Isten haragja (és bánata)

 Lekció: 2 Móz 19,1-8

Alapige: Lk 19,41-48

⁴¹Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, ⁴²és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. ⁴³Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, ⁴⁴földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.

⁴⁵Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ⁴⁶ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek.
⁴⁷Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, ⁴⁸de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt.

Jézus és az érzelmek

Vannak érzések, amelyeket lehet érezni, és vannak, amelyekről úgy érezzük, hogy valamiképpen nincs jogunk hozzájuk. Van olyan érzés, amiről nyíltan lehet beszélni, és van olyan, ami tabu. A nemünktől is függhet, hogy mely érzéseinket vállalhatjuk fel, és melyeket nem. A férfiaknál általában le van tiltva a szomorúság, a fájdalom és különösen a sírás. Már kisfiúkat is hajlamosak vagyunk letorkollni, ha sírással adnak hangot fájdalmuknak, mert elestek. Így tanítjuk meg őket szépen lassan, hogy a mi nyugati kultúránkban a férfikönny nem elfogadható. A lányokat meg arra szocializáljuk, hogy a haragjukat fojtsák el, de legalábbis ne merjék nyíltan kimutatni, így miközben arra törekszenek, hogy jókislányok legyenek, a harag mindenféle kerülő utakon tör rájuk: önpusztító agresszió, rejtett áskálódó, pletykálkodó erőszak vagy szorongás és depresszió formájában.

A kereszténység is hajlamos arra, hogy bizonyos érzelmeket – az ún. NEGATÍV érzéseket, mint a harag, a szomorúság vagy a félelem – ne engedjen felszínre jutni. Erre persze vannak mindenféle jó igeversek. Csakhogy van ennek egy olyan szintje, amit a szakirodalom mérgező pozitivitásnak nevez. Akkor toxikus a pozitivitás, ha a negatívnak címkézett érzelmeknek semmiféle teret nem enged, ha azok semmilyen csatornán nem szabadulhatnak fel, és azonnal a megvigasztalódott vagy bátor vagy nyugodt, békés állapotra akar ugrani.

A Bibliában általában, és a mai igénkben Jézusnál is azt látjuk, hogy ez egy másik irány. A Bibliában a legkeményebb férfiak, törzsfők és államfők, mint József, Jákob és Ézsau, Dávid király mind sírnak. Jézust is sírni látjuk, mert ő már látja, amit még a jövő rejtett abban a pillanatban: Jeruzsálem közelgő pusztulását. Amikor pedig a templomból kihajtja az árusokat, a haragját látjuk megnyilvánulni. Ez a kép különösen zavarba ejtő keresztényként. Doktori kutatásomban az istenképekkel foglalkozom, és ez a történet (pontosabban a Máté-féle verzió, mert ezt a történetet mind a négy evangélista megörökítette) is szerepelt a vizsgálat során. A gyermekek és fiatalok, akik olvasták, gyakran kifejtik, hogy nem felel meg ez a kép a magukban őrzött Jézus képnek. Egyikük még azt is írja „számomra félelmetes egy dühös Istent látni”. Jézus azonban nem törődik azzal, hogy a viselkedése mennyiben felel meg az emberek elvárásainak, egyszerűen csak bedühödik, amikor látja a visszaélést a templomtérrel, amikor azt tapasztalja, hogy a hely, ahol a pogányok is kaphattak némi teret, hogy Izrael Istenéhez imádkozzanak – hiszen ez volt a jeruzsálemi templom eredeti, nagyon fontos missziói feladata – a kapzsiság és a haszonlesés áldozatául esik. Jézus haragja jogos és kifejezhető.

Isten haragja – érted, nem ellened

De vajon miért riaszt meg minket annyira, hogy Jézus – aki Isten Fia, haragszik? Ősi félelem  ez, ami az első emberpárt is rejtőzködésre biztatta az Éden kertjében. Isten haragja félelmet kelt, mert az jut róla eszembe, hogy Ő nagy én meg kicsi vagyok, és hogy elpusztíthat engem. És bizalmatlanságomban feltételezem is, hogy valami ilyesmi a célja. Isten azonban másképp haragszik.

Amikor szülők lettünk a férjemmel, elkezdtünk szép lassan másképp gondolni Isten haragjára mint azelőtt. Elkezdtük megérezni, hogy a harag a szeretet része. Ha bármi miatt mérgesek lettünk a fiainkra, azért közben még nem szerettük őket kevésbé. Sőt, a dühünknek sokszor az volt az oka, hogy szerettük volna őket megóvni valamitől, pl. valamilyen fájdalomtól, és amikor nem hallgattak ránk, a baj mégis bekövetkezett. Ekkor kavargott bennünk a „na ugye megmondtam” kezdetű önigazolás, a szánalommal és együttérzéssel. Közben örültünk is, hogy nem lett nagyobb bajuk. És ez a nagyon furcsa, ambivalens érzés maga a szeretet. Harag is van benne, de mindig győz az együttérzés.

Isten haragja is ilyen – érted haragszik, nem ellened. Nem forral bosszút, nem kárhoztat, nem hagy el. Irgalommal, szánalommal és a vigasztalás szándékával közeledik hozzád.

Az együttérző Isten – és az ő népe

A mai vasárnap Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap egyházunkban  hagyományosan Jeruzsálem lerombolásának emlékünnepe. Ekkor emlékezünk arra a szomorú eseményre, amit Jézus is előre megsiratott. Kr. u. 70-ben ugyanis Titus seregével lerombolta a várost és a Heródes által újjáépített templom is elpusztult – egyetlen fal, a nyugati maradt meg belőle, amit Siratófalnak is szoktak hívni a tragikus eseményre emlékezve. Eltelt kétezer év, de a Szentföldön még mindig nincsen békesség. A 21. századi eszközökkel, de az évezredes haraggal és gyűlölettel mérgezik magukat most is az emberek. Nők, gyermekek és idősek is áldozatai az erőszaknak – az emberi tettek ilyen gyümölcsöt hoznak.

Hiszem, hogy ez nem Isten haragja. Isten akaratával megpróbálni igazolni az emberi erőszakot bármely oldalon – tévút. Isten nem akarhatja, hogy a gyermekei egymást bántsák, ahogyan én sem akarom, hogy az egyik fiam bántsa a másikat. Viszont Isten együttérez velünk – érti a dühünket, felháborodásunkat, amikor igazságtalanság ér minket. Ilyenkor arra kér, hogy legyünk türelmesek és ne álljunk bosszút önmagunkért. Adjunk helyet Isten igazságának, amely hatalmasabb és teljesebb, mint amit mi emberként ki tudnánk harcolni.

És érti a fájdalmunkat, gyászunkat, szomorúságunkat is. Isten maga is gyászol. Az özönvíz történetében azt olvassuk, hogy „megbánta az Úr, hogy embert teremtett”. A bánat elhatalmasodott rajta, mert az ember visszaél az Istentől kapott szabadsággal, miközben ezt az ember ültetésre, építésre és szeretetre kapta. Jézusban pedig azt látjuk, hogy Isten a végsőkig elmegy ebben az együttérzésben. Jézus megtapasztalja a gyászt, a haragot és a félelmet, még a halálfélelmet is. A kereszten pedig a testi és lelki fájdalom minden mélységét.

Ezért amikor megrohannak bennünket az ún. negatív érzéseink, gondoljunk arra, hogy nem vagyunk egyedül. Semmi olyan nincs ebben a mélységben, amit Isten Jézus Krisztusban ne járt volna meg már előttünk. Együtt tud érezni velünk, és együtt is akar érezni. Haragja mögött ott a bánata: szomorú vagyok, hogy ezt teszed magaddal és másokkal. És ott az együttérzése: nézd, veled szenvedek. És minden fájdalom mögött ott a remény: a szeretet ereje legyőzi a rosszat. Egy nap vége lesz a szenvedésnek. Az egész világon. Nemcsak a Szentföldön. Még Magyarországon is. Még az én családomban is. Még az én életemben is. Ami emberileg reménytelenül igazságtalannak tűnik, ott Isten mindent fölülmúló igazsága és irgalma fog győzelmet aratni.

Ezért küzdjünk a magunk Istentől kapott eszközeivel és ezért imádkozzunk!

Vándorlók dala

 

Alapige: 1 Kor 10,1-13

¹Tudjátok meg, testvéreim, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, ²és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. ³Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, ⁴és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig Krisztus volt. ⁵De többségükben nem lelte kedvét az Isten, úgyhogy elhullottak a pusztában.
⁶Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. ⁷Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: „Leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.” ⁸De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. ⁹Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. ¹⁰De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. ¹¹Mindez pedig példaképpen történt velük, és figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk. ¹²Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! ¹³Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.

Kedves Testvérek!

Szomjúság

Mostanában gyakran döntött rekordot a hőség. Nemcsak a földek és a növények szomjasak, mi, emberek is érezzük, hogy szükségünk van napközben az extra folyadékpótlásra. A szomjas ember, vagy akinek nagyon melege van, általában türelmetlen, ingerlékeny és alapvetően könnyebb vele összeveszni, hiszen a szomjúság az egyik legalapvetőbb szükségletünk. Még az éhségnél is kínzóbb tud lenni. Abraham Maslow pszichológus elmélete szerint az emberi szükségletek piramisba rendezhetők, a piramis alján lévő legalapvetőbb motívumaink meghatározzák nemcsak a hangulatunkat és az életminőségünket, hanem egyáltalán az életben maradásunkat is. Éhség, szomjúság, fáradás, levegővétel. Ezt követi a biztonság szükséglete, majd egyre följebb haladva a kevésbé túléléscentrikus szükségletek mint a valahová tartozás, a szeretet, majd a hiányokból a növekedés felé fordulva a tudás, a szépség és a csúcson önmagunk megvalósítása, amely egyúttal önmagunk meghaladását is jelenti.

Amikor a pusztai vándorlás történetéről olvasok, mindig Maslow piramisa lebeg a szemem előtt. Isten népe ugyanis elhagyta Egyiptomot, a szolgaság házát, ahonnan az ÚR kiszabadította őket hatalmas csodákkal. Valahogy mégsem tudtak elkezdeni fölfelé mászni ezen a szükségletpiramison. A vándorlás 40 éve azzal telik, hogy a nép türelmetlen, éhes, szomjas, és egész szemléletük a Maslow-piramis alján mozog. Visszavágynak az egyiptomi „húsos fazekak” közelébe, és abba a viszonylagos biztonságba, amit a rabszolgasors jelentett. Hiszen ott nem kellett bízni egy láthatatlan, névtelen istenségben, nem kellett egy bizonytalannak tűnő cél felé haladni, nem kellett 40 napot várni arra, hogy milyen törvény alapján éljék az életüket, mert csak egy törvény volt: vakon engedelmeskedni a rabszolgatartóknak. A puszta valóban felerősíti az alapvető szükségleteket: jogos a kérdés, hogy honnan lesz élelmük és vizük a hosszú út alatt. Viszont Isten népe még azután is folytatja a zúgolódást, hogy napról napra megtapasztalják, hogyan gondoskodik róluk Isten az égből hullatott kenyérszerű eleség, a manna formájában, hogyan küld fürjeket, hogy hús is jusson az asztalra, és hogyan fakaszt vizet a kősziklából.

A Tórában gyakori, hogy egy történet kétféle változatban él, és a zsidó hagyomány a szöveg kanonizálása során mindkét verziót megőrizte, mert többletjelentést tulajdonított a történetek ismétlődésének. A kősziklából történő vízfakasztás története is egy ilyen dublett, és az 1. századi zsidó írásmagyarázat azt feltételezte, hogy a kőszikla mindvégig ugyanaz volt: éppúgy vándorolt a néppel, mint a kijelentés sátra és maga az ÚR felhő-és tűzoszlop képében. Úgy tűnik, Pál apostol ismeri és felhasználja ezt a hagyományt, és merész párhuzamot von a pusztában vándorló Izrael és a Jézus Krisztusban hívő gyülekezet között. A néppel együtt vándorló kőszikla maga Krisztus, aki az élő víz kifogyhatatlan forrását kínálja a szomjazónak. Ez a víz örök életre buzog, soha ki nem apad és teljesen ingyen van – bár értéke felbecsülhetetlen, ahogyan ezt minden sivatagi vándor pontosan tudja.

Céltévesztés

Amitől Pál apostol szeretné óva inteni a gyülekezetet, az a céltévesztés. A korinthusi gyülekezet, akiknek ez a levél íródott, sokszor mondjuk szószékről, hogy szinte olyanok voltak mint egy állatorvosi ló: ami konfliktus, bűn, probléma előfordulhat egy keresztény közösségben, az Korinthusban minden bizonnyal előfordult. Ezért is húzhat párhuzamot Pál a hitetlenkedő, Egyiptom után sóvárgó pusztai vándorok és a korinthusi hívek között. Pál szeretné őket megóvni attól, hogy teljesen levegyék a szemüket a valódi célról: Isten országáról, amely az ígéret szerint beteljesedik. De aki nem tud bízni az ígéretben, annak a tekintete gyorsan letéved erről az eredeti célról, és ebben a fókuszvesztett állapotban kiszolgáltatódik mindenféle kísértésnek. A bűnre használt görög szó – hamartia – eredetileg ezt is jelenti: céltévesztés. A Maslow-piramis alján ragad az, aki nem tudja a tekintetét fölfelé emelni, ahol Isten iskolájában lehet az Ő népévé növekedni és érlelődni.

Valódi csoda

Talán amikor azzal szembesülünk, hogy a hitünk ingadozik, nem érezzük elégnek vagy eléggé erősnek, akkor megriadunk. Ilyenkor talán kívánjuk, hogy bárcsak Isten valamilyen egyértelmű jellel, valami csodával bizonyítaná a létezését, az erejét és a jóindulatát felénk. A pusztában vándorló Isten népének példája – vagy ha úgy tetszik ellenpéldája – arra int minket, hogy a legnagyobb és legegyértelműbb csoda sem elegendő, hogy hitet teremtsen. Hiszen ők átélték a legnagyobb csodát, a szabadulást és a tengeren való átkelést. Megtapasztalták napról napra az isteni gondviselést és egyértelmű vezetést kaptak.

Nem, a csodák nem eredményeznek hitet, hiszen Jézus csodái láttán is szkeptikusak maradtak azok, akik eleve eldöntötték, hogy nem hisznek benne.

A hit sokkal inkább megragadhatóvá, láthatóvá teszi a csodákat. Amikor a legnagyobb hőségben egyszercsak elered egy üdítő zápor, ahogyan ez a Szélrózsa szombat esti taizéi áhítatának végén történt. Olyan volt, mintha az Atya mindnyájunkat emlékeztetne a keresztségben kapott kegyelemre. És az úrvacsorában nemcsak kenyeret és bort, hanem valódi lelki ételt és italt kapunk, ami csillapítja Isten szeretete utáni örök sóvárgásunkat. Jövő héten megtapasztalhatjuk ezt a csodát is: asztalközösséget vállal velünk Jézus Krisztus, és mi is egymással.

Ha olyan kísértést is tapasztalnánk, amelyről érezzük, hogy már-már meghaladná a mi emberi erőnket, bízhatunk a hűséges és szabadító Istenben, akinél már készen áll a menekülési útvonal.

Mostanában én is könnyen észreveszem magamon, hogy a zúgolódás, aggodalmaskodás és elégedetlenség kísértése fenyeget. Ez ellen talán legjobban a hála segítségével tudok küzdeni. A hála felnyitja a szememet azokra a mindennapi csodákra, amelyek Isten létezésének és jóságának jelei a minket körülvevő világban. A mindennapi kenyér és víz, a gondviselés és az értelmes cél, amit Istentől kapunk a tekintetünket mindig fölfelé vonhatja.

A pusztai vándorok mi is vagyunk, az életünk sokszor emlékeztet sivatagra, ahol nagy a kísértés, hogy a szükséglet piramis alsó régióiban vesztegeljünk. Ha viszont nem céltalan tévelygésre, kódorgásra gondolunk, hanem zarándoklatra, akkor a Zarándokének szavaival együtt mi is imádkozhatjuk:

Valami véget ér, kezdődik más talán.
Látod, megyünk az élet sivatagán.
Gyere, mert lépni muszáj!

Refr: Szinte hallom, újra hallom, szól a régóta vándorlók dala.
Minden éjjel, minden délben hallom, hogy zeng a dallama.

Sokan megálltak már. Elég volt a beszéd.
Egész életünk itt a keresztre néz,
értjük már üzenetét. – Refr.

Néha sötétség vár, arcunkba fúj a szél.
De bátran megyünk, lábunk egyszerre lép
Istenünk eszközeként. – Refr.

Aki sír, ne sírjon, Emeld a fáradtat!
Hiszen mindennap itt van, velünk marad.
Újra szóljon ez a dal! – Refr.

Ámen

Örökös társ

 

Textus: Róm 8,12-17: ¹²Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. ¹³Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. ¹⁴Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. ¹⁵Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” ¹⁶Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. ¹⁷Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Kedves Testvérek!

Mi jut eszünkbe az örökös szóról? Amikor a szüleim meghaltak, egy kis telket hagytak ránk egy Somogy vármegyei kis faluban. Nincs rajta ház, és az elmúlt években több volt vele a gond mint a haszon, mégsem tudtuk testvéreimmel rászánni magunkat– bármilyen nehéz is volt a helyzet anyagilag – hogy eladjuk, mert ez volt az egyetlen tartós dolog, amit a szüleink ránk hagytak. Ez az egyik formája az örökségnek. Talán többen vagyunk így, hogy ragaszkodunk ahhoz a házhoz, darab szántóföldhöz, amit a szüleink hagytak ránk. Rájuk emlékezve, irántuk való tiszteletből igyekszünk jó gazdái lenni az örökségnek.

A másik formája az örökségnek az, amit a testünkben hordozunk. Amikor egy gyerek megszületik, rögtön az apjához, az anyjához és más rokonokhoz hasonlítják: vajon kire ütött ez a gyerek? Kire hasonlít legjobban, kinek a vonásait, haj- és szemszínét örökölte? Mindnyájan hordozzuk ezeket az örökségeket a testünkben, apáink, nagyapáink, dédapáink, ükapáink, szépapáink és ősapáink, és természetesen anyáink akarva akaratlanul átörökítették ránk a génjeik egy részét, amelyek olyan különleges egységgé álltak össze, amely egyszeri és megismételhetetlen módon a mi személyünket eredményezte.

A testi örökségnek azonban van egy árnyoldala is. Ezzel az árnyoldallal mindannyian szembesülünk, amikor betegek vagyunk, amikor bántjuk egymást, vagy amikor a temetőben szeretteink sírja mellett kell megállnunk. Testi szüleink örökségül hagyják ránk azt, amit maguk is örököltek: a bűn, a halál és a törvény hatalmát.

Pál apostol mai igénkben azt mondja, hogy az a jó hír, hogy nemcsak a testi örökség létezik. Mert nekünk nemcsak a földi, biológiai szüleink az örökhagyóink, hanem a mennyei Atya is. Az Atya ugyanis örökbefogadott bennünket Jézus Krisztus által, így valóságos gyermekeivé lettünk. A római jogban már létezett az örökbefogadás intézménye, amelyet Pál apostol jól ismert, hisz maga is római polgár volt. Az általános gyakorlat szerint 60 évesnél idősebb, gyermektelen római polgárok fogadhattak örökbe – nem feltétlenül gyermeket, hiszen a kritérium az volt, hogy legalább 18 évvel fiatalabb legyen az örökbe fogadott, tehát akár felnőtt férfi is lehetett. Sőt, gyakran ez így is történt, mert a vagyonos rómaiak olyan férfit kerestek, akire vagyonukat és házuk irányítását bízhatták. Nem arról volt szó, hogy gyermeket akartak babusgatni, hanem az örökség számára kerestek gazdát.

Ez az emberi intézmény persze csak halvány árnyéka volt annak, amit Isten tett velünk. Hiszen Isten nem volt gyermektelen, nem szenvedett hiányt semmiben a mennyei dicsőségben, amelyben az Atya, a Fiú és Szentlélek öröktől fogva mindörökké osztozik. Mégis megszánta teremtményét, az embert, és úgy döntött, kiváltja a rabszolgasorból. Az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus maga jött el értünk a földre, maga is földi szülők kezébe adva magát. Végül pedig átadta magát önként a halálnak a kereszten. Így fizette meg az árat, ami által szabadokká válhattunk a bűn és halál uralma alól. Erre az emberek között nem volt példa, hogy az Örökös, aki egyedül örökölte volna a mennyei dicsőséget, aki egyedül uralkodott volna Isten Országában, elinduljon, hogy a szolganépből keressen maga mellé testvéreket. Egyszülöttből így Jézus elsőszülött lett sok testvér között (Róm 8,29).

Ahogyan a Konfirmációi Káté egyik válaszában mondjuk: „Kicsoda Jézus Krisztus?” „Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és Testvérem.” Igen, hiszen Jézus nem rabszolgákat, nem vakon engedelmeskedő „beszélő szerszámokat” akar, hanem vele együtt érző, gondolkodó, néha lelkesedő, néha lankadó, de a szenvedésekben és örömben is mellette kitartó testvéreket. Olyanokat, akik már nem félelemből engedelmeskednek, nem azért, mert tartanak a nagy és rettenetes Úr retorziójától, hanem akik a Szentlélek erejével mondják az Atyaistennek: Abbá, Atyám!

„Abbá”, Márk evangéliuma szerint Jézus így szólította meg az Atyát a Gecsemáné kertben. A legnagyobb gyötrődés és halálfélelem közepette is az Atya közelségét kereste. Mi is így szólíthatjuk Istent: Apám, Édesapám, Apukám. Örömben és hálaadásban, szomorúságban és gyászban, félelemben és szorongattatásban mindig velünk van a Lélek, aki ezt a szót suttogja vagy harsogja a szívünk mélyén: Abbá.

A Szentlélek gyakran nem látványos jelekben, vagy dicsőséget sugárzó ajándékokban nyilvánul meg, hogy óvjon minket a beképzeltségtől, hanem halk, lágy szellőként, megsimogat és a lelkünk mélyén tanúskodik arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Mert aki Jézusban mint Krisztusban hisz, aki hiszi, hogy Ő valóban Isten Fia, annak már nincs félnivalója a haláltól. Örököseivé lettünk Istennek és örökös társai Krisztusnak. Nem kézzel fogható ez az örökség, nem olyan mint egy ház vagy föld vagy autó vagy értékes ékszer. Mégis a legértékesebb, mert általa szabadokká válhatunk a bűntudattól, szégyentől, halálfélelemtől. Még gyászunk és megemlékezésünk is reménnyel telik meg, mert tudjuk, hogy hűséges az Isten, aki örökbe fogadta, és örökségében részesíti az elhunytakat is, bűneik és mulasztásaik dacára. Luther Márton így vall erről: „A fiú örökös, nem cselekedetei okán, hanem születési jogon. Egyszerűen az örökség birtokába jut. Származása és nem cselekedetei révén válik örökössé. Igen, ezen az úton nyerjük el az igazság, a feltámadás és az örök élet hervadhatatlan ajándékait. Nem mint cselekvő közreműködők, hanem mint kedvezményezettek kapjuk azokat. A Krisztusban való hit által Istennek fiai és Istennek örökösei vagyunk. Krisztust illeti a hála mindenért.” (Luther: Galata-kommentár, 140.o.)

Hadd foglaljam össze mindezt kedves gyermekdalom szövegével, amelynek szövegét mint egy imádságot gondolhatjuk végig:

Jézusról csak Róla mondok éneket,
Ő csak Ő hordozza minden vétkemet.

Bűn szennyezte lelkem, s ím, befogadott,
Vére által nyertem bűnbocsánatot.

Bűn, halál bilincsét Jézus törte le,
Így lettem fogolyból Isten gyermeke.

Mint királyi gyermek, élek föld porán,
Szép örökség vár rám: égi koronám.

Az Aranyvárosban lesz lakóhelyem,
örök menyegzőben vendégeskedem. Ámen