„Amikor férfivá lettem…”

  Igehirdetés hitoktatói továbbképzésen, március 8-án, Böjt 3. vasárnapján

Talán többünk gyerekkorának vagy felnőttkorának volt filmélménye az Ötvös Csöpi (Bujtor István és Kern András főszereplésével készült) filmek világa. A Pogány Madonnában, a Hamis a babában és az Elvarázsolt dollárban is egy-egy (szinte kötelező) gyerekszereplő segít a főhősnek megoldani a bűnügyi rejtélyeket. Tudjuk jól, hogy a filmekben a gyerekek szerepeltetése gyakran eszközjellegű: a gyermek személyével ugyanis jobban eladhatóvá válik egy-egy termék, ez tulajdonképpen nem több mint egy marketingfogás.

A Pogány Madonna előzetese

Az Apostolok Cselekedeteiből talán egy kevésbé ismert igeszakasz a mai, ahol  elképesztően izgalmas, krimiszerű leírásban találkozhatunk a Pál apostol ellen szőtt összeesküvéssel és annak leleplezőjével, Pál unokaöccsével. Ahogyan néha a filmekben, úgy itt is egy fiatalember válik kulcsszereplőjévé a történetnek. Keveset tudunk erről az ifjúról. Lukács nem közli a nevét, azt sem tudjuk biztosan, vajon Jézus Krisztus követői közé tartozott-e vagy egyszerűen csak rokoni szálak fűzték Pálhoz. Az újszövetségi kéziratok még az életkori kategória kapcsán is picit bizonytalanok, egyes kéziratok a „neanian”, mások a „neaniszkosz” szavakat használják rá. Utóbbi ugye egy kicsinyítőképzős alak. Kiskamasznál talán nagyobb, de érett férfinál még fiatalabb emberről van szó. Valahol a gyermekkor és a férfikor között vezető úton. Egyszerre kicsi és nagy. A gyermek láthatatlansága és figyelme egyesül benne a felnőtt felelősségvállalásával.

Hiszen talán éppen a kicsinysége, jelentéktelensége tette lehetővé, hogy tudomást szerezzen arról az összeesküvésről, amelynek keretében több mint negyven zsidó férfi egy súlyos tettre szánja el magát. A legszigorúbb böjttel kötelezik és átokkal átkozzák meg önmagukat, amíg meg nem ölik Pált. A görög szöveg itt az anathema szót használja, amely gyakran felbukkan hitvallásainkban is azokkal az állításokkal kapcsolatban, amelyektől a hívő közösség elhatárolódik. Csakhogy itt nem valaki másra, nem is az általuk eretneknek vélt tanításra mondják ki az átkot. Ezek a férfiak önmagukat vonják átok alá, amennyiben nem sikerülne kiontaniuk egy ember vérét. Nemcsak az átok és a radikális böjt erejével készülnek erre a terrorcselekményre, hanem a főpapi tanácsot is bevonják. A legmagasabb szintű vallási vezetők is tudnak tehát a dologról, sőt, maguk is cinkossá válnak, hiszen az ezredesnek küldött üzenettel ők teszik lehetővé a merénylet végrehajtását. Micsoda összeesküvés! Micsoda előre megfontolt szándék, miközben Pál ellen valós ítélet nincsen, a nagytanács meg sem hallgatta őt.

„Ne vegyetek részt a sötétség […] cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.”(Ef 5,11) Mintha Pál unokaöccse ismerné az apostol tanítását. Leleplezi az összeesküvést először Pál előtt majd – minden bátorságát és határozottságát összeszedve – az ezredes előtt. Nemcsak megszerezte az információt, de azt is tudta, hogy mit kezdjen vele. Tudta, kinek fogja elmondani, és jól választ, hogy kinek mondja el. Nem fél attól, hogy a nagyhatalmú római katona elé kell állnia, és elismételnie azokat a bizonyos mondatokat. Vagy ha fél is, mert ki ne tartana egy ilyen helyzettől – hazugnak, rágalmazónak nevezhetik - , ő legyőzi ezt a félelmét. És emiatt a fiatalember miatt megváltozik a történet vége. Pált nem gyilkolhatják meg azok, akik az úton lesnek rá. Sőt, Cézáreába, a helytartó udvarába is lovas és katonai kísérettel utazhat, garantálva a biztonságát. A fiú ezzel a döntésével megmentette a nagybátyja életét. Micsoda kompetenciaélmény lehetett ez! Kicsiként, jelentéktelenként lépek bele egy szituációba, és hősként lépek ki belőle.

Mindannyian sokat dolgozunk gyerekekkel, fiatalokkal. Talán többen vannak köztük, akik a kamaszkorba lépve depresszióval, szorongásos zavarokkal küzdenek. Még többeknél jellemző az önbizalomhiány, céltalanság érzése. Talán ki is alakul bennük egy tanult tehetetlenség. Mintha mindegy volna, mit teszek, hogyan döntök. Úgy érzem, nincs befolyásom az eseményekre. Csak sodródom.

Ez a történet azért is nagyon bátorító számomra, mert azt mutatja meg, hogy egy fiatal is kerülhet bármikor olyan helyzetbe, amikor nemhogy számít a véleménye, a hite és a döntése, de kifejezetten élet-halál kérdéssé válik. Igenis van befolyásom az eseményekre. Igenis változtathatok. Igenis tanú lehetek. Igenis leleplezhetem a gonoszságot. Igenis megmenthetem a szeretteimet, de még azoknak is kiutat mutathatok, akik az átok kötelékeiben vergődnek, pedig arra hívja őket is Isten, hogy áldássá legyenek.

Ez a fiú, akárhány éves is volt, talán ebben a folyamatban vált férfivá. Vannak, akik sosem nőnek fel, sosem jutnak el odáig, hogy felelősséget vállaljanak önmagukért és másokért. Ez a fiú eljutott idáig.

Nem tudjuk azt sem biztosan, hogy keresztény volt-e. Lehet, hogy a jeruzsálemi keresztények nem ismerték őt jól, ezért nem írja le Lukács a nevét. Az viszont biztos, hogy itt Isten eszközévé válik Pál megmentésében.

 Sokáig nem értettem a szeretethimnusz végén azt a passzust, amikor Pál arról ír, hogy „amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek, úgy értettem mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (1Kor 13,11). Mert ugye, hogy jön ide ez az egész felnövéstörténet, mi köze ennek a szeretethez, amiről eddig beszélt. Pál azt írja, a gyermekek egyszer felnőnek. Ahogyan a gyermekkor után természetes módon következik a felnőttkor, úgy következik a mostani életünk után az örök élet. Ami ugyanúgy a mi életünk lesz, mégis valahogyan más. Akkor úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Ami viszont összeköti a két szakaszt, az a szeretet. Az agapé, amelyet megismertünk Jézus Krisztusban, kitart a felnőttkorig. Nem az a férfiasság, nem az a felnőttség, hogy elhagyjuk a szeretetet, sőt, éppen ellenkezőleg, ez az, amiben növekednünk kell és lehet. Ez az, ami megerősödik bennünk. A gyermekségből sok mindent elhagyunk, de van, amit megőrzünk, ez pedig a szeretet.

Az Apcsel kamerája továbbra is Pált követi, a lovasokkal és a legionáriusokkal együtt Antpatriszba, majd pedig Cézáreába, végül kalandos hajóúton egészen Rómáig. A mi kameránk viszont kicsit még elidőzhet ezen a fiatalemberen. Felismerhetjük rajta a saját ifjúkori vonásainkat vagy a tanítványaink vonásait. Mit látunk rajta?

Imádkozzunk! 

Drágább az aranynál (Apostolok Tétlenségei 3.)

 Mi az egyház igazi kincse? Erre a kérdésre válaszol nekünk az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 3.fejezete.

Reformáció napján elsősorban nem egy régmúlt eseményre emlékezünk, hanem egy folyamatot ünneplünk. Olyan folyamatot, amely nem 500 éve kezdődött. 1517.október 31. legfeljebb egy mérföldkő a Krisztus-követés útján. Luther Márton nem olyasmit fedezett fel, ami azelőtt ne létezett volna. Ellenkezőleg. Luthernek csak beleakadt az ásója abba a bizonyos kincsbe, amely a közös szántóföldben volt elrejtve. Nem a szentek fölös jócselekedeteinek ládikája, nem a pénzzel teli ládika fontos számunkra, akik Jézust szeretnénk követni, hanem az evangélium kincse. 

Ebben a történetben látszólag egy gyógyítás-csodának lehetünk tanúi. Péter és János imádkozni mennek fel a templomba, és a kapuban találkoznak a rendszeresen ott kolduló sántával. A gyógyítás után Péternek ismét lehetősége nyílik a templomban Jézusról prédikálni, amit - majd látni fogjuk - a vallási vezetők nem néznek jó szemmel. 

Elgondolkodtam, vajon hány ponton bukhatott volna meg ez a csoda.

0. pont: Péter és János a zsidó szokásokhoz igazodva mentek fel imádkozni a jeruzsálemi templomba délután 3 órára. Mondhatták volna azt, hogy mi már annyira megvilágosodottak/felvilágosultak vagyunk. Mi már ismerjük a Krisztust. Mi közünk nekünk ehhez az üres, formális tradícióhoz, mint a templomi imádkozás?  Hiszen mi már olyan intenzív Szentlélek-élményeket éltünk át! Inkább otthon maradunk, a saját kis belterjes közösségünkben, ahol mindenki fél szavakból is megért bennünket. Minek tegyük ki magunkat a maradiak okvetetlenkedéseinek? Péter és János nem ezt mondták, hanem igazodtak azokhoz, akiknek a hite még nem ragadta meg Jézus Krisztust. Velük együtt és értük akartak könyörögni.

1. pont: Találkoztak a sántával, aki alamizsnát kért. Reagálhattak volna erre az ismert közhellyel: "Majd imádkozunk érted is". És egyszerűen továbbsétálnak. Én is gyakran hallom - a saját berkeinkből - hogy "az egyház dolga az, hogy imádkozzon." Ez a mondat éppen azért visz nagyon félre, mert igaz. Az egyháznak elsősorban, mindenekelőtt az a dolga, hogy imádkozzon. Az imádság viszont nem helyettesíti a cselekvést. Nem azért imádkozunk, hogy megússzuk  a tevékenységeket, hanem hogy azoknak helyes, Istennek tetsző irányt találjunk. Az imádság nélküli cselekvés nem hitből fakad, ezért gyakran félrevisz. Viszont az az imádság, amelyből nem fakadnak tettek, nem hangolódott rá teljes mértékben Isten akaratára. 

2.pont: Van az a pénz, amivel lehet segíteni ezen az emberen. "Ha valami bajod van, és nem tudod megoldani pénzzel, oldd meg sok pénzzel!" mondja Dadan a Macskajaj című filmben. Péternek és Jánosnak ugyan nincs pénze, hiszen beadták a közös kasszába a gyülekezetben, de hát volt rá példa, hogy Jézus ilyen csodát is tett, amikor a templomadót kellett volna befizetni(Máté 17,24-27). Jézus nem értett ugyan egyet az adó megfizetésével (Heródes a nép verítékén újította fel - egyébként pazar módon - a templomot), de hogy a gyengébb hitűt védje, utasítást adott Péternek, hogy fogjon ki egy halat, és annak szájában talált ezüstpénzt adja oda. Ha Jézus egyszer tudott csodával pénzt csinálni, megteheti akár többször is, nem? Nosza, dobjunk egy kis alamizsnát a rászorulónak! Aztán eljövünk holnap meg holnapután is, és újra dobunk, ez a szerencsétlen meg csak eltengeti az életét valahogyan. Vagy hívjuk fel a figyelmét a gyülekezet által működtetett ingyenkonyhára. 

Félreértés ne essék, nem vagyok a segélyezés vagy a hagyományos értelemben vett diakónia, a szegények iránti szolgálat ellen. Viszont veszélyesnek tartom, ha a szolgálatunk elkezd a pénz megszerzéséről és annak újraelosztásáról szólni. Jézus nem véletlenül figyelmeztet, hogy nem szolgálhatunk egyszerre Istennek és a mammonnak (ami az arámi nyelvben a pénz megszemélyesítése volt, Máté 6,24). Márpedig a reprezentatív szolgálathoz, a nagyszabású ételosztásokhoz, a templomépítő és -felújító látványberuházásokhoz pénz kell. Sok pénz. Önmagában ezektől viszont nem válik élővé a kereszténység. A Heródes-templom pompás épületeit csodálták a tanítványok, de Jézus intette őket, hogy "nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának". Heródes király vallásosságát bizonyítandó kezdett az építkezésbe, és az még halálakor sem volt készen. Negyvenhat éves projekt. Jézus merészen saját testére utal, amikor így szól: "Romboljátok le EZT a templomot, és én három nap alatt fölépítem." (János 2,19) Ami élővé teszi a kereszténységet, azt nem lehet pénzen megvenni. 

 

3.pont: Miután elkerülték az önmagukba fordulás és a pénzen megvehető segítség csapdáját, megérkeztek a gyógyítás pillanatához. Érdemes figyelnünk a mozdulatokra. A koldus, fejét alighanem lehajtva könyörög alamizsnáért. Péter és János ránéznek: egy földön ülő vagy fekvő ember, aki alattuk van, kiszolgáltatott állapotban. Először is azt kérik: "Nézz ránk". Az ember föltekint. Antropos. Az embert jelentő görög szó szó szerinti jelentése éppen ez: "fölfelé néző". Elkezdik szép fokozatosan visszaadni ennek az embernek a méltóságát. "Ezüstöm és aranyam nincsen" kezdi Péter. Ez a második csapda kikerülése. "Amim van, azt adom". Hűha! Mekkora igazság, és hogy elfelejtettük! Miért nem adjuk az embereknek azt, amink van, ahelyett, ami nincs? Kincs, ami nincs. Melyik is az a kincsünk, ami VAN? 

Péter az evangéliumot adja ennek az embernek, mindazt, amije van, amiből ő maga is minden nap él. Egy mondatos velős hitvallás: "a názáreti Jézus Krisztus nevében". Jézus neve összekapcsolva a várva várt király, a Messiás rangjával. A Názáreti Jézus a Krisztus. Izrael és a világ szabadítója. Neki adatott minden hatalom égen és földön, az Atya jobbján ül. Ezzel a hatalommal mondja ki Péter a felhatalmazás és gyógyítás szavait: "kelj fel és járj!" Jobb kezénél fogva fel is emeli a földről. Ahogyan maga Isten emeli föl a porba rogyó embert. Megerősíti, felruházza méltósággal és újra képessé teszi arra, hogy cselekedjen.

Van egy súlyos hiba, amit itt is elkövethettek volna, és amit mi is elkövethetünk. Amikor Jézus nevét úgy használjuk, mint a Jolly Jokert a kártyában. Jézus mindent üt. Ha kiejtem a nevét, akkor a saját vélt vagy valós igazságomra megfellebezhetetlen pecsétet nyomhatok. Amikor mechanikusan ismételgetem Jézus nevét akár válogatott rangokkal (Úr, Krisztus) összekapcsolva. Amikor ezt tesszük, hasonlóvá válunk a vándor ördögűzőkhöz, akik úgy akarták a saját hatalmukba állítani Jézus nevét, mint valami varázsigét (Apcsel 19,13-16). Hoppá! Ez így nem működik. Ne csodálkozzunk, ha a gonosz ilyenkor nekünk is visszafelesel. Jézus szabad, szuverén Úr. Ha csodát tesz, Övé a dicsőség. Semmi olyannal nem kecsegtethetek egy beteg embert, amire nem lettem felhatalmazva. 

Jézus nevét Péter úgy ejti ki, mint egy olyan nevet, akit jól ismer. Akit már háromszor sikerült megtagadnia, és most egész életével, teljes egzisztenciájával képes megvallani. Látni fogjuk a továbbiakban, hogy itt nem üres szavakról van szó. Jézus nevét megvallani, az Ő nevében tanítani és csodát tenni, mindez nem volt biztonságos abban a közegben. Üldözés járt érte. Péter ezt is vállalja. A sánta pedig meggyógyul. A helyzet lehetőséget ad Péternek, hogy tanúskodjon Jézusról. A lavina elindult...

Apostolok Tétlenségei 2. - Szívencsapás

Bezzeg régen minden jobb volt, a Szentlélek is viharosabban fújt. De ma nem a látványos jelekről lesz szó a 2. fejezet kapcsán, mint a lángok, a szélvihar vagy a nyelveken szólás. Hanem a Szentlélek legfontosabb munkájáról, a szíven találásról. 

Amikor még csak álmodoztam arról, hogy majd lelkész leszek, általában egy hatalmas sportcsarnokba képzeltem el magamat, mint igehirdetőt. Több ezer ember ámulattal hallgatja, ahogyan prédikálok, és tömegek özönlenek az igehirdetés végén a színpadhoz, hogy megtérésük jelét adják. Valahogy azt hittem, a Szentlélek egyebet sem tesz, mint az én nárcisztikus vágyaimat igyekszik kielégíteni. És az efféle képzelgések közepette nagyon is szentnek éreztem magam. Hiszen én nem amolyan motivációs szélhámosként, MLM-hálózatépítőként kívánok az emberekre hatni, őket behálózni. Én az IGÉT akarom hirdetni. Hogy eközben kicsit én is híres és népszerű legyek, az persze nem volt ellenemre. 

Azóta hirdettem már az igét hatalmas, de elnéptelenedett alföldi templomokban, 2 embernek, mint Bergman Úrvacsorájában. Jártam a szórványgyülekezetekben, ahol már csak havi egyszer van istentisztelet, de néha az is elmarad az érdeklődés hiányában. Helyettesítettem Budapesten, a 2 milliós metropolisban, ahol valahogy mégis egyre kevésbé tudjuk megszólítani az embereket. Érkezett már számos visszajelzés a prédikációimra a szokásos "szépen beszélt" mellett a "mélyen igei volt", "ezt végre megértettem", "most újat mondtál, erre így még sosem gondoltam", "szerintem képzavaros volt", "egy ilyen kislánytól nem is számítottam jobbra" skáláján mozogva szinte minden előkerült már. 

Forrás: Pixabay

Még soha, egyetlenegy árva megveszekedett alkalommal sem jött oda hozzám senki azzal a kérdéssel: "Mit tegyek?" És nagy mázli, hogy senki sem kérdezi ezt meg, mert nem tudnék mit válaszolni. Mert én teszem-e azt, amit erre a kérdésre válaszolnom kéne? "Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te mind a te házad népe." (Ap.csel 16,31) "Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát." 

Beengedem-e a Szentlelket, és hagyom-e, hogy szíven üssön? Teli ököllel. Hiszen, <<amikor Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus azt mondta, "Térjetek meg!", azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen>> (Luther 95 tétele). Én meg ki akarom pipálni ezt egy önéletrajzi bekezdéssel? Vagy az előírásos gyónási kérdésekkel? De ki lehet-e bírni úgy az életet, hogy a Szentlélek minden nap jön a tappancsokkal, és újra meg újra kiüti a szívemet? Ha viszont nem teszi, akkor a szívem szövetéből egyre több és több hal el. Csak egy vízszintes csíkot húzok egy sötét monitoron, és azt csúfolom életnek. 

Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy van egy biztonságos kis hiedelemrendszert nyújtó szubkultúrám. A keresztény nap mint nap belemerül Jézus keresztségébe. Meghal és feltámad. Ha meg akarom úszni a meghalást, a feltámadásból sem részesülök. Ha viszont van bátorságom a halálhoz, olyan ajándékot kapok, amely minden képzeletet felülmúl. Semmi káprázat, semmi lárma, nincsenek show-elemek. Nem zúdul a rajongó tömeg, hogy dedikáltassa velem a könyvemet. Van viszont új élet. Számomra és a hozzám tartozók számára. Mindazok számára, akiket csak rajtam keresztül akar magának elhívni az Úr.

Apostolok Tétlenségei 1. - "Nézz, nézz az ég felé" Ja, nem.

Új bejegyzéssorozatomban az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv alapján olvashattok gondolatokat. A maiban az első fejezetről lesz szó, amely Jézus mennybemeneteléről ír. 

"Nem a ti dolgotok", "erőt kaptok" és "tanúim lesztek". Jézus szavai komolyan mellbevághatták a tanítványokat. Amikor Jézust elfogták a Gecsemáné kertben, a tanítványok elfutottak. Megbuktak. Amikor Pétert megkérdezték, hogy tanítvány-e, háromszor is letagadta, hogy ismerné Jézust. Megbukott. Amikor az asszonyok üresen találták a sírt, és beszámoltak arról, hogy feltámadt, a tanítványok nem hittek. Még Tamás sem hitt a férfi tanítványoknak, amikor arról beszéltek, hogy látták őt. Jézus pedig további 40 napon át megjelent nekik, újra és újra magyarázva az Isten Országát.

És most megint azt mondja nekik Jézus: "Nem a ti dolgotok". Még mindig nem vágják. Még mindig azt hiszik, hogy Jézus földi királyságot fog alapítani. A politikai-gazdasági rendszer bajai, a római elnyomás, Izrael népének megosztottsága nagyon is aggaszthatták őket. És nem. Jézus nem állítja helyre az országot. Most még. És nem mondja azt sem, hogy mikor. Bennünk is hasonló kérdések ordítanak "Nem ebben az időben?" Nem most? Mikor? Meddig még? Tanulságos, hogy Jézus egy másik helyen azt mondja, hogy még a Fiú sem tudja, hogy pontosan mikor jön el újra. Csak az Atya. Istennek vannak titkai, még előttünk is. Azt, hogy mikor állítja helyre a teremtést, nem kötötte az orrunkra. Ez minket nagyon bosszant. Újra meg újra azon spekulálunk, hogy kiszámítsuk az időpontot vagy Isten elébe sietve megkíséreljünk a földön paradicsomot alapítani. Jézus mondata fejbe kólint: "Nem a ti dolgotok". 

Forrás: Pixabay

"Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek." Jézus alternatívája egy ígéret. Olyan ígéret, amely ősi próféciákat erősít meg. Isten a saját Lelkéből ad a népének. Még a szolgák és a szolgálólányok is az Ő szavát fogják szólni. Nem kevesek kiváltsága lesz ez az ajándék, hanem a legkisebbeké is, mindenkié, bárkié. A tanítványok szeparációs szorongásban szenvedtek. Újra visszakapták Jézust, és olyan nehéz nekik elképzelni, hogy most újra elmegy, láthatatlanná válik számukra. Ez a mennybemenetel legalább olyan para lehetett, mint amikor a kisfiam sír utánam, ha elmegyek itthonról, és tovább bámul az ajtó felé, ahol utoljára látott eltűnni. Így bámulnak a tanítványok is az ég felé. Ha az angyalok nem szólnának rájuk, talán Lót feleségéhez hasonlóan odaragadnának, sóbálvánnyá meredve. A múltba révedés, a hamis nosztalgia kísértése ez. Minket, mai tanítványokat is állandóan meglegyint. "Milyen szép is volt az ébredéskor, a '40-es években!", "Micsoda lendületet kapott az egyház a rendszerváltás utáni első időkben!" "Amikor megtértem, Isten mintha minden nap személyesen szólt volna hozzám, most pedig kiüresedtem." Mintha Isten ígérete csak a múltra nézve lenne érvényes, a jelenhez és jövőhöz nem volna köze. Jézus viszont azt mondja, jobb nekünk, ha ő elmegy, mert elküldi hozzánk a Pártfogót. Ki ez a Pártfogó?

Amikor fiatalkorúként valaki bűnelkövetővé válik, pártfogót rendelnek ki mellé. A felügyelőtiszt nemcsak ellenőr, hanem egyfajta mentor is, aki segít a fiatalnak rehabilitálódni, valahogyan beilleszkedni a társadalomba. Ilyen értelemben Pártfogó a Szentlélek. A különböző bibliafordítások nevezik még "Szószóló"-nak, "Vigasztaló"-nak, de hívhatnánk egyszerűen csak "Ügyvéd"-nek is. Valaki, aki mellénk áll, legfelsőbb megbízással, megszólít, megihlet, elhív, egybegyűjt, tanít, bátorít és erőt ad. Aki valóságosan jelenvalóvá, kortársunkká, velünk együtt jelen idejűvé teszi Jézus Krisztust. Ezt az ígéretet kapták a tanítványok. Még nem tudták elképzelni, hogyan fog kinézni, amikor eljön a Szentlélek. Ezt nem lehet előre elmagyarázni, és még utólag is rettentő nehéz szavakkal leírni. 

"Tanúim lesztek"- talán ez a legnehezebb. VI. Pál pápa mondta, hogy az egyháznak ma nem elsősorban tanítókra, hanem tanúkra van szüksége. Ennek a gondolatnak az érvényessége Jézusra megy vissza. Azt szívesen idézzük emlékezetünkbe, hogy az ún. "missziói parancs"-ban Jézus arra szólított fel minket, hogy tegyünk tanítvánnyá minden népet. Ennek a parancsnak viszont amolyan "konkvisztádor" értelmezést adtunk, mintha Jézus arra hatalmazna föl minket, hogy a saját vélt és valós igazságunkat erőltessük rá mindenkire, nem válogatva az eszközökben. Ilyen értelemben nagyon is vágyunk arra, hogy hatalommal, tekintéllyel rendelkező tanítók legyünk. Jézus viszont nem kéri, hogy legyünk tanítókká, sőt, óva int attól, hogy embereket nevezzünk annak, hiszen egy közös tanítónk van, a Krisztus. Aki tanító akar lenni, az kösse fel a gatyáját, mert szigorúbban fogják megítélni a szavait és a tetteit, írja Jakab apostol. A sok különböző tanítóra hivatkozás pedig már a korinthusi gyülekezetben is szakadásokat okozott. 

A tanú helyzete más. A tanúnak nincs isteni tekintélye. A tanú nem birtokolja az igazságot. A tanú még abban a helyzetben sincs, hogy megítélje, mi az igazság. A tanú nem bíró. A tanúnak "csak" az van, amit látott és hallott. Amit megtapasztalt. János apostol hozzáteszi: "amit kezünkkel tapintottunk" - mert ők taktilisan is érezték a feltámadt Jézust hús-csont valójában. A tanító beszélhet felsőbbrendűen, "ex cathedra"-kijelentésekben, a tanúnak csak a szubjektív nézőpontja van. A tanú szavát, sőt szavahihetőségét is kétségbevonhatják. Ráfoghatják, hogy részeg vagy hogy őrült. Előhozakodhatnak a múltbeli bűneivel, lekicsinyelhetik a tudatlansága, a szegénysége miatt, vagy azért, mert nő vagy rabszolga. A tanú nem egy katedrán áll, hanem a tanúk padján ül. Jézus tanúi abban különlegesek, hogy nem lehet őket keresztkérdésekkel zavarba hozni. "Egyet tudok: vak voltam, és most látok." "Nem vagyok én bolond, nagrabecsült Fesztusz, hanem igaz és józan beszédet szólok." Jézus tanúinak ugyanis maga a Szentlélek súg. Ő juttatja eszükbe, amit mondaniuk kell. Ő a leghatalmasabb Pártfogó, aki szembeszáll a Vádlóval. 

Jézus nem azt mondja, hogy "legyetek tanúim", hanem ígéretként fogalmazza meg: "tanúim lesztek". A tanúk küldetése a föld végső határáig szól. Nem biztos, hogy mindenkinek el kell mennie a világ másik végére, de a saját ajtónkon azért mindenképp ki kell lépnünk. Tanúként nem bújhatunk el, nem zárkózhatunk be. Lehet, hogy Jézus először a saját családod tagjaihoz küld. Ez olykor még nehezebb, mint idegenekkel szót váltani. Lehet, hogy Jézus azt kéri, tanúskodj róla olyanok között, akik ellenszenvesek neked, sőt, akik ártottak neked. Akár így, akár úgy, a szeretet kihívását kell teljesítened, és ez a szó szoros értelmében KI-HÍVÁS. Jézus kihív a szokásaidból, a kényelmedből, a múltadból, és egy új úton indít el. Így leszel te is tagja a kihívottak közösségének, az eklézsiának, vagyis az egyháznak. 

Férjem találóan fogalmazta meg: "Azért VALAMIT mindenképpen tenniük kellett a tanítványoknak, különben az lenne a címe a könyvnek, hogy <<Az apostolok tétlenségei>>" A cselekvést ők speciel azzal kezdték, hogy vártak. Vártak és imádkoztak azért, amit még maguk sem tudtak elképzelni. Imádkozz azért, hogy Isten cselekedjen veled úgy, ahogyan ma még el sem tudod képzelni!