Fellebbezés Istenhez

 Szeretett Testvérek!

A Youtube-on nemrég kezdtem követni a Kritikán felüli nevezetű csatornát, ahol a csatornakészítő filmek elemzésével foglalkozik. De nemcsak konkrét filmek, hanem egész életművek illetve műfajok áttekintésére is vállalkozik. Van egy olyan videója, amelyben a Karácsonyi film műfajának történetét járja körül. Több érdekes megállapítása is van. Például, hogy a karácsonyi filmek alapvető paradoxona, hogy kritizálják a csak fogyasztásra épülő életmódot, miközben maguk is a fogyasztói kultúrának a csúcstermékei. Vagy: a karácsonyi filmek fő funkciója, hogy a nosztalgia és a megnyugvás érzésével szolgáljanak a megtekintés évről évre ismétlődő rítusa segítségével. De ami talán még ennél is érdekesebb, hogy a legsikeresebb karácsonyi filmeknek van egyfajta belső megváltástörténetük: a főhős megtér a közöny, az utálat vagy a kapzsiság bűnéből, hogy a család, a közösség értékei felé forduljon.

A Kritikán felüli csatorna Karácsonyi filmekkel foglalkozó videója. 

Akárhogy is van, a világ azt várja az advent és a karácsony időszakától, hogy valamiféle hangulatot teremtsen, amibe békésen bele lehet merülni. Ha mi is azt gondoljuk, hogy erre van szükségünk, akkor van egy rossz hírem: az Isten igéje nem ilyen. Az ige nem azért van, hogy kellemes pozitív hangulatot keltsen. Sőt, lehet, hogy kényelmetlen érzéseket kelt, mint talán a mai igeszakaszunk is. Mert ez egy panaszdal. A panaszdal a zsoltárköltészet egyik műfaja, amelynek jellegzetessége, hogy az imádkozó egyéni vagy Isten népének kollektív bajaival Istenhez fordul imádságban mint végső fórumhoz.

Panaszkodni Adventben? Milyen különös gondolat – mondhatnánk. Nemegy adventi naptárral, az ünnepre előkészítő gondolatsorral találkoztam, amely éppen az ellenkezőjére buzdít: hagyjunk fel az örökös panaszáradattal és inkább a hálaadást gyakoroljuk! Akkor most hogyan lesz pozitív az advent?

Nincs igazunk, ha azt gondoljuk, hogy Istenhez nem lehet fordulni a bajainkkal, a negatívumokkal. A mai ige és a Zsoltárok könyvében található többi panaszimának is az az első számú tanulsága, hogy bármilyen érzéssel fordulhatunk Istenhez. Harag, bánat, gyász, félelem, szorongás, még a bosszúvágyunkat is Isten kezébe tehetjük. Feltehetjük neki a kérdéseinket azzal a reménységgel, hogy Ő válaszolni fog rájuk így vagy úgy.

A mai igeszakaszunk Ézsaiás könyvének a harmadik nagy egységéből való. Vannak bibliatudósok, akik szerint itt már Ézsaiás próféta késői követőinek hangját halljuk, akik a babiloni fogságból való visszatérés után szólalnak meg egy mély csalódottság, kiábrándultság állapotából.  Círus perzsa király elrendelte a hazatérést, és a zsidók jelentős része haza is ment és nekikezdtek a templom és Jeruzsálem újjáépítésének. Csakhogy nem volt könnyű. Állandó összetűzésbe keveredtek a samaritánusokkal és más népekkel. Egyáltalán nem látszott meg rajtuk Isten dicsősége. Nem tűntek megváltott, megszabadított népnek. Hiába történt egy nagyon nagy dolog, hiába ért véget a fogság, valami még hiányzott. Ezért fellebbeznek Istenhez, ezért kérik a beavatkozását.

Két nagyon izgalmas kifejezést hoz elénk a mai ige: egyik a góél, megváltó szó. Ez a szó az Ószövetségben azt a rokont jelöli, akinek kötelessége megváltani a rokonai földjét az adósságból. Például Ruth könyve végén Boáz kerül ilyen góél-szerepbe. Jób könyvében is szerepel a szó a híres mondatban: „De én tudom, hogy az én megváltóm él…” Mai ézsaiási igénk Istent nevezi góél-nak, megváltónak. Arra hivatkozik, hogy a nép ősidőktől fogva magát Istent tekinti megváltónak. Érzik és tudják, hogy egyedül Isten  képes a népet újra önmagához fordítani, kiragadni a kísértésekből. A Miért? – kérdések és a Hol? kérdések merészen és provokatívan szólongatják Istent, de az imádkozó tudja, hogy Isten elég nagy ahhoz, hogy ne sértődjön meg ezen: sőt, örül, ha kérdéseinkkel, kétségeinkkel őhozzá menekülünk. Mert ki máshoz fordulnánk? Ki másban bízhatnánk? Isten a végső fórum, ahová a panaszainkkal, hiányainkkal fordulhatunk. Ő az, aki képes szétszakítani az eget, és leszállni, hogy beavatkozzon a világ menetébe.

Az EHÉ-n vendégünk volt tavasszal egy fiatal rabbi, aki a zsidók messiásvárásáról beszélt. Azt mondta, hogy a messiás a zsidó várakozások szerint egyértelműen egy emberi személy, aki korántsem csak politikai megváltást hoz Izraelnek, hanem egy nagyszabású spirituális megújulást is. A góél viszont, a megváltó, az nem lehet ember, csakis Isten lehet a zsidó logika szerint. Keresztényként hisszük, hogy Jézus Krisztusban az isteni és emberi természet egyesül, ezért hívhatjuk őt nemcsak messiásnak, krisztusnak, de megváltónak is. És miből vált meg, miből szabadít meg? Abból a rosszból, ami a legjobban fenyeget bennünket, a bennünk lévő rossztól szabadít meg: a bűn rabságából.

Isten valóban szétszakította ez eget és leszállt. De ez nem azon a rendkívüli, apokaliptikus módon történt, ahogyan a fogság után imádkozók várták, hogy a hegyek rögtön meginognak. Jézus gyerekként jött, egy szegény názáreti lány méhében lett egy kicsi embrió. Emberré lett. Túrmezei Erzsébet szavaival: emberré lettél, hogy ember legyek. Isten beavatkozása egyáltalán nem tűnik fel, sőt, a Fia tökéletes inkognitóban növekedett fel: még a saját szülei sem voltak 100%-ig képben, hogy ki is ő. Mi egy hirtelen, az ellenségek számára is nyilvánvaló, sőt, őket lehetőleg megalázó beavatkozásról fantáziálunk, Isten viszont szelíden és alázatosan jön, és paradox módon éppen ezáltal ragyog fel dicsősége.

A másik izgalmas kifejezés, amivel az Ószövetségben ritkán szokták Istent illetni, az az Atya szó. Az imádkozók megvallják, hogy önmagában az ősatyákra való emlékezés, az ő hagyományaik követése nem képes megtartani a népet. Minden generációnak meg kell találnia a saját útját Istenhez, nem lehet állandóan csak a múlton merengeni, nem lehet állandóan csak nosztalgiázni, mert a nagyapám és az apám hite vagy a nagyanyám és anyám hite nem lesz automatikusan az enyém, csak ha megküzdök érte. Ha én is elkezdem ostromolni az eget, ha én is elkezdem Atyámnak szólítani az Istent. Jézus ebben is radikálisan újat hozott: természetessé tette, hogy Istenre mint Atyára (mint apára és anyára) tekintsünk. És amikor Istent szólítjuk, akkor ő nem csak az én atyám, hanem mindig a mi Atyánk. Ez pedig rögtön feledhetetetlenné teszi, hogy mi pedig egymásnak testvérei vagyunk. Ha Jézus Krisztus atyja a mi Atyánk is, akkor mi Jézus Krisztus testvérei és egymás testvérei lettünk. A testvérek olykor konfliktusban vannak, néha versengenek, de nagyon fontos, hogy szolidaritást vállalnak egymással a bajban. Ezen a testvériségen áll vagy bukik az, hogy a világ az adventi zajban és fényáradatban meglátja-e rajtunk az Úr dicsőségét vagy sem. Ez a testvériség nem egy nagy csinadratta, apró figyelmességeken, Teréz anya szavaival élve, kis dolgoknak nagy szeretettel való megtételén múlik.

Ezért imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, megvalljuk, hogy te vagy a felkent király, akit Isten népe várt, és te vagy a góél, a megváltó, akit az egész emberiség sóvárogva várt. Add nekünk minden nap Szentlelkedet, hogy valósággá legyen köztünk az a testvériség, amelyet te hoztál el, és valamennyien bátran szólítsuk az Atyát Atyánknak, nekiszegezve kérdéseinket, nehéz érzéseinket és vele osztozva minden örömünkön. Ámen

 

Örömkönnyözön

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben advent 4. vasárnapján Filippi 4,4-7 alapján

Csömörön, ahol a gyülekezeti gyakorlatomat, a teológiai hatodévet töltöttem, a lila színű szószék-terítőre, amely csak adventben és böjtben kerül föl a szószékre, a következő igeverset hímezték az asszonytestvérek: Örüljetek az Úrban mindenkor! Ez nagyon mélyen megmaradt bennem, mert világéletemben azt tanultam, hogy a lila szín, ami a két nagy Krisztus-ünnepre felkészítő időszak liturgikus színe, a bűnbánatra, a mélységre, a készülés komolyságára utal. Sehogy se fért nekem össze  a lila terítő ezzel az örömre buzdító mondattal.

Asszonyok a templom előtt hagyományos nagytarcsai (szlovák) népviseletben,
 mely az egyházi esztendő liturgikus színéhez illeszkedik (jelen esetben lila).
Sajnos csömöri képet nem találtam, de az ottani szokás is hasonló. 

A mai eszemmel azt gondolom, hogy a bűnbánat és az öröm egyáltalán nem zárják ki egymást. Éppen ellenkezőleg, következnek egymásból. Mindkettőnek köze van ugyanis az imádsághoz, amely összeköt bennünket Istennel.

Egy hét múlva karácsony, alighanem unalomig hallottuk a béke, szeretet és öröm szavakat, de az már egy fogósabb kérdés, hogy mennyire éljük át ezeket, mennyire érezzük magunkénak? Hogyan lehet szert tenni Isten békességére, arra a békességre, ami Pál apostol szerint MINDEN értelmet meghalad? Hogyan lehet félretenni az aggodalmakat, felülemelkedni a szorongásokon (belül) és a szorongattatáson (kívül)? Hogyan lehet minden emberi számítással szemben imában és könyörgésben kiönteni a szívünket Istennek? Hogyan válhatnánk szelídekké, hogy erről a szelídségről minden ember felismerhesse a közel lévő Urunkat, Jézust? Hogyan lennénk képesek minden helyzetben örülni, hiszen annyi minden van az életünkben, ami megfojtja ezt az örömöt, és amire sokkal könnyebb odafigyelni!?

Egy kopt szerzetesnek, Matta El Meszkin atyának az elmélkedéseit olvasom az imádságról. Mint oly sokan a keleti egyházakban, ő is a szüntelen imádságot hangsúlyozza. Amíg nem vagy képes szüntelenül imádkozni, imádkozz gyakran, olyan gyakran, amilyen gyakran csak tudsz. Legyenek rendszeres és spontán imádságaid. Imádkozz hosszan és röviden, szavakkal és csönddel. Hálával és könyörgéssel. Önmagadért és másokért. Imádkozz töredelemmel és bűnbánattal, ugyanakkor gyönyörködj teljes örömmel az Úrban! Az imádság által vagyunk képesek eltávolodni a megkötözöttségeinktől, kiszakadni a véges időből, és Isten szívéhez, az örök szeretethez emelkedni. Ezáltal pedig mi is egyre teljesebben átformálódunk Krisztus képére. A szelíd és alázatos Úr így vonja egyre közelebb magához azokat, akik keresik Őt.

Ugyanakkor az ima több mint kötelesség, ez ajándék. Isten hídja az emberek felé. Jézus maga tanít minket imádkozni, szánkba adva a szavakat, hogy mit kell kérnünk. A Szentlélek is segítségünkre van, mellénk áll, súg, átjár, hogy átadhassuk magunkat az Atya ölelésének, mint a hazatérő tékozló fiú. Ami rajtunk áll, az a gyakorlás. Az ima olyan eszköz, amelyet muszáj használnunk, különben semmit sem használ nekünk. NEKÜNK van erre szükségünk, nem pedig Istennek, hiszen ő egyébként is tudja, mi a legjobb nekünk. De mi elgondolkoztunk-e már azon, hogy mit is szeretnénk igazából kérni a MINDENHATÓTÓL?

Rembradt: A tékozló fiú hazatérése (megunhatalan kép, legalábbis nekem)

Képeslapokon, kártyákon és szóban is szokás egymásnak boldog, örömteli karácsonyt és új évet kívánni. De mit jelent az, hogy boldog? Mi az igaz öröm? Nem lehet, hogy mi vagyunk a saját örömünk és boldogságunk legnagyobb akadályai időnként? 

Az az öröm és béke, amiről Pál apostol beszél, nem a körülményektől függ. Nem egyszerűen annyi, hogy jól érzem magam. És nem csömörlök meg tőle, mint egy részeges éjszaka másnapján. Ez az Istennel való kapcsolatból fakad. Nem lehet kicsikarni, ajándékként fakad fel belőlünk újra és újra, ahogyan a kapcsolatunk Istennel egyre mélyül és érettebbé válik. Ehhez azonban az szükséges, hogy ne az imádkozás legyen az egyetlen dolog, amitől sajnáljuk az időt. Bár első körben úgy tűnhet, hogy aki imádkozik, az semmit sem csinál, és ez egy megvetendő dolog a mi kultúránkban. Valójában azonban a legfontosabb dolgok éppen imádság közben történnek velünk. Isten ekkor végzi bennünk titkos de különleges munkáját.

A teológiai évek alatt nagyon közel került hozzám az úrvacsora szentsége. Ebben tudtam leginkább megélni, milyen is az, amikor a bánat könnyei az öröm könnyeivé változnak, Jézus Krisztus valóságos jelenléte által. A fájdalom és a gyönyörűség együtt járnak. Ez minden kapcsolatra igaz, de az Isten-kapcsolatra különösen. Amikor magamhoz vettem Krisztus testét és vérét, akkor változott át bennem sokszor a veszteségélmény és a lelkifurdalás hálává és békességgé. Várom a karácsonyi közös úrvacsorákat, amikor ebben a gyülekezetben is megtapasztalhatom ennek a kincsét, és nem is csak én, hanem mindenki, aki nyitott szívvel közeledik az ünnepen, hogy beengedje az életébe Jézus Krisztus átformáló erejét.