Tökéletesre szeretni

 Igehirdetés Vízkereszt utáni utolsó vasárnapon Mt 17,1-9 alapján Lekció: 2Pt 1,16-21

Szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mindannyian áhítozunk a tökéletesség után. Tökéletes egészség, tökéletes szépség, tökéletes rend, tökéletes boldogság. Még ha tudjuk is a józan eszünkkel, hogy a tökéletesség nem érhető el ebben a földi életben, vágyakozunk megállítani és kimerevíteni, a jövő vagy legalább az emlékezet számára megőrizni a „tökéletes pillanatokat”. Amikor boldognak, kiegyensúlyozottnak éreztük magunkat, amikor átéltük a teljességet szeretteink körében.

Péter apostol is szerette volna megállítani az időt, amikor fent voltak a hegyen Jézussal, és ez a különös dolog történt vele. Arca és ruhája elváltozott, úgy ragyogott, mint a tiszta fény. Egy pillanatra meglátják a kiválasztott tanítványok, hogy milyen lehet Jézus a tökéletes isteni dicsőségben, amelyből jött, és amelyben alighanem minden hegyre elvonulós, magányos imádsága során megfürdőzött. Talán mi is őrzünk az életünkből ilyen pillanatokat. Olyan highlight-okat, különleges ünnepi eseményeket, istenélményeket, amelyek során egyértelműen azt éreztük: itt és most JÓ nekem. Biztonságban és szeretve érzem magam. Tudom és érzem is, hogy Isten van jelen, aki szeretetével, jóságával, áldásával közelít felém.

A Deák téri evangélikus templom oltárképe Raffaelo Santi festményének reprodukciója a Megdicsőülés történetének kettősségét ábrázolja

Lent a völgyben valami egészen más zajlik éppen. A maradék 9 tanítvány tehetetlenül vergődik, hogy egy súlyosan beteg fiút meggyógyítson, akit az aggódó apa hozott el hozzájuk. Jézus nincs ott, és Jézus nélkül a tanítványok tehetetlenek. Bár korábban már hatalmat kaptak Jézustól a gonosz lelkek felett, amikor kettesével kiküldte őket, ez most mintha mégsem működne. A néma lélek nem felel nekik, mert csak maga a Messiás tudja kiűzni. Hatalmas a kontraszt. Jézussal fent a hegyen az Atya dicsőségében, az Atya szeretetében lubickolva, és lent a völgyben, az ördög hatalmában kínlódva, esélytelenül, megkötözve.

Ez a két jelenet szerintem nem kevesebbet ábrázol, mint Jézus valóságos útját. Jézus útja föntről lefelé vezet. Az ember mindig lentről fölfelé szeretne haladni. Valamilyen módon fölkapaszkodni, elérni az isteni teljességet, az örök életet. Jézus azonban világossá teszi, hogy a tanítványok nem maradhatnak fönt a hegyen örökre. Ahogyan ő sem maradt a mennyben. Jézus útja lefelé, a mélységbe vezet. Hat nappal a megdicsőülés története előtt zajlik a híres jelenet Cézárea Filippinél, amikor Jézus megkérdezi a tanítványokat, hogy kinek mondják őt az emberek. Majd megkérdezi őket magukat: „Hát ti, kinek mondotok engem?” Péter válasza: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Amikor viszont Jézus arról kezd el beszélni, hogy neki szenvednie kell, hogy halálra fogják ítélni és keresztre fogják feszíteni, de a harmadik napon feltámad, akkor Péter ezt nem érti meg, és tiltakozni kezd. Tele van óvó, féltő szeretettel Jézus iránt – ő legalábbis így éli meg. Jézus azonban a kísértés hangját hallja ki mindebből. Péternek még meg kell tanulnia az Atya szemével látni a dolgokat.

Talán ezért is viszi fel a hegyre őt is Jézus. Hogy Jánossal és Jakabbal együtt meglássák, hogy Jézus valóban Isten Fia. Hogy az Atya egyedül Őbenne gyönyörködik, és minden embert arra biztat, hogy Őrá hallgasson. Mózes és Illés is ott állnak. Az Ószövetség két emblematikus személyisége, akiknek alakja kiemelkedik. Mózes és Illés a törvényt illetve a prófétai tanítást képviselik. Különleges az életútjuk, és különleges az életük vége is: egyiküknek sincs meg ugyanis a holtteste. Mózest maga az ÚR temeti el a Nébó hegyén, Móáb földjén, miután a 40 év pusztai vándorlás után Mózes megláthatja föntről az Ígéret Földjét, de a népet már nem ő vezeti be oda. Illésnek hasonló módon nem adatik meg, hogy teljes mértékben élvezhesse a kitartó, hűséges és kompromisszumoktól mentes prófétai szolgálatának a gyümölcsét. Az ÚR tüzes szekéren elragadja őt Elizeustól és a többi prófétatanítványtól és mások veszik át a szerepét. Viszont sem Mózes, sem Illés nem tökéletesek, hanem töredékesek. Mózes és Illés kezét egyaránt vér szennyezi, s bár ez a vér nem 100%-ig ártatlan, de önbíráskodó indulatuk vezette őket abban, ahogyan kiontották.

Igénk világossá teszi, hogy Mózes és Illés nem egyenrangúak Jézussal. Bármilyen kedélyesen is beszélgessenek – Lukács szerint egyáltalán nem egyszerű témáról: Jézus életének kioltásáról, amely Jeruzsálemben fog bekövetkezni – a sátorépítés a prominens ószövetségi személyek számára nem garantálja Isten jelenlétét. Sőt, amikor a felhő beárnyékolja őket, és újra elhangzik a szózat, amely Jézus megkeresztelkedésekor is elhangzott, világossá válik, hogy Isten Jézusban akar együtt lenni az emberekkel.

Mi a tökéletesre áhítozunk, Isten pedig belép a mi törött, töredékes, sebzett világunkba. Belülről gyógyítva meg bennünket. Jézus útja lefelé vezet, a mélység felé, a kereszt felé vezet. Az Atya gyönyörködő tekintete pedig végigkíséri őt ezen az úton.

A mai vasárnapon újra fehér az oltárterítő, hogy arra emlékeztessen, Jézusban maga Isten jelent meg, hogy végleg legyőzze az embert fogva tartó erőket. A hétköznapok kínjai, a minket behavazó problémák és gondok sűrűjében csodálatos dolog megállni, és ünnepelni azt, hogy Krisztusban isteni dicsőség részesei lettünk, hiszen az Ő nevébe keresztelkedtünk. Az oltárterítő azonban hamarosan újra zöld lesz, majd lila és aztán fekete. Az ünnepeink segítségével végigkísérjük Jézust az úton, de nem öncélúan, hanem azért, hogy Őt követve, Őrá hallgatva egyre jobban hasonlítsunk rá. Vállaljunk vele közösséget, ahogyan Ő is közösséget vállalt velünk. Nem szégyellt minket, mi se szégyelljük Őt.

Amikor feltettem Gyomán az oltárterítőt, azt láttam, hogy nem ártana neki egy vasalás, de aztán úgy döntöttem, hogy ez jó illusztráció lesz: milyen töredékesek, ráncosak vagyunk. Nem vagyunk a tökéletességben, de a tökéletesség felé tartunk. Nem a magunk erejéből, hanem Jézus Krisztus által, az Ő útján járva.

Mi eltaszítanánk magunktól a töredékességet, Jézus viszont magához öleli azt és megszenteli. A töredékes, esendő tanítványokat, az ördög által megszállt fiút, a hitetlenséggel küszködő, de abból meggyógyulni vágyó apát. Mindenkit, aki a völgyben ragadt. Jézus szereti a töredékest, addig szereti, amíg tökéletessé nem teszi a szeretet által.

Pál apostol a szeretethimnuszban (1Kor 13) szintén beszél a töredékesről és a tökéletesről. Megmutatja, hogy a gyülekezetben átélt istenélmények, a Szentlélek által kapott csodálatos kegyelmi ajándékok bár fantasztikusak és kiemelhetnek minket a hétköznapok szürkeségéből, még mindig ehhez a töredékes világhoz tartoznak. És mint ilyenek, el is fognak múlni. Egyedül a szeretet marad meg, mert a szeretet a tökéletes világból származik, és a töredékest a szeretet teszi tökéletessé. Ha nem engedjük, hogy az Atya, Jézus által tökéletesre szeressen bennünket, nincs más út, amelyen elérhetnénk ezt. Ha viszont a szeretet útját választjuk, akkor a legkiválóbb, sőt, egyetlen lehetséges utat választottuk.

Miközben a tökéletes felé vágyakozunk, szeressük meg bátran azt a töredékes önmagunkat, akit Jézusban szeret és magához ölel az Atya. Szeressük meg másokban is ezt a töredékes valakit. Mostanra úgy érzem, hogy megszerettem az új kis gyülekezeteimet. Olyan, mintha már évek óta volnék itt. Hiszem, hogy ez a szeretet fölülről származik, nem tudnék szeretni, ha nem szeretett volna már előbb az Atya Jézus Krisztusban. Ez a szeretet bátorít és motivál az imádságra, a szolgálatra. Ez a szeretet köt össze bennünket itt, a gyülekezetben.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te világosság vagy a világosságból, valóságos Isten a valóságos Istenből. Mégis letetted az isteni dicsőséget, beléptél a mi töredékes világunkba, vállaltál minden fájdalmat, gyengeséget és gyalázatot. Könyörgünk hozzád önmagunkért: szánj meg minket és szereteted által formálj át a magad képére, hogy mi is ugyanezzel a szeretettel tudjunk fordulni töredékes, sebzett világunk felé! Hadd hallgassunk rád, légy a mi egyedüli Mesterünk! Á