Megöl és megelevenít

Igehirdetés húsvét vasárnapján 1 Sám 2,1-10 alapján

„Vajon Julika lát minket az égből?” – kérdezte kisfiam valamelyik napon egy nemrég elhunyt ismerősünkre célozva. Ti mit gondoltok erről, kedves testvérek? Hol vannak és hogy vannak azok a szeretteitek, akiket már eltemettetek? Akikért a harang szólt. Akikért imádkozunk november elsején. Akik már nincsenek veletek fizikailag, amikor karácsonykor vagy húsvétkor összegyűlik a család. Mit gondoltok róluk? Mit gondoltok, veletek mi lesz, ha meghaltok?

Ezt az ünnepet magyarul húsvétnak hívjuk, ami kicsit ki is jelöli a magyarok értelmezési keretét erről az ünnepről. Végre vége a böjtnek, vehetünk magunkhoz húst, mondja a név. Ez persze már csak a nevében maradt meg, hiszen a böjti hagyományaink 98%-át már a fogyasztói társadalom régen maga alá gyűrte. De még ha tartottuk is a böjtöt, ennek az ünnepnek nem az az értelme, hogy végre ehetünk húst. A régiek ezzel a hagyománnyal azt próbálták újraélni a saját testükben, amit Jézus tanítványai átélhettek ebben a három napban. A gyászt és az örömöt, a böjtöt és az ünnepet. Vannak más nyelvek, például a szláv nyelvek, amelyek a húsvétot és a vasárnapot is feltámadásnak nevezik. Ezt még a kommunizmus legsötétebb évtizedei sem tudták kiirtani e nyelvekből. Persze az, hogy a név megmaradt, sajnos semmit nem garantál azzal kapcsolatban, hogy vajon a feltámadáshit is megmaradt-e az adott népben.

A Budahegyvidéki Evangélikus Templom oltáránál 2015-ben. Hátam mögött a nyitott sírnál álló angyal az oltár-üvegképen (fotó: Karancsi Rudolf)

Minden istentiszteleten elmondjuk, hogy hiszünk abban, hogy Jézus feltámadt a halálból. Sőt azt is elmondjuk, hogy nemcsak Jézus Krisztus feltámadásában hiszünk, hanem abban is, hogy mi, emberek feltámadunk. A test feltámadását hisszük. Minden test feltámadását. Kérdezhetné valaki, hogyan kezdődött ez a tradíció. Megmondom, mert a Szentírásban ezt pontosan nyomon lehetett követni. Az Ószövetségben kezdődik. Először egy homályos képzettel, hogy azok, akik meghaltak, Istennél rejtélyes módon mégis csak élnek. Mert ez az Isten Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének hívja magát. (2Móz 3) Vagyis olyan emberek hitéhez kapcsolja önmagát, akik már „pihenni tértek őseikhez”. Mintha aludnának. Ugyanakkor Isten nem a holtak, hanem az élők Istenének nevezi magát. A zsoltárosok is arról énekelnek, hogy az Úr a pokolban is Úr, a héberül Seólnak nevezett holtak birodalmában is. (139.zsoltár) Ha meghalunk, akkor sem vagyunk rejtve előle. Még a sírból is képes visszahozni. Végül Dániel könyvében csúcsosodik ki a feltámadás gondolata, ahol a halottak feltámadását az utolsó ítélet követi.

Jézus korában azonban nem mindenki hitt a feltámadásban. A szadduceusok azzal érveltek, hogy a Tóra, Mózes 5 könyve nem ír expressis verbis a feltámadásról, és ami nincs benne a Tórában, az nincs a valóságban sem. Velük is vitázik Jézus. A farizeusok hitték, hogy van feltámadás. Ezt az ellentétet aknázza ki Pál apostol(Apcsel 23), hogy egykori párttársait a maga oldalára állítsa a perében. Mi az, amiben egyetértünk? A feltámadás reménységében.

A keresztények feltámadáshite azonban nem ilyen bizonytalan többé, mert Jézus Krisztus valóságos feltámadásán alapszik. Ugye emlékszünk, hogy hogyan ért véget a nagypénteki történet? Lezárták a sírboltot egy nagy kővel. Amikor pedig Jézus női követői vasárnap hajnalban megjelentek a sírnál, a követ már elhengerítve találták és a holttest nem volt meg. Később sem lett meg. Ellenben találkoztak vele, méghozzá több tanítvány egymástól függetlenül több alkalommal azzal a Jézussal, aki meghalt és feltámadt. Az alternatív történet, amely szerint a tanítványok ellopták volna a holttestet, amit a nagytanács terjesztett, egyszerűen nevetséges. Jézus tanítványai ugyanis életüket adták ezért a jó hírért, hogy Jézus legyőzte a halált. Vajon képesek lettek volna erre, ha a valóságban a pincében rejtegetnek egy holttestet (vagy egy csontvázat)?

Ha Jézus engedett volna a kísértésnek és leszáll a keresztről, az nyilván csoda lett volna. Az emberek talán ott és akkor tömegesen leborultak volna előtte. De ez az a fajta csoda lett volna, amire azt mondjuk, hogy „három napig tart”. Vasárnapra már a többség el is felejtette volna. Mivel azonban Jézus valóságosan meghalt, és harmadnapra valóságosan feltámadt, ez már egy olyan csoda, ami 2000 éve tart. Ez nem szemfényvesztés, amit akár az ördög is létre tudna hozni. Ez olyan csoda, ami mögött csak Isten állhat.

Honnan tudjuk ezt? Ebből az ősi énekből, Anna hálaénekéből az Ószövetségből. Ez a hálaének egy fájdalmasan kezdődő, de örömmel és hálával végződő történet lezárása (1Sám 1-2). Annának nem született gyermeke, mert meddő volt. Ezért a férje egy másik asszonyt hozott a házhoz, akinek viszont lettek gyermekei. Egy családi istentisztelet alkalmával Anna annyira elkeseredett a megalázott helyzete miatt, hogy bement a szentélybe, és ott magában motyogva-imádkozva öntötte ki lelkét az Úr előtt. Éli pap először azt hiszi, hogy részeg, de aztán meggyőződik róla, hogy őszintén keresi az Urat, és kijelenti neki, hogy imája meghallgatásra talált. Anna pedig teherbe esik, és fiút szül, akit Sámuelnek nevez el, és akit még kisgyermekként felajánl az Úrnak. Ekkor hangzik el ez a hálaének, amely nem csupán egy örömteli felkiáltás, hogy a terméketlen élet termékennyé vált, hogy Isten új életet teremtett, hanem az egész Sámuel könyvnek a „teológiai tartalomjegyzéke”. Mária Magnificat énekéhez hasonlóan arról beszél, hogy Isten azokat emeli fel, akik emberi szemszögből kicsinyek, megalázottak. És ezeknek az ellentéteknek a sorába illeszkedik egy különös kijelentés: „ az Úr megöl és megelevenít, letaszít a sírba és újra felhoz onnét”. Vagyis Isten élet és halál ura. Ő dönti el. Csak Ő képes arra, hogy új életet teremtsen és a holtat is megelevenítse.

Vagyis Jézus Krisztust maga az Atyaisten támasztotta fel. Nem volt emberi vagy angyali segítő, aki ezt megtegye. Erre csakis Isten képes.

Ha viszont Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, akkor arra is képes, hogy minket feltámasszon. És a szeretteinket. Nekem már elhunytak a szüleim, de biztos vagyok benne, hogy találkozom még velük az Isten Országában, az örök életben. Nem tudom, hogy látnak-e, hallanak-e, lehet, hogy csak alszanak. De Istennél vannak.

Nem kell tehát úgy gyászolnunk, mint akiknek nincsen reménységük. Nem kell úgy szenvednünk és búcsúznunk az élettől, mint akik nem tudják, hogy hová tartanak. Mert a végén nem lesz igaza semmilyen izmusnak, semmilyen emberi világnézetnek, ideológiának. Nem lesz ember, aki a végén nevet. Nem lesz ember, akinek igaza lesz. Még a hívőknek sem lesz igaza az ateistákkal szemben. Egyedül Istennek lesz igaza. Egyedül Ő fog győzni. Ő azonban a győzelmét Krisztus által meg akarja osztani velünk is.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te nemcsak szenvedtél és meghaltál értünk, de fel is támadtál. Legyőzted a halált. Kérünk add, hogy mi is részeseivé legyünk győzelmednek a hit és a reménység által! Add, hogy ennek a győzelemnek a biztos tudatában nézzünk szembe a halállal! Ámen

Alázatos király

Igehirdetés virágvasárnapon Mt 21,1-9 alapján

Kedves Testvérek!

Van egy fogalom, amelyet gyakran értünk rosszul, és amely összeköti a mai istentiszteleten elhangzó két igénket. Az oltár előtti olvasmányban hallottuk a Krisztus-himnuszt, Pál apostolnak a filippibeli gyülekezethez írt leveléből, amely az egyik legrégebbi keresztény hitvallás, s amely Jézus Krisztus útját egy U alakú ívként ábrázolja. Jézus Krisztus, aki egyenlő Istennel, nem ragaszkodott ehhez az állapotához, hanem megalázta magát, szolgai formát vett fel, emberré lett. Élete legmélyebb pontján pedig kereszthalált szenvedett. Ezek után azonban Isten fölmagasztalta Őt mindenek fölé – nemcsak az emberek, hanem minden teremtmény, de még az ördögök is térdet hajtanak az Ő nevére. Úrból szolga, majd ismét Úr lett.

A jól ismert virágvasárnapi történetben pedig Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe, mint Dávid király méltó utóda, mint a Felkent, akire a nép várt. Ez a király azonban, Zakariás próféciájának megfelelően, alázatos.

De mit is jelent ez a szó, hogy alázatos? Ilyenkor egy meghunyászkodó, behódoló, az elvárásoknak mindenáron megfelelni próbáló, önbizalomhiányos embert szoktunk elképzelni. Vagy egy olyan embert, aki mindig lekicsinyli önmagát, bagatellizálja az eredményeit vagy a jó tulajdonságait. Az ilyen ember azonban nem alázatos, hanem álszerény vagy alázatoskodó.

Jézust azonban egyáltalán nem ilyennek ismertük meg. Jézus nem hunyászkodik meg a tekintélyes emberek előtt, éppen ellenkezőleg, a farizeusok és írástudók szemében kifejezetten úgy tűnhetett, mintha nagyzolna. Jézus nem fogadta el az emberi tekintélyt, hanem közvetlenül az Atya alá helyezte magát. Éppen ezért került szembe azokkal az emberekkel, akik önmagukat mások fölébe akarták pozicionálni.

Jézus alázata azt jelenti, hogy Ő tökéletesen tisztában van vele, hogy kicsoda ő, 100%-ig biztos az identitásában. Tudta, hogy honnan jött és hogy hová megy. Az Atyától jön és az Atyához megy. Jézus tisztában volt vele, hogy Ő a Fiú, és hogy senki sem ismeri úgy az Atyát mint ő. Tudta, hogy mi egyféleképpen ismerhetjük meg az Atyát, ha ő kijelenti nekünk, megismerteti őt velünk. Ő maga lett emberré, hogy az emberi élet nyelvén mondhassa el nekünk, hogy kicsoda az Isten. Isten szeretet. Isten Atya. Isten atyasága pedig nem merül ki abban, hogy Ő a Fiúnak, Jézus Krisztusnak az Atyja, hanem a mi Atyánk is akar lenni. És azt akarja, hogy mi is Atyánkként ismerjük őt meg, szeressük és éljünk úgy, mint az Ő szeretett gyermekei.

Jézus tehát nem emberek előtt alázza meg magát. Hanem olyan kicsivé válik, amilyen az ember Istenhez képest. Legyőzi a végtelennek tűnő Isten-ember távolságot. Közben azonban nem veszíti el az isteni identitását sem.

Amikor Jézust a szenvedéstörténete során megaláztatások érik, amikor a római katonák kigúnyolják, amikor töviskoronát nyomnak a fejébe, amikor a kereszt alatt ácsorgó bámészkodók cukkolják őt, akkor Jézus nem rendül meg ezekre a megaláztatásokra. Miért? Mert őt már nem lehet megalázni. Ő magától, önként lépett be a mélységbe. Aki megalázta önmagát, azt már nem lehet kívülről, erőszakkal megalázni. Jézus az egész szenvedéstörténet alatt valóságosan átéli a kínokat, de közben mégsem törik meg, mert végig pontosan tudja, hogy kicsoda.

Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, akkor a tömeg királyként köszönti, sokan éljeneznek, Dávid Fiának, azaz Messiásnak nevezik. Dicsőítik. Tőle várnak segítséget, hogy mentse meg őket. Mindezt azonban nagyon emberi módon teszik. Emberi elképzelések vannak arról, hogy ők milyen királyt szeretnének. Jézus azonban nem embereknek akar megfelelni. Őt nem emberek teszik királlyá. Nem attól király, hogy az emberek közfelkiáltással megválasztják. Jézus attól király, hogy az Atya őt kiválasztotta, felkente erre a szerepre. Hogy a királyi trón számára a kereszt lett. Abszolúte de tökéletesen mindegy, hogy az emberek királynak tarják-e Jézust vagy hogy mit gondolnak arról, hogy milyennek kell lennie a királynak. Jézus az Atya akaratának megfelelően cselekszik. Ettől alázatos király ő.

Amikor Pál arra biztatja a filippibeli keresztényeket, hogy alázatosak legyenek, és Jézust állítja példaként, akkor nem arra gondol, hogy hunyászkodjunk meg, vagy csússzunk másszunk egymás előtt a porban. A keresztény alázat nem olyan mint egy angolna, hanem mint egy angol komornyik. A keresztény alázat nem választható el a keresztény ember méltóságától. Isten gyermekeinek méltóságától.

A katolikus testvérek a böjtöt a hamvaszkodás szertartásával kezdik (vannak evangélikus gyülekezetek is, amelyek gyakorolják). Ilyenkor az előző év virágvasárnapján megszentelt barkák elégetésével keletkezett hamuból keresztet rajzolnak a homlokukra ezzel az igével: „Ember, emlékezz, hogy porból lettél és porrá kell lenned.” Az alázat latin szava, a humilitas a humus-ból származik, ami a föld porát jelenti. Az ember vegye tudomásul, hogy a porból jött és a porba fog visszatérni. Csakhogy ezzel a porral, ezzel a hamuval mi egy keresztet kapunk a homlukunkra. Krisztus keresztjének jelével jelölnek meg minket. Az alázat egyrészt jelentse azt számunkra, hogy tudjuk és ismerjük saját korlátainkat, gyengeségeinket, sebezhetőségünket, tisztán látjuk mulasztásainkat. Ugyanakkor jelentse azt is számunkra, hogy az alázat útján magát Jézust, az alázat királyát követjük, aki azt is mondta: „aki megalázza magát, felmagasztaltatik”. Ha Jézust nem félünk követni a mélységbe, az alázatba, akkor követni fogjuk őt a felemeltetésbe is. Ott leszünk, ahol ő van. Részeseivé leszünk az ő dicsőségének is. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te szolga lettél értünk, mi pedig nagyzolunk, urizálunk, mások fölébe akarunk kerekedni. Add nekünk a Te Lelkedet, hogy alázattal különbnek tartsuk egymást saját magunknál, és egyedül az Atyától várjuk a dicsőséget és felmagasztalást. Ámen 

Védj meg minket a kísértésben!

Igehirdetés Böjt első vasárnapján Zsid4,14-16 alapján

 Lekció: Mt 4,1-11

Viktória húgomat gyerekkorában kínozta egy félreértés, pontosabban félrehallás. A Miatyánk jól ismert kérését: „ne vigy’ (azaz ne vigyél) minket a kísértésbe” ő úgy hallotta félre gyerekfüllel és gyermekfejjel, hogy „ne védj minket a kísértésben”. Nem is értette szegény, hogy miért mondunk le az Atya védelméről egy olyan helyzetben, amikor pedig arra a leginkább szükségünk volna.

Hiszen melyik helyzetben lennénk védtelenebbek és kiszolgáltatottabbak, mint éppen a kísértésben, amikor az fenyeget minket, hogy még távolabbra sodródunk Istentől, amikor olyan tettekre csábítanak a kívánságaink, amellyel önmagunkat és emberi kapcsolatainkat is romboljuk?

Mai igénk (sőt igéink, mert az oltár előtti olvasmány is ehhez a témához tartozik szorosan) eloszlatják ezt a félreértést. Nem kell egyedül megállnunk a kísértésben. Segítségünk, védelmezőnk van. Nem is akárki, hanem maga Jézus Krisztus, Isten Fia.

A Zsidókhoz írt levél valószínűleg olyan keresztényeknek íródott, akik komoly üldöztetéseken mentek keresztül. A sok szenvedés, az, hogy látták a vezetőiket mártírhalált halni, az, hogy mindennapos volt a börtönnel és egyéb hátrányokkal való fenyegetés, kezdte őket megtörni. Ez a közösség kezdte elveszíteni a hitét, a reménységét. A cím onnan adódik, hogy a szerző (talán Apollós?) rengeteg ószövetségi idézetet és előképet használ, ebből pedig arra következtethetünk, hogy zsidó hátterű keresztények a címzettek. Kísértésben vagytok, rögzíti a szerző, de nem vagytok egyedül ebben a helyzetben. Jézus mindig veletek van, ahogyan ígérte. Ezt a bátorítást fejtegeti az egész levélben.

A mennyben fent, a trónusnál c. ének előadása a MEKDSZ egyik táborában (forrás: MEKDSZ ill. Vekker Adrás Youtube-csatornája)

Ennek az ószövetségi képeket használó bátorításnak az egyik legerősebb képe a FŐPAP. Talán azt jobban megszoktuk, hogy Jézusról mint áldozatról beszéljünk, de ez a levél kiegészíti és árnyalja ezt a képet. Jézus nem passzív áldozat, hanem főpap, vagyis olyan valaki, aki aktívan bemutatja az áldozatot. Ahogyan a zsidó főpap évente egyszer az engesztelési ünnepen bement a Szentek szentjébe, hogy az áldozati vérrel engesztelést szerezzen a nép (és nem mellesleg a saját) vétkeiért, úgy ment be Jézus is a VALÓDI Szentek szentjébe, vagyis a mennybe, az Atya jelenlétébe, és a saját vérét úgy mutatta be mint egyszeri és megismételhetetlen áldozatot. Örökre eltörölve ezzel bűneinket. Van azonban egy nagyon fontos különbség a klasszikus lévita főpap és Jézus főpapsága között (pontosabban több különbség van, de mai perikópánk csak egyet emel ki), nevezetesen az, hogy Jézus olyan főpap, aki kísértést szenvedett, de nem bukott el a kísértésben.

Amikor az első emberpár az Éden kertjében találkozott a kísértéssel, akkor el kellett dönteniük, hogy kinek hisznek: Istennek, a Teremtőjüknek vagy pedig a kísértőnek? Csak ez a két eset volt lehetséges. Vagy Isten hazudik vagy a kísértő, mivel kettejük szava áll szemben egymással. Ők pedig a kísértőt választják. Szívbeli bizalmuk megtörik Isten iránt, így beleesnek a kísértésbe. A jót és a rosszat felismerik, meg tudják különböztetni egymástól, mégsem szabad a lelkiismeretük, képtelenek a jót választani. A bukott ember továbbra is erkölcsi lény, gondolkodik a jóról és rosszról, de leválasztja ezeket a Teremtőről.

Mi történik, amikor Jézust elviszi a Lélek a pusztába, hogy elszenvedje a kísértést? Jézus olyan 40 napos böjtöt él át, amiről nekünk fogalmunk sincs. Az éhség felerősíti a szükségleteket és vágyakat. A kísértő pedig nemcsak a kenyérrel,  hanem a hírnévvel és a hatalommal próbálja csábítani. Jézus viszont nem bukik el. Ő pontosan tudja, hogy kicsoda. Nem fogja bizonygatni. És amikor Jézus a kereszten van, akkor az emberek a tömegből az ördöghöz nagyon is hasonló szavakkal cukkolják: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről” Jézus itt sem bukik el. Összhangban marad az Atya akaratával. (Nikosz Kazantzakis görög író regénye, a Krisztus utolsó megkísértése éppen azzal a gondolatkísérlettel foglalkozik, hogy mi lett volna, ha Jézus mégis leszállt volna a keresztről. Martin Scorsese pedig kitűnő filmet forgatott belőle.)

Ezért mondja itt a levél szerzője, hogy Jézus – hozzánk hasonlóan – kísértést szenvedett mindenben. Megtapasztalta az emberi élet minden mélységét, és ez alól a kísértés sem kivétel. Csakhogy egy fontos különbség: nem vétkezett.

Ha pedig Jézus már legyőzte a kísértőt, akkor ez azt is jelenti, hogy mi sem vagyunk a kísértésnek kiszolgáltatva. Felismerhetjük, hogy benne vagyunk. Kérhetjük a főpapunk és közbenjárónk segítségét. A tőle kapott erővel pedig meg is állhatunk benne. A szerző arra biztat minket, hogy kérjünk bátran, bizalommal segítséget. Irgalomra és kegyelemre számíthatunk, nemcsak akkor, amikor már vétkeztünk, hanem akkor is, amikor még előtte vagyunk.

Szerdán elkezdődött a 40 napos böjti út, amely számunkra is a mélyebb önismeret lehetőségét nyújtja. A lemondás, a szokott dopaminadagunktól való megfosztottság (ha nem nassolunk, nem iszunk alkoholt, nem vásárolunk stb.) felerősítheti a mély vágyainkat, amelyek végső soron Istenre mutatnak. Mi történik, ha nem némítom el azonnal valamilyen pótcselekvéssel azokat a hangokat, amelyek a lelkem mélyén kiáltanak? A böjt, ha komolyan csináljuk, a kísértést is mindig felerősíti, mert kifejezetten ellen akarunk állni neki, tehát erősebben kell támadnia. Megérezhetem ebben a böjti helyzetben, hogy mennyire esendő, mennyire kiszolgáltatott vagyok, ha nem áll rendelkezésemre a fogyasztás biztonsága. Ugyanakkor megérezhetem Isten kegyelmének az erejét is. A böjt nem öncél, és nem arra való a böjtölés, hogy egyes keresztények magasabb kasztba sorolhassák magukat mint a többiek. Az a cél, hogy Istenhez kerüljünk közelebb, felfedezzük, hogy végső soron az Igazságra éhezünk és szomjazunk.

A böjt teszi értelmessé az ünnepet. A húsvét nem lesz katartikus, ha a következő 6 hét is csak egy jól kitolt farsang számunkra. Persze lehet ezt is tenni, de akkor elvesztegettünk egy lehetőséget.  Azonosulunk-e Jézussal, aki azonosult velünk, és vállalta a böjti utat, az éhséget, szomjúságot, fájdalmat? Bízunk-e benne, elhisszük-e, hogy Ő győzött, és vele mi is győzhetünk? Kérjük-e tőle, hogy „védj meg minket a kísértésben”, amikor felismerjük, hogy miben vagyunk.

Az első kísértés az volt, hogy „olyanok lesztek, mint isten”. Fordítsuk ezt visszájára, és legyünk olyanok, mint az Isten-ember Jézus Krisztus. Aki teljesen emberré lett. Vállaljuk fel mi is az emberi lét mélységét, árnyékait, és hívjuk segítségül azt a Főpapot, aki hídépítő lett az Atya és az elveszett gyermekek között.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te igaz Főpapunk és közbenjárónk lettél. Mi istenné akartunk válni, de az ördög csapdájába estünk. Te szabad voltál, mégis megüresedtél és emberré lettél. Dicsőítünk téged azért, mert megálltál a kísértések között, és mindenben engedelmes voltál az Atyának. Tudjuk, urunk, hogy tudod, miben vagyunk. Ismered a helyzetünket, szenvedéseinket, szenvedélyeinket. Ismered mindazt, ami bennünket megkötöz. Szabadíts meg minket minden gonosztól! Ámen