Edzésterv

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben 1 Kor 9,24-27 alapján

Olvasmány: Mt 20,1-16

Sajnos nem vagyok nagy sportember, sem a testalkatom, sem az egészségi állapotom miatt nem voltam még arra kényszerítve, hogy rendszeresen mozogjak. Minden tiszteletem azoké, akik versenyszerűen sportolnak, és az eredményeikért hihetetlen áldozatokat képesek hozni, már egészen fiatalon is. Az edzésekkel együtt járó lemondás sokunknak ismerős lehet. Lemondani valamiről, amit nagyon szeretek. Félretenni valamit, amire vágyom. Késleltetni a kívánságok teljesülését. Nem megenni, nem meginni azt, amitől az orvos szigorúan eltiltott. Betegség, baleset, valami rendkívüli körülmény, vagy egyszerűen csak egy új dolog megtanulása abba a helyzetbe hoz, hogy le kell mondanom dolgokról, kényelmi berendezésekről, és addig kell gyakorolnom, amíg nem megy jól az új tevékenység, még akkor is, ha fáj.

Édesanyám stroke-ja után újra kellett tanulnia használni a bal lábát és a bal kezét. Mintha újra kisgyerek lenne. Néha bosszantó, máskor kijózanító: hogy lehet, hogy eddig olyan természetesnek vettem, hogy működik a testem, minden porcikám a helyén van, a szervezetemben minden egyes alkotóelem tudja a dolgát, és magától működik. Valóban szolga a test, méghozzá az esetek többségében nagyon is jól szolgál, de mi nem vesszük észre, csak ha elromlik benne valami. A test jelez: fájdalommal, tünetekkel szól, hogy valami nincs rendjén. Gyakran ekkor figyelünk oda rá először.

Pál apostol merész hasonlata a versengésről első hallásra nagyon is megtévesztő lehet. Az ókori sportversenyeken nem volt második, harmadik stb. helyezett, az olimpiákon nem osztottak ki több érmet. Csak az nyert, aki elsőként ért a célba. Ez a gondolat azt sugallná, mintha úgy kéne élnünk, hogy közben gondosan ügyelünk arra, hogy mindenki mást lehagyjunk a versenyben. Valóban így van Isten Országában? Csak akkor lehetek nyugodt, ha mindenki másnál jobban teljesítettem, ha mindenkit magam mögé utasítottam, ha mindenkinél jobb vagyok? Éppen ellenkezőleg: Pál azt mondja, hogy a soha el nem hervadó koszorúért küzdve nem a többiekkel kell foglalkoznom, hanem önmagammal és a kitűzött céllal.

A korinthusi gyülekezet belecsúszott abba a nagyon is emberi csapdába, amiben valószínűleg minden gyülekezet belecsúszik élete során akár több alkalommal is. A tagok elkezdik egymáshoz hasonlítgatni magukat. Ki mennyit adakozott? Ki él tisztábban? Ki tesz többet? Ki hivatkozik a nagyobb tanítóra? Pál szerint az igazi versenyző saját magát akarja legyőzni. Félre tudja tenni az önzését és az önimádatát. Még a jogos igényeit sem hánytorgatja fel. Háttérbe tudja szorítani a rövid távú érdekeit a hosszú távú célok érdekében. Ha ebben még nem vagyunk profik, akkor bizony gyakorolnunk kell, és ehhez szükséges némi önfegyelem.

A hangsúly itt nem azon van, hogy egy kívülről rám kényszerített edzésterv szerint haladok, tiltások és szabályozások sűrűjében. Ez egy olyan edzésterv, amelyet Isten és én közösen alakítunk ki. Ő tudja, mit tervezett, mit álmodott meg rólam a Teremtés csodálatos kompozíciójában. Én pedig tudom, hogy éppen hol tartok, figyelek a testemre, figyelek az edzőmre, megbízom benne. Folyamatosan ellenőrzöm, mennyit és hova fejlődtem. Visszanézek, hol is tartottam ezzel a gyakorlással 1, 5 vagy éppen 10 évvel ezelőtt. Ebből jól látszik az is, hogy ez egy olyan téma-e, amivel csak egy helyben toporgok, vagy olyan, ahol nagyon is látványos a személyiségem fejlődése és látszik az életutamon Isten keze nyoma.

Két hamis illúzióval is le kell számolnom, ha az isteni edzéstervre gondolok. Az egyik, a testre és erre a világra vonatkozó előítélet. Sok keresztény, köztük én magam is ebben az előítéletben nevelkedtünk. Leegyszerűsítve ezt így lehetne mondani: ez a földi élet pusztán egy siralomvölgy, itt minden csak rossz, a test, az anyagi valóság egy merő bűn. A testet le kell győzni, meg kell öldökölni, a földi életem minden sikerét és kudarcát egy nullának kell tartani. Mert az IGAZI élet az a szellemi, éteri, mennyei valóság. Ez egy közkeletű félreértés a kereszténység tanításáról. Ha Jézus EZT tanította volna, akkor miért hasonlította Isten országát lakodalomhoz, nagy vacsorához, akkor nem használt volna ennyire kézzelfogható, földi hasonlatokat a példázatokban, mint a szőlőmunkások helyzete, a magvető munkája vagy az apai szeretet valósága? Jézus nem azt tanította, hogy a test egy merő bűn, inkább azt, hogy a nagyon is szelleminek képzelt gondolataink visznek be minket a zsákutcába. Miközben igaznak hisszük magunkat, gyakran éppen távolodunk Isten szeretetétől, mert a saját teljesítményünkre koncentrálunk.

A test egy szolga, de olyan szolga, mint a kapernaumi százados szolgája: figyelnünk kell rá, ha beteg, a jelzéseire, szeretnünk kell és gondoskodnunk róla. megfegyelmeznünk, ha éppen arra van szüksége, hogy valamit megtagadjunk tőle a hosszú távú EGÉSZSÉG és TELJESSÉG érdekében.

Amikor ideköltöztem Mezőberénybe, elhatároztam, hogy nem fogok alkoholt inni. Tudtam, hogy ezen a vidéken az alkoholfogyasztás nagyon mélyen bevésődött a kultúrába, de azt is, hogy mekkora probléma, hány családot tesz tönkre alattomos módon. Egy teljes évig következetes tudtam ebben lenni, és nagyon örülök ennek, mert így meg tudtam figyelni magamat. Mikor gondolok arra, hogy jó lenne inni? Mennyire könnyű/nehéz visszautasítani a kínálást? Mikor környékez meg az a gondolat, hogy egyedül magamnak vegyek alkoholt? Persze ez az önmegtartóztatás nem önmagáért érdekes, hanem azért, amit közben tanultam magamról. Mi az igazi vágyam? Milyen szorongás van bennem? Mit fed el az ivás vágya?

A másik illúzió, amivel le kell számolnunk a saját erőfeszítésünkbe és teljesítményünkbe vetett hit. A szőlőmunkások példázata megmutatja, hogy Istennél egészen másképp vannak a dolgok, mint ahogyan azt emberileg gondolnánk. Isten jósága bőségesen ajándékoz, az utolsónak, a gyengének, a szerényebb képességűnek is annyit ad, amennyit az elsőknek, az erőseknek és a tehetségeseknek. De hát akkor miért tegyek én bármiféle erőfeszítést ebben az isteni edzéstervben, ha a végén nem állhatok előrébb a sorban, nem leszek kiemelve, nem állhatok fel a dobogóra? Miért fegyelmezzem magam, miért gyakoroljak, ha végül Isten nekem is azzal az egy dénárral szúrja ki a szemem? Ha a hervadhatatlan koszorút az utolsóként befutó is éppúgy bezsebelheti, aki csak meg megfutotta a pályát, még ha a saját tempójában is?

Az én erőfeszítésemre nem Istennek van szüksége, hanem nekem. Neki nem kell megfelelni. Nem számít, hogy korai vagy késői megtérő vagyok-e. Nem számít, mennyit tettem az egyházért. Nem számít, mit értem el emberileg. Az edzésre, a gyakorlásra nekem van szükségem. Hogy lássam, Isten hogyan cselekszik az életemben. Hogy megtapasztaljam, az evangélium nem egy vénasszonyos mese, amivel a haldoklókat és a szegényeket vigasztaljuk, hanem élő valóság, hatékony erő. Hogy érzékeljem a változást a jellememben, a kapcsolataimban. Szükségem van arra, hogy többé ne az számítson, én magam alkalmatlannak tartom-e magam, vagy az emberek hogyan vélekednek rólam, hanem a célt lássam magam előtt, hogy Isten merre vezet. Ezért imádkozzunk!

Testvérszeretet

Igehirdetés az ökumenikus imahéten 1Móz 50,15-20 alapján

Nagyon szeretem a magyar testvér szót. Az egyik, ami tetszik benne, hogy mindkét nemű testvérekre lehet vele utalni, nem kell mindenáron megkülönböztetni a fivéreket a nővérektől. A másik, hogy utal a testre és a vérre, arra a mély életközösségre, összetartozásra, ami ezt a kapcsolatot jellemzi. Egy vérből valók vagyunk, egy családot alkotunk, ugyanaz a származásunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy ez nem mindig ilyen egyszerű. A testvérkapcsolat elindulhat az irigység, rivalizálás útján éppúgy, mint a tudatos szövetségalkotás útján.

A Biblia is tud erről a kettősségről, és Mózes első könyve különös figyelmet szentel a testvérkonfliktusok témájának. Káin és Ábel történetében halálos kimenetele lesz a rivalizálásnak, aztán fokozatosan enyhül: Izsák és Izmael öröklési kérdése az idősebb fiú és édesanyja, Hágár száműzésével "oldódik meg" (elvetve a magját két nemzetség közti további harcoknak). Ézsau végül megbocsát az őt és apját becsapó öccsének, Jákóbnak. A teljes megbékélés megkapó története József és bátyjai regényében bontakozik ki.

A testvér szónak azért is van nagyon pozitív csengése számomra, mert szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy ki nekem és mindnyájunknak Jézus. Szólítjuk őt Úrnak, Mesternek, Megváltónknak, Üdvözítőnknek, és ezek a címek mind igazak rá. De a konfirmációi káténkban van egy kérdés, a "Kicsoda Jézus Krisztus?", amelyre a következőképpen hangzik a Felelet: "Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és Testvérem." A Zsidókhoz írt levél úgy fogalmaz, hogy Jézus, az Isten Fia "nem szégyell minket testvéreinek nevezni". Általa kapcsolódhatunk mi is Istenhez, mint az ő gyermekei. Jézus az igazi testvér.

Ferenczy Károly: Józsefet eladják testvérei

József az egyik legfontosabb előképe Jézus Krisztusnak a Teremtés könyvében. A bántalmazott, ruháitól megfosztott fiatalember, akit szinte látunk a kútból kihúzva, ruhátlanul remegni a rabszolgakereskedők vizsla szemei előtt. Bátyjai kecskevérbe mártott köpenyével keltik József halálhírét apja előtt - a holtteste nyilván nincs meg. Apja, Jákób számára mindenesetre meghal a szeretett fiú, sokáig gyászolja kedvenc gyermekét. József a legnagyobb mélységeket tapasztalja meg, az emberi lét legmélyebb pontjára jut. Megfosztva személyes szabadságától, emberi méltóságától. Hamis vádakkal elítélve. Egy különös fordulat nyomán azonban magas rangra emelkedik, egész Egyiptom kormányzója lesz, és végül ő menti meg az éhínségtől, nemcsak az egyiptomiakat, hanem a szomszédos népeket, köztük saját családját is. A testvérek azonban először nem ismerik fel - az eltelt évek, az, hogy halottnak hihették, és az, hogy képtelenségnek tartották volna, hogy Egyiptom második embere éppen az ő öccsük legyen - egyszóval: a körülmények eltakarják előlük, kicsoda valójában József.

József ebben a helyzetben egy izgalmas próbatételre szánja el magát. Kockázatos módon újrajátszatja velük a testvérük elárulását. Az egyik testvért ott tartva, követeli, hogy legközelebb, amikor jönnek élelemért, hozzák magukkal legkisebb testvérüket, József édesöccsét, Benjámint is. Jákób nagy nehezen elengedi a nagy útra a legkisebbet. József azonban belecsempészi Benjámin zsákjába az egyik kincsét, és visszahozatja azzal, hogy a tolvajt Egyiptomban tartja rabszolgának. A testvérek azonban ezt nem engedik, inkább Júda maga ajánlkozik, hogy ott marad Benjámin helyett. József ekkor sírva leleplezi magát a testvérei előtt, és egymás nyakába borulva kibékülnek.

Telnek-múlnak az évek, de az elkövetett bűn mégis valahogyan ott feszülhetett a családban, mert az apa halálakor újra fölmerül a testvérekben, hogy József talán mégis bosszút akar állni rajtuk. Ilyen mély a bűn rombolása annak a lelkében, aki elköveti: bizalmatlanná tesz annak a jóindulatával szemben, aki ellen vétettem. Nem hiszem el a bűnbocsánatot. Haragot, ítéletet, vádat, kárhoztatást és bosszúszomjat vélek felfedezni ott, ahol réges-régen felém nyújtott békejobb van.

Olvasok egy könyvet, a címe: A megbocsájtás könyve. Desmond Tutu, dél-afrikai érsek írta a lányával közösen, hogy utat mutassanak azoknak, akik személyes vagy társadalmi traumákból szeretnének gyógyulást találni. Akik nem akarnak a harag és bosszúállás ördögi körében vergődni. Négy állomásról beszélnek a megbocsátás útján. Szerintük a megbocsátás nem függ attól, hogy a vétkes kér-e bocsánatot az áldozattól vagy sem. A megbocsátás azon múlik, aki a sérelmet elszenvedte.  Tehát lehet egészen egyoldalú is.

József történetéből azonban látjuk, hogy a megbékélés teljességéhez mindkét fél kell. Nemcsak arra volt szükség, hogy József megbocsássa az ellene elkövetett árulást, hanem arra is, hogy a testvérek elhiggyék, elfogadják ezt a megbocsátást. A mai igénk kezdetén még bizalmatlanok. Üzenetet küldenek, és amikor személyesen megjelennek öccsük előtt, leborulnak. József sírva fakad, hogy a bátyjai nem bíztak teljesen a jóindulatában. Azt olvassuk, hogy "szívhez szólóan beszélt velük", bátorította, vigasztalta őket, "Ne féljetek"- mondja nekik.

A megbékélés kulcsa a testvér-fogalomban van. A testvérek éppen azért tudják olyan mélyen bántani egymást, mert az egymás iránt szeretet és bizalom sebezhetővé, kiszolgáltatottá tesz minket egymás előtt. Vajon képesek vagyunk-e a legmélyebb megbántottságban is testvérekként tekinteni egymásra? Képesek vagyunk-e felismerni egymásban a testvért, akiért Jézus meghalt? Képesek vagyunk-e, ahogyan József tette, túllátni az emberi gonoszság következményein, az elszenvedett megaláztatásokon? Képes vagyok-e meglátni az egész történet mögött Isten jó tervét, anélkül, hogy letagadnám a fájdalmamat? Lelkészek, gyülekezeti tagok és elöljárók, egyházi vezetők - emberek, akik vétkeznek. Testvérek-e? Testvérek-e akkor is, ha nem bánják meg a vétküket és nem kérnek bocsánatot? Testvérek-e azok is, akik semmi hajlandóságot nem mutatnak a változásra vagy a közeledésre? Tudom-e őket a kereszt alatt látni? Tudok-e szívhez szólóan beszélni ahhoz, aki szerintem súlyosan téved, és aki rólam legalább akkora rosszindulatot feltételez, amekkorát ő tanúsított korábban irántam?

Van egy paródiája az ökumenikus törekvéseknek, amely egy olyan "ál-köszöntés", amit a három történelmi felekezet hagyományos köszönéséből gyúrtak össze. Így hangzik: "Erőltessék a békesség." Ez a gúny-mondat nagyon jól illusztrálja azt, hogy a megbékélést nem lehet erőltetni. Pál apostol maga is azt írja a korinthusiaknak: "Krisztusért KÉRÜNK, béküljetek meg az Istennel". És ha Istennel kibékültem, akkor az embertársammal is ki tudok békülni. Az erdélyi reformátusok így köszönnek: "Békesség Istentől". A valódi békesség sehonnan máshonnan nem jöhet. Ahogyan Jézus imádkozik a tanítványokért a főpapi imádságban: hogy az Atya és Fiú közötti szeretet legyen teljessé bennünk és közöttünk. Vagy ahogyan a katolikus liturgiában az eukharisztia előtt köszöntjük egymást: "Legyen békesség köztünk mindenkor!" Ez Krisztus békéje. Ezt a békét ajánljuk fel egymásnak és a világnak. Ezt a békét tudjuk megteremteni az emberek között, hogy méltán hívhassanak minket Isten gyermekeinek. Jézus nem szégyell minket testvérnek nevezni. Kérlek, testvérem, te se szégyellj engem, én se akarlak szégyellni téged! Ámen

Tervezett gyerek

Reflexió az Újragondoló blog néhány bejegyzésére a 136nap-os projekt első szakasza után

Szikszai Szabi barátom írásait elolvashatod itt, és csatlakozhatsz az eseményhez, 2016 adventtől 2017 húsvétjáig együtt zarándoklunk virtuálisan. 

Tervezett gyerek vagyok. Elsőszülött, vágyott gyerek, akire nagyon is sok elvárás és remény hárult már a születése előtt. Édesanyámnak határozott elképzelései voltak arról, milyennek kéne lennem. Ez a tervezettség hatalmas felelősségként nyomta a vállamat egészen húsz éves koromig, amikor az újjászületés-élmény történt velem.

A Star Wars-ban C3-PO így kiált fel időről-időre: "Jaj, Tervezőm!" - arra utal, hogy valaki megalkotta őt, valaki tervezte őt valamilyenre, valamilyen céllal. Amikor újjászülettem, akkor ráébredtem, hogy egy másik Szülő tervezett gyereke vagyok: a Teremtő Istené. Nem csoda, hogy nem vagyok boldog, miközben emberei elvárásoknak próbálok megfelelni, legyenek azok akár a szüleim, tanáraim, vagy bármilyen tekintélyszemély, akár a kortárscsoportban. Nem ők terveztek, nem is illeszkedem tökéletesen az emberi terveikbe. Egyszerűen nem felelek meg az elvárásoknak, és ezért gyötrődöm, mintha nem volnék szerethető. De a félelem még sokáig fogva tartott.

Tervezett. Elsőszülött. Mégis negyedik és legkisebb a nevelt tesók között. (saját kép)

Ez az isteni terv dolog az egyik leginkább félreértett teológiai fogalom. A megtérés első hevében semmi mást nem csináltam, mint próbáltam megfelelni Isten rám vonatkozó elvárásainak. Ha Isten tervezte az embert, akkor van hozzá használati utasítás is - nosza, olvassuk el a Bibliát, abból secperc alatt kiderül, hogyan működöm, hogyan kerülhetek közelebb Istenhez és válhatok jó kereszténnyé - amilyennek Ő tervezett engem. És bár a Szentírásból valóban elképesztően sokat megtudtam Istenről és az emberről is, azért nem volt ez ilyen egyszerű. Évekig tartott, mire rádöbbentem, hogy a Biblia nem Istentől jövő napiparancs-gyűjtemény, amit csak felcsapok, és máris kiolvasom belőle a jövőmet, mint asztrológus a csillagokból.

Azután ott van az a gyakori hiedelem is, hogy amit én akarok, amire vágyom, az rossz. Annak egészen biztosan semmi köze Isten akaratához. Isten csupa olyan helyre küld, ahova nem akarok menni. Ha vágyom arra, hogy teológiát tanuljak, az biztosan nem Isten terve. Ha jól érzem magam egy közösségben, akkor szégyelljem magam, mert nem érdemlem meg. Ambivalens az egész, mert egyrészt folyamatosan jól kell érezned magad ("mit Isten tesz, mind jó nekem"), másrészt ha valóban örömöt élsz át, akkor azonnal el kell hárítanod magadtól, nehogy felfuvalkodottságból magadnak tulajdonítsd, és ne Istennek adj hálát érte. Nagyon nehéz integrált, önazonos keresztény életet élni, miközben folyamatosan egymásnak is ellentmondó elvárások érkeznek a közösségből, ami egyformán Isten akarataként van előadva. 

Szóval az a felismerés, hogy Istennek nem az én életemmel van terve, amit ha nem sikerül eltalálnom, akkor "Bumm, szívtál!" van, ÉLETMENTŐ. És sok időt meg lehet vele spórolni. Atyai jóbarátom már 2012-ben mondta nekem: "Glóri, neked nem azt kell kitalálnod, hogy Isten mit akar, hanem, hogy te mit akarsz." Csak erre egyszerűen képtelen voltam. A tervezettség, és mindaz, amit a saját tervezettségemről gondoltam, egyszerűen megbénított. Pedig egyfolytában Isten titkos tervének apró részleteit kutatni, ez rém fárasztó. Isten nem mondja meg neked, hogy ma milyen színű zoknit vegyél fel. Továbbmegyek: azt sem mondja meg neked, hogy ki legyen a párod. Azt sem feltétlenül mondja meg neked konkrétan, hogy milyen pályát válassz, mivel keresd a kenyeredet. És most egy nagyon megbotránkoztató dolog: a lelkészi pályára sem feltétlenül hív el Isten úgy, ahogyan azt gondoljuk. Azt legalábbis nem mondja, hogy úgy és csak úgy lehet hirdetni az evangéliumot életvitelszerűen, ahogyan arra az egyházi tradíció a legutóbbi évtizedekben éppen mintát adott.

Az elmúlt néhány év kellett ahhoz, hogy felfedezzem, hogy emberi terveket, történelmi szükségszerűségeket nem kell összekevernem Isten tervével. Isten fel tudja használni ezeket a saját üdvözítő terve végrehajtásában, és ezért is imádkozunk, amikor a Miatyánkban azt kérjük: "legyen meg a Te akaratod". Attól viszont nem kell félnem, hogy elvétem Isten tervét, ahogyan attól sem, hogy majd a fejem fölött, akaratom ellenére fogja megvalósítani. Tervezett gyerek vagyok, és ezzel együtt szabad, hogy keressem Isten akaratát.