Felnövéstörténet Jézus szerint (avagy Hogyan lett a gyermek Jézusból felnőtt?)

Igehirdetés Vízkereszt utáni első vasárnapon Lk 2, 41-52 alapján

Amikor múlt héten az óriási mennyiségű hó először leesett, reggel kiszökött mindkét macskánk, és elkóborolt a két örökbefogadott macskánk közül az egyik, Füsti. Amikor visszaértem az óvodából, csak Kormi várt az ajtó előtt. Füsti órákig nem került elő, még a kora délutáni etetésre se jött haza, és elkezdtem aggódni érte. Beöltöztem, és elkezdtem kutatni utána az óriási hóban, hátha beleesett a tómederbe vagy be van szorulva a farakásba. Egy órán át kerestem, de nyoma sem volt. Úgy indultam el a vízkereszti istentiszteletre Mezőtúrra, hogy nem tudtam biztosan él-e, hal-e. Amikor visszaértem, csodálatos módon már otthon volt: a férjem beengedte, mert egyszer csak ott állt a teraszon.

Mit érzünk, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, akihez kötődünk? Talán még nem végleg, egyszerűen csak átmenetileg nem találjuk. Aggódunk miatta? Szomorúak vagyunk? Kétségbe esünk? Reménykedünk? Ezeken az érzelmeken én mind keresztülmentem, pedig csak egy cicáról van szó. Mégis úgy éreztem, hogy Isten ezt a kis jószágot rám bízta, és én elvesztettem.

Vajon mit érezhettek József és Mária, amikor nem találták Jézust? Valószínűleg mindketten azt hitték napközben, hogy a másikkal van, mert a férfiak és a nők hagyományosan külön csoportokban vonultak a zarándokünnepeken, és csak az éjszakai letáborozásra egyesültek újra a családok. Ekkor döbbenhettek rá, hogy egyikük sem látta Jézust egész nap. Nem jött el velük. Egy aggódással teli nap, egy Jeruzsálembe visszasietés és egy keresés. Csak harmadnap találják meg őt a templomban.

A 12 éves zsidó fiúk mindegyike egy olyan szertartásos beavatásban vesz részt, amelyet bar micva-nak is neveznek. Ez a kifejezés azt jelenti: a parancsolat fia. Ezután a beavatás után a zsidó fiatalemberek vallási és kultikus értelemben felnőttek lesznek: felolvashatnak a zsinagógai istentiszteleten, önállóan mutathatnak be áldozatot a jeruzsálemi templomban. És még valami történik velük: ezek után kötelesek lesznek betartani a mózesi törvényeket, vagyis Isten előtt egy önálló erkölcsi felelősségük lesz. Jézus ezen a szertartáson talán éppen ehhez a zarándokünnephez, ehhez a páskához kapcsolódóan esett át. Mivel Jézus embergyermek volt, ezért ezen a felnövéstörténeten ő is keresztülment, ahogyan minden embergyerek. Újszülöttből kisgyermek lett, majd kamasz, végül felnőtt. Emberi értelemben fejlődött, növekedett mindnyájunkhoz hasonlóan. Ez a történet lezárja a gyermek Jézus történetét, és egy új fejezetet nyit: tulajdonképpen már a felnőtt Jézust látjuk itt megnyilvánulni, és ez a történet az evangélium későbbi részeit is elővételezi.

Elvesztettem a gyereket, akit Isten rám bízott – valami ilyesmi járhatott József és Mária fejében. Ezért volt, hogy – ahogy Mária mondja – "kétségbeesve" vagy a régebbi fordítás szerint „nagy bánattal” keresték őt. Ez a bánat már előrevetíti azt a nagyon mély és sötét szomorúságot, ami a tanítványokra telepedett, amikor Jézust látták meghalni a kereszten. Nem csupán annyi történt, hogy meghalt valaki, akit nagyon szerettek. A tanítványok elvesztettek mindent, amiről azt hitték, hogy az övék. A hitüket, a reményeiket. A Messiás dicsőséges uralkodásáról szőtt álmaikat. Sőt, az önmagukról alkotott képüket is. Júdás elárulta. Péter háromszor megtagadta. A többiek szétfutottak. Csak a női tanítványok és János követték őt, tisztes távolból, ahogy hordozza a keresztet. Igen, Jézus, emberi szemszögből teljesen elveszett azon a sötét pénteken.

M.S. mester: Kálvária

Harmadnap viszont éppúgy megtalálják őt a  tanítványok, ahogyan József és Mária. De csak harmadnap. Addig marad az aggódás, a félelem, a kétségbeesés. Pontosabban: Jézus talál rájuk, Ő fedi fel magát előttük. Nem maguktól veszik észre, nem a hitük segítségével fantáziálják oda a feltámadt Jézus testét, hanem felismerik őt a szeretet által. Azokból a gesztusokból (ahogyan a nevemen szólít, ahogyan a kenyeret megtöri, ahogyan odakiált a hajóban halászó tanítványoknak), ami annyira jellemző volt Jézusra, és ami összetéveszthetetlen és utánozhatatlan.

Mi történt közben? Ha a két történetet párhuzamba akarom állítani, akkor Jézus közben mindvégig az Atya kezében és szeme előtt volt. Nem került ki az Atya hatalmából, az Atya nem vette le róla a kezét, és nem vette le róla a tekintetét. Jézus csak emberi szemszögből veszett el. A szülei és a tanítványok nem látják őt, nem tudnak vele kapcsolatba lépni. De az Atya mindent tud. Az Atya kontrollban van. És Jézus azt mondja, hogy ha az Atya látja Őt, akkor ő jó helyen van. A helyén van. „Azokban kell lennem, amik az én Atyáméi”. Jézus atyjának nevezi Istent. És ez egy olyan szó, amely egy bizalmi kapcsolatra utal. Az Atya mindenható, mindennél erősebb, még a halálnál, még a gonosz hatalmánál is. És Jézus teljesen rábízza magát az Atya kezére. Azt szoktuk mondani: „alászállt a poklokra”. No de a 139. zsoltár szavai szerint Isten még a pokolban, még a holtak hazájában is jelen van!

Jézus számára a felnőttség azt jelenti, hogy Ő kizárólag az Atyának engedelmes, csakis az ő hatalmát ismeri el önmaga fölött. A szüleinek is azért engedelmes, mert az Atyának engedelmes. Világos, hogy Názáretbe visszamenni, az ácsműhelyben inaskodni nem felel meg 100%-ban Jézus szellemi képességeinek, sem az elhívásának. Ő mégis alázattal vállalja ezeket a „csendes éveket”, amikor elrejtetten, inkognitóban élt. S egyben teljesen felkészült küldetésére.

Pál azt mondja, hogy a keresztségünk által mi is Krisztusba kereszteltettünk(Gal 3,27). Az ő életének, halálának és feltámadásának részesei lettünk. És a mi kis egyéni életünk el van rejtve Krisztusban. Lehet, hogy nem világraszóló, nem óriási hatású. De Krisztusban elrejtett élet. Ez nem azt jelenti, hogy nem eshet bajunk. Azt sem jelenti, hogy nem érezhetjük néha elveszettnek magunkat, vagy hogy mások nem veszíthetnek el bennünket emberi szempontból. Amit viszont jelent, az az, hogy az Atya mindig lát minket. MINDIG. Ha az orosz télben éppen fagyhalált szenvedünk a fronton, ha éhenhalunk, ha betegséggel küzdünk, ha a halál révén állunk, ha senki emberfia már nem törődik velünk és nem gondol ránk. Olyan dolog nem történhet, hogy az Atya levegye rólunk a tekintetét.

Jézus felnövéstörténete arról szólt, hogy deklarálta, kihez tartozik: az Atyához. Neki az Atya dolgaival kell foglalatoskodnia. És ez neki elég, hogy az Atyánál van, őbenne van elrejtve az élete.

Vajon te, kedves Testvérem, és én felnőttünk-e már? Tudjuk-e, hogy az Atyához tartozunk, mint az Ő szeretett gyermekei? Mert ha tudom, kihez tartozom, akkor nem az lesz számomra fontos, hogy az emberek elismernek-e, hogy éppen a világ ámuldozik-e a képességeimen vagy a teljesítményemen. Hanem akkor tudni fogom, hogy a helyemen vagyok. Názáretben éppúgy mint Jeruzsálemben. Mezőtúron, Gyomán éppúgy mint Budapesten. Itt és most. Bármiben vagy, bárhogyan érzed magad. Az Atya lát téged, az Atya kezében tartja az életedet. És ez elég.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk! Számodra nincsen elveszett ember. Te mindenkit számon tartasz, mindnyájunkra figyelsz. A hajunk szála sem eshet le a fejünkről a te tudtod nélkül. Köszönjük, hogy vagy, hogy szeretett gyermekeidként gondolsz ránk! Köszönjük, hogy a keresztség által elrejtetted a mi életünket Fiadban, Jézus Krisztusban. Add, hogy az életünket minden pillanatban tudjuk a Te kezedbe tenni, és megnyugodni a Te szeretetedben. Ámen