúban, még utoljára küld egy szolgát, hogy aztán a Fiút is elküldje szolgai formában. János és Jézus között csupán fél év a korkülönbség. Ez az igeszakasz szokott Mária és Erzsébet találkozásának ünnepének igéje is lenni, amelyet néhány evangélikus gyülekezet is ünnepel a világ több pontján, de a Vizitáció jelenetét mindannyian jól ismerjük a magyar és nemzetközi egyházművészet jeles alkotásai révén. Erzsébet azt kérdi Máriától, hogyan lehetséges, hogy Urának anyja látogatja meg őt? S ez a kérdés feszíti később magát Jánost is Máté evangéliumában: Te jössz hozzám? – kérdi Jézustól.

Jánossal együtt mi is kérdezhetnénk Jézust: „Uram, te jössz hozzám?” Isten jön az emberhez? A szent jön a bűnöshöz? A méltó a méltatlanhoz? Hogyan lehetséges ez?

Azért kell az evangéliumnak egy ilyen fantasztikus emberrel kezdődnie, mint Keresztelő János, hogy még inkább egyértelmű legyen, még egy ilyen kiválóság sem lehetett maga a Felkent. A legkiválóbb ember is megbotlik. Neki magának is a bűnbánat keresztségére van szüksége. Viszont János válik az örömhír első hirdetőjévé is. Ha tovább olvassuk a mai evangéliumi igeszakaszt, látjuk magunk előtt, amit János látott, és halljuk, amit mondott: Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét. (A bárány az arámi nyelvben egyaránt jelent fiúgyermeket is)

Isten Báránya, az Isten Fia volt az egyedül méltó arra, hogy Krisztusként, Messiásként a világba lépjen. Azért jött, hogy a bűnöket elvegye. A legsúlyosabb, leggyalázatosabb bűnöket is. Magára vegye. Milyen izgalmas, hogy ugyanehhez az üzenethez jutunk, ha Ézsaiás próféta könyvét tovább olvassuk a mai perikópa után, az 52.fejezet végétől ugyanis elkezdődik az Úr szolgájáról szóló 4. ének, amelyben a szolga szenvedéseiről olvashatunk. Valaki, aki ártatlan szenvedése által szabadítja meg a bűnösöket. Otthon nyugodtan tegye ki-ki egymás mellé a két fejezetet. Vajon nem ez a Krisztus? – kérdezi a samáriai asszony, és mi is így kezdünk el hinni, ilyen kicsit bizonytalankodva, de már sok mindent megtapasztalva. A samáriai asszony is futott vissza a városba, hogy azoknak vigye az örömhírt, akik őt korábban kirekesztették. Az emmausi tanítványok azt kérdezik: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” És amikor a saját kérdésükre igen a válasz, rohannak vissza Jeruzsálembe hanyatt homlok, mert az örömhírnek gyors lábúnak kell lennie.

Mondják történészek, hogy Jézus egy nagyon szerencsés időpontban jött a világra 2000 évvel ezelőtt. Éppen Augustus császár került hatalomra, megszilárdítva ezzel a Pax Romana-t, a viszonylagos béke és jólét államát. A Földközi-tenger medencéjét behálózták a római katonák által épített köves utak, ami lehetővé tette, hogy az apostolok az örömhírrel elképesztő sebességgel tudjanak közlekedni. Az apostoli levelek pikk pakk odaértek – persze a kor viszonyai között értve – a címzettekhez. A Jézus Krisztusban kapott szabadulás örömhíre néhány évtized leforgása alatt meghódította az akkor ismert világot.

Ma egy nagyon hasonló technikai forradalomban élünk. A hírközlés elképesztő mértékben felgyorsult. Nyomtatás, rádió, TV, internet, okostelefon. Ma már a nap bármely percében online lehetünk, híreket fogyaszthatunk a földgolyó bármely pontjáról. És ennek van egy csomó hátulütője. Ezek persze főleg rossz hírek, mert annak van hírértéke. Gyakran manipulált hírek, vagy a saját szokásaink, előzetes várakozásaink torzítják az információt. Meghalljuk-e a jó hírt, amit Isten ma is hirdettet önmagáról? Azt, hogy Ő uralkodik, nem erőszakkal, nem önkényes hatalommal, hanem szeretettel. Sőt, mi több, leszünk-e mi magunk is hírnökei, hordozói ennek az örömhírnek?

Pénteken a Kis Bálint iskola karácsonyi műsorán hallottam először a Carol of the Bells című angolszász karácsonyi ének magyar változatát. Csak pár sort idéznék a magyar szövegből: „Hírnöke most bárki lehet, kisgyerekek és öregek, Szent üzenet, zengje harang, szóljon a hír, szálljon a hang!”

A Glory dicsőítő zenekar magyar nyelvű feldolgozása a Carol of the Bells-re

BÁRKI lehet a hírnöke. Te is, én is. Legyünk örömhír-vivők. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, aki a rólad szóló örömhírt viszi, annak magának is hinnie kell. Kérünk, gyógyítsd kishitűségünk, erősítsd meg derekunkat, lábainkat és szívünket, hogy a gyermek lelkesedésével és a felnőtt felelősségével legyünk a Te hírvivőid, hiszen te az evangéliumot ránk bíztad. Ámen