Jó az (anya) Isten, jót akar

Igehirdetés Cantate vasárnapján, Anyák napján Gyomán és Mezőtúron

„Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.  Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.  Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.  Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és minden gonoszságot, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket.” (Jak 1,16-21)

Kedves Ünneplő Gyülekezet!

Móra Ferenc 101 évvel ezelőtt, 1925-ben írta Zengő Ábécé című versét, amelyet szerintem szinte mindnyájan ismerünk. Móra minden betűhöz írt egy-egy sort. Azonban 1948-ban, az oktatáspolitika nagy változásokon ment keresztül. Az akkoriban kiépülő diktatúra nem tűrte az Isten szót az irodalomban, különösen egy ilyen nagy jelentőségű versben, amellyel minden olvasni tanuló magyar gyermek találkozik, s a J-betűhöz tartozó, „Jó az Isten, jót akar” sort megváltoztatták. Kihúzták az Isten-t, s az anya szót tették a helyébe. Így lett „Jó az anya, jót akar”, ahogyan több kiadás illusztrációja is ehhez igazodik, és még néhány évvel ezelőtt is így szerepelt a tankönyvekben, holott az író dédunokája már kijárta a kiadóknál, hogy az eredeti szöveget állítsák vissza az új kiadásokban.  

Ebben a videóban már az eredeti szöveggel, de az "anyás" illusztrációval hallhatjuk a  verset

Szóval, kedves édesanyák, így kerültetek, így kerültünk az ’50-es években tudtunkon és akaratunkon kívül Isten helyébe. Illetve nagyanyáink, dédanyáink. Talán vannak, akik osztoznak velem abban az érzésben, hogy ez a helycsere, ez bizony néha nagyon nyomasztó tud lenni. Amikor elvárás, hogy az anyának mindenre legyen ereje, mindenre legyen ideje, mindig legyen jelen, mindig a legjobb formáját hozza. Legyen mindenható, oldjon meg minden problémát, gyógyítsa meg a betegeket, hárítson el minden veszélyt. Mindig és minden körülmények között feltétel nélkül szeressen. Mindig legyen erős, soha ne panaszkodjon, bármit bírjon ki.

Mert ha kihagyjuk a mondatainkból, a gondolkodásunkból Istent, és magunkat tesszük a helyébe, akkor bizony mi leszünk a jóság végső forrásai. De vajon tényleg lehet-e egy törékeny, sebezhető emberi lény a tökéletes jóság forrása? Vagy van valami, ami túlmutat rajtunk?

A kereszténység azt vallja, hogy Isten minden jóság és szeretet forrása. Minden jó, amit kapunk, minden jó, amit egymással teszünk, minden szeretet, amellyel egymáshoz kötődünk, az Istentől ered. Akkor is, ha mi sokszor elfelejtjük ezt a forrást, nem törődünk vele, vagy egyszerűen csak nem ismerjük Őt, mert láthatatlan számunkra, mint egy föld mélyéből feltörő víz. Ami jó bennünk van, az Tőle van, aki megálmodott és megalkotott minket, még az édesanyánk méhében. Bizony mindannyiunkat, akik itt ülünk a Tökéletes Jóság és Szeretet formált. Mert Isten már akkor ismert és szeretett minket, még mielőtt a saját anyukánk megtudta, hogy a szíve alatt formálódunk.

Amikor megszületünk, és megtapasztaljuk a körülöttünk élők, rólunk gondoskodók szeretetét és gondviselését, akkor áhítatot élünk át, mert úgy éljük meg, hogy ezeket a dolgokat valaki nagyobb, valaki jobb adja. Ezért olyan szomorú, ha egy gyermek nem kapja meg a szükséges gondoskodást. Mert a szeretetet egymástól tanuljuk. Hiszen Isten képmásaiként szeretetre, kapcsolatra nyitott lények vagyunk. Már annak is születünk.

Jakab apostol azt mondja, minden jó adomány és minden tökéletes ajándék a mennyei Atyától van. Bátorít minket, hogy kérjük és fogadjuk is el ezeket az ajándékokat! Mik ezek az ajándékok? Bölcsesség, hűség, igazság, jóság, egyenesség, őszinteség, megbocsátás. Ezek olyan tulajdonságok és erők, amelyek túlmutatnak az emberen, amelyek felülről származnak, a szeretet titkos világából. És talán ilyen tapasztalatunk is van, emberként, anyaként vagy apaként, testvérként, barátként, hogy úgy érezzük, az erőnk végére értünk, aztán valahogyan mégis van, valahonnan, valami rejtélyes forrásból. Kinyújtjuk a kezünket az ég felé, és valaki megfogja és fölemel a mélységeinkből. Valaki beletesz valamit az üres kezünkbe. Átölel, ha sírunk. Valaki, aki a régi életünkból új életre szült minket.

Most, hogy így jobban belegondoltam, a cenzúra talán valami olyasmire tapintott mégis rá, amire nem is akart. Talán Istennek mégis vannak anyai tulajdonságai (meg apai is), és az anyának is vannak isteni tulajdonságai. Mert valahonnan mégis van ez a jóság, mégis van ez a szeretet. Onnan, fölülről.

A legnagyobb ajándék, aki onnan fölülről származik, maga Jézus Krisztus. Isten a saját gyermekét, egyszülött Fiát küldte el ajándékként az egész emberiségnek. Ezt ünnepeljük karácsonykor, hogy Betlehemben, 2000 évvel ezelőtt maga a nagybetűs Jóság és Szeretet emberré lett. Egy egyszerű családba született, anyává tett egy fiatal lányt, Máriát. Isten egy anyukát választott arra, hogy eljöjjön ebbe a világba. Jézus pedig gyerekből felnőtt lett, köztünk járt, mindenkivel jót tett, és Isten szeretetére tanította az embereket. Amit pedig különösen neki köszönhetünk, az a megbocsátás ereje.

Jézus azt mondta, nincs olyan vétek, hiba, rossz döntés vagy emberi zsákutca, amelyet Isten ne tudna és akarna megbocsátani. És azt kérte azoktól az emberektől, akik őt követik, hogy maguk is bocsássanak meg minden rosszat, amit mások ellenük vétettek. Mi, emberek, csak töredékesen, sebzetten, tökéletlenül tudjuk szeretni egymást. De a megbocsátás összekapcsol minket a Tökéletes Szeretettel. Ő áldjon meg mindnyájunkat, hogy ne haraggal, sértődéssel, hanem türelemmel, békességgel, szeretettel és megbocsátással tudjunk egymás felé fordulni minden élethelyzetben. Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, köszönjük minden ajándékodat. Köszönjük édesanyánkat, gyermekeinket. Add, hogy minden ajándékodat bizalommal és hálával fogadjuk! Ámen

 

Testvérszeretet

Igehirdetés az ökumenikus imahéten 1Móz 50,15-20 alapján

Nagyon szeretem a magyar testvér szót. Az egyik, ami tetszik benne, hogy mindkét nemű testvérekre lehet vele utalni, nem kell mindenáron megkülönböztetni a fivéreket a nővérektől. A másik, hogy utal a testre és a vérre, arra a mély életközösségre, összetartozásra, ami ezt a kapcsolatot jellemzi. Egy vérből valók vagyunk, egy családot alkotunk, ugyanaz a származásunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy ez nem mindig ilyen egyszerű. A testvérkapcsolat elindulhat az irigység, rivalizálás útján éppúgy, mint a tudatos szövetségalkotás útján.

A Biblia is tud erről a kettősségről, és Mózes első könyve különös figyelmet szentel a testvérkonfliktusok témájának. Káin és Ábel történetében halálos kimenetele lesz a rivalizálásnak, aztán fokozatosan enyhül: Izsák és Izmael öröklési kérdése az idősebb fiú és édesanyja, Hágár száműzésével "oldódik meg" (elvetve a magját két nemzetség közti további harcoknak). Ézsau végül megbocsát az őt és apját becsapó öccsének, Jákóbnak. A teljes megbékélés megkapó története József és bátyjai regényében bontakozik ki.

A testvér szónak azért is van nagyon pozitív csengése számomra, mert szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy ki nekem és mindnyájunknak Jézus. Szólítjuk őt Úrnak, Mesternek, Megváltónknak, Üdvözítőnknek, és ezek a címek mind igazak rá. De a konfirmációi káténkban van egy kérdés, a "Kicsoda Jézus Krisztus?", amelyre a következőképpen hangzik a Felelet: "Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és Testvérem." A Zsidókhoz írt levél úgy fogalmaz, hogy Jézus, az Isten Fia "nem szégyell minket testvéreinek nevezni". Általa kapcsolódhatunk mi is Istenhez, mint az ő gyermekei. Jézus az igazi testvér.

Ferenczy Károly: Józsefet eladják testvérei

József az egyik legfontosabb előképe Jézus Krisztusnak a Teremtés könyvében. A bántalmazott, ruháitól megfosztott fiatalember, akit szinte látunk a kútból kihúzva, ruhátlanul remegni a rabszolgakereskedők vizsla szemei előtt. Bátyjai kecskevérbe mártott köpenyével keltik József halálhírét apja előtt - a holtteste nyilván nincs meg. Apja, Jákób számára mindenesetre meghal a szeretett fiú, sokáig gyászolja kedvenc gyermekét. József a legnagyobb mélységeket tapasztalja meg, az emberi lét legmélyebb pontjára jut. Megfosztva személyes szabadságától, emberi méltóságától. Hamis vádakkal elítélve. Egy különös fordulat nyomán azonban magas rangra emelkedik, egész Egyiptom kormányzója lesz, és végül ő menti meg az éhínségtől, nemcsak az egyiptomiakat, hanem a szomszédos népeket, köztük saját családját is. A testvérek azonban először nem ismerik fel - az eltelt évek, az, hogy halottnak hihették, és az, hogy képtelenségnek tartották volna, hogy Egyiptom második embere éppen az ő öccsük legyen - egyszóval: a körülmények eltakarják előlük, kicsoda valójában József.

József ebben a helyzetben egy izgalmas próbatételre szánja el magát. Kockázatos módon újrajátszatja velük a testvérük elárulását. Az egyik testvért ott tartva, követeli, hogy legközelebb, amikor jönnek élelemért, hozzák magukkal legkisebb testvérüket, József édesöccsét, Benjámint is. Jákób nagy nehezen elengedi a nagy útra a legkisebbet. József azonban belecsempészi Benjámin zsákjába az egyik kincsét, és visszahozatja azzal, hogy a tolvajt Egyiptomban tartja rabszolgának. A testvérek azonban ezt nem engedik, inkább Júda maga ajánlkozik, hogy ott marad Benjámin helyett. József ekkor sírva leleplezi magát a testvérei előtt, és egymás nyakába borulva kibékülnek.

Telnek-múlnak az évek, de az elkövetett bűn mégis valahogyan ott feszülhetett a családban, mert az apa halálakor újra fölmerül a testvérekben, hogy József talán mégis bosszút akar állni rajtuk. Ilyen mély a bűn rombolása annak a lelkében, aki elköveti: bizalmatlanná tesz annak a jóindulatával szemben, aki ellen vétettem. Nem hiszem el a bűnbocsánatot. Haragot, ítéletet, vádat, kárhoztatást és bosszúszomjat vélek felfedezni ott, ahol réges-régen felém nyújtott békejobb van.

Olvasok egy könyvet, a címe: A megbocsájtás könyve. Desmond Tutu, dél-afrikai érsek írta a lányával közösen, hogy utat mutassanak azoknak, akik személyes vagy társadalmi traumákból szeretnének gyógyulást találni. Akik nem akarnak a harag és bosszúállás ördögi körében vergődni. Négy állomásról beszélnek a megbocsátás útján. Szerintük a megbocsátás nem függ attól, hogy a vétkes kér-e bocsánatot az áldozattól vagy sem. A megbocsátás azon múlik, aki a sérelmet elszenvedte.  Tehát lehet egészen egyoldalú is.

József történetéből azonban látjuk, hogy a megbékélés teljességéhez mindkét fél kell. Nemcsak arra volt szükség, hogy József megbocsássa az ellene elkövetett árulást, hanem arra is, hogy a testvérek elhiggyék, elfogadják ezt a megbocsátást. A mai igénk kezdetén még bizalmatlanok. Üzenetet küldenek, és amikor személyesen megjelennek öccsük előtt, leborulnak. József sírva fakad, hogy a bátyjai nem bíztak teljesen a jóindulatában. Azt olvassuk, hogy "szívhez szólóan beszélt velük", bátorította, vigasztalta őket, "Ne féljetek"- mondja nekik.

A megbékélés kulcsa a testvér-fogalomban van. A testvérek éppen azért tudják olyan mélyen bántani egymást, mert az egymás iránt szeretet és bizalom sebezhetővé, kiszolgáltatottá tesz minket egymás előtt. Vajon képesek vagyunk-e a legmélyebb megbántottságban is testvérekként tekinteni egymásra? Képesek vagyunk-e felismerni egymásban a testvért, akiért Jézus meghalt? Képesek vagyunk-e, ahogyan József tette, túllátni az emberi gonoszság következményein, az elszenvedett megaláztatásokon? Képes vagyok-e meglátni az egész történet mögött Isten jó tervét, anélkül, hogy letagadnám a fájdalmamat? Lelkészek, gyülekezeti tagok és elöljárók, egyházi vezetők - emberek, akik vétkeznek. Testvérek-e? Testvérek-e akkor is, ha nem bánják meg a vétküket és nem kérnek bocsánatot? Testvérek-e azok is, akik semmi hajlandóságot nem mutatnak a változásra vagy a közeledésre? Tudom-e őket a kereszt alatt látni? Tudok-e szívhez szólóan beszélni ahhoz, aki szerintem súlyosan téved, és aki rólam legalább akkora rosszindulatot feltételez, amekkorát ő tanúsított korábban irántam?

Van egy paródiája az ökumenikus törekvéseknek, amely egy olyan "ál-köszöntés", amit a három történelmi felekezet hagyományos köszönéséből gyúrtak össze. Így hangzik: "Erőltessék a békesség." Ez a gúny-mondat nagyon jól illusztrálja azt, hogy a megbékélést nem lehet erőltetni. Pál apostol maga is azt írja a korinthusiaknak: "Krisztusért KÉRÜNK, béküljetek meg az Istennel". És ha Istennel kibékültem, akkor az embertársammal is ki tudok békülni. Az erdélyi reformátusok így köszönnek: "Békesség Istentől". A valódi békesség sehonnan máshonnan nem jöhet. Ahogyan Jézus imádkozik a tanítványokért a főpapi imádságban: hogy az Atya és Fiú közötti szeretet legyen teljessé bennünk és közöttünk. Vagy ahogyan a katolikus liturgiában az eukharisztia előtt köszöntjük egymást: "Legyen békesség köztünk mindenkor!" Ez Krisztus békéje. Ezt a békét ajánljuk fel egymásnak és a világnak. Ezt a békét tudjuk megteremteni az emberek között, hogy méltán hívhassanak minket Isten gyermekeinek. Jézus nem szégyell minket testvérnek nevezni. Kérlek, testvérem, te se szégyellj engem, én se akarlak szégyellni téged! Ámen