Erőt kaptok – tanúim lesztek

 Igehirdetés Mezőtúron Mennybemenetel ünnepén 2026.május 14-én

Alapige: Apcsel 1,1-11

Kedves Testvérek!

Talán többen látták közülünk A tanú című magyar játékfilmet. Főhőse, az egyébként gyomai származású Kállai Ferenc által alakított Pelikán József, gátőr, akitől a diktatúra egy napon különös dolgot kér: egy koncepciós perben kellene koronatanúként egy előre megírt és betanult vallomást hitelesen előadnia. A maró szatíra rámutat, mennyire fontos is az, hogy a tanú, különösen az igazságszolgáltatás berkein belül, igazat mondjon. Olyasmiről beszéljen, amit valóban látott, hallott, megtapasztalt, amiről valódi élménye van. Tanúk nélkül nem lehet kideríteni az igazságot. A tanúvallomás hitelessége olyan fontos, hogy még a Tízparancsolatban is szól erről egy ige: Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!

Bacsó Péter: A tanú (filmelőzetes)

A tanúnak azonban nemcsak rendelkeznie kell a megfelelő tapasztalattal, amiről be tud számolni, hanem erőre és bátorságra is szüksége van, hogy mindezt elmondja. Nyilvánosan. Akkor is, ha tart attól, hogy mások egyszerűen bolondnak nézik. Kinevetik. Vagy éppen haragra gerjednek ellene és bántalmazzák, vagy akár meg is ölik.

A tanúra használt görög szó az Újszövetségben a mártír. Ezt pedig mi már egy egészen különleges értelemben használjuk a magyarban: olyan személyekre, akik életükkel és halálukkal tanúskodtak Jézus mellett. Olyanokra gondolunk, akik akkor sem tagadták meg keresztény hitüket, amikor börtönnel, kínzással vagy akár halállal fenyegették őket. Mártírok nem csupán a kereszténység első 300 évében voltak. Az egyház teljes történetében, a misszió útját is a vértanúk sokasága kíséri. Ma is, évente 100 ezres nagyságrendben halnak meg keresztények a hitükért. Mégsem hal ki a kereszténység, sőt, minél elszántabban üldözik, annál jobban terjed. Ahogy Tertullianus mondta: „A keresztények vére magvetés.”

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a nagypénteken, a Gecsemáné kertből a szélrózsa minden irányába szétfutó, húsvétvasárnap este is zárt ajtók mögött, félelemben gubbasztó tanítványokból hogyan lettek apostolok, azaz küldöttek? Hogyan lettek tanúk?

Lukács leírása az Apostolok cselekedetei első fejezetében adja meg a választ. Először is, a könyv címe természetesen nem pontos, mert Lukács jelzi, hogy az első könyv arról szólt, amit Jézus tett addig a napig, amikor fölvitetett a mennybe. Ez pedig már egy második könyv. De nem azt mondja Lukács, hogy most pedig az jön, amit az apostolok cselekedtek. Továbbra is Jézus cselekszik, de már a tér és idő dimenziójától szabadon, az Atya jobbjáról, teljes hatalommal. A másik Pártfogó, a Szentlélek által, akit el fog küldeni Jézus nevében az Atya.

Ez az a bizonyos ígéret, amelyre a tanítványoknak várniuk kell Jeruzsálemben. Ők persze nem értik, a szokásos módon, azt firtatják, mikor állítja helyre Jézus  Messiásként Izrael országát, a választott nép szuverenitását. Jézus pedig ismét egyértelművé teszi, hogy ezek az események, idők és alkalmak, amelyek minket olyan nagyon szoktak érdekelni, az Atya hatalmában vannak. Ezen spekulálni nem dolga a tanítványoknak. Viszont mi az, ami a feladatuk lesz? Tanúnak lenni. Tanúskodni Jézus feltámadásáról nemcsak Jeruzsálemben, nemcsak Júdeában, még a gyűlölt, idegenekkel keveredő nép, a samáriaiak felé is. Még a nem zsidó népek felé is. Egészen a föld végső határáig.

Azt hiszem, én igencsak meg vagyok ijedve tanítványként, amikor erre gondolok. Hiszen az még rendben van, hogy tanítványok legyünk, tanuljunk Jézustól. Olvassuk a Bibliát, járjunk gyülekezetbe, imádkozzunk. Még azzal is ki tudok békülni, hogy igyekezzek másokat is tanítani, például hittanórán, bibliaórán, a prédikációban. Azzal sincs bajom, hogy szolgáljunk egymásnak a szeretet által. Na de tanúnak lenni? Akkor el kell mondanom azt is, amilyen én voltam és vagyok. Akkor fel kell vállalnom a sebezhetőségemet. Akkor arról kell beszélnem, hogy Jézus mit tett velem, hogyan könyörült meg rajtam. Mit mondjak? Hogyan mondjam? Mire van szüksége a másiknak? Fel lehet erre egyáltalán előre készülni? Mi van, ha kinevet? Mi van, ha őrültnek néz?

Ezért felbecsülhetetlen az, hogy Jézus az ígéretet megerősíti: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek”. Nem egyedül vagyunk ebben a szolgálatban. A Szentlélek maga világosít meg minket, érthetővé teszi a külön álló mozaikdarabkákat. Eszünkbe juttatja Jézus szavait, és azt is megmutatja, mit felelhetünk azoknak, akik vádolnak minket. Ahogyan János a vízbe merítette a bűnbánókat, úgy merülnek el a Szentlélekben, átitadódva mennyei erővel Jézus tanítványai. Így lesznek küldöttekké, tanúkká. Apostolokká és mártírokká. Ez azonban itt, a mennybemenetel pillanatában még csak ígéret.

A tanítványok kissé kétségbeesve bámulnak az égre: mi lesz most velünk, hiszen Jézus elment, nincs többé köztünk? Az angyalok józanítják ki őket: Jézus ugyanúgy vissza fog jönni, ahogyan most elment. Fontos pillanatokban majd újra fölfelé kell nézniük, ahogyan István, első vértanú is föltekintett, és „látta a megnyílt eget és az Emberfiát az Isten jobbján”. Az ember szó, az anthroposz ezt is jelenti görögül: fölfelé néző. Ez azonban nem bámészkodás vagy kancsalul festett egekbe nézés. Nem puszta álmodozás. Azért nézünk fölfelé, hogy aztán magunk mellé is nézhessünk. A függőleges kapcsolatunk megerősítése után embertársaink felé van küldetésünk.

Missziói parancs helyett (vagy mellett) én azt szeretem mondani, hogy nekünk missziói ígéretünk van. Maga Isten Lelke fog bennünk lakni, és erőt ad arra, hogy hiteles tanúk legyünk. Nemhogy nem egy előre megírt, megrendelt vallomást várnak tőlünk (mint A tanú című filmben), hanem a legesendőbb, legszemélyesebb módon lehetünk tanúk. De az emberek éppen ezért fognak nekünk hinni. Persze nem mindenki. Biztosan lesz, aki kinevet, aki nem tud mit kezdeni a jó hírrel. De láthatjuk azt, ahogyan emberek élete valóban megváltozik. Ahogyan Isten Országa szépen lassan épül közöttünk. Láthatjuk folyamatosan Jézus cselekedeteit a Szentlélek által a mi gyarló, tökéletlen életünkben.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te azért távoztál, hogy közel legyél, minden korábbi képzeletünket meghaladó módon. Azt ígérted, bennünk fogsz élni a Lélek által. Isten nemcsak fölöttünk, nemcsak közöttünk, de Isten bennünk is lakik. Félelmetes, lenyűgöző ez a kiváltság. Add nekünk minden nap Lelked erejét, hogy a Rólad szóló tanúságtétel hiteles és hatékony legyen. Add, hogy elérjen a szívekig. Szívtől szívig. Lélektől lélekig. Ámen 

Azon az éjszakán…

 Igehirdetés nagycsütörtökön Jn 13,1-15 alapján

Majdnem két évtizeddel ezelőtt pécsi egyetemistaként a MEKDSz diákkörével egy olyan böjti alkalmat tartottunk, ahol az ún. „láthatatlan színház” technikát alkalmazva játszottuk el azt a jelenetet, amelynek során Jézus megmossa a tanítványai lábát. János evangéliumát ugyanis a Mekdsz kiadta egy olyan fiataloknak szóló, dizájnos változatban, ahol a borító, az illusztrációk és a kérdések az evangélium központi üzeneteire akarták irányítani a figyelmet. A kiadvány népszerűsítésére programokat is szerveztünk, ebbe a sorozatba illeszkedett a lábmosós láthatatlan színház is. Történetesen én alakítottam Jézust ebben a jelenetben. Megrázó volt látni a folyosón várakozó embereket, akik a részeseivé akartak válni a 3D passióélménynek. Kikészítettünk egy lavór vizet, benne fertőtlenítő hatású illóolajokkal, ahogyan valósíznűleg az ókorban is zajlott egy lábmosás. Persze akkor Jézus nem cipőből és zokniból, hanem saruból hámozta ki a tanítványok koszos, poros lábát. A résztvevők között volt egy mozgássérült lány, aki, bár kerekesszékben ült, és nem tudta mozgatni a lábát, érezni érzett vele. Az ő lábát is megmostam, ahogyan azét a fiúét is, akinek valami ekcémaszerű bőrbetegség csúfította a lábfejét. A lábmosás jelenet után úgy éreztem magam, mint aki teljesen kipurcant, halálosan fáradt voltam fizikailag és mentálisan is.

Jézus számára a lábmosás élete leghosszabb éjszakájának a bevezetője volt csupán. Ez egy olyan dráma, ahol a bevezetés is már a szíved mélyéig hatol. A lábmosás ugyanis nemcsak egy kötelező higiéniai elem. Ez a rabszolgák feladata volt. Nem véletlenül mondja Keresztelő János, amikor az eljövendő Messiással hasonlítja össze magát: „arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam”, vagyis még arra a rabszolgáknak való feladatra sem tartja méltónak magát, hogy megmossa az igazi Messiás lábát. És most itt áll előttünk Jézus Krisztus, Jeshua haMassiah. És mit csinál? Megoldja a tanítványai sarujának a szíját, hogy megmossa a lábukat. Leveti felsőruháját, hosszasan előkészül az eseményre.

Te melyik tanítvány lennél? 

Kivel azonosulunk ebben a jelenetben? Melyik tanítvány bőrébe bújnánk szívesen? Péter? Júdás? János? Az EHÉ-n az önismeret kurzus keretében minden ősszel választanak a hallgatók ebből a készletből. Melyik tanítvány lennél? Mit gondolsz Jézusról, ha csak annyi információd van róla, amennyi a tanítványoknak volt nagycsütörtök éjszakáján?

Azonosulsz-e Jézussal, amikor látod magad előtt ezt a jelenetet? Ez azért nagyon fontos, mert ő azt mondja, hogy példa akar lenni számunkra. Urunk és Mesterünk szolgál, méghozzá a legalantasabb szolgálat sem derogál neki. A római pápa hagyományosan minden nagycsütörtökön szimbolikusan megismétli a lábmosást, de Jézus itt valószínűleg nem egy szertartást akart alapítani. Ellentétben a keresztséggel és az úrvacsorával, amelyek szentségek, azaz olyan rítusok, amelyek a megváltás titkába avatnak be bennünket. A lábmosás nem egy rítus, amit ismételni kell Jézusra emlékezve, hanem nagyon egyszerűen, nekünk is ÍGY kell szeretnünk és szolgálnunk egymást. Lehet, hogy ez fizikailag nem a lábmosás formáját fogja ölteni. Persze adódhat olyan, hogy idős, beteg, mozgáskorlátozott embereknek higiéniai szolgálatokat is teszünk. De minden ide tartozik, ami egy lenézett szolgálat. Amit nem fizetnek meg, amit nem becsülnek meg, amiért nem jár presztízs.

Amikor a tanítványok vetélkednek, rivalizálnak, egymásra licitálnak, akkor Jézus a lábmosással válaszol. A szeretet ugyanis ilyen. Mélyre hajol. Ez csatlakozik ahhoz az igazsághoz, amit virágvasárnapon már említettem, hogy Jézus pontosan tudja, hogy ő kicsoda, hogy Istentől jött és Istenhez megy. És nem ennek ellenére, hanem mindezzel együtt teszi meg ezt a tanítványokkal. Az összes tanítványával, beleértve azt is, aki elárulja.

A teológusok között nincs teljes egyetértés abban, hogy vajon Júdás részesült-e abban a bizonyos első úrvacsorában, amikor Jézus körbeadta a kenyeret és a bort. A lábmosásnál azonban még 100%, hogy ott volt. Jézus nem zár ki senkit. Még Júdás lábát is megmossa. Egy németországi evangélikus templom oltárcsoportképén pedig egyenesen Júdás van a központi helyen, és Jézus adja neki azt a bizonyos falatot. Megrendítő lehet ennél az oltárnál térdelni. „Talán csak nem én vagyok?” Az emberi felelősség, hogy szembenézzünk a tetteinkkel és mulasztásainkkal, mindig ott van velünk, amikor Krisztus testéből és véréből részesülünk.

Jézus mégis arra hív minket, hogy vele azonosuljunk. De még mielőtt azonosulnánk vele, még mielőtt elindulna az Imitatio Christi, Krisztus követése, és elkezdenénk mi is szolgálni egymásnak, még egy nagyon fontos dolog elhangzik. A Péter és Jézus közti párbeszéd. Péter nem akarja engedni, hogy Jézus megmossa a lábát. Nem akarja hagyni, hogy Jézus ilyen alárendelt állapotban legyen. Ez is párhuzamos azzal a helyzettel, amikor Keresztelő János nem akarta engedni, hogy Jézus megkeresztelkedjen általa. Jézus azonban mindkét alkalommal határozott az álláspontjában. Jánosnak és Péternek is engednie kell, mert Jézus nem egy rabszolga, akit erre a megalázó munkára kényszerítenek, hanem Ő az Úr. És Úrként viselkedik. Úr marad akkor is, amikor szolgál. Ilyen Urunk van nekünk. Azért kell szolgálnia nekünk, mert nekünk van erre szükségünk, még akkor is, ha nem vagyunk tudatában.

Kedves Testvéreim! Ez a péteri hozzáállás nagyobb veszély, mint Júdásé. Amikor azt hiszem, hogy nekem nincs szükségem Jézusra. Nincs szükségem a szolgálatára, a bűnbocsánatára, a gyógyítására. Súlyos tévedés. „Ha nem moslak meg, semmi közöd hozzám” – mondja Jézus. Amikor az életünk útján járunk-kelünk, a lábunk újra és újra bekoszolódik. Hiszen ebben a világban élünk. Keresztségünk révén már Isten Országának is az örökösei lettünk, de ha nem térünk vissza újra és újra, ha nem engedjük, hogy Jézus időről időre megmossa a lábunkat és megtisztítson, akkor elveszíthetjük a kapcsolatot vele. A bűnbocsánat Jézusnál jár a legnagyobb bűnösnek is, aki a leggázabb dolgokat követte is el, de ha nem kéred, akkor Jézus nem tudja odaadni. Ezért örülök, hogy a mai Nagycsütörtök ünnepen a lábmosás és az úrvacsora egymás mellé kerülnek. Engedd, hogy Jézus szolgáljon neked a bocsánatával, testével és vérével, engedd, hogy az életed az Övé legyen!

Csak utána következhet az, hogy egymásnak is szolgáljunk. Mert ha úgy akarunk kereszténynek tűnő szolgálatot adni egymásnak vagy a világnak, hogy magunk ezt nem fogadjuk el Jézustól, akkor ki fog üresedni a szolgálatunk. A diakónusok az ókor óta először részt vettek a liturgiában, és az oltártól indultak el, hogy elvigyék az úrvacsorát, a lelkigondozást és a testi ápolás szolgálatát a betegeknek. Ugyanígy nekünk is, először el kell fogadnunk az ige és a szentségek szolgálatát, magától Jézustól – ebben a lelkész csupán közvetítő. Mert ez a legfontosabb. Minden más csak ebből indulhat ki.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, megvalljuk, hogy szükségünk van arra, hogy megmosd a lábunkat. Kérünk, jöjj el hozzánk ezekben a napokban, és add meg mindannyiunknak azt, amire a legnagyobb szükségünk van. Add, hogy szolgálatunk és szeretetünk a te szolgálatodból és szeretetedből induljon ki, és mindig arra mutasson! Ámen

Felnövéstörténet Jézus szerint (avagy Hogyan lett a gyermek Jézusból felnőtt?)

Igehirdetés Vízkereszt utáni első vasárnapon Lk 2, 41-52 alapján

Amikor múlt héten az óriási mennyiségű hó először leesett, reggel kiszökött mindkét macskánk, és elkóborolt a két örökbefogadott macskánk közül az egyik, Füsti. Amikor visszaértem az óvodából, csak Kormi várt az ajtó előtt. Füsti órákig nem került elő, még a kora délutáni etetésre se jött haza, és elkezdtem aggódni érte. Beöltöztem, és elkezdtem kutatni utána az óriási hóban, hátha beleesett a tómederbe vagy be van szorulva a farakásba. Egy órán át kerestem, de nyoma sem volt. Úgy indultam el a vízkereszti istentiszteletre Mezőtúrra, hogy nem tudtam biztosan él-e, hal-e. Amikor visszaértem, csodálatos módon már otthon volt: a férjem beengedte, mert egyszer csak ott állt a teraszon.

Mit érzünk, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, akihez kötődünk? Talán még nem végleg, egyszerűen csak átmenetileg nem találjuk. Aggódunk miatta? Szomorúak vagyunk? Kétségbe esünk? Reménykedünk? Ezeken az érzelmeken én mind keresztülmentem, pedig csak egy cicáról van szó. Mégis úgy éreztem, hogy Isten ezt a kis jószágot rám bízta, és én elvesztettem.

Vajon mit érezhettek József és Mária, amikor nem találták Jézust? Valószínűleg mindketten azt hitték napközben, hogy a másikkal van, mert a férfiak és a nők hagyományosan külön csoportokban vonultak a zarándokünnepeken, és csak az éjszakai letáborozásra egyesültek újra a családok. Ekkor döbbenhettek rá, hogy egyikük sem látta Jézust egész nap. Nem jött el velük. Egy aggódással teli nap, egy Jeruzsálembe visszasietés és egy keresés. Csak harmadnap találják meg őt a templomban.

A 12 éves zsidó fiúk mindegyike egy olyan szertartásos beavatásban vesz részt, amelyet bar micva-nak is neveznek. Ez a kifejezés azt jelenti: a parancsolat fia. Ezután a beavatás után a zsidó fiatalemberek vallási és kultikus értelemben felnőttek lesznek: felolvashatnak a zsinagógai istentiszteleten, önállóan mutathatnak be áldozatot a jeruzsálemi templomban. És még valami történik velük: ezek után kötelesek lesznek betartani a mózesi törvényeket, vagyis Isten előtt egy önálló erkölcsi felelősségük lesz. Jézus ezen a szertartáson talán éppen ehhez a zarándokünnephez, ehhez a páskához kapcsolódóan esett át. Mivel Jézus embergyermek volt, ezért ezen a felnövéstörténeten ő is keresztülment, ahogyan minden embergyerek. Újszülöttből kisgyermek lett, majd kamasz, végül felnőtt. Emberi értelemben fejlődött, növekedett mindnyájunkhoz hasonlóan. Ez a történet lezárja a gyermek Jézus történetét, és egy új fejezetet nyit: tulajdonképpen már a felnőtt Jézust látjuk itt megnyilvánulni, és ez a történet az evangélium későbbi részeit is elővételezi.

Elvesztettem a gyereket, akit Isten rám bízott – valami ilyesmi járhatott József és Mária fejében. Ezért volt, hogy – ahogy Mária mondja – "kétségbeesve" vagy a régebbi fordítás szerint „nagy bánattal” keresték őt. Ez a bánat már előrevetíti azt a nagyon mély és sötét szomorúságot, ami a tanítványokra telepedett, amikor Jézust látták meghalni a kereszten. Nem csupán annyi történt, hogy meghalt valaki, akit nagyon szerettek. A tanítványok elvesztettek mindent, amiről azt hitték, hogy az övék. A hitüket, a reményeiket. A Messiás dicsőséges uralkodásáról szőtt álmaikat. Sőt, az önmagukról alkotott képüket is. Júdás elárulta. Péter háromszor megtagadta. A többiek szétfutottak. Csak a női tanítványok és János követték őt, tisztes távolból, ahogy hordozza a keresztet. Igen, Jézus, emberi szemszögből teljesen elveszett azon a sötét pénteken.

M.S. mester: Kálvária

Harmadnap viszont éppúgy megtalálják őt a  tanítványok, ahogyan József és Mária. De csak harmadnap. Addig marad az aggódás, a félelem, a kétségbeesés. Pontosabban: Jézus talál rájuk, Ő fedi fel magát előttük. Nem maguktól veszik észre, nem a hitük segítségével fantáziálják oda a feltámadt Jézus testét, hanem felismerik őt a szeretet által. Azokból a gesztusokból (ahogyan a nevemen szólít, ahogyan a kenyeret megtöri, ahogyan odakiált a hajóban halászó tanítványoknak), ami annyira jellemző volt Jézusra, és ami összetéveszthetetlen és utánozhatatlan.

Mi történt közben? Ha a két történetet párhuzamba akarom állítani, akkor Jézus közben mindvégig az Atya kezében és szeme előtt volt. Nem került ki az Atya hatalmából, az Atya nem vette le róla a kezét, és nem vette le róla a tekintetét. Jézus csak emberi szemszögből veszett el. A szülei és a tanítványok nem látják őt, nem tudnak vele kapcsolatba lépni. De az Atya mindent tud. Az Atya kontrollban van. És Jézus azt mondja, hogy ha az Atya látja Őt, akkor ő jó helyen van. A helyén van. „Azokban kell lennem, amik az én Atyáméi”. Jézus atyjának nevezi Istent. És ez egy olyan szó, amely egy bizalmi kapcsolatra utal. Az Atya mindenható, mindennél erősebb, még a halálnál, még a gonosz hatalmánál is. És Jézus teljesen rábízza magát az Atya kezére. Azt szoktuk mondani: „alászállt a poklokra”. No de a 139. zsoltár szavai szerint Isten még a pokolban, még a holtak hazájában is jelen van!

Jézus számára a felnőttség azt jelenti, hogy Ő kizárólag az Atyának engedelmes, csakis az ő hatalmát ismeri el önmaga fölött. A szüleinek is azért engedelmes, mert az Atyának engedelmes. Világos, hogy Názáretbe visszamenni, az ácsműhelyben inaskodni nem felel meg 100%-ban Jézus szellemi képességeinek, sem az elhívásának. Ő mégis alázattal vállalja ezeket a „csendes éveket”, amikor elrejtetten, inkognitóban élt. S egyben teljesen felkészült küldetésére.

Pál azt mondja, hogy a keresztségünk által mi is Krisztusba kereszteltettünk(Gal 3,27). Az ő életének, halálának és feltámadásának részesei lettünk. És a mi kis egyéni életünk el van rejtve Krisztusban. Lehet, hogy nem világraszóló, nem óriási hatású. De Krisztusban elrejtett élet. Ez nem azt jelenti, hogy nem eshet bajunk. Azt sem jelenti, hogy nem érezhetjük néha elveszettnek magunkat, vagy hogy mások nem veszíthetnek el bennünket emberi szempontból. Amit viszont jelent, az az, hogy az Atya mindig lát minket. MINDIG. Ha az orosz télben éppen fagyhalált szenvedünk a fronton, ha éhenhalunk, ha betegséggel küzdünk, ha a halál révén állunk, ha senki emberfia már nem törődik velünk és nem gondol ránk. Olyan dolog nem történhet, hogy az Atya levegye rólunk a tekintetét.

Jézus felnövéstörténete arról szólt, hogy deklarálta, kihez tartozik: az Atyához. Neki az Atya dolgaival kell foglalatoskodnia. És ez neki elég, hogy az Atyánál van, őbenne van elrejtve az élete.

Vajon te, kedves Testvérem, és én felnőttünk-e már? Tudjuk-e, hogy az Atyához tartozunk, mint az Ő szeretett gyermekei? Mert ha tudom, kihez tartozom, akkor nem az lesz számomra fontos, hogy az emberek elismernek-e, hogy éppen a világ ámuldozik-e a képességeimen vagy a teljesítményemen. Hanem akkor tudni fogom, hogy a helyemen vagyok. Názáretben éppúgy mint Jeruzsálemben. Mezőtúron, Gyomán éppúgy mint Budapesten. Itt és most. Bármiben vagy, bárhogyan érzed magad. Az Atya lát téged, az Atya kezében tartja az életedet. És ez elég.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk! Számodra nincsen elveszett ember. Te mindenkit számon tartasz, mindnyájunkra figyelsz. A hajunk szála sem eshet le a fejünkről a te tudtod nélkül. Köszönjük, hogy vagy, hogy szeretett gyermekeidként gondolsz ránk! Köszönjük, hogy a keresztség által elrejtetted a mi életünket Fiadban, Jézus Krisztusban. Add, hogy az életünket minden pillanatban tudjuk a Te kezedbe tenni, és megnyugodni a Te szeretetedben. Ámen