Akit segítségül hívtak

Igehirdetés Gyomán pünkösd vasárnapján Jn 14,26 alapján: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.”

Szeretett Testvéreim!

Mai igénk az Utolsó Vacsorán hangzik el, amikor Jézus búcsúzkodik a tanítványaitól. Miért kell elbúcsúznia? Mert hamarosan beteljesednek rajta az Írások, a próféciák, az árulója ellenségei kezére adja, keresztre feszítik és a harmadik napon feltámad. Feltámadása után még 40 napig a tanítványokkal van Jézus, újra és újra megjelenik nekik. Aztán a 40. napon, a mennybe megy és az Atya jobbjára ül. Azonban ígér a tanítványoknak valakit. Egy másik Pártfogót, aki majd Jézust – nem helyettesíti, de jelenvalóvá teszi a számunkra.

Az istentiszteleten az Apcsel 2,1-11 története papírszínházon elevenedett meg a gyermekek számára. 

Ez a másik Pártfogó a Szentlélek, akit Jézus nevében küld nekünk az Atya. Az eredeti görög szövegben a Paraklétosz szó szerepel, amit többféleképpen is lehet fordítani. A padokra tettem néhány cédulát, amelyeken szerepelnek a lehetséges fordítások, ezeket olvassuk fel! Vigasztaló, bátorító, szószóló, pártfogó, „akit segítségül hívtak”, közvetítő, közbenjáró, védőügyvéd.

Nagyon sokféle szerepe, feladata lehet ezek szerint a Szentléleknek. Amikor készülünk egy vizsgára, amikor számot kell adnunk a tudásunkról, milyen jó lenne, ha valaki súgna belülről, ha valaki eszünkbe juttatná mindazt, amit egyszer már megtanultunk! Ilyen a Szentlélek: eszünkbe juttatja mindazt, amit már megtanultunk Jézustól.

Hoztam egy érzelemtérképet, amin szerepelnek a főbb érzések. Válasszuk ki együtt, hogy melyik érzés esetén van szükségünk vigasztalásra? (Bánat) És bátorításra? (Félelem) Mikor kell a Szentléleknek csillapítania minket vagy megnyugtatnia? (Harag, feszültség, idegesség) Melyek lehetnek azok az érzések, amelyeket felerősít a Szentlélek, vagy tőle kapjuk ajándékba? (Öröm, békesség, szeretet)

Mindannyiunknak vannak olyan helyzeteink, amikor segítségre, bátorításra, védelemre szorulunk. Vagy amikor úgy érezzük, nem találjuk a szavakat, képtelenek vagyunk megértetni magunkat. Ilyenkor is segítségünkre siet a Lélek. Szószólónk, védelmezőnk a bajban, akkor is, ha támadás ér bennünket. Nem egyedül állunk ott, maga Isten Lelke mondja a mi védőbeszédünket. Ő az, akit mindig segítségül hívhatunk, történjék bármi, nem hagy el, velünk lakik, sőt, bennünk él! Éljünk bátran ennek tudatában.

Imádkozzunk!

Nyugodjon meg rajtunk az Atya áldása, aki teremtőnk, gondviselőnk és életünk forrása.
Nyugodjon meg rajtunk a Fiú áldása, aki megváltónk, testvérünk és békességünk forrása.
Nyugodjék meg rajtunk a Szentlélek áldása, aki vigasztalónk, pártfogónk és minden örömünk forrása. Ámen (Varga Gyöngyi: Áldáskönyv egyik áldása nyomán)

Apostolok Tétlenségei 2. - Szívencsapás

Bezzeg régen minden jobb volt, a Szentlélek is viharosabban fújt. De ma nem a látványos jelekről lesz szó a 2. fejezet kapcsán, mint a lángok, a szélvihar vagy a nyelveken szólás. Hanem a Szentlélek legfontosabb munkájáról, a szíven találásról. 

Amikor még csak álmodoztam arról, hogy majd lelkész leszek, általában egy hatalmas sportcsarnokba képzeltem el magamat, mint igehirdetőt. Több ezer ember ámulattal hallgatja, ahogyan prédikálok, és tömegek özönlenek az igehirdetés végén a színpadhoz, hogy megtérésük jelét adják. Valahogy azt hittem, a Szentlélek egyebet sem tesz, mint az én nárcisztikus vágyaimat igyekszik kielégíteni. És az efféle képzelgések közepette nagyon is szentnek éreztem magam. Hiszen én nem amolyan motivációs szélhámosként, MLM-hálózatépítőként kívánok az emberekre hatni, őket behálózni. Én az IGÉT akarom hirdetni. Hogy eközben kicsit én is híres és népszerű legyek, az persze nem volt ellenemre. 

Azóta hirdettem már az igét hatalmas, de elnéptelenedett alföldi templomokban, 2 embernek, mint Bergman Úrvacsorájában. Jártam a szórványgyülekezetekben, ahol már csak havi egyszer van istentisztelet, de néha az is elmarad az érdeklődés hiányában. Helyettesítettem Budapesten, a 2 milliós metropolisban, ahol valahogy mégis egyre kevésbé tudjuk megszólítani az embereket. Érkezett már számos visszajelzés a prédikációimra a szokásos "szépen beszélt" mellett a "mélyen igei volt", "ezt végre megértettem", "most újat mondtál, erre így még sosem gondoltam", "szerintem képzavaros volt", "egy ilyen kislánytól nem is számítottam jobbra" skáláján mozogva szinte minden előkerült már. 

Forrás: Pixabay

Még soha, egyetlenegy árva megveszekedett alkalommal sem jött oda hozzám senki azzal a kérdéssel: "Mit tegyek?" És nagy mázli, hogy senki sem kérdezi ezt meg, mert nem tudnék mit válaszolni. Mert én teszem-e azt, amit erre a kérdésre válaszolnom kéne? "Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te mind a te házad népe." (Ap.csel 16,31) "Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát." 

Beengedem-e a Szentlelket, és hagyom-e, hogy szíven üssön? Teli ököllel. Hiszen, <<amikor Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus azt mondta, "Térjetek meg!", azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen>> (Luther 95 tétele). Én meg ki akarom pipálni ezt egy önéletrajzi bekezdéssel? Vagy az előírásos gyónási kérdésekkel? De ki lehet-e bírni úgy az életet, hogy a Szentlélek minden nap jön a tappancsokkal, és újra meg újra kiüti a szívemet? Ha viszont nem teszi, akkor a szívem szövetéből egyre több és több hal el. Csak egy vízszintes csíkot húzok egy sötét monitoron, és azt csúfolom életnek. 

Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy van egy biztonságos kis hiedelemrendszert nyújtó szubkultúrám. A keresztény nap mint nap belemerül Jézus keresztségébe. Meghal és feltámad. Ha meg akarom úszni a meghalást, a feltámadásból sem részesülök. Ha viszont van bátorságom a halálhoz, olyan ajándékot kapok, amely minden képzeletet felülmúl. Semmi káprázat, semmi lárma, nincsenek show-elemek. Nem zúdul a rajongó tömeg, hogy dedikáltassa velem a könyvemet. Van viszont új élet. Számomra és a hozzám tartozók számára. Mindazok számára, akiket csak rajtam keresztül akar magának elhívni az Úr.

Egy nyelvet beszélünk?

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi evangélikus gyülekezetben Pünkösdhétfőn

Alapige: 1Móz 11,1-9

Pécsi egyetemi éveim alatt két és fél éven át a Márton Áron Szakkollégiumban laktam, határon túlról származó magyar egyetemistákkal együtt. Kárpátaljai szobatársnőm a babot paszulynak, a gyermeket pulyának mondta,a tejföl neki tejfel volt, a kell pedig kellesz. Nagyváradról jött szobatársnőm egyszer megkért, hogy tegyem rá a nedves ruhát a kaloriferre, hogy megszáradjon, a sütemény neki csak tészta volt. Ezekben az időkben tapasztaltam meg, hogy bár mindannyian magyarok vagyunk, bizonyos szavaink különböznek, és vannak, amelyek a modernkori, 1920 utáni fájdalmas elválasztottságunkról is tanúskodnak.

Idén a pünkösd ünnepe és a Nemzeti Összetartozás Napja (ami  a trianoni békediktátum aláírásának emléknapja) kivételesen egybeesett. Ma az ünnep másnapján a nyelv és a megértés került az igénk középpontjába.

Bábel tornyának története rövid, de gazdag üzenete van. Elsőként szól az emberi célokról és ambíciókról. Az emberek akarnak tornyot építeni. Céljuk nem kisebb, mint hogy az égig érjenek. Az ember, akárcsak az Édenben, most is Isten helyére tolakszik. Istenné akar válni. Tégláról téglára haladnak, hogy nevet szerezzenek maguknak. Mai tudásunkkal  abszurd vállalkozás, de ők komolyan gondolták. Pedig Isten adott nekünk küldetést: nekünk embernek kell lennünk, Isten képmásának. A teremtés gondviselőiként igazságosan uralkodni a teremtményeken. Mi pedig ez elől menekülünk, és istenséggé akarunk válni. Isten azonban nem hagyja eluralkodni az emberi gőgöt. Micsoda iróniával írja az ige, hogy az Úrnak le kellett szállni az égből, hogy lássa azt a kis légypiszoknyi tornyot, amit az ember tudása és technológiája csúcsán alkotott.

id. Pieter Brueghel: Bábel tornya

A második tanulság a kommunikáció csődjéről szól. Megmutatja ez a történet, hogy ha nem beszélünk egy nyelvet, ha nem értjük meg egymást, vagy ha egyszerűen nem figyelünk a másikra, akkor képtelenség egységben maradni és közös célokat elérni. Mégis, az elválasztottságról szóló történetben is Isten kreativitása mutatkozik meg. Hiszen létrejön a sokféleség, ami az emberi nyelveket jellemzi. Hogy tudjuk élvezni az anyanyelvünk szépségeit, hogy szeretünk játszani vele! Milyen izgalmas és gyönyörű egy másik nyelvet tanulni (persze önként, nem kényszerből)!

Bábel harmadik olvasata az Újszövetségbe vezet minket, a pünkösdi történethez, az egyház születésnapjához. Amikor a Szentlélek leszáll az apostolokra, és azok az utcán elkezdik Jézust hirdetni, a különböző népekből jött emberek mind a saját nyelvükön hallják őket. Így mindenki megértheti az örömüzenet lényegét. Isten maga fordítja vissza a bábeli zűrzavart és szétválasztottságot. Ezzel megmutatja, hogy amikor az Isten-ember kapcsolat helyreáll, akkor az emberek is elkezdhetik megérteni egymást.

Isten ma is feje tetejére állítja a tornyainkat.
Imádjuk a hierarchiát. Csüngünk a rangokon, rendjeleken, pozíciókon. Isten viszont Jézusban megmutatja, hogy az a legnagyobb, aki szolgál. Isten Fia, aki rabszolgamunkát végez, amikor megmossa a tanítványok lábát. Még Júdásét is.

Aztán ott van a szükségletpiramis. Abraham Maslow leírta. Először az étel-ital, alvás, életszükségletek, aztán a biztonság, majd a szeretet, tisztelet, tudás, és csak a legvégén valósítsd meg azt, aki valójában vagy. Jézus viszont azt mondja: először az Isten országát keressétek, minden más ráadásul megadatik.

Vannak nekünk felhőkarcolóink, amiket önhittségünkben építettünk, és ahonnan irányítani vélik egyesek a világot. És ha a légkör és a felhők visszavágnak? Ha a klíma megváltozik "áldásos" tevékenységünk folytán? Ha mindez újabb háborúkhoz és katasztrófákhoz vezet? Ez bizony a felhőkarcolók ledőlését eredményezheti rövid időn belül.

És igen, vannak kastélyok, ahol a győztesek ráerőltetik akaratukat a vesztesekre, de vannak dolgok, amelyek erősebbek a háborús győzelmi mámornál. Például éppen az anyanyelv hatalma, amelyet talán Bábelnek köszönhetünk, de amely Pünkösdbe és Reformációba vezet minket. Magyar Bibliával, magyar nyelven elmondott imával, a magyar kultúra felemelő kincseivel.


Isten azért rombolja ezeket a tornyokat, mert azt akarja, hogy találjuk meg a helyünket. Hogy emberek legyünk, istenek helyett. Hogy Isten legyen Isten, az ember pedig EMBER. 

A Szentlélek olyan nyelvre tanít meg, amit minden ember megért. Ez a nyelv nem szétválaszt, hanem összeköt. A Lélek egységet teremt, és a szeretet nyelvét beszéli. Ezt a nyelvet viszont folyamatosan tanulni kell. Művelni, gyakorolni.

Pünkösdhétfőn történt, hogy a legéndi gyülekezet tagjai nem kívántak élni az ünnep másnapján felkínált úrvacsorával, így mindössze hárman maradtunk a  templomban: húgom, édesapám és én. Családi körben tartottuk meg tehát az úrvacsorai liturgiát, és a gyónó imádság is nagyon személyesre sikeredett. Mire apám kifordult az oltártól, már ő is sírt és mi is. Családi terheink, tragédiáink ránk zúdultak, de Isten fel is szabadított minket alóluk. Ez az egyik legerősebb Szentlélek-élményem. Végre egy nyelvet beszéltünk apámmal, még ha az a könnyek nyelve volt is!

Isten kétszer száll le a mennyből a Bibliában. Egyszer Bábelnél, hogy összezavarja az embereket, aztán Jézusban, hogy helyreállítsa a közösséget. Ebben a közösségben vagyunk most együtt, Hogy újra egy nyelvet beszéljünk.