Igehirdetés virágvasárnapon Mt 21,1-9
alapján
Kedves Testvérek!
Van egy fogalom, amelyet gyakran értünk
rosszul, és amely összeköti a mai istentiszteleten elhangzó két igénket. Az
oltár előtti olvasmányban hallottuk a Krisztus-himnuszt, Pál apostolnak a
filippibeli gyülekezethez írt leveléből, amely az egyik legrégebbi keresztény
hitvallás, s amely Jézus Krisztus útját egy U alakú ívként ábrázolja.
Jézus Krisztus, aki egyenlő Istennel, nem ragaszkodott ehhez az állapotához,
hanem megalázta magát, szolgai formát vett fel, emberré lett. Élete legmélyebb
pontján pedig kereszthalált szenvedett. Ezek után azonban Isten fölmagasztalta
Őt mindenek fölé – nemcsak az emberek, hanem minden teremtmény, de még az
ördögök is térdet hajtanak az Ő nevére. Úrból szolga, majd ismét Úr lett.
A jól ismert virágvasárnapi történetben
pedig Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe, mint Dávid király méltó utóda,
mint a Felkent, akire a nép várt. Ez a király azonban, Zakariás próféciájának
megfelelően, alázatos.
De mit is jelent ez a szó, hogy alázatos?
Ilyenkor egy meghunyászkodó, behódoló, az elvárásoknak mindenáron megfelelni
próbáló, önbizalomhiányos embert szoktunk elképzelni. Vagy egy olyan embert,
aki mindig lekicsinyli önmagát, bagatellizálja az eredményeit vagy a jó
tulajdonságait. Az ilyen ember azonban nem alázatos, hanem álszerény vagy
alázatoskodó.
Jézust azonban egyáltalán nem ilyennek
ismertük meg. Jézus nem hunyászkodik meg a tekintélyes emberek előtt, éppen
ellenkezőleg, a farizeusok és írástudók szemében kifejezetten úgy tűnhetett,
mintha nagyzolna. Jézus nem fogadta el az emberi tekintélyt, hanem
közvetlenül az Atya alá helyezte magát. Éppen ezért került szembe azokkal
az emberekkel, akik önmagukat mások fölébe akarták pozicionálni.
Jézus alázata azt jelenti, hogy Ő
tökéletesen tisztában van vele, hogy kicsoda ő, 100%-ig biztos az
identitásában. Tudta, hogy honnan jött és hogy hová megy. Az Atyától jön és az
Atyához megy. Jézus tisztában volt vele, hogy Ő a Fiú, és hogy senki sem ismeri
úgy az Atyát mint ő. Tudta, hogy mi egyféleképpen ismerhetjük meg az Atyát,
ha ő kijelenti nekünk, megismerteti őt velünk. Ő maga lett emberré, hogy az
emberi élet nyelvén mondhassa el nekünk, hogy kicsoda az Isten. Isten
szeretet. Isten Atya. Isten atyasága pedig nem merül ki abban, hogy Ő a Fiúnak,
Jézus Krisztusnak az Atyja, hanem a mi Atyánk is akar lenni. És azt akarja,
hogy mi is Atyánkként ismerjük őt meg, szeressük és éljünk úgy, mint az Ő
szeretett gyermekei.
Jézus tehát nem emberek előtt alázza meg
magát. Hanem olyan kicsivé válik, amilyen az ember Istenhez képest.
Legyőzi a végtelennek tűnő Isten-ember távolságot. Közben azonban nem veszíti
el az isteni identitását sem.
Amikor Jézust a szenvedéstörténete során
megaláztatások érik, amikor a római katonák kigúnyolják, amikor töviskoronát
nyomnak a fejébe, amikor a kereszt alatt ácsorgó bámészkodók cukkolják őt,
akkor Jézus nem rendül meg ezekre a megaláztatásokra. Miért? Mert őt már nem
lehet megalázni. Ő magától, önként lépett be a mélységbe. Aki megalázta
önmagát, azt már nem lehet kívülről, erőszakkal megalázni. Jézus az egész
szenvedéstörténet alatt valóságosan átéli a kínokat, de közben mégsem törik
meg, mert végig pontosan tudja, hogy kicsoda.
Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, akkor a
tömeg királyként köszönti, sokan éljeneznek, Dávid Fiának, azaz Messiásnak
nevezik. Dicsőítik. Tőle várnak segítséget, hogy mentse meg őket. Mindezt
azonban nagyon emberi módon teszik. Emberi elképzelések vannak arról, hogy ők
milyen királyt szeretnének. Jézus azonban nem embereknek akar megfelelni. Őt
nem emberek teszik királlyá. Nem attól király, hogy az emberek közfelkiáltással
megválasztják. Jézus attól király, hogy az Atya őt kiválasztotta, felkente
erre a szerepre. Hogy a királyi trón számára a kereszt lett. Abszolúte de
tökéletesen mindegy, hogy az emberek királynak tarják-e Jézust vagy hogy mit
gondolnak arról, hogy milyennek kell lennie a királynak. Jézus az Atya
akaratának megfelelően cselekszik. Ettől alázatos király ő.
Amikor Pál arra biztatja a filippibeli
keresztényeket, hogy alázatosak legyenek, és Jézust állítja példaként, akkor
nem arra gondol, hogy hunyászkodjunk meg, vagy csússzunk másszunk egymás előtt
a porban. A keresztény alázat nem olyan mint egy angolna, hanem mint egy
angol komornyik. A keresztény alázat nem választható el a keresztény ember
méltóságától. Isten gyermekeinek méltóságától.
A katolikus testvérek a böjtöt a
hamvaszkodás szertartásával kezdik (vannak evangélikus gyülekezetek is, amelyek
gyakorolják). Ilyenkor az előző év virágvasárnapján megszentelt barkák
elégetésével keletkezett hamuból keresztet rajzolnak a homlokukra ezzel az
igével: „Ember, emlékezz, hogy porból lettél és porrá kell lenned.” Az
alázat latin szava, a humilitas a humus-ból származik, ami a föld porát
jelenti. Az ember vegye tudomásul, hogy a porból jött és a porba fog
visszatérni. Csakhogy ezzel a porral, ezzel a hamuval mi egy keresztet
kapunk a homlukunkra. Krisztus keresztjének jelével jelölnek meg minket.
Az alázat egyrészt jelentse azt számunkra, hogy tudjuk és ismerjük saját
korlátainkat, gyengeségeinket, sebezhetőségünket, tisztán látjuk
mulasztásainkat. Ugyanakkor jelentse azt is számunkra, hogy az alázat útján
magát Jézust, az alázat királyát követjük, aki azt is mondta: „aki megalázza
magát, felmagasztaltatik”. Ha Jézust nem félünk követni a mélységbe, az
alázatba, akkor követni fogjuk őt a felemeltetésbe is. Ott leszünk, ahol ő van.
Részeseivé leszünk az ő dicsőségének is. Ámen
Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, te szolga lettél értünk,
mi pedig nagyzolunk, urizálunk, mások fölébe akarunk kerekedni. Add nekünk a Te
Lelkedet, hogy alázattal különbnek tartsuk egymást saját magunknál, és egyedül
az Atyától várjuk a dicsőséget és felmagasztalást. Ámen
