Isten fiainak apokalipszise

Alapige: Pál levele a rómaikahoz 8,16-23

 „A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” – ez a sokat idézett igevers Fabiny Tamás püspök úr iktatási igéje, püspöki szolgálatának hitvallása. Mit jelent ez a mondat valójában? Kik és mik tartoznak a teremtett világhoz, és mit jelent az a türelmetlen, szorongó várakozás, sőt: vágyakozás Isten gyermekei után? Kik Isten gyermekei és hogyan jelennek meg?

Kézenfekvőnek tűnik a válasz: Isten gyermekei természetesen mi vagyunk, keresztények. Akik hiszünk, akik Krisztust követjük, akik itt ülünk most ezen az istentiszteleten. De ha magunkat helyettesítjük be ebbe a mondatba, máris elbizonytalanodunk: a mi megjelenésünkre várna a teremtett világ? Hiszen a világ fütyül ránk, nem számít a hívő közösségre és nem is számít neki a hívő közösség. Egy maroknyi csapat, akit a világ inkább üldöz, nem ért meg – és mi sokszor tetszelgünk is ebben a szerepben, és nem vállalunk közösséget, szolidaritást a világgal, inkább a magunk sebeit nyalogatjuk, hiszen mi csupán áldozatok vagyunk.

Fiókáit tápláló fecskeanya

Van egy rossz hírem: ki kell lépnünk az áldozatszerepből. Ugyanis a teremtett világgal szemben valamennyien a bántalmazók oldalán állunk. Mindenki jól tudja, hogy a fecske egy védett madár. A fecskefészkeket pénzbüntetés terhe mellett nem szabad leverni. Barátnőm mégis azt tapasztalta, hogy a fölötte lakó szomszéd bizony elpusztított egy fészket, az anyamadár és az egyik fióka azonnal szörnyethaltak. A másik fióka a párkányára esett, és a törött szárnyú, törött lábú kismadarat ő próbálta megmenteni. Vajon miért nem látta ez az ember azt a csodálatos rendszert, amelyet Isten teremtett, és amelyben neki semmivel sincs inkább joga élni, mint a madárnak? Csak a pillanatra tekintett, hogy itt és most zavarják a madarak, és nem vette tudomásul, hogy a teremtmények fölötti uralkodásunk ilyesmire nem jogosít fel.

A teremtett világot senki mástól nem kell védeni, csakis az embertől. „Az ember fáj a földnek” – ahogyan Vörösmarty Mihály fogalmaz. Miért tapasztaljuk ezt a fájdalmas hasítottságot ember és ember valamint ember és teremtmények között? A nyomok az Éden kertjébe vezetnek, ahhoz az ősi pillanathoz, amikor az ember hátat fordított Istennek, úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a jó és rossz fölötti döntés jogát. Tragédia, hogy az ember a bukásba magával rántotta az egész teremtett világot: a föld is átkozottá lett miattunk. Bánk bán így sóhajt fel Katona József drámájában: "Nincs a teremtésben vesztes, csak én!" - de ezt a mondatot meg is fordíthatjuk: az egész teremtés vesztese lett az ember bűnének, Isten ellen fordulásának.

A teremtettség azóta nyög és szenved az emberrel együtt, az ember miatt, az ember bűnének következményeitől. Mi mindnyájan érezzük testünkben és lelkünkben azt, hogy „alávetettként” élünk. 30 éves elmúltam, már én is érzem, hogy az érzékszerveim, az idegeim, a szerveim nem mindig működnek simán. Érzékeljük azt, hogy a romlandóság szolgái vagyunk. Ezt mindenki tudja, aki élt már át betegséget. A legfájdalmasabb az, amikor a halál közelébe kerülünk. Amikor megtapasztaljuk egy szeretett személy elvesztését. A gyász, ami ilyenkor tépi a lelkünket egy nagyon fontos tünet, egy jelzés: azt jelzi, hogy a teremtés nem az eredeti kerékvágásban halad. Hogy nem ez volt az eredeti cél. Érezzük, hogy a halál nem lehet a végállomás, mégis csak a múlandóságot, az átmenetiséget, az időlegességet észleljük.

Hogyan változtathat ezen Isten fiainak megjelenése? Az eredeti görög szó, ami itt szerepel, az apokalipszis. Persze mi már ehhez a szóhoz a filmeknek köszönhetően teljesen más, negatív fogalmakat asszociálunk. Az apokalipszis számunkra pusztulás, rombolás, csapások és katasztrófák sorozata. Pedig eredetileg éppen az ellenkezőjét jelenti. Valaminek a lelepleződését, nyilvános megjelenését illették ezzel a szóval az újszövetségi korban. Tehát nem a pusztulás, hanem a romlásból való megszabadulás történik meg, amikor Isten fiainak apokalipszise bekövetkezik.

Hogyan képzeljük el Isten gyermekeinek apokalipszisét? Mit várunk, amikor várjuk az utolsó napot? Hogyan fogunk feltámadni és Krisztushoz csatlakozni? Attól tartok, sokunk számára ez inkább egy zombitámadás jellegét ölti magára: a vak gyűlölet, az egyéniségvesztés és a bosszúállás idejeként tekintünk rá. Vagy úgy képzeljük el, mint az ókori hadvezérek diadalmenetét. Végre, ki fog derülni, hogy nekünk volt igazunk, és mindenki, aki valaha bántott vagy kigúnyolt azért, mert hiszünk, ott majd a lábunk elé esik, és mi diadalittasan rátehetjük a lábunkat, mint vadász az elejtett zsákmányára!

Pál apostol egészen merész képet fest elénk. Isten azzal a reménységgel vetette alá a teremtményeit a romlásnak, hogy egy napon az EGÉSZ meg fog szabadulni. Mit jelent ez pontosan? Nem tudjuk, de az biztos, hogy hibát követünk el, ha azt hisszük, Isten célja a pusztulás. Ő azt tervezi, és azt is ígéri, hogy újjáteremt MINDENT.

A teremtett világ EGYÜTT szenved, együtt kínlódik, együtt haldoklik velünk. Vajon mi képesek vagyunk-e más teremtményekkel együtt szenvedni? Képesek vagyunk-e a kereszten nyögő és haláltusáját vívó Krisztussal együtt szenvedni? Ha vele együtt szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk, írja Pál apostol. És a mostani kínlódás össze sem hasonlítható azzal a dicsőséggel, ami nyilvánvalóvá lesz, amikor Krisztussal együtt megjelenünk. Erre a dicsőségre, ebbe a szabadságba kap meghívást minden ember, de a legkisebb teremtmény is.

Nagyon szeretem Assisi Szent Ferenc életéből azokat az epizódokat, amikor a virágokhoz vagy az állatokhoz beszél. Pécsen van egy köztéri szobra, ahol a galamboknak prédikál, a szülővárosában pedig egy olyan, ami fekve ábrázolja őt, amint a csillagokat nézi. Íme az az Isten-gyermek, aki ráébredt arra, hogy a teremtmények a testvérei és társai a dicsőítésben, és hogy ő nem lehet a teremtés koronája, Isten méltó képmása nélkülük.

Szent Ferenc csillagokat bámuló szobra Assisi-ben. Gerdán-Pálóczi Ágnes fotója

A bukásba magunkkal rántottuk egymást, az embertársakat, az egész teremtést. Magunkkal tudjuk-e rántani a többieket a felemelkedésbe is? Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságába? Egyáltalán: mi ott vagyunk-e? Vagy a törött szárnyunkkal a sarokban gubbasztunk és sérelmeinket dédelgetjük? Mi vagyunk-e tényleg azok az Isten-gyermekek, akikről az ige beszél?

Talán kevesen tudják, hogy ma Apák napja van. Ez egy amerikai eredetű ünnep, de én mégsem bánnám, ha jobban ünnepelnénk, mert nagy szükség van az apákra, és arra, hogy megerősítsük őket. A földi apák (és anyák) Isten megbízott képviselői a gyermekeik életében. Ki az én apám? Kinek a gyereke vagyok? Pál azt bizonygatja a római gyülekezetnek ezekben a hosszú körmondatokban, hogy nyugodtan higgyék el, hogy Isten az apjuk.

A római jogban egy bonyodalmas eljárás volt az, amit az ige itt „fiúvá fogadásnak” nevez. A latinban adoptio-nak neveztékezt az eljárást, ami részben hasonlít a mai örökbefogadáshoz. A római pater familias-ok, családapák, akiknek nem született vér szerinti fiuk, gyakran akár felnőtt férfiak adoptálásával biztosították a név, a családi vagyon és az ősök kultuszának továbbvitelét. Pál ezt a képet használja arra, hogy illusztrálja, mi történt velünk, amikor Jézus Krisztusban megváltást nyertünk. A rabszolgaságból, a bűn és a halál uralma alól felszabadultunk, az Atya pedig fiaivá fogadott bennünket. Aki végigment ezen a jogi eljáráson, az ugyanolyan jogokban részesült, mintha vér szerinti gyerek lett volna. Ezért mondja Pál, hogy Istennek örökösei, Krisztusnak pedig TÁRSÖRÖKÖSEI vagyunk.

Viszont ennek beteljesedésére, az örökség átvételére még várnunk kell. Ezért van szükség a reménységre, amely képes áthidalni a szakadékot a „már igen” (Isten gyermekei vagyunk) és a „még nem” (még nem lett nyilvánvaló, hogy kivé válunk Őbenne) között. Ezért nyögünk mi is, akárcsak a többi teremtmény, osztozunk velük a fájdalomban, amíg a helyreállítás teljessé nem lesz.

Milyen lesz Isten fiainak apokalipszise? Először is, nem mi leszünk a főszereplői, hanem Krisztus. Nem előttünk fognak meghajolni a térdek, hanem Őelőtte. Az ítélkezés joga egyszer s mindenkorra visszaszáll arra, aki méltó rá, és mi nem vindikáljuk többé magunknak, hogy mi mondjuk meg, mi a jó és mi a rossz.

Reményik Sándor írja: ,,A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak visszáját látjuk itt,

És néha - legszebb perceinkben -A színéből is  valamit."

Az apokalipszis talán ahhoz fog hasonlítani, mint amikor egy gyönyörű textilt csak a visszájáról néztünk sokáig, de aztán kifordítjuk. Isten újjáteremt mindent. Mintha kifordítaná a teremtést, pontosabban a visszájára fordult teremtettséget visszafordítja a színére. Azt valljuk: színről színre fogunk látni. Istent magát és minden mást is. Úgy fogunk ismerni, ahogyan minket is megismert Isten. Valódi célja és értelme lesz mindennek.

Rendben vagyok - Felszentelésem első évfordulójára

Két komoly ok késztetett rá, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Az egyik, hogy egy éve annak, hogy lelkésszé szenteltek, és úgy gondolom, ideje a számvetésnek: miért is lettem lelkész, hogyan valósul meg mindaz, amire elhívást kaptam. A másik a friss hír, amely szerint a lett evangélikus egyház zsinata jóváhagyta azt a törvényt, amelyben megtiltják a női lelkészek ordinációját (miután korábban már engedélyezve volt). Ez arra késztet, hogy végiggondoljam a saját életem példáján, hogyan is vezetett Isten a lelkészi pálya felé, hogyan és miért van bátorságom ebben élni.

Gáncs Péter püspök úr az ordinációmon a nyakamba helyezi a stólát a következő igevers kíséretében: "Vedd fel Krisztus igáját!" ( Mt 11,29 alapján) Csömör, 2015.06.13.

Már húszéves koromban, az első radikális Isten-élmények után kezdett mocorogni bennem a késztetés arra, hogy Istenről beszéljek, az ő dolgaival foglalkozzak. Elkezdtem falni a Bibliát. Apám könyvespolcáról leemeltem egy könyvet, és egy szuszra elolvastam Luther művét A keresztyén ember szabadságáról. Aztán Bonhoeffer Követés című könyve következett. Az érdekelt, hogyan tudnám a hitemet minél teljesebben megélni. A MEKDSZ diákkörben friss hívő létemre vezetővé választottak, ahol kisebb-nagyobb hibákon, bukásokon keresztül mutatta meg Isten, milyen fantasztikus a hatalma, hogyan tud az alkalmatlanságom dacára rajtam keresztül építeni másokat.

A 2006-os MEKDSZ nyári táborban, ahol a sokak által ismert és nagyra becsült Szabados Ádám volt a főelőadó, a Teremtés könyve 1-2 alapján, életemben először fölbukkant bennem a határozott elhívás, hogy "egész népem", vagyis a hívő közösség tanítója legyek, ami azonban rögtön egy óriási félelemmel is párosult: "az nem lehet, hiszen én egy nő vagyok!" Sosem felejtem el, az akkori diákkörvezető-társam, Gergely Kristóf szavait: "Engedd, hogy ezt Isten döntse el!"

Isten 2007 tavaszán megerősítette a belső indíttatást a következő igeverssel: "Az én Uram, az Úr megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként." (Ézsaiás 50,4) Egyértelmű volt az igeszakaszból, hogy Isten az ige nyilvános hirdetésére szólít fel, sőt arra, hogy szenvedést is vállaljak érte, ha kell. Én azonban a saját fejem után akartam menni, és először a pszichológus diplomámmal kerestem állást. 2008  februárjában a MEKDSZ téli táborában került fel a pont az i-betűre. Kardos Károly (a főelőadó) ugyanis elmesélte, hogy a szocializmus idején erdőmérnökként hogyan kapott mégis lelkész elhívást, és hogyan hagyta ott a biztosnak hitt állását és szolgálati lakását a bizonytalan szolgálatért. Úgy éreztem, az én félelmeimről és kifogásaimról beszél. 

A teológiai évek alatt volt bőven idő és lehetőség átrágni az elhívást oda-vissza. Árnyalt képet kapott az ember, hiszen az egész egyházi közösségtől kapja a megerősítést, vagy éppen az elbizonytalanítást, hogy tényleg ez-e az útja. A sok pozitív visszajelzés ellenére a gyülekezeti gyakorlati év végén Fabiny Tamás püspök úrral mégis az ordináció elhalasztása mellett döntöttünk. Az ok az volt, hogy egy komoly önvizsgálat után arra jutottam, hogy nekem nem szabad most gyülekezetben vezetői pozícióba kerülnöm. Természetesen nem azért, mert nőként erre alkalmatlan volnék, hanem mert a hatodév alatt feltárultak olyan gyerekkori, gyülekezetben szerzett sérüléseim, amelyek még nem gyógyultak be. Ezeket nem akartam magammal cipelni egy olyan közösségbe, amelyért immár én vagyok a felelős.

Miközben a MEKDSZ-ben szolgáltam főállású munkatársként, embereket és közösségeket támogatva (a lelkészi szolgálathoz több ponton közel álló területen), egy olyan gyülekezetbe jártam (Józsefváros), ahol a sebeim csodálatos módon gyógyulhattak. Itt tapasztaltam meg, milyen is igazából a szentek közössége. Két lelkésznő segített nekem ebben: Gombkötő Beáta és Bolba Márta.

A Józsefvárosi Gyülekezet Karácsony Sándor utcai épületének bejárata.
 Az "Isten Kertje".

A munkahelyemen zajlódó átrendeződések, és a Déli Egyházkerület megkeresése nyomán született meg a döntés, hogy Mezőberénybe jöjjek iskolalelkésznek, az itteni evangélikus gimnáziumba. Erről és az elhívásom hátteréről bővebben mesélek a MEKDSZ-es diákjaim által készített videóban. 

A lelkésszé szentelés számomra egy külső megerősítése volt annak a belső elhívásnak, amelyet akkor már 7 éve mutatott meg Isten külső és belső folyamatok által. Az egyház közössége "felismerte a nekem adott kegyelmet, és kezet adott nekem" (Gal 2,9). Annak külön örültem, hogy az ordináció Csömörön történhetett meg, ahol a hatodévemet is töltöttem, és ahol a gyülekezet felügyelője köszöntött, akinek a támogatása, akárcsak Johann Gyuláé, a mentoromé, nagyon sokat jelentett. 

A felszentelési áldást a püspök úr mellett
 Eszlényi Ákos legéndi lelkész (küldő gyülekezetemből) és Varga Gyöngyi, a teológiai évfolyamlelkészem közvetítette.

Számomra a lelkészség a hiteles szolgálatról szól. Isteni elhívásnak, és Krisztus egyetemes küldő parancsának engedelmeskedem, amikor ennek élek. Az, hogy olyan országban élhetek, és olyan egyházi keretek között szolgálhatok, ahol ezt külső elhívással és felavatással is megerősítik, külön ajándék. De nem ez tesz alkalmassá. Az embert sem a papír, sem puszta kézrátétel nem hatalmazhatja fel, csakis maga Isten, aki Szentlelke által a karizmákat saját akarata szerint osztja szét - férfiaknak és nőknek egyaránt. Én nőként vagyok lelkész, és szolgálatom során azt keresem, hogyan tudok a rám bízottakért felelősséget vállalni, hogyan tudok együttműködni, mások keze alá dolgozni. Ember nem állhat ellene Isten akaratának, amikor arról van szó, hogy ő nőket bíz meg az evangélium hirdetésével (Magdalai Márián kezdve egészen mostanáig). Végtelenül hálás vagyok azokért a férfi és női kollégákért, akikkel osztozunk ebben az elhívásban, és akik testvéreim, akikkel támogathatjuk egymást ezen az úton.