Megformáltalak, ismertelek, megszenteltelek

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Jeremiás 1,4-10 alapján

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Gyermekeinknél egy gyakori visszatérő kérdés: hol voltam én mielőtt megszülettem? Sőt, tovább mennek: hol voltam én, mielőtt a pocakodban lettem volna, Anya? Erre a gyermeki kérdésre gyakran szoktam azt válaszolni: Istennél voltál, Isten gondolataiban, terveiben, szívében voltál. Bizony, mielőtt még apa és én sejthettük volna, hogy te vagy, még ha vágytunk is rá, hogy megszüless, nem tudtunk rólad, nem ismertünk téged. A régi időkben, az ultrahang és egyéb vizsgálatok előtt még azt sem lehetett tudni, milyen nemű lesz a születendő gyermek, vagy van-e valamilyen betegségre utaló jel rajta. Mi, szülők, nem a teremtői és nem a birtokosai vagyunk a gyerekeinknek. Közvetlenül Isten teremt mindannyiunkat.

Jeremiás könyve az egyik leghosszabb könyv az Ószövetségben. Ahogyan mai alakjában áll előttünk, hosszú szerkesztői munka eredménye, amelynek során a Jeremiásként ismert anátóti, papi családból származó prófétától eredő jövendölések, írnoka, Bárukh segítségével írásba foglaltattak, és összekapcsolták őket történeti, Jeremiás életét és korát bemutató szövegekkel. A könyv rögtön Jeremiás elhívásával kezdődik, ami a szöveg alapján valamikor kamaszkorában történhetett. „Naar anóki” – ifjú vagyok én, tiltakozik az isteni megbízatás ellen, túl fiatalnak, tapasztalatlannak, beszédhez nem értő embernek festve le magát. Az Úr azonban világossá teszi, hogy kettejük története nem ezzel a párbeszéddel kezdődött. Isten már ismerte Jeremiást, még mielőtt az édesanyja méhében megformálta volna. Nemcsak Jeremiás nem tudott magáról, hanem még a szülei sem tudtak őróla, de az Úr már kiválasztotta őt egy feladatra és helyet adott neki a tervében. Isten terve a prófétai irodalomban nem egy kiszámítható, bármikor kikérdezhető stratégia, amiről Istent be lehet számoltatni. Hanem valami olyasmi, amihez a kulcsot ő maga adja szolgáinak, a prófétáknak a kezébe. A nép dolga pedig, hogy figyeljen, vizsgálja meg az igét, hogy valóban az Úrtól jön-e a kijelentés, vagy pedig emberi, politikai számítgatásokból, vágyvezérelt álmodozásokból ered.

                                    Evelyn De Morgan: Kasszandra (1898)  Kép forrása: The Athenaeum

Isten világossá teszi már itt, az elején, hogy Jeremiás dolga nem lesz könnyű, akárcsak, Kasszandrának, a trójai királylánynak a görög mitológiában, az ő sorsa is az, hogy ne értsék és ne hallgassanak rá kortásai, ezáltal a vesztükbe rohanjanak. A prófétának is számos szenvedést kell kiállnia, mindezekben a megpróbáltatásokban azonban végig ott van vele az Úr. Jeremiás emberi, világi értelemben teljesen sikertelen. Nem házasodik meg, nem születnek gyerekei, az utolsó fillérjét egy olyan szántóföldre költi, amibe soha nem fog magot vetni, csakhogy az ostrom utáni reményt fölcsillantsa honfitársai számára.

Jeremiás élete mégis valahol mélyen, boldog élet. Mélypontokkal, akadályokkal, fájdalmakkal telített, de egy olyan élet, amely Istentől jön, és Istenhez megy. Ez az ige világossá teszi, hogy Jeremiás Istené. Megszenteltelek-mondja. Azaz, a sajátomként szeretlek. Nemcsak elhatároztam, hogy leszel. Megformáltalak édesanyád méhében. Meg is szenteltelek. Nem menet közben, valamilyen érdem vagy teljesítmény alapján, hanem mert én, az Úr, így határoztam. Nem azért képes prófétálni, mert olyan jól kitanulta ezt a prófétaiskolában – bár a korabeli Júdában alighanem már léteztek ilyen prófétaiskolák – hanem mert Isten erre a feladatra képessé tette. „Szádba adom igéimet” – mondja, miközben megérinti az ajkát.

Evangélikusként valljuk, hogy az igehirdetői szolgálat nem embertől ered. Meg lehet persze tanulni a fortélyokat, a teológiai hátteret, lehet olvasni inspiráló szövegeket, amikor az ember az igehirdetésre készül, de nem ez a döntő. Ha Isten Lelke nem száll az igehirdetőre és az ige hallgatóira, akkor ott nem történt igehirdetés. Lehet, hogy „szépen beszélt a pap”, még az is lehet, hogy tele volt a templom. De egy szép, retorikailag megformált beszéd még nem lesz igehirdetés. Jaj, ha nem az Úr adja a szánkba az igét, hanem egész más forrásokból próbáljuk azt összeollózni magunknak. Jaj, ha a gyülekezet elfelejt imádkozni az igehirdetőért, meg saját magáért, mert Isten nélkül az csak porhintés. A gyülekezet minden időben imádkozzon az igehirdetőkért, nemcsak azokért, akik jelenleg hivatalban vannak, hanem azokért is, akik most készülnek erre, vagy akiket a jövőben fog elhívni az Úr. Mert már formálódnak az anyaméhekben a jövő igehirdetői, én hiszem, hogy Isten nem fogja népét igéje nélkül hagyni, de nekünk szabad és lehet vágynunk erre az igére, ami már a miénk.

Isten hűsége és ígérete, szeretete minden tekintetben megelőzi az embert. A mi hűségünk, hitünk, szeretetünk egy válasz erre, amikor felismerjük és rácsodálkozunk. Jé, ez az Isten kezdettől fogva ismert és szeretett. Mindenestől. Milyen jó lenne, ha sokan, mint Jeremiás, ezt már fiatal korukban felismernék. Ahogyan a Szélrózsa találkozón, az elmúlt heti gyerektáborunkban vagy ahová augusztusban megyek igével szolgálni, a fóti kántorképzőn erre van lehetőség egyházunkban is. Imádkozzunk a gyermekekért és a fiatalokért, hogy érintse meg és hívja el őket Isten igéje, a Krisztus követésére, és a Szentlélek ossza szét köztük ajándékait mindannyiunk javára.

Igen ám, de mi legyen azokkal, akik már nem fiatalok, akik életük második felében vagy harmadik harmadában járnak? Jeremiás könyve számukra is hordoz örömhírt. Ő az a próféta, akinek életéről nagyon sokat tudunk, de a végét nem ismerjük. A könyv utolsó fejezeteiben a prófétát magukkal hurcolják az Egyiptomba kitelepülők. Talán mártírhalált halt vagy az úton halt meg? Nem tudunk róla biztosat. Viszont azt tudjuk, hogy élete végén ugyanahhoz az Istenhez tért vissza, aki már ismerte őt kezdettől, és akinek egész életében szolgált. Mert ez az Isten mondta neki: megformáltalak, ismertelek, megszenteltelek. Enyém vagy. sajátomként szeretlek. Ez neked, nekem, mindnyájunknak szóló örömüzenet. Ma is.

Imádkozzunk! Köszönjük, Urunk, hogy ismertél már mielőtt megformáltál. Köszönjük, hogy Fiad által gyermekeddé fogadtál. Hadd háláljuk hűséggel hűségedet, és simuljunk bele akaratodba! Ámen

Isten szíve szerint

  Szentháromság ünnepe utáni 16. hálaadó vasárnap

Lekció: Lk 7,11-17

Textus: JerSir 3,22-33

A héten olvastam egy brit eredetű kezdeményezésről, az XCC-ről a Parókia Portálon. A rövidítés mögött az Extreme Character Challenge (vagyis szélsőséges jellemformáló kihívás) kifejezés rejtőzik. Az XCC-t különböző korú férfiak közössége hozza létre, ahol a résztvevők maguk sem tudják előre, pontosan hol, milyen körülmények között, kell majd teljesíteniük három napot a szabadban. A nehezen járható terep, az időjárási körülmények és a teljesítendő feladatok, amelyeket a vezetők adnak mind mind kihívás elé állítja a férfijellemet: szembesülnek a férfiak önmagukkal, felfedezik erejüket és gyengeségüket, megtanulnak önmagukon felülemelkedni és segítséget kérni, elfogadni és adni egymástól és egymásnak. A résztvevőknek gyakran radikálisan megváltozik a viszonyuk önmagukhoz, férfitársaikhoz, a nőkhöz, a gyerekekhez és nem utolsó sorban Istenhez.

 Ez a példa van előttem nagyon erősen, amikor Jeremiás Siralmainak szerzőjét magam elé képzelem. Ez a rövid, mindössze 5 fejezetből álló költői könyv a Biblia közepén, a ritkábban idézett szentírási részek közé tartozik. Lényegében egy alfabetikus költeményről van szó, amelyben a legfontosabb költői eszköz, hogy a sorok hármasával állnak, és mindegyik ilyen kis „versszakban” a sorok azonos betűvel kezdődnek, és versszakonként váltanak a héber ABC következő betűjére. Először alef, majd bét, majd gimel és így tovább. A 3. fejezet elején újrakezdődik az ABC, és a sorok egyenletesebb hosszúságba rendeződnek, ezzel ritmikusabb hatást keltve. Ez is egy tudatos költői eszköz, ugyanis a 3. fejezetben alapvetően megváltozik a könyv hangulata: míg az első két fejezetben a női alakként megszemélyesített Jeruzsálem siratóénekét halljuk saját sora felett, amelyben számos, Istennek címzett vád hangzik el, addig a 3. fejezetben egy férfi – talán maga a költő vagy egy lírai én – veszi át a szót, és egy sokkal reménytelibb, alázatosabb hangot üt meg. (A könyv feliratában egyébként eredetileg nem szerepel Jeremiás próféta neve, de a könyv témája: Jeruzsálem pusztulása a babiloniak ostroma után, és a könyv hangvétele az ő prófétai hangvételét idézi.)

Előttünk van tehát egy férfi, aki az ostrom utáni állapot szenvedései közepette is a remény hangján képes megszólalni. Azt mondja: „Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz”. A nehézségekben, fájdalmakban nem azt látja, hogy Isten magára hagyta őt, hanem inkább azt, hogy Isten felnőttnek tekinti és tiszteli őt. Képesnek tartja arra, hogy szembenézzen saját felelősségével. És népe felelősségével. És hívja őket önmagával együtt a megtérésre. Az egész babiloni fogság nemcsak egy történelmi büntetés, hanem egy óriási lehetőség, hogy a nép újra Istenhez forduljon, hogy betölthesse küldetését.

A költő mondatait át- meg áthatja Isten szeretete felől egy sziklaszilárd meggyőződés. Számára a sok rossz, ami a néppel történik nem Isten létezése vagy gondviselése vagy ereje elleni bizonyíték, hanem épp ellenkezőleg, a megmaradás és az élet újrakezdésének lehetősége az, ami minden egyes reggelen bizonyítja Isten kegyelmét, szeretetét és hűségét. Ahogyan az apa nem szíve szerint okoz szomorúságot vagy frusztrációt a gyermekének, ugyanúgy vagy még inkább az Úr is csak azért engedi a szomorú és nehéz dolgokat, hogy neveljen, elvezessen egy még mélyebb közösségre önmagaddal, Vele és embertársaiddal.

Hogy engedheti meg ezt Isten, ha szeret? – ez egy nagyon gyakori kérdésünk, mert a szeretetet összetévesztjük a rajongással. A szeretetben viszont van határhúzás (Eddig, és ne tovább!) van felelősségre hívás (Mit tettél?), a szeretetben benne van, hogy engedem, hogy megtapasztald a saját határaidat és egyúttal ki is tágítsd azokat. Kihívás nélkül nincsen férfijellem, de azt gondolom, női jellem sem. Mi nem egy olyan Istenben hiszünk, aki minden nehézséget, akadályt automatikusan eltávolít az utunkból még mielőtt szembe kellene néznünk vele, hanem olyanban, aki a hit által átvezet bennünket a szenvedéseken , nehézségeken és akadályokon. Aki erőt ad, bölcsességet, leleményességet és társakat, akikkel segíthetjük egymást.

A magyarokban van egy nagyon erős ösztön a túlélésre. Mi a történelmünket is ilyen túlélési történetként szoktuk elmesélni olykor. Ennek viszont az a nehézsége, hogy óhatatlanul is azt tanítjuk meg a gyerekeinknek, hogy a túlélés a legfőbb jó, sőt önmagában véve érték. Aztán csodálkozunk, ha azt látjuk rajtuk, hogy mindig túlélő üzemmódban vannak és nem tudják MEGÉLNI az életet. Pedig az élet nem a túlélésről szól, nem szólhat mindig csak a túlélésről. Az életet nem élhetjük meg összeszorított fogakkal. Az élet ott kezdődik, amikor kinyílik a szemünk arra, hogy Isten szeretete és hűsége minden reggelre megújul. Amikor felébredve hálát tudunk adni mindazért, amit kaptunk, és nem azt számolgatjuk, hogy mi hiányzik.

A mai vasárnap hálaadó vasárnap, sok gyülekezetben ilyenkor pazarul feldíszítik az oltárt vagy a keresztelőkutat a betakarított termésekkel, gyümölcsökkel. Ilyenkor végiggondoljuk, mi mindent köszönhetünk Istennek, hogy ebben az évben is megtapasztaltuk megtartó szeretetét abban is, ahogy a föld megadta termését. De nemcsak a testi, földi életünkért vagyunk ilyenkor hálásak. Hálásak vagyunk elsősorban és mindenekfelett azért, hogy Jézus Krisztusban örök életet ajándékozott nekünk. A halál, legnagyobb ellenségünk, aki véget vet minden földi jónak, nem kacaghat többé rajtunk és nem gúnyolhat minket. Nem árthat többé nekünk, mert Krisztusban miénk az örök élet. Amikor októberben sokunk kimegy a temetőkbe, és szeretteink sírját rendezgetjük, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen reménnyel tesszük ezt. Azt gondoljuk, hogy a sír a végállomás, vagy reménykedünk, hogy az örök életben mind együtt leszünk? Ahogyan az elhangzott evangéliumban az özvegyasszony visszakapta elveszített fiát, nekünk is az a reménységünk, hogy a feltámadásban visszakapjuk szeretteinket.

A szeretet összeköt, és ezen még a halál sem változtathat. A szeretet Istentől jön, mert Isten szívének közepe és lényege a szeretet. Azt olvastuk, hogy Isten nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket. Ő nem olyan mint egy kiképző őrmester a katonaságnál, akinek kedve telik az újoncok megalázásában. Isten szíve nyitva áll előttünk, és Jézusban pontosan láthatjuk, hogy Ő milyen.

Vegyük észre a mai napon is az Ő szeretetének megannyi apró jelét, és emlékezzünk meg az egészen nagy ajándékokról is. Vegyük a nehézségeinket is ajándékoknak, vagy legalábbis kihívásoknak, amelyeken keresztül Isten a jellemünket edzi. Kérjük Őt, hogy adjon meg nekünk mindent ami szükséges ahhoz, hogy ne csak túléljünk, de éljük is ezt az életet, amelynek végső horizontja az örök élet.

Imádkozzunk!

Drága mennyei Atyánk! Szeretnénk megismerni téged, a te szívedet minél mélyebben. Kérünk, add, hogy minden reggel és minden este belemerüljünk a te szeretetedbe, hogy hálát tudjunk adni mindazért, amit adtál és még azokért a dolgokért is, amelyek most nehezek vagy fájnak. Add, hogy tudatosítsuk, semmi nem választhat el a te szeretetedtől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi urunkban! Ámen

Hálacédulák megírása és összegyűjtése