Igehirdetés Mezőtúr és Gyoma evangélikus
gyülekezeteiben június 21-én, apák napján Ez 18, 20-32 alapján
Szeretett Testvérem!
Milyen kép él benned az apádról? Hogyan
emlékszel rá? Kinek él, kinek már meghalt, de az biztos, hogy felnőttként
egészen másképp tekintünk az édesapánkra, mint gyerekkorunkban. Van néhány
ismerősöm, aki apa nélkül nőtt fel, mégis él bennük valamiféle apakép. Milyen
ez az apa? Erős? Okos? Jóságos? Kedves? Hogyan viselkedett veled? Melletted
volt életed nehéz pillanataiban? Számíthattál rá? Jelen volt? Mennyire láttad a
bűneit, a gyengéit? Mi az, ami ebből rád is hatott? Mi az, amit kaptál tőle? Mi
az benne, ami megbocsátásra szorul? Mit tartasz a viselkedésében követendőnek?
A homo sapienst az apaság tette naggyá. Az
emlősfajok többségénél az anyák hatalmas ráfordítással gondoskodnak a
kölykeikről: a méhükben hordják majd emlőikből táplálják őket. Az emlősapák
viselkedése viszont eléggé sokszínű. Az orangutánoknál például az apai
ráfordítás szinte semmi, az ivarsejtet leszámítva. Az ember valahol attól
ember, hogy amikor apává lesz, minden más emlősfajjal összehasonlítva komoly
erőforrásokat áldoz a gyermekeire. Ennek persze vannak árnyoldalai is, de
ha nem volna az apaság, egészen másképpen alakult volna a fajunk sorsa –
állítják az evolúció tudósai.
A Szentírás is óriási jelentőséget
tulajdonít az apáknak. Az apák befolyása olyan erős, hogy ha rossz példát
mutatnak, gyűlölik Istent és megvetik törvényét, akkor három vagy akár négy
generáción keresztül is kárt okozhatnak utódaiknak. Legalábbis ezt
fogalmazza meg a tízparancsolat záradéka, amelyet nem szoktam felolvasni az
úrvacsorai liturgiában, éppen a fenyegető jellege miatt. Hovatovább a nyugati
keresztény tanításban van egy kifejezetten jelentős tanítás, az ún. eredendő
bűn dogmája, amely szerint a bűn nem az életünk menete közben ragad ránk – kire
igen, kire nem, hanem megörököljük. Méghozzá apánktól. Mint valami genetikai
hajlamot egy súlyos és halálos betegségre. Az apák természetesen a jót és az
áldást is örökül hagyhatják utódaiknak, itt pedig már ezerszeres a szorzó.
A kérdés az, hogy kire irányul az apa élete? Az egy igaz Istenre? Vagy
önmagára?
Mai igénk mégis azt mondja, hogy az apa –
nem isten. Nem mindenható. Nem tudja az örök halált hozni a gyerekei lelkére.
Erre egyszerűen nincs hatalma. Még akkor sem, ha bántja őket, és súlyos bűnöket
követ el ellenük vagy az anyjuk ellen. Az apa-teremtmény. Ugyanígy megváltani
sem tudja az apa a gyerekét. Nem tud helyette dönteni. Az apa tettei, legyenek
bármily igazak, nem számítanak akkor, amikor Isten a fiút ítéli meg. De a bűnei
sem számítanak bele a fiú bűnlajstromába.
Mai igénkben Ezékiel azt mondja, hogy
mindenkinek a maga tetteivel kell elszámolnia. Isten nem kéri számon az
elődeink sarát, de nem takarózhatunk igazságukkal sem. A minta, amit tőlük
láttunk, a tőlük kapott genetikai örökség egy csomó mindenre hajlamossá tehet
minket, de nem determinálja az Istennel való kapcsolatunkat. Se pozitív, se
negatív irányba.
Hogy az életünk iránya milyen, hogy
önmagunkba belecsavarodva élünk, vagy pedig Isten felé fordulva: ebben
kinek-kinek saját felelőssége van. Isten ugyanis minden generációnak megadja a
lehetőséget, hogy felé forduljon és megtérjen hozzá. És minden generáció minden
tagjának. Ezékiel kb. 30 éves volt, amikor a törvény szerint lehetősége lett
volna papi szolgálatba lépni: neki ugyanis ez volt az öröksége. Így kellett
volna lennie. Csakhogy Ezékielt a júdai elit többi tagjával együtt elhurcolták
a babiloniak és a hazájától távol telepítették le, később pedig a templomot is
lerombolták. Ezékielnek semmilyen emberi lehetősége nem volt arra, hogy ősei
módján szolgálja Istent. Ő azonban figyelt az Isten szavára és prófétává lett.
Így nyitotta meg a lehetőséget nemzedéke előtt, hogy Isten felé forduljon és új
életet kezdjen.
Aki nagyon kukacoskodni akar a
Szentírással, abban már talán mocorog a kérdés, hogy most akkor melyik az igaz?
Hogyan lehet, hogy örököljük a bűnt, de mégis a magunk tettei alapján ítélnek
meg? Hogy lehet a kettő egyszerre igaz? Most akkor nem számítanak az ősök? Nem
számítanak az utódok? Mindenki egyénként áll csak Isten előtt, és tiszta lappal
indul?
Természetesen számítanak az ősök. Számít az
örökség. De hogy az örökséggel pontosan mit kezdünk és hogyan megyünk tovább,
az már azon múlik, átadjuk-e önmagunkat teljességgel Isten kezébe, vagy
megrekedünk ott, hogy a saját vétkeinkkel, vélt és valós igaz tetteinkkel
bíbelődünk? Hiszen nincsen ember, aki életében legalább egyszer ne vétkezne, és
olyan sincs, aki életében legalább egyszer jót ne tenne. Nem az a kérdés
tehát, mi áll a könyvelésben, mennyi rossz van az egyik oldalon és mennyi jó a
másikon (tetteink nagy része úgyis vegyes motivációból ered). Odaadom-e mindezt
Isten kezébe?
Ezékiel könyvében gyakran szerepel a ben
Adam, emberfia kifejezés. Az Úr szólítja így Ezékielt, aki teremtményként a
saját korlátai között igyekszik megérteni Isten akaratát. Van azonban egy
másik Emberfia, aki legszívesebben ezzel a kifejezéssel hivatkozott önmagára. A
názáreti Jézusról beszélek. Jézus emberfiává, teljesen emberré lett, hogy
magára vegye a bűnt és annak romboló erejét. Aki csak hisz őbenne, és hozzá
tér, annak új irányt vesz az élete, és egy olyan távlat nyílik előtte, amelyben
lehetséges a valódi változás. Valódi megbocsátás. Apáink és anyáink tévútjainak
elhagyása, rátalálás az igaz ösvényre. Sőt, az ő kezében lehetséges megérteni
az apaság és anyaság valódi lényegét. Emberként imádkozhatunk, áldást
mondhatunk szüleinkre, gyermekeinkre, unokáinkra. Lelküket azonban nem
birtokolhatjuk. Még a sajátunk sem a miénk. Tegyük le szeretteink sorsát,
életét annak a kezébe, aki sokkal jobban szereti őket, mint ahogy mi valaha is
képesek lennénk.
Imádkozzunk! Urunk, tiéd az apák lelke és a
fiaké, az anyáké és a lányoké. Cselekedjél velünk a te kegyelmed szerint,
hiszen nem kívánod a bűnös ember halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Legyen
így a mi életünkben, szeretteink életében is! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése