Fellebbezés Istenhez

 Szeretett Testvérek!

A Youtube-on nemrég kezdtem követni a Kritikán felüli nevezetű csatornát, ahol a csatornakészítő filmek elemzésével foglalkozik. De nemcsak konkrét filmek, hanem egész életművek illetve műfajok áttekintésére is vállalkozik. Van egy olyan videója, amelyben a Karácsonyi film műfajának történetét járja körül. Több érdekes megállapítása is van. Például, hogy a karácsonyi filmek alapvető paradoxona, hogy kritizálják a csak fogyasztásra épülő életmódot, miközben maguk is a fogyasztói kultúrának a csúcstermékei. Vagy: a karácsonyi filmek fő funkciója, hogy a nosztalgia és a megnyugvás érzésével szolgáljanak a megtekintés évről évre ismétlődő rítusa segítségével. De ami talán még ennél is érdekesebb, hogy a legsikeresebb karácsonyi filmeknek van egyfajta belső megváltástörténetük: a főhős megtér a közöny, az utálat vagy a kapzsiság bűnéből, hogy a család, a közösség értékei felé forduljon.

A Kritikán felüli csatorna Karácsonyi filmekkel foglalkozó videója. 

Akárhogy is van, a világ azt várja az advent és a karácsony időszakától, hogy valamiféle hangulatot teremtsen, amibe békésen bele lehet merülni. Ha mi is azt gondoljuk, hogy erre van szükségünk, akkor van egy rossz hírem: az Isten igéje nem ilyen. Az ige nem azért van, hogy kellemes pozitív hangulatot keltsen. Sőt, lehet, hogy kényelmetlen érzéseket kelt, mint talán a mai igeszakaszunk is. Mert ez egy panaszdal. A panaszdal a zsoltárköltészet egyik műfaja, amelynek jellegzetessége, hogy az imádkozó egyéni vagy Isten népének kollektív bajaival Istenhez fordul imádságban mint végső fórumhoz.

Panaszkodni Adventben? Milyen különös gondolat – mondhatnánk. Nemegy adventi naptárral, az ünnepre előkészítő gondolatsorral találkoztam, amely éppen az ellenkezőjére buzdít: hagyjunk fel az örökös panaszáradattal és inkább a hálaadást gyakoroljuk! Akkor most hogyan lesz pozitív az advent?

Nincs igazunk, ha azt gondoljuk, hogy Istenhez nem lehet fordulni a bajainkkal, a negatívumokkal. A mai ige és a Zsoltárok könyvében található többi panaszimának is az az első számú tanulsága, hogy bármilyen érzéssel fordulhatunk Istenhez. Harag, bánat, gyász, félelem, szorongás, még a bosszúvágyunkat is Isten kezébe tehetjük. Feltehetjük neki a kérdéseinket azzal a reménységgel, hogy Ő válaszolni fog rájuk így vagy úgy.

A mai igeszakaszunk Ézsaiás könyvének a harmadik nagy egységéből való. Vannak bibliatudósok, akik szerint itt már Ézsaiás próféta késői követőinek hangját halljuk, akik a babiloni fogságból való visszatérés után szólalnak meg egy mély csalódottság, kiábrándultság állapotából.  Círus perzsa király elrendelte a hazatérést, és a zsidók jelentős része haza is ment és nekikezdtek a templom és Jeruzsálem újjáépítésének. Csakhogy nem volt könnyű. Állandó összetűzésbe keveredtek a samaritánusokkal és más népekkel. Egyáltalán nem látszott meg rajtuk Isten dicsősége. Nem tűntek megváltott, megszabadított népnek. Hiába történt egy nagyon nagy dolog, hiába ért véget a fogság, valami még hiányzott. Ezért fellebbeznek Istenhez, ezért kérik a beavatkozását.

Két nagyon izgalmas kifejezést hoz elénk a mai ige: egyik a góél, megváltó szó. Ez a szó az Ószövetségben azt a rokont jelöli, akinek kötelessége megváltani a rokonai földjét az adósságból. Például Ruth könyve végén Boáz kerül ilyen góél-szerepbe. Jób könyvében is szerepel a szó a híres mondatban: „De én tudom, hogy az én megváltóm él…” Mai ézsaiási igénk Istent nevezi góél-nak, megváltónak. Arra hivatkozik, hogy a nép ősidőktől fogva magát Istent tekinti megváltónak. Érzik és tudják, hogy egyedül Isten  képes a népet újra önmagához fordítani, kiragadni a kísértésekből. A Miért? – kérdések és a Hol? kérdések merészen és provokatívan szólongatják Istent, de az imádkozó tudja, hogy Isten elég nagy ahhoz, hogy ne sértődjön meg ezen: sőt, örül, ha kérdéseinkkel, kétségeinkkel őhozzá menekülünk. Mert ki máshoz fordulnánk? Ki másban bízhatnánk? Isten a végső fórum, ahová a panaszainkkal, hiányainkkal fordulhatunk. Ő az, aki képes szétszakítani az eget, és leszállni, hogy beavatkozzon a világ menetébe.

Az EHÉ-n vendégünk volt tavasszal egy fiatal rabbi, aki a zsidók messiásvárásáról beszélt. Azt mondta, hogy a messiás a zsidó várakozások szerint egyértelműen egy emberi személy, aki korántsem csak politikai megváltást hoz Izraelnek, hanem egy nagyszabású spirituális megújulást is. A góél viszont, a megváltó, az nem lehet ember, csakis Isten lehet a zsidó logika szerint. Keresztényként hisszük, hogy Jézus Krisztusban az isteni és emberi természet egyesül, ezért hívhatjuk őt nemcsak messiásnak, krisztusnak, de megváltónak is. És miből vált meg, miből szabadít meg? Abból a rosszból, ami a legjobban fenyeget bennünket, a bennünk lévő rossztól szabadít meg: a bűn rabságából.

Isten valóban szétszakította ez eget és leszállt. De ez nem azon a rendkívüli, apokaliptikus módon történt, ahogyan a fogság után imádkozók várták, hogy a hegyek rögtön meginognak. Jézus gyerekként jött, egy szegény názáreti lány méhében lett egy kicsi embrió. Emberré lett. Túrmezei Erzsébet szavaival: emberré lettél, hogy ember legyek. Isten beavatkozása egyáltalán nem tűnik fel, sőt, a Fia tökéletes inkognitóban növekedett fel: még a saját szülei sem voltak 100%-ig képben, hogy ki is ő. Mi egy hirtelen, az ellenségek számára is nyilvánvaló, sőt, őket lehetőleg megalázó beavatkozásról fantáziálunk, Isten viszont szelíden és alázatosan jön, és paradox módon éppen ezáltal ragyog fel dicsősége.

A másik izgalmas kifejezés, amivel az Ószövetségben ritkán szokták Istent illetni, az az Atya szó. Az imádkozók megvallják, hogy önmagában az ősatyákra való emlékezés, az ő hagyományaik követése nem képes megtartani a népet. Minden generációnak meg kell találnia a saját útját Istenhez, nem lehet állandóan csak a múlton merengeni, nem lehet állandóan csak nosztalgiázni, mert a nagyapám és az apám hite vagy a nagyanyám és anyám hite nem lesz automatikusan az enyém, csak ha megküzdök érte. Ha én is elkezdem ostromolni az eget, ha én is elkezdem Atyámnak szólítani az Istent. Jézus ebben is radikálisan újat hozott: természetessé tette, hogy Istenre mint Atyára (mint apára és anyára) tekintsünk. És amikor Istent szólítjuk, akkor ő nem csak az én atyám, hanem mindig a mi Atyánk. Ez pedig rögtön feledhetetetlenné teszi, hogy mi pedig egymásnak testvérei vagyunk. Ha Jézus Krisztus atyja a mi Atyánk is, akkor mi Jézus Krisztus testvérei és egymás testvérei lettünk. A testvérek olykor konfliktusban vannak, néha versengenek, de nagyon fontos, hogy szolidaritást vállalnak egymással a bajban. Ezen a testvériségen áll vagy bukik az, hogy a világ az adventi zajban és fényáradatban meglátja-e rajtunk az Úr dicsőségét vagy sem. Ez a testvériség nem egy nagy csinadratta, apró figyelmességeken, Teréz anya szavaival élve, kis dolgoknak nagy szeretettel való megtételén múlik.

Ezért imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, megvalljuk, hogy te vagy a felkent király, akit Isten népe várt, és te vagy a góél, a megváltó, akit az egész emberiség sóvárogva várt. Add nekünk minden nap Szentlelkedet, hogy valósággá legyen köztünk az a testvériség, amelyet te hoztál el, és valamennyien bátran szólítsuk az Atyát Atyánknak, nekiszegezve kérdéseinket, nehéz érzéseinket és vele osztozva minden örömünkön. Ámen

 

Legelső érzésem legyen a hála

(Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap)

Textus: 1Kor 1,4-9; Lekció: Mt 22, 34-46 

„Legelső érzésem legyen ma reggel is a hála” – énekeltük kezdő énekünkben. Nos, Pál apostolnak ez nem csupán egy szófordulat volt: valóban hálaadással kezdi minden levelét. Azokat is, amelyeket börtönből írt. Azokat is, amelyeket valamilyen súlyos nehézség vagy üldöztetés közepette fogalmazott. És – mint a két Korinthusba szóló levelet – azokat is, amelyeket valamilyen konfliktushelyzet kapcsán kellett megírnia. A korinthusi gyülekezetről gyakran mondom, hogy kicsit olyanok mint az a bizonyos állatorvosi ló: ami baj, bűn, probléma előfordulhatott az ókorban keresztény közösségben, az úgy tűnik, hogy mind előfordult náluk. Mégsem kritikával, intéssel vagy helyreigazítással kezdi az apostol, hanem hálaadással.

Pál először is azt veszi sorra, hogy mi mindenért ad hálát Istennek a korinthusi gyülekezettel kapcsolatban. Így, amikor rájuk gondol, tudatosítja, hogy testvéreinek ír, akikkel egy szövetség köti össze Jézus Krisztusban. Noha a korinthusi testvéreket éppen a pártoskodás, a „mi és ők” felosztás fekete-fehér látásmódja, a széthúzás jellemezte. Pál hangsúlyozza, hogy nincsenek mi és ők, csak mi vagyunk Krisztusban. Lényegtelen, hogy ki hogyan tért meg, kinek a szolgálata nyomán, és az illető vajon mennyire apostol egy tízes skálán. Mi mindannyian Krisztusban vagyunk testvérek, összetartozunk.

Adódik a kérdés: vajon mi, mai keresztények tudunk-e így kezdeni egy konfliktusrendezést? Nem arra gondolok, hogy szőnyeg alá kéne söpörnünk a problémákat, sőt, az ige arra biztat minket, hogy mondjuk ki őszintén, ha valami baj van, de nem mindegy, hogy hogyan tesszük ezt. Tudok-e én így nekikezdeni egy konfliktusrendezésnek, amelynek során óhatatlanul nehéz érzések is előjönnek: Miért vagyok hálás Istennek veled kapcsolatban? Mi jót látok benned? Mielőtt rátérnék arra, hogy mi bajom van veled, vagy mi nem tetszik abban, amit csinálsz. Tudok-e úgy nézni a másikra, mint aki Krisztusban van? Mármint mindkettőnket: őt is és magamat is úgy látni, ezen a Krisztus-szemüvegen keresztül? Krisztusban lenni ugyanis azt is jelenti, hogy megváltozik a látásunk. Mintha valóban egy szemüveget tennénk föl, egy Krisztus-színű vagy Krisztus-mintájú szemüveget, és mindent és mindenkit ezen keresztül nézhetünk. (Nekem nagyon rossz a szemem, én a szemüvegem nélkül rendkívül homályosan látok, úgyhogy pontosan tudom miről beszélek.) Sőt, Írországi Szent Patrik a reggeli imájában azt kéri Krisztustól, hogy segítsen neki Őt (mármint Krisztust) meglátni mindenkiben, akivel aznap találkozik, legyen az barát vagy idegen. Segítsen neki Krisztus szavát meghallani mások ajkáról, legyen az barát vagy idegen.

A Sínai-hegyi Szent Katalin monostor Pantokrátor Krisztusa jó példája az Istenember ábrázolásoknak: a néző bal keze felől egy szenvtelen "isteni", a jobb keze felől egy szenvedő, betegséget hordozó "emberi" arcfél látható 

A mai oltár előtti evangélium is a segítségünkre siet: hallottuk belőle egyrészt a jól ismert kettős szeretetparancsot: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből… és felebarátodat mint magadat. Másrészt ezt a titokzatos részt, ahol Jézus arról vitatkozik a farizeusokkal, hogy miképpen lehet a Krisztus egyszerre fia, azaz utóda, leszármazottja a nagy Dávid királynak, és hogyan lehet ugyanakkor, hogy a zsoltáros király urának is szólítja őt? Sehogy máshogy, mint hogy a Messiásnak, a Krisztusnak egyszerre kell Istennek és embernek is lennie. Jézus Krisztus személye az, aki 100% Isten és 100% ember. Benne a két természet elválaszthatatlanul összetartozik, elegyedés nélkül. Tehát őbenne tudjuk betölteni a kettős szeretetparancsolatot. Ha Jézust szeretem, akkor benne Istent és embertársamat is szeretem. Sőt: önmagamat is szerethetem végre, felhagyhatok az öngyűlölettel, önostorozással és önmagam szabotálásával, mert Jézus azonosult velem is, amikor emberré lett. Felvette sorsomat, életemet és halálomat. Szoktuk mondani Ézsaiás próféta 53. fejezete meg Keresztelő János mondata alapján, hogy Jézus magára vette a mi bűneinket – és velük együtt mindent, ami terhel. Ha viszont minden rosszat átvett Jézus, akkor nekem nincs többé miért utálnom magam. Krisztusban én is szerethető vagyok, és Isten is szerethetővé válik számomra. Nem utolsó sorban pedig szerethetővé válik számomra az embertársam.

Pál hálát ad azért, mert a korinthusi gyülekezet meggazdagodott kegyelmi ajándékokban – noha éppen a karizmák körüli viták, felfuvalkodottság és méricskélések okoztak sok bajt a közösségben. Pál hálaadása viszont egy fókuszváltást is jelent: az ajándékok helyett az Ajándékozóra irányítják a figyelmet. Pál példát mutat abban, hogy ha Istentől kaptunk valamit, akkor neki köszönjük meg, és ne önmagunknak tulajdonítsuk. Így gőg és felfuvalkodottság helyett a hálás szív lesz a második természetünk.

Az apostol felhívja a figyelmet arra is, hogy a reménységünk Isten hűségén alapszik, nem azon, amit mi teszünk vagy nem teszünk. 2Tim 2,11-13-ban is azt mondja: „Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.”

Mezőberényben évekkel ezelőtt a 9-es tanítványaimmal a tékozló fiú története kapcsán felírtam a táblára egy mondatot, és azt mondtam nekik, hogy ha az öt év hittanból csak egyetlen mondatra fognak emlékezni, akkor ez legyen az: Istenhez bármikor haza lehet jönni. Ő nem osztogat „atyai” pofonokat, nem tesz szemrehányást, hogy „hol voltál eddig?”. Ahogyan Pekka Simojoki dalában, az Atyám, két kezedben címűben énekeljük: „hűtlenségem nem hánytorgatod”. A kegyelem azt is jelenti, hogy minden előzetes teljesítmény és érdem nélkül fogad be és halmoz el ajándékaival a Mindenható. Hűsége pedig sziklaszilárd, és életünk minden napján vár ránk, hogy visszatérjünk Őhozzá. Ha pedig ezt megértjük, hogy nem azon múlik az életünk, amit mi kiizzadunk magunkból, akkor felszabadulunk arra, hogy hálás gyermekekként éljünk: mindenért és mindenkiért hálát adjunk még mielőtt a kritikára rátérnénk.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk, te Jézus Krisztusban magadhoz öleltél minket, hogy végre megszeressük magunkat és egymást. Hogy megszeressünk mindenekelőtt Téged, és Tebenned önmagunkat és egymást! Kérünk, hadd vegyük észre minden nap, hogy a Te kegyelmedből élhetünk, hogy minden jó ajándék tőled származik, és hálás szívvel éljünk! Ámen

Testvérszeretet

Igehirdetés az ökumenikus imahéten 1Móz 50,15-20 alapján

Nagyon szeretem a magyar testvér szót. Az egyik, ami tetszik benne, hogy mindkét nemű testvérekre lehet vele utalni, nem kell mindenáron megkülönböztetni a fivéreket a nővérektől. A másik, hogy utal a testre és a vérre, arra a mély életközösségre, összetartozásra, ami ezt a kapcsolatot jellemzi. Egy vérből valók vagyunk, egy családot alkotunk, ugyanaz a származásunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy ez nem mindig ilyen egyszerű. A testvérkapcsolat elindulhat az irigység, rivalizálás útján éppúgy, mint a tudatos szövetségalkotás útján.

A Biblia is tud erről a kettősségről, és Mózes első könyve különös figyelmet szentel a testvérkonfliktusok témájának. Káin és Ábel történetében halálos kimenetele lesz a rivalizálásnak, aztán fokozatosan enyhül: Izsák és Izmael öröklési kérdése az idősebb fiú és édesanyja, Hágár száműzésével "oldódik meg" (elvetve a magját két nemzetség közti további harcoknak). Ézsau végül megbocsát az őt és apját becsapó öccsének, Jákóbnak. A teljes megbékélés megkapó története József és bátyjai regényében bontakozik ki.

A testvér szónak azért is van nagyon pozitív csengése számomra, mert szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy ki nekem és mindnyájunknak Jézus. Szólítjuk őt Úrnak, Mesternek, Megváltónknak, Üdvözítőnknek, és ezek a címek mind igazak rá. De a konfirmációi káténkban van egy kérdés, a "Kicsoda Jézus Krisztus?", amelyre a következőképpen hangzik a Felelet: "Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és Testvérem." A Zsidókhoz írt levél úgy fogalmaz, hogy Jézus, az Isten Fia "nem szégyell minket testvéreinek nevezni". Általa kapcsolódhatunk mi is Istenhez, mint az ő gyermekei. Jézus az igazi testvér.

Ferenczy Károly: Józsefet eladják testvérei

József az egyik legfontosabb előképe Jézus Krisztusnak a Teremtés könyvében. A bántalmazott, ruháitól megfosztott fiatalember, akit szinte látunk a kútból kihúzva, ruhátlanul remegni a rabszolgakereskedők vizsla szemei előtt. Bátyjai kecskevérbe mártott köpenyével keltik József halálhírét apja előtt - a holtteste nyilván nincs meg. Apja, Jákób számára mindenesetre meghal a szeretett fiú, sokáig gyászolja kedvenc gyermekét. József a legnagyobb mélységeket tapasztalja meg, az emberi lét legmélyebb pontjára jut. Megfosztva személyes szabadságától, emberi méltóságától. Hamis vádakkal elítélve. Egy különös fordulat nyomán azonban magas rangra emelkedik, egész Egyiptom kormányzója lesz, és végül ő menti meg az éhínségtől, nemcsak az egyiptomiakat, hanem a szomszédos népeket, köztük saját családját is. A testvérek azonban először nem ismerik fel - az eltelt évek, az, hogy halottnak hihették, és az, hogy képtelenségnek tartották volna, hogy Egyiptom második embere éppen az ő öccsük legyen - egyszóval: a körülmények eltakarják előlük, kicsoda valójában József.

József ebben a helyzetben egy izgalmas próbatételre szánja el magát. Kockázatos módon újrajátszatja velük a testvérük elárulását. Az egyik testvért ott tartva, követeli, hogy legközelebb, amikor jönnek élelemért, hozzák magukkal legkisebb testvérüket, József édesöccsét, Benjámint is. Jákób nagy nehezen elengedi a nagy útra a legkisebbet. József azonban belecsempészi Benjámin zsákjába az egyik kincsét, és visszahozatja azzal, hogy a tolvajt Egyiptomban tartja rabszolgának. A testvérek azonban ezt nem engedik, inkább Júda maga ajánlkozik, hogy ott marad Benjámin helyett. József ekkor sírva leleplezi magát a testvérei előtt, és egymás nyakába borulva kibékülnek.

Telnek-múlnak az évek, de az elkövetett bűn mégis valahogyan ott feszülhetett a családban, mert az apa halálakor újra fölmerül a testvérekben, hogy József talán mégis bosszút akar állni rajtuk. Ilyen mély a bűn rombolása annak a lelkében, aki elköveti: bizalmatlanná tesz annak a jóindulatával szemben, aki ellen vétettem. Nem hiszem el a bűnbocsánatot. Haragot, ítéletet, vádat, kárhoztatást és bosszúszomjat vélek felfedezni ott, ahol réges-régen felém nyújtott békejobb van.

Olvasok egy könyvet, a címe: A megbocsájtás könyve. Desmond Tutu, dél-afrikai érsek írta a lányával közösen, hogy utat mutassanak azoknak, akik személyes vagy társadalmi traumákból szeretnének gyógyulást találni. Akik nem akarnak a harag és bosszúállás ördögi körében vergődni. Négy állomásról beszélnek a megbocsátás útján. Szerintük a megbocsátás nem függ attól, hogy a vétkes kér-e bocsánatot az áldozattól vagy sem. A megbocsátás azon múlik, aki a sérelmet elszenvedte.  Tehát lehet egészen egyoldalú is.

József történetéből azonban látjuk, hogy a megbékélés teljességéhez mindkét fél kell. Nemcsak arra volt szükség, hogy József megbocsássa az ellene elkövetett árulást, hanem arra is, hogy a testvérek elhiggyék, elfogadják ezt a megbocsátást. A mai igénk kezdetén még bizalmatlanok. Üzenetet küldenek, és amikor személyesen megjelennek öccsük előtt, leborulnak. József sírva fakad, hogy a bátyjai nem bíztak teljesen a jóindulatában. Azt olvassuk, hogy "szívhez szólóan beszélt velük", bátorította, vigasztalta őket, "Ne féljetek"- mondja nekik.

A megbékélés kulcsa a testvér-fogalomban van. A testvérek éppen azért tudják olyan mélyen bántani egymást, mert az egymás iránt szeretet és bizalom sebezhetővé, kiszolgáltatottá tesz minket egymás előtt. Vajon képesek vagyunk-e a legmélyebb megbántottságban is testvérekként tekinteni egymásra? Képesek vagyunk-e felismerni egymásban a testvért, akiért Jézus meghalt? Képesek vagyunk-e, ahogyan József tette, túllátni az emberi gonoszság következményein, az elszenvedett megaláztatásokon? Képes vagyok-e meglátni az egész történet mögött Isten jó tervét, anélkül, hogy letagadnám a fájdalmamat? Lelkészek, gyülekezeti tagok és elöljárók, egyházi vezetők - emberek, akik vétkeznek. Testvérek-e? Testvérek-e akkor is, ha nem bánják meg a vétküket és nem kérnek bocsánatot? Testvérek-e azok is, akik semmi hajlandóságot nem mutatnak a változásra vagy a közeledésre? Tudom-e őket a kereszt alatt látni? Tudok-e szívhez szólóan beszélni ahhoz, aki szerintem súlyosan téved, és aki rólam legalább akkora rosszindulatot feltételez, amekkorát ő tanúsított korábban irántam?

Van egy paródiája az ökumenikus törekvéseknek, amely egy olyan "ál-köszöntés", amit a három történelmi felekezet hagyományos köszönéséből gyúrtak össze. Így hangzik: "Erőltessék a békesség." Ez a gúny-mondat nagyon jól illusztrálja azt, hogy a megbékélést nem lehet erőltetni. Pál apostol maga is azt írja a korinthusiaknak: "Krisztusért KÉRÜNK, béküljetek meg az Istennel". És ha Istennel kibékültem, akkor az embertársammal is ki tudok békülni. Az erdélyi reformátusok így köszönnek: "Békesség Istentől". A valódi békesség sehonnan máshonnan nem jöhet. Ahogyan Jézus imádkozik a tanítványokért a főpapi imádságban: hogy az Atya és Fiú közötti szeretet legyen teljessé bennünk és közöttünk. Vagy ahogyan a katolikus liturgiában az eukharisztia előtt köszöntjük egymást: "Legyen békesség köztünk mindenkor!" Ez Krisztus békéje. Ezt a békét ajánljuk fel egymásnak és a világnak. Ezt a békét tudjuk megteremteni az emberek között, hogy méltán hívhassanak minket Isten gyermekeinek. Jézus nem szégyell minket testvérnek nevezni. Kérlek, testvérem, te se szégyellj engem, én se akarlak szégyellni téged! Ámen