Értelmes élet

Dialógus igehirdetés házasság hete alkalmából Ötvened vasárnapján Péld 9,10 alapján

„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.”

GLÓRI: Máté, neked milyen emlékeid vannak erről az igeversről?

MÁTÉ: Alapélményem az, hogy sokáig nem értettem ezt a verset, hogy mit is akar jelenteni. Harminc éves korom körül hallottam erről egy igehirdetést (már nem emlékszem, hogy mit mondott róla a lelkész), az autóban szüleimmel nagyszüleimhez menet kifakadtam, hogy „mi ez a hülyeség?”. Hogy lehet a félelem az alapja a bölcsességnek? Tudni kell rólam, hogy akkoriban kezdtem megszabadulni számos félelemtől, ami addig engem gyötört. Éppen azt éreztem, hogy végre semmitől és senkitől nem kell tovább félnem ebben az életben, és ettől felszabadultnak éreztem magam. Ezek a félelmek azonban a földi világhoz kötődtek, ami nem azonos az istenfélelemmel, sőt éppen abból fakadtak, hogy Isten az én életemben nem a középpontban volt.

Glóri, neked milyen kapcsolatod van ezzel az igével? Fel tudod oldani a benne lévő feszültséget?

GLÓRI: Kamaszként nekem is komoly gondot okozott ez az istenfélelem szó. Evangélikus iskolába jártam, ahol előszeretettel dobálóztak ezzel az igeverssel, és a felnőttek (tanárok) általában azt értették rajta, hogy fogadjunk szót az idősebbeknek, ne kérdőjelezzük meg a bölcsességüket, mert az az istenfélelem. Kicsit azt éreztem, hogy a felnőttek összekeverik önmagukat Istennel. Pedig az idősebb, okosabb, tapasztaltabb ember is ember marad. Tartsuk fenn magunknak a tévedés lehetőségét.

Már pszichológusként és teológusként fogalmaztam át magamnak, hogy az istenfélelem nem azt jelenti, hogy rettegünk Istentől (pl. attól, hogy megbüntethet vagy a pokolra küldhet), hanem azt, hogy Istent Istennek tartjuk, vagyis senkit és semmit nem tartunk nála nagyobbnak, jobbnak vagy fontosabbnak. Ha pedig Isten az Isten, akkor az ember ember maradhat és nem kell Isten székébe ülnie. Máté, a második tagmondat – amit kevesebbszer szoktunk idézni – hozzátesz valamit most a neked a mondat jelentéséhez?

MÁTÉ: Igen, a Szent szóra sokáig úgy gondoltam, mint ami megismerhetetlen, elérhetetlen, valami, ami nem én vagyok. Itt viszont pont arról van szó, hogy a Szent megismerhető. Mi ismerjük meg Őt, vagyis van közünk hozzá. Nem csak hogy megismerhető, de a megismerése értelmet is ad. Az én szeretetnyelvem a minőségi idő, vagyis szeretem a rendelkezésemre álló időt értelmes tevékenységekkel eltölteni. Ha a Bibliát olvasom vagy az igét hallgatom, akkor mindig úgy érzem, hogy ez nem kárba veszett idő. Mert Istenhez kapcsolódhatok általa. A munkámban is az értelmet keresem. Majdnem két évtizedet töltöttem el úgy, hogy különféle munkákat végeztem, amelyeket értelmetlennek éreztem. Tavaly augusztus óta azt élem meg, hogy egy nehéz, de legalább reményteljes hivatást gyakorlok. Ahogyan a tanítványaimmal igyekszem megismertetni Istent, úgy én is egyre jobban megismerem Őt.

Eljegyzésünkre kapott mézeskalács-szív (saját fotó)

Ugye most a házasság hetében vagyunk, és ezt a mai igehirdetést is részben ennek jegyében szerveztük. Te mit gondolsz, Glóri, könnyebb neked úgy félned Istent, hogy a férjed is istenfélő?

GLÓRI: Nekem egy sajátos teológiám van a házasságról. Szerintem a házasság olyan, mint a demokrácia. Nem tökéletes rendszer, de a legjobb, amit eddig kitaláltunk. Merthogy mi találtuk ki. Szerintem a házasság nem isteni, hanem emberi találmány, de egész jól is betöltheti a funkcióját, és Isten megáldja, ha kérjük. (Sőt, még a nem hívők házasságát is megáldhatja, mert az egyház nem birtokolja az Isten áldását, hanem közvetíti.) Viszont látok egy nagyon rossz tendenciát a kereszténységben, hogy sokszor a házasságot, a családot vagy ennek mintaszerű ideálját tesszük az Isten helyére. Például, amikor olyat mondunk egy lánynak, hogy Istennek csak az tetszik, ha te feleségként és anyaként teljesedsz ki, ezzel óhatatlanul a házasságra való vágy vagy a feleség és anyaszerep válhat az identitásunk alapjává. De ugyanígy a férfiaknak is kihívás lehet, hogy az, hogy én megfelelek ennek a társadalmi elvárásnak, hogy „van szép családom, karrierem, pénzem, autóm stb.”, akkor ebből merítem az önbecsülésemet, és már nem abból, amit Isten tett értem. Ez így ellentmond az istenfélelemnek. Szerintem a házasság akkor jó, ha nem cél, hanem eszköz. Ha együtt követjük Jézust, akkor épülhetünk egymás hite által, erőt meríthetünk az egymásért mondott imákból, a közös bibliatanulmányozásokból, és egy különleges érték lehet a kapcsolatunkban, hogy Jézus már minden bűnünket megbocsátotta. Ebből inspirálódhatunk, hogy mi is bocsássunk meg egymásnak.

Te mit gondolsz erről, Máté?

MÁTÉ: Azt gondolom, hogy Isten jól ismerte fel azt, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”. Én kamaszkorom óta vágytam egy társra, de az ezzel kapcsolatos próbálkozásaim nem voltak túl sikeresek. Végül éppen akkor sikerült megállapodnom melletted, amikor már ezt az egészet nem akartam annyira görcsösen. Amióta házasok vagyunk, közelebb kerültem Istenhez, de nem a házasság tényétől, mert Istenhez úgy is közel lehet kerülni, ha remete vagy a bakonybéli szentkútnál (mint Gellért püspök). Akkor tud segíteni a társad ebben, ha ő is közvetítőjévé válik Isten szeretetének, tehát kapcsolatban van Istennel is, meg veled is.

Sokáig nem értettem, hogy miért erőltetik az egyházban, hogy hívő párt kell találnunk magunknak (most sem szeretem, ha bárki bármit rám erőltet). Lehetsz te jó ember úgy is, hogy nem vagy hívő, élhetsz jó házasságban úgy is, hogy nem vagy hívő. Ha viszont mindketten hívők vagytok, akkor a földi házasságon túl még Isten örök életre vonatkozó ígérete is összekapcsol titeket. A házasság nem fog létezni már abban a formában, ahogyan most ismerjük, de nem is lesz rá szükség, mert az örök boldogságban leszünk együtt, függetlenül attól, hogy milyen életállapotban kaptuk az elhívást.

Szerinted Jézus hogyan van jelen a mi házasságunkban?

GLÓRI: Erről egy eléggé unortodox sztori jut eszembe a Bibliából. Merthogy kevés keresztény házaspárt ismerünk, és azokról is kevés az információ (például Priszka és Akvila, Pál munkatársai). Nem igazán van előttünk ebben jó, követendő példa, ahol leírnák, hogyan is kell ezt csinálni. Viszont van egy ellenpélda, Anániás és Szafira, akik azt hazudják a gyülekezetben, hogy az egész vagyonukról lemondtak azért, hogy a közösségnek adják, de valójában félretettek maguknak „öreg napjaikra”. Egyrészt nem bíztak Isten gondviselésében, másrészt jobbnak akarták mutatni magukat, mint amilyenek valójában voltak. Vagyis a képmutatás bűnébe estek.

Én azt szeretném, ha továbbra is azok lennénk, akik vagyunk. Megigazult bűnösök, akik Jézus vére által bűnbocsánatot és új életet nyertek. Jézus úgy van jelen az életünkben mint a hitünk és a megbocsátásunk forrása. Jézus, aki örök életre vezet minket, mi pedig együtt követjük Őt.  Te szívesen lennél a házasság hete reklámarca?

MÁTÉ: A hitemet nem a nagyvilág számára szeretném élni, hanem Isten felé. Távol áll tőlem a keresztény celebkultusz. Az ünnepek, kiemelt napok, hetek arra jók, hogy felhívjuk a figyelmet valamire, de ez nem azt jelenti, hogy azzal a dologgal nem kell foglalkozni az év hátralévő részében. Aki magyar, az az év minden napján magyar. Aki fontos neked, az nem csak a születésnapján vagy anyák napján vagy Valentin napkor fontos. Az ünnep jelzőfény. A házasság nem attól működik, és nem az a szeretet, hogy az év egy napján veszek egy csokor virágot. A szeretet napi döntések sorozata.

Imádkozzunk!

GLÓRI: Úr Jézus Krisztus, te a házasoknak, az egyedülállóknak, az elváltaknak, az özvegyeknek és mindenféle embernek megmutatod az istenfélelem útját, amely által értelmes életet élhetünk. Kérünk add, hogy identitásunk Benned gyökerezzen, tőled nyerjük a türelmet, hűséget és megbocsátást, amire szükségünk van. Ámen

 

A velünk szenvedő Isten

 

 Igehirdetés az új esztendő első vasárnapján, Gyomán megemlékezés 'málenkij robot'-ra elhurcolt embertársainkról

Textus: 1Pt 4,12-19

Szeretett testvéreim, kedves egybegyűltek!

Pilinszky János: Zsoltár

Aki több napos éhezés után kenyérre gondol,
valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén gyengédségre áhítozik,
valódi gyengédségre vágyik.

És aki egy vánkosra borulva nem érzi magát egyedül,
valóban nincsen egyedül.

Miért van a földön szenvedés? Talán ez az emberiség egyik legnagyobb kérdése. Amióta az ember tudatában van az élete végességének, és a saját fájdalmának, sőt, azzal is tisztában van, hogy fájdalmat tud okozni másoknak és önmagának is, ez a kérdés is foglalkoztat minket. Miért? Ezt a kérdést pedig legalább kétféleképpen lehet föltenni.

Az egyik típusú Miért? az okokra kérdez rá. Mi okból történt mindez? Mi okozta, mi előzte meg? Minek a következménye a szenvedés? Mi, emberek, általában ezt a típusú miért kérdést tesszük föl. Mert a gondolkodásunk keresi az okokat az okozat mögött. Szeretnénk tudni, hogy minek következtében áll elő a szenvedés, hogy aztán ezeket az okokat, előzményeket megszüntethessük, kontroll alatt tarthassuk, és ezáltal megszűnjön maga a szenvedés.

Csakhogy ennek az okokra rákérdező miért-nek van egy mellékhatása. Gyakran az a vége, hogy mi, emberek egymást hibáztatjuk a szenvedésért. Már nem az a kérdés: mi miatt történt, hanem az: KI miatt történt a rossz? Ki a felelős? Ki a hibás? Ki lehetne a bűnbak, aki elviszi a balhét? Kin lehetne revansot venni? Kin lehetne bosszút állni? Kin lehetne megtorolni a minket ért sérelmet, azt a szenvedést, amit nekünk mások okoztak?

A huszadik század bővelkedik azokban a történelmi eseményekben, amelyeket ez a bizonyos hibáztató, bűnbakkereső MIÉRT? vezérelt. Ki tehet az elnyomásról, a szegénységről, a betegségekről, a háborúról? Ki a bűnbak? A zsidók, a németek, a szlovákok, a cigányok, a magyarok? A keresztények? A kulákok? A kommunisták? Az ilyenek? Az olyanok?  És ez a fajta gondolkodás oda vezethet, hogy azt gondoljuk, a bűnbak-csoport kollektív megbüntetése vagy az XY egyéni büntetése majd megnyugvást hoz. De ez a gondolkodás nagyon könnyen beleránt bennünket a gyűlölet és az erőszak spiráljába, ahol a nyers erő és a hatalom diktál az igazságosság helyett.

Van egy másik típusú MIÉRT? is. Ez nem arra kérdez rá, mi miatt, hanem hogy mi célból? Ez a gondolkodás azonban feltételezi, hogy az események mögött többet sejtsünk, mint pusztán az emberi tényezőt. Ha azt gondolom, hogy a szenvedésnek lehet CÉLJA, lehet ÉRTELME, akkor azt is gondolnom kell, hogy van valami (vagy Valaki), ami/aki az embernél több. A keresztények abban hisznek, hogy a szenvedésnek lehetséges értelmet adni, méghozzá maga Isten ad neki értelmet. A kereszténység nem egy olyan istenségben hisz, aki a felhők fölött ücsörög, és közömbösen nézi, ahogyan az emberiség szenved és szenvedést okoz, hanem olyan Istenben hiszünk, aki maga is belép a szenvedő emberiségbe Jézus Krisztusban.

Jézus, amikor belépett ebbe a világba, mint Isten Fia, nem palotába érkezett, nem bíborban született, nem bársonyba pólyálták. Egy kis falu kis kulipintyójában jött a világra. Az éhező, fázó, menekülni kényszerülő, üldözött emberek közül lett egy. Egy kisgyermek, aki rászorul mások gondoskodására. Ez azt jelenti, hogy Isten, amikor emberré lett, vállalta ennek az emberlétnek minden fájdalmát, minden gyengeségét. Együtt szenved velünk.

De Jézus nemcsak mindannyiunk szenvedését vállalta magára, hanem azt a szenvedést is, amit a legkevésbé ő érdemelt volna meg. Kínhalált szenvedett a kereszten, amikor ártatlanul – irigységből, félelemből – halálra ítélték. Ő azonban ezt a szenvedést értelmessé változtatta, amikor önmagát az Atya Isten kezébe ajánlotta a kereszten. És Ő nem azt kérdezte, hogy ki tehet erről, tanítványait sem arra biztatta, hogy vegyenek revansot, hanem a saját fájdalmát annak célja, az emberiség megváltása felől értelmezte.

https://www.facebook.com/photo/?fbid=10208816916753879&set=a.3784324800298

Péter apostol azt mondja, hogy aki hisz Jézusban, aki Őrá tekint, annak szintén lehetséges, hogy értelmet találjon a szenvedésben. Ez nem azt jelenti, hogy Isten okozza a szenvedést, vagy hogy Ő rendelné el. Mégis azt látjuk, hogy megengedi, és ezt nehezen értjük. Ha ő jó, akkor hogyan engedheti, hogyan nézheti? Az biztos, hogy nem nézi részvét nélkül. Isten Jézusban együtt érez minden szenvedővel, sőt, egyszer s mindenkorra a szenvedők mellé állt. Amikor viszont megérzem ezt a mellém állást, akkor azt is megláthatom, hogy nincs olyan nagy különbség az engem bántó embertársam és saját magam között, amikor én bántok másokat. A szenvedés közös tapasztalat. A szenvedés okozása is közös tapasztalat. A mértékben és szándékosságban komoly különbségek lehetnek, de az emberi igazságszolgáltatás talán soha nem lesz képes ezt 100%-osan tisztába tenni. Tettesek és áldozatok közösen fognak egy napon ugyanazon ítélőszék előtt állni, és az egyetlen valaki, aki biztosan nem elfogult, aki nem korrumpálható, aki belelát a szívekbe, és pontosan tudja, hogy ki, mit, miért tett, maga Jézus Krisztus fog ítélni. Számunkra ma még fölfoghatatlan módon, de igazságot fog szolgáltatni minden áldozatnak, miközben kegyelmet is fog adni azoknak a bűnösöknek, akik Benne bíznak.

Anyai nagyapám, Gróth Henrik 1945-ben sokakkal együtt fölkerült egy vonatra, amellyel a Szovjetunióba vitték, bár sem katonaként, sem más módon nem támogatta a háborút, de német volt. Egyik társa, amikor a román határon voltak, megpróbálta rávenni, hogy szökjenek meg, de nagyapám azt mondta, hogy "nem, mert azzal beismernénk, hogy bűnösök vagyunk". Ő akkor, ott úgy érezte, hogy a becsülete ezt kívánja. De az emberi igazság olyan töredékes, könnyen elveszíti az i-betűt az elejéről, s egy pillanat alatt gazsággá változik. Ezért nagyon fontos, hogy a saját kisbetűs igazságunkra jól ügyeljünk, el ne veszítsük a kezdőbetűjét. Ez pedig úgy lehetséges, ha a csupa nagybetűs IGAZSÁG-ot, Jézus Krisztust keressük. Jézus Krisztust, akiben a kegyelem és az igazság együtt jelent meg (Jn 1,14).

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te nem bátorítasz minket, hogy szándékosan keressük a szenvedést, de amikor bajban vagyunk, te mindig velünk vagy, és bátorítasz minket a szenvedésben. Köszönjük, hogy tudhatjuk, hogy sosem vagyunk egyedül. Kérünk, segíts nekünk értelmet találni a káoszban. Segíts sebeket gyógyítani, ahelyett, hogy kölcsönösen újra és újra megsebeznénk egymást. Segíts, hogy egyek lehessünk abban, hogy a valódi megbékélés útjait keressük! Ámen

Az igehirdetésben hallható témához további olvasásra ajánlom Jürgen Moltmann műveit.