Tervezett gyerek

Reflexió az Újragondoló blog néhány bejegyzésére a 136nap-os projekt első szakasza után

Szikszai Szabi barátom írásait elolvashatod itt, és csatlakozhatsz az eseményhez, 2016 adventtől 2017 húsvétjáig együtt zarándoklunk virtuálisan. 

Tervezett gyerek vagyok. Elsőszülött, vágyott gyerek, akire nagyon is sok elvárás és remény hárult már a születése előtt. Édesanyámnak határozott elképzelései voltak arról, milyennek kéne lennem. Ez a tervezettség hatalmas felelősségként nyomta a vállamat egészen húsz éves koromig, amikor az újjászületés-élmény történt velem.

A Star Wars-ban C3-PO így kiált fel időről-időre: "Jaj, Tervezőm!" - arra utal, hogy valaki megalkotta őt, valaki tervezte őt valamilyenre, valamilyen céllal. Amikor újjászülettem, akkor ráébredtem, hogy egy másik Szülő tervezett gyereke vagyok: a Teremtő Istené. Nem csoda, hogy nem vagyok boldog, miközben emberei elvárásoknak próbálok megfelelni, legyenek azok akár a szüleim, tanáraim, vagy bármilyen tekintélyszemély, akár a kortárscsoportban. Nem ők terveztek, nem is illeszkedem tökéletesen az emberi terveikbe. Egyszerűen nem felelek meg az elvárásoknak, és ezért gyötrődöm, mintha nem volnék szerethető. De a félelem még sokáig fogva tartott.

Tervezett. Elsőszülött. Mégis negyedik és legkisebb a nevelt tesók között. (saját kép)

Ez az isteni terv dolog az egyik leginkább félreértett teológiai fogalom. A megtérés első hevében semmi mást nem csináltam, mint próbáltam megfelelni Isten rám vonatkozó elvárásainak. Ha Isten tervezte az embert, akkor van hozzá használati utasítás is - nosza, olvassuk el a Bibliát, abból secperc alatt kiderül, hogyan működöm, hogyan kerülhetek közelebb Istenhez és válhatok jó kereszténnyé - amilyennek Ő tervezett engem. És bár a Szentírásból valóban elképesztően sokat megtudtam Istenről és az emberről is, azért nem volt ez ilyen egyszerű. Évekig tartott, mire rádöbbentem, hogy a Biblia nem Istentől jövő napiparancs-gyűjtemény, amit csak felcsapok, és máris kiolvasom belőle a jövőmet, mint asztrológus a csillagokból.

Azután ott van az a gyakori hiedelem is, hogy amit én akarok, amire vágyom, az rossz. Annak egészen biztosan semmi köze Isten akaratához. Isten csupa olyan helyre küld, ahova nem akarok menni. Ha vágyom arra, hogy teológiát tanuljak, az biztosan nem Isten terve. Ha jól érzem magam egy közösségben, akkor szégyelljem magam, mert nem érdemlem meg. Ambivalens az egész, mert egyrészt folyamatosan jól kell érezned magad ("mit Isten tesz, mind jó nekem"), másrészt ha valóban örömöt élsz át, akkor azonnal el kell hárítanod magadtól, nehogy felfuvalkodottságból magadnak tulajdonítsd, és ne Istennek adj hálát érte. Nagyon nehéz integrált, önazonos keresztény életet élni, miközben folyamatosan egymásnak is ellentmondó elvárások érkeznek a közösségből, ami egyformán Isten akarataként van előadva. 

Szóval az a felismerés, hogy Istennek nem az én életemmel van terve, amit ha nem sikerül eltalálnom, akkor "Bumm, szívtál!" van, ÉLETMENTŐ. És sok időt meg lehet vele spórolni. Atyai jóbarátom már 2012-ben mondta nekem: "Glóri, neked nem azt kell kitalálnod, hogy Isten mit akar, hanem, hogy te mit akarsz." Csak erre egyszerűen képtelen voltam. A tervezettség, és mindaz, amit a saját tervezettségemről gondoltam, egyszerűen megbénított. Pedig egyfolytában Isten titkos tervének apró részleteit kutatni, ez rém fárasztó. Isten nem mondja meg neked, hogy ma milyen színű zoknit vegyél fel. Továbbmegyek: azt sem mondja meg neked, hogy ki legyen a párod. Azt sem feltétlenül mondja meg neked konkrétan, hogy milyen pályát válassz, mivel keresd a kenyeredet. És most egy nagyon megbotránkoztató dolog: a lelkészi pályára sem feltétlenül hív el Isten úgy, ahogyan azt gondoljuk. Azt legalábbis nem mondja, hogy úgy és csak úgy lehet hirdetni az evangéliumot életvitelszerűen, ahogyan arra az egyházi tradíció a legutóbbi évtizedekben éppen mintát adott.

Az elmúlt néhány év kellett ahhoz, hogy felfedezzem, hogy emberi terveket, történelmi szükségszerűségeket nem kell összekevernem Isten tervével. Isten fel tudja használni ezeket a saját üdvözítő terve végrehajtásában, és ezért is imádkozunk, amikor a Miatyánkban azt kérjük: "legyen meg a Te akaratod". Attól viszont nem kell félnem, hogy elvétem Isten tervét, ahogyan attól sem, hogy majd a fejem fölött, akaratom ellenére fogja megvalósítani. Tervezett gyerek vagyok, és ezzel együtt szabad, hogy keressem Isten akaratát.

Úgy élsz, amint remélsz

Igehirdetés Róma 15,4-13 alapján Mezőberény II. kerületi gyülekezetben

Apámnak volt egy feltevése az élet mozgatórugóiról. Azt gondolta, hogy az eszkatológia meghatározza az etikát. Vagyis az, amit a végső dolgokról gondolsz: a világ és a saját életed végéről, az meghatározza azt, hogy a jelenben hogyan cselekszel és miért. Vagyis úgy élsz, ahogy remélsz.

Ha azt gondolod, hogy a halál után nincs semmi, akkor adott számodra a "carpe diem" filozófiája, vagyis amíg fiatal és egészséges vagy, addig kell kihoznod az életedből a maximális élvezetet. Ha a Nyugaton elterjedt reinkarnáció (félre-)értelmezésből indulunk ki, akkor az élet egy többfordulós játékra hasonlít, vagyis nem baj, ha elrontom, legfeljebb tanulok belőle, és a következő életemben jobban fogom csinálni. Ha azt gondolom, hogy az alantas, bűnös test és az anyagi világ pusztulásával végre megnyílik az út a "tiszta", éteri, szellemi létezés felé, akkor testemet önpusztító módon fogom agyondédelgetni vagy sanyargatni. És mi történik, ha hiszem a test feltámadását? Ha hiszem az örök életet? Ha hiszem Krisztus örökkévaló uralmát minden idő felett? Mi következik abból, ha várom a holtak föltámadását? 

Számomra az következik, hogy nem kell rettegnem a haláltól, de az e világi élet értelmetlenségétől sem. Mindenre van időm. Nem maradok le semmiről. Nem a birtoklás határoz meg. Elfogadhatom önmagamat,a  teremtettségemet, ahogy vagyok, hiszen Isten is ezt teszi velem Krisztusban. És az egész teremtett világ, benne a többi ember felé is úgy fordulhatok, mint akik várományosai ennek a reménységnek.

Felhős naplemente Mezőberény felett december 2-án (saját kép)

A reménység az egyik legfontosabb kulcsszó a mai igében, a három fő keresztény erény egyike a hit és a szeretet mellett, és adventben különösen gyakran emlegetett, már-már agyonkoptatott szavunk. "Nem szabad elveszíteni a reményt", "a remény hal meg utoljára". De miben is reménykedünk? Mit várunk a jövőtől? Mi felé halad a világ, és mi felé haladunk mi magunk?

Pál apostol zsidóként nevelkedett, és sokat tudott a reménykedésről. A zsidókat a remény tartotta életben. A várakozás arra, hogy Isten beteljesítse az ígéreteit. A hosszú várakozás azonban mit okoz? Óhatatlanul is elvárások, konkrét képek alakulnak ki az emberben arról, milyen is lesz az, akire vár. Miközben Izrael várta a Messiást, olyan határozott képek alakultak ki róla, hogy amikor Isten valóban elküldte a Názáreti Jézusban, az emberek nem ismerték föl. Elvakította őket mindaz, amit előzetesen gondoltak. A várakozás helyébe az elvárás lépett. A reménységet összekeverték a látással.

Ugyanígy a mi reménységünket is elvárások formálják. Mindaz, amire tanítottak minket - és általában nem a Szentírásból vettük a tanultak nagy részét - befolyásolja, hogy mit várunk. Kit várunk, mire várunk adventben? Meghitt, édeskés ünneplésre? És mi történik, ha nem kapjuk meg? Ha Isten nem cselekszik az elvárásaink szerint?

A Római levél egy különös helyzetben született. A történelem viharai megtépázták a fiatal római keresztény közösséget. Claudius császár rendelete miatt minden zsidónak el kellett hagynia Rómát - Pál így találkozik Görögországban Priszkával és Akvillával, akik szintén onnan jöttek. Természetesen a Jézust követő zsidókra is vonatkozott a rendelet. Amikor később visszatérhettek, a zsidó származású hívők szerették volna visszakapni a közösségben korábban betöltött vezető szerepüket, ahol addig értelemszerűen a pogány származású testvérek helyettesítették őket. Ebből aztán nagy veszekedés lett, mert aki időközben vezető szerepbe került, nem akart erről lemondani. Írásmagyarázók szerint Pál erre a konfliktusra utal a levél számos pontján.

Pál az egész levélben azt fejtegeti, hogy származástól és vallásos előképzettségtől függetlenül helyzetünk Isten előtt és szabadulásunk útja is azonos. Az istenfélelemben nevelkedett zsidó nem kevésbé lázadó, és a törvényt nélkülöző más népbe született ember sem tud önmagától Istennek tetsző életet élni. A hit által azonban szabad utunk van Jézus Krisztus Atyjához, aki nekünk is apánk. Zsidónak és nem zsidónak ugyanaz a reménysége. Részesedni Isten dicsőségében. A levél végén visszatér ehhez a nagyon fontos témához: a reménységhez, amely összeköt, és lehetővé teszi, hogy egymástól nagyon különböző emberek együtt dicsőítsék az Urat a gyülekezetben. Ha nem tudunk a közös jövőre koncentrálni, képtelenség lesz egyetértésre jutni. Ehhez azonban szükség van egymás befogadására.

A 2015-ös év igéje volt a 7. vers: "Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket az Isten dicsőségére." Ezt úgy is lehet fordítani, hogy "Isten dicsőségéBE". Az ember - saját érdemétől függetlenül, ingyen, Isten kegyelméből - befogadott, elfogadott. Ezt az elfogadást fogadjuk el a hit által. Igen, hiszem, hogy Isten Krisztusért teljesen elfogadott engem. A gimnazistákkal játszottunk egy olyan játékot, amelyben a neveket a csoportban a jelentésük alapján kellett kitalálniuk. Trükköztem egy kicsit, és beletettem a sorba a "dicsőség" szót is. Persze a megfejtés kivételesen az én nevem volt, nem a gyerekeké. Korábban nagyon zavart, hogy így hívnak, terhesnek éreztem a "glória" nevet. Ma már lehetőségként gondolok erre: Isten megmutathatja rajtam dicsőségét, amelybe már befogadott, és ahová én is meghívhatok másokat.

Miben reménykedünk, mit várunk? A Miatyánkban minden nap elmondjuk, hogy "jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod" meg azt is, hogy "tied a dicsőség", de közben belül, a lelkünkben mégis ott vagyunk leragadva, hogy azt akarom, hogy az én uralmam jöjjön el, hogy én irányítsak, hogy az én akaratom legyen meg. És igen, azt is, hogy enyém legyen a dicsőség. Az egységet, ami megvalósulhatna a gyülekezetben, az egyházban, csakis és kizárólag úgy tudjuk elképzelni, hogy mindenki térjen meg - az én véleményemre. Nekem ne kelljen változnom. Ne kelljen engednem, ne kelljen beismernem, hogy tévedtem.

Pedig a Krisztus szerinti egység csak természetfeletti módon képzelhető el. Csakis akkor, ha a Szentlélek megteremti közöttünk. Különben nem lennénk képesek befogadni a másikat, hiszen még önmagunkat sem tudjuk elfogadni. De vigyázzunk, ha egyszer kérjük a Lelket, Ő meg fog változtatni egy-két dolgot. Ha Krisztus valóban belép a közösség életébe, valóban középre kerül, ott hamar felforgatja a megszokott rendet szokatlan békességével, ami fölülmúlja az emberi képzelőerőt. Készen állok-e arra, hogy változzak, hogy Krisztus átformáló hatalmának átengedjem magam? Valóban kérem-e, hogy "jöjjön el a Te országod"? Készen állok-e Isten Országára, vagy csak simán berendezkedtem a saját kényelmemre? Mit várok ettől az adventtől? Hozza el a szép, nyugodt, békés karácsonyt, ami a megszokott forgatókönyv szerint zajlik?

Mit szólok ahhoz, ha Isten már írja a Felforgatókönyvet?