Jézus mindig itthon van

Igehirdetés Vízkereszt utáni 2. vasárnapon Jn 2,1-11 alapján

Lekció: Róm 12,6-16

„Jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk Áááámen!” Félix fiam a jól ismert asztali áldásra egy saját dallamot költött, és így énekeljük el minden közös étkezés előtt. Meghívjuk Jézust, hogy legyen velünk, üljön az asztalunkhoz, érezze magát otthon nálunk minden egyes napon. Hisszük, hogy Jézus azért ment a mennybe, azért ült az Atya jobbjára, hogy közel legyen mindanniunkhoz. Nem került távolabb tőlünk. Éppen ellenkezőleg. Isten Országát hozta el közénk. Ahová Jézust hívják, ő oda szívesen megy. A földi Jézuson is azt látjuk, hogy nem utasítja vissza a meghívásokat. Ő szívesen leült egy asztalhoz a farizeusokkal éppúgy mint a vámszedőkkel. Nem utasította vissza a bűnös asszonyt sem, aki a lábát szerette volna megkenni. És ennek óriási jelentősége van! Mert az ókori keleti társadalom, amelyben Jézus élt, nagyon szigorú szabályok és elvárások mentén szerveződött. A becsület és a szégyen irányították az emberek döntéseit. A közösség szemében vajon becsületet nyerek-e vagy szégyenkeznem kell majd? Ez az ókori keleti társadalmakban mindennapos kérdés volt.

A mai történetünk is egy meghívással kezdődik. Jézus – nem sokkal azután, hogy megkeresztelkedett a Jordán folyóban, és csatlakoztak hozzá első tanítványai – ismét Galilea területére megy. Kánában, egy Názárethez hasonló kis faluban menyegzőt, azaz lakodalmat tartanak. Ez pedig egy örömteli esemény. De azért, ha jobban belegondolunk, aki volt már menyasszony vagy vőlegény vagy örömapa, vagy örömanya vagy akár koszorúslány (a barátnőm már „elkelt”, én meg még nem), akkor ez az esemény nem vegytisztán csak az örömről szól. Vegyes érzések kapcsolódhatnak hozzá. Egy korszak lezárul. A gyermek felnő. Elköltözik, családot alapít. Történik egy leválás a szülőkről. Búcsúzás a fiatalkori barátoktól, barátnőktől. Van benne egy kicsi szomorúság, egy kis gyász, egy kis félelem a jövőtől. Ezek az érzések mind mind kísérhetnek egy esküvőt.

A Szélkiáltó együttes feldolgozásában hallhatjuk a bibliai történet ihlette népdalt

És kísérheti egy olyan érzés is, hogy félek a megszégyenüléstől. Mindenki arra vágyik, hogy szép, nagy, gazdag esküvője legyen. Mert fontos, hogy mások hogyan látnak, hogyan ítélnek meg engem. Még ma is fontos nekünk. Képzeljük el akkor, hogy milyen fontos lehetett mindez Jézus korában! Amikor az emberek a maihoz képest sokkal jobban függtek mások véleményétől, jóindulatától. A szégyen a legnagyobb katasztrófa, ami az embert egy ilyen helyzetben fenyegeti, és igen, még egy menyegzői helyzetben is, ami így nem szólhat a felhőtlen örömről.

Azt olvastuk az evangéliumban, hogy a menyegzőn egyszer csak elfogyott a bor. Ez talán azért lehetett, mert az ókori esküvők több napig tartottak (hajadon menyasszony esetén 7 napig), és talán rosszul számították ki, hogy mennyi bor fog fogyni. Először ez egy ilyen logisztikai problémának tűnik. Igen ám, csakhogy a bor Jézus korában egy meglehetősen drága árucikk volt (persze már akkor is léteztek különböző minőségek és árkategóriák), amelyet elég nehéz és drága volt szállítani is. Nem lehetett csak úgy beugrani a szupermarketbe venni, ha elfogyott. Amit nem rendeltek meg előre, az már nem ért oda. Ez a család tehát egy óriási bajba kerül. Ugyanis, ha a násznagy tudomására jut, hogy elfogyott a bor, és ő ezt kihirdeti a vendégeknek, akkor ez az egész család és az ifjú pár számára egy rettenetes szégyent jelentett volna. Valószínűleg soha nem mosták volna le magukról, és még az unokák is viselték volna ennek a terhét.

Mária, aki valószínűleg jól ismerte a szégyent, tudta, milyen az, ha az ember lányát megszégyenítik, az emberek a szájukra veszik, pedig nem látnak a dolgok mögé, és nem látnak az ember szívébe, úgy érzi, hogy itt közbe kell lépni. Amikor viszont a fiához fordul, akkor nem mondja meg neki, hogy szerinte mit kéne csinálni. Csak annyit mond: ”Nincs boruk”. No pressure. Semmi elvárás. Mária csak vázolja a helyzetet. És Jézus először látszólag nemet is mond: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” Vagyis még nincs itt az ideje annak, hogy Jézus leleplezze a nyilvánosság előtt, hogy mekkora hatalma van. Mária mégis bízik Jézusban, és azt mondja a szolgáknak „Bármit mond nektek, tegyétek meg.” (Fun fact: ezek Mária utolsó szavai a Bibliában, többet nem beszél. Ezt a mondatot vehetjük úgy is, mint a minden szolgának, minden tanítványnak szóló utolsó üzenetetet.)

És ezután jön a csoda. De milyen csoda ez? Nem nagy csinnadrattával hajtja Jézus végre, hanem kizárólag néhány embert avat be. A násznép nem szerez róla tudomást (Pedig mekkora kultusza lehetne itt Jézusnak, ha kiderülne, hogy vízből bort tud csinálni, gondoljunk bele!), még a násznagy sem szerez róla tudomást. Ő azt hiszi, hogy a vőlegény későbbre tartogatta az igazán finom bort. Csak a szolgák és a tanítványok veszik észre, hogy mi történt.

Mi a csoda? Jézus a vizet borrá teszi, de „csak” annyi történik, ami a normális folyamatban is történik. A szőlőtő felszívja a vizet a gyökerein keresztül, megérleli a szőlőfürtöket, az ember leszedi, a bogyókat egy kádban megtapossa, és a szőlőlevet megérleli, míg alkoholtartalma nem lesz. Csak éppen egy pillanat leforgása alatt. Hókuszpókusz és abrakadabra nélkül.

Ez a család itt megmenekült a szégyentől. De talán nem is sejtették, hogy Isten Fia vendégeskedett a házukban. Talán meg is botránkoztak volna, ha Jézus teljesen leleplezi magát. Miközben a násznép tovább ünnepel, egy olyan úton indul el Jézus, amely számára a dicsőség útja és a kereszt útja egyben. 15 évvel ezelőtt, amikor harmadéves voltam a teológián, akkor a Békés megyei gyülekezeteket jártuk a magunk írta passiójátékkal, Mezőtúron is eljátszottuk. A mi passiónk pedig egy kánai menyegzős jelenettel kezdődött. A kánai menyegző egy igazi farsangi történet az örömről, a felszabadultságról, és arról, hogy Jézus osztozik az örömben, és kész arra, hogy megmentsen a szégyentől.  Ugyanakkor Jézus mindig ott van a hétköznapokban is (a terítő zöld színe is erre utal az ünnepközi időszakokban). Jézus mindig veled van. Amikor küzdesz, amikor szenvedsz, amikor stressz ér, amikor beteg vagy, amikor szükségleteid vannak. Amikor úgy érzed, hogy a bűntudat vagy a szégyen elborít és megbénít. Amikor tehetetlennek érzed magad. Jézus mindenben ott van. Amikor a passiónkat előadtuk, akkor én éppen a november végén elhunyt édesapámat gyászoltam. Iszonyú erősen hatott rám is az a darab, aki Mária szerepét kaptam. Akkor tanultam meg azt, hogy Jézus mindenben jelen van. Könnyű vagy nehéz. Egyszerű vagy bonyolult. Jó vagy rossz. Nász és gyász. Tánc és böjt.

Ezért fontos ez az imádság, amivel az étkezést kezdjük: Jövel, Jézus, légy vendégünk. Amikor ezt mondjuk, Jézust hívjuk meg, hogy lépjen be abba a helyzetbe, amiben éppen vagyunk. És Jézust nem érdekli, hogy rendet raktunk-e, mennyire tiszta a szobánk, mennyire tiszta az életünk, mennyire voltunk jó kislányok/ jó kisfiúk. Jézust nem érdekli, hogy egy komplett esküvői menü van-e az asztalunkon vagy egy tányér tökfőzelék. Ha hívod, Ő jön. Nem utasít vissza, nem lök el magától. Csak közeledj felé! Hívd be az életedbe, legyen az bármilyen romos és vállalhatatlan állapotban! Mutasd meg neki, amiben vagy, amivel küzdesz. Aminek örülsz, amiben reménykedsz. Meglátod, hogy eljön.

Imádkozzunk!

Uram, Jézus Krisztus. Talán még sosem hívtalak így, ilyen egyszerűen, hogy gyere, és legyél a vendégem. Legszívesebben azt mondanám, hogy ne nézz nagyon körül, mert olyan kaotikus az életem. Zaklatott vagyok, keszekusza érzelmekkel, vágyakkal, reményekkel. Te még soha senkinek a közeledését nem utasítottad el. Kérlek, lépj be hozzám is, és áldj meg engem! Ámen

 

Isten fénye minden nép szemében

Igehirdetés Vízkereszt ünnepén Mezőtúron Mt 2,1-12 alapján

A karácsonyi történet két szereplőcsoportja találkozik ebben a szakaszban. Heródes – udvari embereivel és a napkeleti bölcsek csoportja. Heródes és emberei a zsidó hagyományt képviselik, az írástudók ismerik a Messiásról szóló próféciákat és szó szerint tudják idézni. A bölcsek távoli országokból jönnek, és a nem zsidó népeket képviselik. Hagyományos művészettörténeti ábrázolásuk szerint az akkor ismert három földrészt: Ázsiát, Európát és Afrikát.

A napkeleti bölcsek egyik első ábrázolása mozaikon, Ravenna, IV.század

Megjelenik a történetben a látás: ahogyan a bölcsek meglátják a csillagot, a különleges égi tüneményt, és követik egészen Izrael földjéig, és ahogyan meglátják a kis házat, ahová a csillag vezeti őket, és a gyermeket anyjával. És megjelenik a hallás, ahogyan az ősi prófétai üzenet útbaigazítja a bölcseket.

Heródes is hallja az igét. Ugyanazzal a prófétai jövendöléssel találkozik, mint a bölcsek. Ő azonban nem megy el Betlehembe, nem hajt térdet, nem teszi le a hatalmát az újszülött király lábához. A prófécia által hordozott információt inkább vérengzésre használja. Nem jut el hozzá az üzenet, hogy itt van Isten küldötte, aki békességet hoz az erőszak helyett. Hazudozik, ármánykodik, mészárol. Az ige szól hozzá, de ő nem hallja meg. S mivel hallásából nem lesz hit, ezért nem is látja meg a gyermek Jézusban Megváltóját.

A bölcsek viszont addig jutottak saját vallásuk és tudományuk segítségével, ameddig juthattak: valami van, valaminek kell lennie a világ mögött. Valaminek vagy valakinek, aki értelmet ad neki. Az égi jelenségek üzenetet hordozhatnak ettől a valakitől, érdemes a jelentésének utánajárni. Mintha Isten méltányolná ezt a töredékes, de őszinte istenkeresést. A különleges fényjelenség a pogányok számára is vezetővé válik, elviszi őket a céljukhoz. Amikor a mágusok meglátják a gyermeket, leborulva imádják Őt, felismerik benne azt, amit még a saját szülei is alig értenek: Isten Fiát.

Nem tudom, a karácsonyi időszakban méricskéltük-e az ajándékokat, amelyeket adtunk és kaptunk? Mennyit érnek? Ugyanakkora értékben kaptam-e, mint amilyenben adtam? Többet vagy kevesebbet költöttem/költöttek rám, mint tavaly? A bölcsek rendkívüli értékű ajándékokat adnak Jézusnak, de az arany, a tömjén és a mirha nemcsak drágaságuk miatt fontosak a kis család számára. A három ajándék szimbolikus is: a királyi hatalmat, a főpapi szolgálatot és a kereszten értünk adott egyszeri és megismételhetetlen áldozatot jelképezik.

Isten fénye felragyog minden embernek, a nem zsidó népeknek is: ennek az ünnepe Vízkereszt. Spanyol ajkú testvéreinknél még csak ma kezdődik az ajándékozás, ortodox testvéreink is nemrég fogtak a karácsony megünneplésébe, mi pedig már vissza is zökkentünk a hétköznapi kerékvágásba. A munkanapra eső ünnepeket azért szeretem különösen, mert ezek mutatják meg számomra legjobban, hogy Isten szentsége a hétköznapokat is áthatja. A kérdés az, hogy hordozói leszünk-e ennek a szentségnek? Hordozói leszünk-e ennek a fénynek?

Heródes és udvara bármilyen pompás is volt, nem ismerte fel az isteni fényt. A bölcsek, bármilyen messziről is jöttek, bármilyen keveset is tudtak a Szentírásról, számukra mégis felragyogott, megmutatkozott az elrejtett dicsőség. Ők hordozói lettek Isten fényének, mert a betlehemi látogatás után az már a bensőjükben, a lelkükben ragyogott tovább. Ezzel a fénnyel álltak ellen a sötétség cselekedeteinek.

Vízkereszt üzenete az, hogy ez a fény ma is, most is a miénk lehet, bennünk ragyoghat, ha hittel fogadjuk Isten üzenetét – érkezzen bármilyen csatornán, még ha az a csatorna szokatlan is, mint egy álom, vagy egy különös természeti jelenség vagy történelmi fordulat, életesemény.

Jézus önmagáról mondta: Én vagyok a világ világossága.(Jn 8,12) De a tanítványoknak is ezt mondta: Ti vagytok a világ világossága. (Mt 5,14) Ez az egyetlen én vagyok-mondása Jézusnak, amelyben minden tanítványa osztozik. Kicsik és nagyok. Gazdagok és szegények. Fehérek, feketék, rézbőrűek és sárga bőrűek. Minden nyelvből és népből, minden felekezetből és lelkiségből. Mindenki, akinek lelkében Isten meggyújtotta ezt a fényt. Mi vagyunk, mi lehetünk a világ világossága. Világítsunk az éjszakában ezzel a fénnyel! Mutassuk meg az utat mindenkinek, aki hazafelé igyekszik! Mindannyiunk közös otthonába, Isten Országába, ahol nem lesz többé sötétség. Ámen

 

Felnövéstörténet Jézus szerint (avagy Hogyan lett a gyermek Jézusból felnőtt?)

Igehirdetés Vízkereszt utáni első vasárnapon Lk 2, 41-52 alapján

Amikor múlt héten az óriási mennyiségű hó először leesett, reggel kiszökött mindkét macskánk, és elkóborolt a két örökbefogadott macskánk közül az egyik, Füsti. Amikor visszaértem az óvodából, csak Kormi várt az ajtó előtt. Füsti órákig nem került elő, még a kora délutáni etetésre se jött haza, és elkezdtem aggódni érte. Beöltöztem, és elkezdtem kutatni utána az óriási hóban, hátha beleesett a tómederbe vagy be van szorulva a farakásba. Egy órán át kerestem, de nyoma sem volt. Úgy indultam el a vízkereszti istentiszteletre Mezőtúrra, hogy nem tudtam biztosan él-e, hal-e. Amikor visszaértem, csodálatos módon már otthon volt: a férjem beengedte, mert egyszer csak ott állt a teraszon.

Mit érzünk, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, akihez kötődünk? Talán még nem végleg, egyszerűen csak átmenetileg nem találjuk. Aggódunk miatta? Szomorúak vagyunk? Kétségbe esünk? Reménykedünk? Ezeken az érzelmeken én mind keresztülmentem, pedig csak egy cicáról van szó. Mégis úgy éreztem, hogy Isten ezt a kis jószágot rám bízta, és én elvesztettem.

Vajon mit érezhettek József és Mária, amikor nem találták Jézust? Valószínűleg mindketten azt hitték napközben, hogy a másikkal van, mert a férfiak és a nők hagyományosan külön csoportokban vonultak a zarándokünnepeken, és csak az éjszakai letáborozásra egyesültek újra a családok. Ekkor döbbenhettek rá, hogy egyikük sem látta Jézust egész nap. Nem jött el velük. Egy aggódással teli nap, egy Jeruzsálembe visszasietés és egy keresés. Csak harmadnap találják meg őt a templomban.

A 12 éves zsidó fiúk mindegyike egy olyan szertartásos beavatásban vesz részt, amelyet bar micva-nak is neveznek. Ez a kifejezés azt jelenti: a parancsolat fia. Ezután a beavatás után a zsidó fiatalemberek vallási és kultikus értelemben felnőttek lesznek: felolvashatnak a zsinagógai istentiszteleten, önállóan mutathatnak be áldozatot a jeruzsálemi templomban. És még valami történik velük: ezek után kötelesek lesznek betartani a mózesi törvényeket, vagyis Isten előtt egy önálló erkölcsi felelősségük lesz. Jézus ezen a szertartáson talán éppen ehhez a zarándokünnephez, ehhez a páskához kapcsolódóan esett át. Mivel Jézus embergyermek volt, ezért ezen a felnövéstörténeten ő is keresztülment, ahogyan minden embergyerek. Újszülöttből kisgyermek lett, majd kamasz, végül felnőtt. Emberi értelemben fejlődött, növekedett mindnyájunkhoz hasonlóan. Ez a történet lezárja a gyermek Jézus történetét, és egy új fejezetet nyit: tulajdonképpen már a felnőtt Jézust látjuk itt megnyilvánulni, és ez a történet az evangélium későbbi részeit is elővételezi.

Elvesztettem a gyereket, akit Isten rám bízott – valami ilyesmi járhatott József és Mária fejében. Ezért volt, hogy – ahogy Mária mondja – "kétségbeesve" vagy a régebbi fordítás szerint „nagy bánattal” keresték őt. Ez a bánat már előrevetíti azt a nagyon mély és sötét szomorúságot, ami a tanítványokra telepedett, amikor Jézust látták meghalni a kereszten. Nem csupán annyi történt, hogy meghalt valaki, akit nagyon szerettek. A tanítványok elvesztettek mindent, amiről azt hitték, hogy az övék. A hitüket, a reményeiket. A Messiás dicsőséges uralkodásáról szőtt álmaikat. Sőt, az önmagukról alkotott képüket is. Júdás elárulta. Péter háromszor megtagadta. A többiek szétfutottak. Csak a női tanítványok és János követték őt, tisztes távolból, ahogy hordozza a keresztet. Igen, Jézus, emberi szemszögből teljesen elveszett azon a sötét pénteken.

M.S. mester: Kálvária

Harmadnap viszont éppúgy megtalálják őt a  tanítványok, ahogyan József és Mária. De csak harmadnap. Addig marad az aggódás, a félelem, a kétségbeesés. Pontosabban: Jézus talál rájuk, Ő fedi fel magát előttük. Nem maguktól veszik észre, nem a hitük segítségével fantáziálják oda a feltámadt Jézus testét, hanem felismerik őt a szeretet által. Azokból a gesztusokból (ahogyan a nevemen szólít, ahogyan a kenyeret megtöri, ahogyan odakiált a hajóban halászó tanítványoknak), ami annyira jellemző volt Jézusra, és ami összetéveszthetetlen és utánozhatatlan.

Mi történt közben? Ha a két történetet párhuzamba akarom állítani, akkor Jézus közben mindvégig az Atya kezében és szeme előtt volt. Nem került ki az Atya hatalmából, az Atya nem vette le róla a kezét, és nem vette le róla a tekintetét. Jézus csak emberi szemszögből veszett el. A szülei és a tanítványok nem látják őt, nem tudnak vele kapcsolatba lépni. De az Atya mindent tud. Az Atya kontrollban van. És Jézus azt mondja, hogy ha az Atya látja Őt, akkor ő jó helyen van. A helyén van. „Azokban kell lennem, amik az én Atyáméi”. Jézus atyjának nevezi Istent. És ez egy olyan szó, amely egy bizalmi kapcsolatra utal. Az Atya mindenható, mindennél erősebb, még a halálnál, még a gonosz hatalmánál is. És Jézus teljesen rábízza magát az Atya kezére. Azt szoktuk mondani: „alászállt a poklokra”. No de a 139. zsoltár szavai szerint Isten még a pokolban, még a holtak hazájában is jelen van!

Jézus számára a felnőttség azt jelenti, hogy Ő kizárólag az Atyának engedelmes, csakis az ő hatalmát ismeri el önmaga fölött. A szüleinek is azért engedelmes, mert az Atyának engedelmes. Világos, hogy Názáretbe visszamenni, az ácsműhelyben inaskodni nem felel meg 100%-ban Jézus szellemi képességeinek, sem az elhívásának. Ő mégis alázattal vállalja ezeket a „csendes éveket”, amikor elrejtetten, inkognitóban élt. S egyben teljesen felkészült küldetésére.

Pál azt mondja, hogy a keresztségünk által mi is Krisztusba kereszteltettünk(Gal 3,27). Az ő életének, halálának és feltámadásának részesei lettünk. És a mi kis egyéni életünk el van rejtve Krisztusban. Lehet, hogy nem világraszóló, nem óriási hatású. De Krisztusban elrejtett élet. Ez nem azt jelenti, hogy nem eshet bajunk. Azt sem jelenti, hogy nem érezhetjük néha elveszettnek magunkat, vagy hogy mások nem veszíthetnek el bennünket emberi szempontból. Amit viszont jelent, az az, hogy az Atya mindig lát minket. MINDIG. Ha az orosz télben éppen fagyhalált szenvedünk a fronton, ha éhenhalunk, ha betegséggel küzdünk, ha a halál révén állunk, ha senki emberfia már nem törődik velünk és nem gondol ránk. Olyan dolog nem történhet, hogy az Atya levegye rólunk a tekintetét.

Jézus felnövéstörténete arról szólt, hogy deklarálta, kihez tartozik: az Atyához. Neki az Atya dolgaival kell foglalatoskodnia. És ez neki elég, hogy az Atyánál van, őbenne van elrejtve az élete.

Vajon te, kedves Testvérem, és én felnőttünk-e már? Tudjuk-e, hogy az Atyához tartozunk, mint az Ő szeretett gyermekei? Mert ha tudom, kihez tartozom, akkor nem az lesz számomra fontos, hogy az emberek elismernek-e, hogy éppen a világ ámuldozik-e a képességeimen vagy a teljesítményemen. Hanem akkor tudni fogom, hogy a helyemen vagyok. Názáretben éppúgy mint Jeruzsálemben. Mezőtúron, Gyomán éppúgy mint Budapesten. Itt és most. Bármiben vagy, bárhogyan érzed magad. Az Atya lát téged, az Atya kezében tartja az életedet. És ez elég.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk! Számodra nincsen elveszett ember. Te mindenkit számon tartasz, mindnyájunkra figyelsz. A hajunk szála sem eshet le a fejünkről a te tudtod nélkül. Köszönjük, hogy vagy, hogy szeretett gyermekeidként gondolsz ránk! Köszönjük, hogy a keresztség által elrejtetted a mi életünket Fiadban, Jézus Krisztusban. Add, hogy az életünket minden pillanatban tudjuk a Te kezedbe tenni, és megnyugodni a Te szeretetedben. Ámen