Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán 2026. 05.10-én, Rogate (Imádkozzatok) vasárnapján
Alapige: Jak 1,22-27
Az öcsém hazatért. Évekig volt távol. Apám minden nap nézte az utat, jön-e már hazafelé. Minden egyes reggel, minden egyes este. Én itthon voltam, dolgoztam. Látástól Mikulásig, ahogy mondani szokás. Gürcöltem. Mégis, apám mintha észre sem vette volna erőfeszítéseimet. Egyre csak az elveszett fiát várta haza. Bennem pedig nőttön nőtt a keserű irigység. Aztán egy nap megjött. Rongyosan, viharverten, lábáról lefoszlott a saru, alsóruhája cafatokban lógott, felsőruháját már régen zaciba vágta, akárcsak a családi ékszereket. Elszórt, eltékozolt mindent, amit olyan arcátlanul, pökhendi módon kikövetelt magának évekkel ezelőtt. Apám pedig befogadta. De nem ám béresnek, ahogy kérte, visszavette az örökébe. Tiszta ruhát, új köntöst kapott, lábára sarut, ujjára gyűrűt húztak. Az én lagzimra hízlalt borjút is levágatta apám nagy örömében, zenészeket hívatott, csaptak olyan vigasságot, hogy a mezőig hallatszott, ahonnan fáradtan hazatértem. Nem is akartam bemenni, majd szétvetett a méreg. Apám kérlelt, de én makacs voltam. Kíváncsi vagyok, morogtam magamban, hogy őúrfisága hogyan fog másnap hajnalban dolgozni jönni. Legnagyobb meglepetésemre öcsém, másnap korábban kelt mint én. Megmosdott, felöltözött, alázatosan elém állt, hogy várja a parancsaimat. Először ugráltattam és ugrattam is. Mindent szó nélkül megcsinált, alázatosan tűrte gúnyos megjegyzéseimet. Egyszerűen lepergett róla. Keményen dolgozott, minden ételt megköszönt, szerényen viselte magát. Minden alkalommal úgy emelte fel a kenyeret, és mondta a Barukh attah-t, mint aki évek óta nem evett rendeset. Sabbatkor a zsinagógában leghátul állt, úgy hajtotta meg a fejét.
Egyszer aztán felhívták olvasni. Minden szem reá szegeződött. Feltekintett, lassan, de határozottan a pulpitushoz lépett, átvette a rabbitól a Tóra-tekercset, mint a szerelmes, remegve ráhajolt, úgy csókolta meg. Széthajtotta és olvasni kezdte Mózes szavait. Ahogyan gördültek le az ajkáról az ősi héber igék, láttam magam előtt Izrael fiait, a viharvert, sarutlan, szedett-vedett népet a Sínai-hegy lábánál. Törvény nélkül, rabszolga-lélekkel álltak, nem győzték várni a hegyről a tökéletes adományt Istentől, inkább maguknak faragtak bálványt. Nem tudták kivárni a szabadság tökéletes törvényét. Az egyiptomi aranyakból öntöttek istenszobrot. És akkor rájöttem, hogy én magam is. Hiába hiszem magamat a törvény fiának. Hiába álltam itt minden szombaton. Hiába olvastam a Tóra szavait. Hiába végeztem híven a kötelességemet. Hiába nem szegtem meg apám parancsát. Hiába nem kértem magamnak egy kecskegidát vagy egy tömlő bort mulatságul. Hiába volt mindez kívül tökéletes, hiába nem vétettem nagyon látványosat. Mert a szívem egyiptomibb volt, mint az aranyborjút imádó csürhének, mert a szívemben rabszolga voltam, s nem szabad.
Bizony azon a napon, mikor öcsém szájából hallottam a törvény
szent igéit, megrendült a lelkem, mert beletekintettem a tükörbe, és megláttam
a valós arcomat. Hiszen én éppúgy vétettem az Egyetlen Törvényadó ellen, mikor
felebarátomra, sőt, tulajdon testvéremre irigykedtem, mint ő, amikor egy másik
szabályt szegett meg. Hányszor álltam itt a zsinagógában, hallgatva a
törvény szavait, és arra használtam Isten szent igéjét, hogy a másikat, mindig
a másikat megítéljem, kárhoztassam, a pokolba kívánjam. Hányszor volt a
szívem kemény, irgalmatlan, mikor a szegények adományért könyörögtek. Hányszor
csak a számmal dicsértem Istent, s nem a döntéseimmel. S akkor a szívemről
mintha óriási kő gördült volna le, s nyomában megindultak a könnyek is, ahogyan
a forrás feltör a mélységből. Csak azt tudtam ismételgetni, „Isten, légy
irgalmas nekem, bűnösnek.” Egyszer csak erős kéznek az érintését éreztem a
rázkódó vállamon. Öcsém támasztott meg engem, a keblére ölelt, úgy tartott,
mint ahogyan apánk tartotta őt aznap, amikor hazatért. Én pedig határtalan
irgalmat, szeretetet és belső békességet éreztem, amilyet talán még soha
azelőtt.
Attól a
szombattól fogva a testvéremmel együtt imádkozunk és dolgozunk. Együtt
látogatjuk az árvákat és az özvegyeket, úgy adjuk az alamizsnát, hogy egyik
kezünk nem is tudja, mit tesz a másik. Minden napunk az Isten színe előtt
így telik. Együtt készülünk a nagy zarándokünnepre is, a Sávuótra, a hetek
ünnepére, amikor mi zsidók minden országból összegyűlünk Jeruzsálemben, hogy
megünnepeljük, hogy az Úr a Sínai-hegyen Mózes által a Tórát adta nekünk. Ezen
az ünnepen, amelyet görögül pünkösdnek, azaz a húsvét utáni 50. napnak
neveznek, olyan sok népből és nyelvből vagyunk együtt, hogy az embernek mindig
az az érzése, bármikor közénk léphet a Messiás, mert olyan szent hangulat van,
amely kedvez a próféciák beteljesedésének.
Kedves
Testvérek! Ezen a vasárnapon egy nagyon szombati ige szólt hozzánk, ezért egy
elképzelt, őskeresztény, illetve még nem egészen őskeresztény, mert pünkösd
előtt levő, de már a törvény által előhozott bűnbánatot megélő zsidó
testvérünk, a tékozló fiú bátyjának feltételezett gondolatait hoztam ma ebben a
kis novellában. Jakab apostol zsidókból lett keresztényeknek ír arról, hogyan
is éljék meg a Jézus Krisztusba vetett hitüket. Ha el akarjuk ennek a levélnek
a címzettjeit gondolni, akkor körülbelül ilyen embereket kell magunk elé
képzelnünk. Nem tudom, mennyire tudtunk vele azonosulni. Nekem, amikor írtam a
novellát, könnyű volt az ő helyzetébe beleélnem magam. Irigység, pletyka, a
jócselekedetek elmulasztása, önteltség, saját kegyességbe vetett pökhendi
vakhit, mások lenézése, elítélése, hányszor elbotlom mindezekben én is.
Hála, hogy hangzik a mi istentiszteletünkön is a törvény, hogy tükröt tartson.
Nekem, nem másoknak.
Egyes
bibliatudósok azt mondják, hogy Jakab levelének a szerzője az a Jakab, aki
Jézus testvére volt, szintén József és Mária fia. Ha ez így van, akkor nem
lehetett könnyű gyerekkora. Képzeljük csak el, egy ilyen különleges testvérrel!
János evangéliuma le is írja, hogy Jézusban még a testvérei sem hittek, ők is
jelet akartak kiprovokálni belőle. Az Apostolok Cselekedeteiben az 1.
fejezetben mégis azt olvassuk, hogy a mennybemenetel után az apostolokkal Mária
és Jézus testvérei is együtt imádkozva várták a Szentlélek érkezését. Pál
apostol pedig Jakabot felsorolja az 1 Kor 15-ben, mint akinek külön is
megjelent a feltámadt Jézus, a Galata-levélben pedig mint oszlopot nevezi őt az
apostolok között, Péterrel és Jánossal együtt. A korai egyháztörténet szerzők,
például Euzébiosz azt írja róla, hogy olyan hatalmas tiszteletnek örvendett
Jeruzsálemben, hogy a zsidók körében is felháborodást keltett, amikor a főpap,
kihasználva két helytartó közötti rövid interregnumot, megköveztette. Jakab
tehát rendkívül hűségesen követte Jézust, mégis alázatra int minket önbecsapás
helyett. Imádság és munka, hit és cselekedetek, spiritualitás és hétköznapi
élet összhangjára hív. Arra a szabadságra, amely nem a rabszolga
lelkületével figyeli a törvény betűjét, hanem az újjászületett fiú, az örökös
méltóságával keresi és híven teljesíti az Atya akaratát.
Imádkozzunk!
Urunk, kérünk
írd szívünkbe a törvényedet, hogy eszünkbe se jusson azt a darabokra zúzott
kőtáblákon keresni. Még kevésbé akarjuk egymást fejbe vágni a kőtáblákkal. Add,
hogy a törvényed, mint egy iránytű, ébresztgesse lelkisismeretünket,
figyelmeztessen, ha rossz irányba megyünk, és vezessen minket a Fiadban,
Jézusban kapott kegyelem felé. Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése