Mag-ÁTÓL

 Szószékfoglaló igehirdetés: Mk 4,26-29 

„Jézus ezt is mondta: Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert elérkezett az aratás ideje.”

Gyermekkoromban egy nyáron két hetet töltöttünk el a Békés megyei Csorváson, nagyapám testvérének, Pali bácsinak a házában. Három kisebb testvéremmel nagyon élveztük a természetközeli, földműveléssel és állattartással foglalkozó Pali bácsi közelségét, sokat játszottunk az udvarban. Egy alkalommal a lemorzsolt kukorica közé vetettük magunkat, és – ahogyan a TV-ben láttuk a Kacsamesékből, ahol Dagobert bácsi az aranypénzzel teli kamrájában fürdött – mi is a magasba dobáltuk a kukoricaszemeket marokszámra és azt kiabáltuk vidáman: „Arany, arany!”

Édesanyám emlékezete így őrizte meg ezt a kis epizódot. Pedig akkor még alig volt tudásunk arról, hogyan működnek a magok: milyen hasznosak a gabonafélék az emberiség alapvető táplálékaként, és hogy vetőmagként egy csodálatos programot rejtenek magukban. 

De mi is a mag? Jézus az Isten Országát nagyon sokszor példázatokban ábrázolja a hallgatóságnak, és rendkívül gyakoriak ezek között a földművelési példázatok. Jézus hallgatósága általában egyszerű emberekből, földművelőkből, állattenyésztőkből, kézművesekből, halászokból állt. De megérthették őt a vámszedők és a vallási vezetők is. Képei egyszerűek és zseniálisak. Mi is könnyen magunk elé tudjuk képzelni az aprócska magvakat, amelyeket a földbe ültetünk, akár egy magaságyásba, és várjuk, hogy kicsírázzon, kinőjön, és megkezdődjön az élet születése, amely titokzatos módon, a föld mélyén, a termőtalajban, emberi szem elől elrejtve történik. Magától terem a föld- a görög szöveg itt az automaté szót használja. Régebb óta fiatalok emlékezhetnek, milyen volt az élet, amikor még nem létezett automata mosógép vagy mosogatógép; a férfiak is automobil nélkül, lovon vagy lovaskocsin közlekedtek. Nekünk a gépesítés jut eszünkbe az automata szóról, pedig a szó eredeti értelmében ezek az eszközök nem működnek automatikusan, hiszen az ember hatalmas mennyiségű energia felhasználásával működteti ezeket, emberi kontroll nélkül nem működnének, vagy nem megfelelően. Az automaté, „magától” szó Jézus példázatában azt jelenti, hogy az ember közvetlen beavatkozása nélkül, számára elrejtett módon, az emberi kontrollon kívül történik valami.

Az Isten Országa a mi emberi kontrollunkon kívül történik. Ez nekünk ritkán tetszik, mert mi, emberek hajlamosak vagyunk „control freak”-ek lenni, vagyis az élet minden területén igyekszünk irányítani és a saját akaratunkat érvényesíteni. Csakhogy az Isten Országában Isten akarata, az Ő uralma érvényesül.  Ahogyan megölnénk a kis növényi életet, ha erőszakkal kirángatnánk a termőtalajból az éppen csak csírázó növényt, úgy nem erőszakoskodhatunk az Isten Országával sem.

Mit jelentsen akkor ez a példázat? Ne tegyünk semmit, mert az Isten Országa amúgy is eljön, a mi tetteink és kérésünk nélkül is, ahogyan Luther magyarázza a Kis Kátéban a Miatyánk vonatkozó kérését? Hiszem, hogy evangélikusnak lenni nem azt jelenti, hogy tiltom a cselekvést vagy a jó cselekedeteket a magam vagy mások számára. Természetesen tegyük a jót, amikor csak lehetőségünk van rá. Csakhogy nem mindegy, hogy kiben vagy miben bízom, miközben cselekszem. Ha vetés közben abban bízom, hogy én milyen ügyesen vetem a magot, és elfelejtem, hogy mennyi minden van még az én apró mozdulatomon kívül, ami a terméshez vezet, akkor ok nélkül felfuvalkodom, ahelyett, hogy hálás lennék. Ha tisztában vagyok vele, hogy a vetésből Isten kegyelme által lesz sokszoros termés, aki mind a mag genetikájában mind a külső körülményekben Gondviselőnkként ajándékoz, akkor az hálát szül. Arcom verítéke helyett a Teremtőre, az ő ígéretére és hűségére hagyatkozom.

Ha szeretném, hogy Isten Országa az én számomra is eljöjjön, akkor el kell vetnem a magot (az elvetés ugye a kezemből való kiengedés is), vagyis meg kell tennem azt a keveset, amit tehetek, de el kell engednem a kontrollt, vagyis nem önmagamban kell hinnem. Nem szabad a saját cselekedeteimben bizakodnom. Szikszai Szabolcs református lelkész barátom, az Újragondoló brand szerzője egyhelyütt azt írja, hogy a hívőnek nem azért lehetséges minden, mert ő olyan ügyes, mert neki olyan erős a hite, hanem mert abban az Istenben hisz, Akinek minden lehetséges.

Lelkészként óriási a kísértés, hogy nagy szerepet tulajdonítsak a saját cselekvésemnek: én hirdetem az igét, én szervezem a közösséget, én intézkedem, én pályázok, én újítom fel a templomot. Pedig az igazság az, hogy ahogyan a templom épülete körül állványok állnak, miközben újítják fel, úgy az egyház is csak egy állvány, amely lebontásra kerül, ha Jézus teljessé teszi közöttünk az Isten Országát. Minden egyházépítő tevékenység olyan, mintha ezt az állványt szerelném. Szükséges. De a végén lebontásra kerül. A végén csak az marad ott, amit az Isten kegyelméből, hit által építettünk. A folyamat közben azonban még nem látszik az Isten Országa teljes pompájában. El van rejtve az emberi szemek elől. Nem látszik, de mégis itt van közöttünk. Olykor tapintható.

Az apostolok tudták ezt, ezért is írja Pál a korinthusi gyülekezetnek, hogy lehet, hogy ő plántálta a közösséget, lehet, hogy egy másik misszionárius, Apollós öntözte, de a növekedést Isten adta. A Zsoltárok könyve pedig azt írja, hogy akit az Isten szeret, annak álmában is ad eleget. Jézus azt mondja ebben a példázatban, hogy az ember alszik és fölkel, éjjel és nappal, a föld pedig megadja a termést, mert az Isten nem alszik. Azt szoktuk mondani, hogy az ördög nem alszik, de igazából Isten az, aki nem alszik. Ő cselekszik. Nekünk nem szükséges éjt nappallá téve dolgoznunk. Lehet éjszakánk és nappalunk, mert aki mindkettőt alkotta, az van fölöttünk.

Azért vagyok itt, azért fogadtam el a társult gyülekezet meghívását,  mert hiszem, hogy Isten cselekszik. Még akkor is, ha mi botor módon nem ismerjük Őt fel, és véletlennek, vakszerencsének vagy sorsnak hívjuk. Isten cselekedett akkor is, amikor Jézus Krisztust értünk elvetette, aki meghalt, ahogyan a búzaszem, a földbe hullott, eltemették, de az Atya Isten új életre sarjasztotta. És sokszoros termést hozott az áldozata. Érett szemek a kalászban – ezek mi vagyunk, Isten vetése és aratása. Jézus követői szerte a világon. Nem pusztítja el a kereszténységet az üldözés, sőt, a keresztények vére csak újabb magvetéssé válik, ahogyan Tertullianus mondja.

Jöjjön el a Te országod! – imádkozzuk a Miatyánkban, Jézustól tanult imádságunkban. Ez azt is jelenti, hogy nem az én országom, nem az én akaratom, nem az én dicsőségem, nem az én nevem számít. A jó minőségű mag, ha a földbe kerül, Isten gondoskodik róla, hogy abból legyen valami. Ezért is örülök, hogy a mezőtúri és gyomai szolgálatom megkezdésének emlékére egy fát ültetünk – ez emlékezteti majd az utódokat, akik az elültetett ige-magvakból lesznek, hogy a növekedés Istentől jön. Ámen

(Az igehirdetésben Anne-Marie Kool és Járay Márton /állvány/ gondolataira is utalok, amelyeket meghallgatshatsz pl.

ebben a videóban.)

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te biztatsz bennünket arra, hogy kérjünk a Te nevedben. Add, hogy megértsük, hogyan működik Isten kegyelme, ez a bizonyos „magától”. Könyörgünk, segíts elengedni az emberi kontrollt, erőfeszítést, add, hogy ne önmagunkban, a magunk tetteiben bizakodjunk. Segíts elfogadni hit által Istent szerető mennyei Atyánkként, áraszd ki szívünkbe Szentlelkedet, hogy téged Megváltónkként ismerjünk fel és el, egymást pedig testvéri szeretettel szeressük, hogy az egész világ felismerje, tanítványaid vagyunk! 

Legelső érzésem legyen a hála

(Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap)

Textus: 1Kor 1,4-9; Lekció: Mt 22, 34-46 

„Legelső érzésem legyen ma reggel is a hála” – énekeltük kezdő énekünkben. Nos, Pál apostolnak ez nem csupán egy szófordulat volt: valóban hálaadással kezdi minden levelét. Azokat is, amelyeket börtönből írt. Azokat is, amelyeket valamilyen súlyos nehézség vagy üldöztetés közepette fogalmazott. És – mint a két Korinthusba szóló levelet – azokat is, amelyeket valamilyen konfliktushelyzet kapcsán kellett megírnia. A korinthusi gyülekezetről gyakran mondom, hogy kicsit olyanok mint az a bizonyos állatorvosi ló: ami baj, bűn, probléma előfordulhatott az ókorban keresztény közösségben, az úgy tűnik, hogy mind előfordult náluk. Mégsem kritikával, intéssel vagy helyreigazítással kezdi az apostol, hanem hálaadással.

Pál először is azt veszi sorra, hogy mi mindenért ad hálát Istennek a korinthusi gyülekezettel kapcsolatban. Így, amikor rájuk gondol, tudatosítja, hogy testvéreinek ír, akikkel egy szövetség köti össze Jézus Krisztusban. Noha a korinthusi testvéreket éppen a pártoskodás, a „mi és ők” felosztás fekete-fehér látásmódja, a széthúzás jellemezte. Pál hangsúlyozza, hogy nincsenek mi és ők, csak mi vagyunk Krisztusban. Lényegtelen, hogy ki hogyan tért meg, kinek a szolgálata nyomán, és az illető vajon mennyire apostol egy tízes skálán. Mi mindannyian Krisztusban vagyunk testvérek, összetartozunk.

Adódik a kérdés: vajon mi, mai keresztények tudunk-e így kezdeni egy konfliktusrendezést? Nem arra gondolok, hogy szőnyeg alá kéne söpörnünk a problémákat, sőt, az ige arra biztat minket, hogy mondjuk ki őszintén, ha valami baj van, de nem mindegy, hogy hogyan tesszük ezt. Tudok-e én így nekikezdeni egy konfliktusrendezésnek, amelynek során óhatatlanul nehéz érzések is előjönnek: Miért vagyok hálás Istennek veled kapcsolatban? Mi jót látok benned? Mielőtt rátérnék arra, hogy mi bajom van veled, vagy mi nem tetszik abban, amit csinálsz. Tudok-e úgy nézni a másikra, mint aki Krisztusban van? Mármint mindkettőnket: őt is és magamat is úgy látni, ezen a Krisztus-szemüvegen keresztül? Krisztusban lenni ugyanis azt is jelenti, hogy megváltozik a látásunk. Mintha valóban egy szemüveget tennénk föl, egy Krisztus-színű vagy Krisztus-mintájú szemüveget, és mindent és mindenkit ezen keresztül nézhetünk. (Nekem nagyon rossz a szemem, én a szemüvegem nélkül rendkívül homályosan látok, úgyhogy pontosan tudom miről beszélek.) Sőt, Írországi Szent Patrik a reggeli imájában azt kéri Krisztustól, hogy segítsen neki Őt (mármint Krisztust) meglátni mindenkiben, akivel aznap találkozik, legyen az barát vagy idegen. Segítsen neki Krisztus szavát meghallani mások ajkáról, legyen az barát vagy idegen.

A Sínai-hegyi Szent Katalin monostor Pantokrátor Krisztusa jó példája az Istenember ábrázolásoknak: a néző bal keze felől egy szenvtelen "isteni", a jobb keze felől egy szenvedő, betegséget hordozó "emberi" arcfél látható 

A mai oltár előtti evangélium is a segítségünkre siet: hallottuk belőle egyrészt a jól ismert kettős szeretetparancsot: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből… és felebarátodat mint magadat. Másrészt ezt a titokzatos részt, ahol Jézus arról vitatkozik a farizeusokkal, hogy miképpen lehet a Krisztus egyszerre fia, azaz utóda, leszármazottja a nagy Dávid királynak, és hogyan lehet ugyanakkor, hogy a zsoltáros király urának is szólítja őt? Sehogy máshogy, mint hogy a Messiásnak, a Krisztusnak egyszerre kell Istennek és embernek is lennie. Jézus Krisztus személye az, aki 100% Isten és 100% ember. Benne a két természet elválaszthatatlanul összetartozik, elegyedés nélkül. Tehát őbenne tudjuk betölteni a kettős szeretetparancsolatot. Ha Jézust szeretem, akkor benne Istent és embertársamat is szeretem. Sőt: önmagamat is szerethetem végre, felhagyhatok az öngyűlölettel, önostorozással és önmagam szabotálásával, mert Jézus azonosult velem is, amikor emberré lett. Felvette sorsomat, életemet és halálomat. Szoktuk mondani Ézsaiás próféta 53. fejezete meg Keresztelő János mondata alapján, hogy Jézus magára vette a mi bűneinket – és velük együtt mindent, ami terhel. Ha viszont minden rosszat átvett Jézus, akkor nekem nincs többé miért utálnom magam. Krisztusban én is szerethető vagyok, és Isten is szerethetővé válik számomra. Nem utolsó sorban pedig szerethetővé válik számomra az embertársam.

Pál hálát ad azért, mert a korinthusi gyülekezet meggazdagodott kegyelmi ajándékokban – noha éppen a karizmák körüli viták, felfuvalkodottság és méricskélések okoztak sok bajt a közösségben. Pál hálaadása viszont egy fókuszváltást is jelent: az ajándékok helyett az Ajándékozóra irányítják a figyelmet. Pál példát mutat abban, hogy ha Istentől kaptunk valamit, akkor neki köszönjük meg, és ne önmagunknak tulajdonítsuk. Így gőg és felfuvalkodottság helyett a hálás szív lesz a második természetünk.

Az apostol felhívja a figyelmet arra is, hogy a reménységünk Isten hűségén alapszik, nem azon, amit mi teszünk vagy nem teszünk. 2Tim 2,11-13-ban is azt mondja: „Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.”

Mezőberényben évekkel ezelőtt a 9-es tanítványaimmal a tékozló fiú története kapcsán felírtam a táblára egy mondatot, és azt mondtam nekik, hogy ha az öt év hittanból csak egyetlen mondatra fognak emlékezni, akkor ez legyen az: Istenhez bármikor haza lehet jönni. Ő nem osztogat „atyai” pofonokat, nem tesz szemrehányást, hogy „hol voltál eddig?”. Ahogyan Pekka Simojoki dalában, az Atyám, két kezedben címűben énekeljük: „hűtlenségem nem hánytorgatod”. A kegyelem azt is jelenti, hogy minden előzetes teljesítmény és érdem nélkül fogad be és halmoz el ajándékaival a Mindenható. Hűsége pedig sziklaszilárd, és életünk minden napján vár ránk, hogy visszatérjünk Őhozzá. Ha pedig ezt megértjük, hogy nem azon múlik az életünk, amit mi kiizzadunk magunkból, akkor felszabadulunk arra, hogy hálás gyermekekként éljünk: mindenért és mindenkiért hálát adjunk még mielőtt a kritikára rátérnénk.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Atyánk, te Jézus Krisztusban magadhoz öleltél minket, hogy végre megszeressük magunkat és egymást. Hogy megszeressünk mindenekelőtt Téged, és Tebenned önmagunkat és egymást! Kérünk, hadd vegyük észre minden nap, hogy a Te kegyelmedből élhetünk, hogy minden jó ajándék tőled származik, és hálás szívvel éljünk! Ámen

Isten szíve szerint

  Szentháromság ünnepe utáni 16. hálaadó vasárnap

Lekció: Lk 7,11-17

Textus: JerSir 3,22-33

A héten olvastam egy brit eredetű kezdeményezésről, az XCC-ről a Parókia Portálon. A rövidítés mögött az Extreme Character Challenge (vagyis szélsőséges jellemformáló kihívás) kifejezés rejtőzik. Az XCC-t különböző korú férfiak közössége hozza létre, ahol a résztvevők maguk sem tudják előre, pontosan hol, milyen körülmények között, kell majd teljesíteniük három napot a szabadban. A nehezen járható terep, az időjárási körülmények és a teljesítendő feladatok, amelyeket a vezetők adnak mind mind kihívás elé állítja a férfijellemet: szembesülnek a férfiak önmagukkal, felfedezik erejüket és gyengeségüket, megtanulnak önmagukon felülemelkedni és segítséget kérni, elfogadni és adni egymástól és egymásnak. A résztvevőknek gyakran radikálisan megváltozik a viszonyuk önmagukhoz, férfitársaikhoz, a nőkhöz, a gyerekekhez és nem utolsó sorban Istenhez.

 Ez a példa van előttem nagyon erősen, amikor Jeremiás Siralmainak szerzőjét magam elé képzelem. Ez a rövid, mindössze 5 fejezetből álló költői könyv a Biblia közepén, a ritkábban idézett szentírási részek közé tartozik. Lényegében egy alfabetikus költeményről van szó, amelyben a legfontosabb költői eszköz, hogy a sorok hármasával állnak, és mindegyik ilyen kis „versszakban” a sorok azonos betűvel kezdődnek, és versszakonként váltanak a héber ABC következő betűjére. Először alef, majd bét, majd gimel és így tovább. A 3. fejezet elején újrakezdődik az ABC, és a sorok egyenletesebb hosszúságba rendeződnek, ezzel ritmikusabb hatást keltve. Ez is egy tudatos költői eszköz, ugyanis a 3. fejezetben alapvetően megváltozik a könyv hangulata: míg az első két fejezetben a női alakként megszemélyesített Jeruzsálem siratóénekét halljuk saját sora felett, amelyben számos, Istennek címzett vád hangzik el, addig a 3. fejezetben egy férfi – talán maga a költő vagy egy lírai én – veszi át a szót, és egy sokkal reménytelibb, alázatosabb hangot üt meg. (A könyv feliratában egyébként eredetileg nem szerepel Jeremiás próféta neve, de a könyv témája: Jeruzsálem pusztulása a babiloniak ostroma után, és a könyv hangvétele az ő prófétai hangvételét idézi.)

Előttünk van tehát egy férfi, aki az ostrom utáni állapot szenvedései közepette is a remény hangján képes megszólalni. Azt mondja: „Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz”. A nehézségekben, fájdalmakban nem azt látja, hogy Isten magára hagyta őt, hanem inkább azt, hogy Isten felnőttnek tekinti és tiszteli őt. Képesnek tartja arra, hogy szembenézzen saját felelősségével. És népe felelősségével. És hívja őket önmagával együtt a megtérésre. Az egész babiloni fogság nemcsak egy történelmi büntetés, hanem egy óriási lehetőség, hogy a nép újra Istenhez forduljon, hogy betölthesse küldetését.

A költő mondatait át- meg áthatja Isten szeretete felől egy sziklaszilárd meggyőződés. Számára a sok rossz, ami a néppel történik nem Isten létezése vagy gondviselése vagy ereje elleni bizonyíték, hanem épp ellenkezőleg, a megmaradás és az élet újrakezdésének lehetősége az, ami minden egyes reggelen bizonyítja Isten kegyelmét, szeretetét és hűségét. Ahogyan az apa nem szíve szerint okoz szomorúságot vagy frusztrációt a gyermekének, ugyanúgy vagy még inkább az Úr is csak azért engedi a szomorú és nehéz dolgokat, hogy neveljen, elvezessen egy még mélyebb közösségre önmagaddal, Vele és embertársaiddal.

Hogy engedheti meg ezt Isten, ha szeret? – ez egy nagyon gyakori kérdésünk, mert a szeretetet összetévesztjük a rajongással. A szeretetben viszont van határhúzás (Eddig, és ne tovább!) van felelősségre hívás (Mit tettél?), a szeretetben benne van, hogy engedem, hogy megtapasztald a saját határaidat és egyúttal ki is tágítsd azokat. Kihívás nélkül nincsen férfijellem, de azt gondolom, női jellem sem. Mi nem egy olyan Istenben hiszünk, aki minden nehézséget, akadályt automatikusan eltávolít az utunkból még mielőtt szembe kellene néznünk vele, hanem olyanban, aki a hit által átvezet bennünket a szenvedéseken , nehézségeken és akadályokon. Aki erőt ad, bölcsességet, leleményességet és társakat, akikkel segíthetjük egymást.

A magyarokban van egy nagyon erős ösztön a túlélésre. Mi a történelmünket is ilyen túlélési történetként szoktuk elmesélni olykor. Ennek viszont az a nehézsége, hogy óhatatlanul is azt tanítjuk meg a gyerekeinknek, hogy a túlélés a legfőbb jó, sőt önmagában véve érték. Aztán csodálkozunk, ha azt látjuk rajtuk, hogy mindig túlélő üzemmódban vannak és nem tudják MEGÉLNI az életet. Pedig az élet nem a túlélésről szól, nem szólhat mindig csak a túlélésről. Az életet nem élhetjük meg összeszorított fogakkal. Az élet ott kezdődik, amikor kinyílik a szemünk arra, hogy Isten szeretete és hűsége minden reggelre megújul. Amikor felébredve hálát tudunk adni mindazért, amit kaptunk, és nem azt számolgatjuk, hogy mi hiányzik.

A mai vasárnap hálaadó vasárnap, sok gyülekezetben ilyenkor pazarul feldíszítik az oltárt vagy a keresztelőkutat a betakarított termésekkel, gyümölcsökkel. Ilyenkor végiggondoljuk, mi mindent köszönhetünk Istennek, hogy ebben az évben is megtapasztaltuk megtartó szeretetét abban is, ahogy a föld megadta termését. De nemcsak a testi, földi életünkért vagyunk ilyenkor hálásak. Hálásak vagyunk elsősorban és mindenekfelett azért, hogy Jézus Krisztusban örök életet ajándékozott nekünk. A halál, legnagyobb ellenségünk, aki véget vet minden földi jónak, nem kacaghat többé rajtunk és nem gúnyolhat minket. Nem árthat többé nekünk, mert Krisztusban miénk az örök élet. Amikor októberben sokunk kimegy a temetőkbe, és szeretteink sírját rendezgetjük, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen reménnyel tesszük ezt. Azt gondoljuk, hogy a sír a végállomás, vagy reménykedünk, hogy az örök életben mind együtt leszünk? Ahogyan az elhangzott evangéliumban az özvegyasszony visszakapta elveszített fiát, nekünk is az a reménységünk, hogy a feltámadásban visszakapjuk szeretteinket.

A szeretet összeköt, és ezen még a halál sem változtathat. A szeretet Istentől jön, mert Isten szívének közepe és lényege a szeretet. Azt olvastuk, hogy Isten nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket. Ő nem olyan mint egy kiképző őrmester a katonaságnál, akinek kedve telik az újoncok megalázásában. Isten szíve nyitva áll előttünk, és Jézusban pontosan láthatjuk, hogy Ő milyen.

Vegyük észre a mai napon is az Ő szeretetének megannyi apró jelét, és emlékezzünk meg az egészen nagy ajándékokról is. Vegyük a nehézségeinket is ajándékoknak, vagy legalábbis kihívásoknak, amelyeken keresztül Isten a jellemünket edzi. Kérjük Őt, hogy adjon meg nekünk mindent ami szükséges ahhoz, hogy ne csak túléljünk, de éljük is ezt az életet, amelynek végső horizontja az örök élet.

Imádkozzunk!

Drága mennyei Atyánk! Szeretnénk megismerni téged, a te szívedet minél mélyebben. Kérünk, add, hogy minden reggel és minden este belemerüljünk a te szeretetedbe, hogy hálát tudjunk adni mindazért, amit adtál és még azokért a dolgokért is, amelyek most nehezek vagy fájnak. Add, hogy tudatosítsuk, semmi nem választhat el a te szeretetedtől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi urunkban! Ámen

Hálacédulák megírása és összegyűjtése

Ember a kertben!

Textus: 1Móz 2,4b-15

A kert harmóniája

Első hallásra a mai igeszakaszunk egy megbonthatatlan idillt ábrázol. „Hol lennétek ti, férfiak, ha mi nők nem lennénk?” – kérdezi a zsidóviccben Kohnné a férjét. Mire a férj: „Hogyhogy hol? Hát még mindig a paradicsomban!” Gyakran a mi képünk is ez az Édenről: volt valaha valamikor nagyon régen, az ősidőkben egy aranykor, egy idilli, harmonikus állapot, ahol mindenünk megvolt, ahol boldogok lennénk, és ez most nincs. És ki miatt nincs? Hát erre igen könnyen találunk bűnbakot: a férjem, feleségem, anyám, apám, anyósom, apósom, gyerekem, a szomszédom, vagy akár maga az Isten. Erci Berne még egy saját nevet is adott ennek az emberi játszámának, annyira gyakori: ez a „Ha te nem lennél…” játszma.

Ez a mai igénk nemcsak arról szól, hogy egykor régen volt egy nagyon szép kert, amit ősszüleink elherdáltak, és most okkal haragszunk rájuk. Ez az ige arról szól elsősorban, ami a jelenben történik itt és most. Ahogyan két hete Káin és Ábel történetében láttuk, hogy mennyire aktuális, ugyanúgy a mai történetünkben is lássuk meg, hogy ez az ige itt és most szól, nekünk és rólunk.

Jankovich Marcell Az ember tragédiája c. animációs filmjének kísértés-részlete. Figyelemreméltó különbségek vannak a bibliai szöveghez képest: pl. itt két fa tiltott, nem pedig csak 1 mint a Szenírásban

Ő alkotott minket, az övéi vagyunk

„Hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtménnyel együtt…” – valljuk Luther Kis Kátéja alapján az Apostoli Hitvallás első hitágazatához fűzött magyarázatban. Isten nemcsak az egykori ősszülőket alkotta, hanem ma is ő a Teremtő Isten. A történet úgy ábrázolja Istent, mint aki a föld anyagából hozza létre az embert. A héber szöveg játszik is ezzel a két szóval: adamah (föld) és adam (ember). Itt még nem az ember férfi és női neme a hangsúlyos, hanem az általános, egész emberiséget képviselő ember. Isten ebben a történetben gondoskodik is az emberről: létrehozza számára a növényeket, beülteti a kertet, megöntözi a folyókkal, megalkotja az állatokat, hogy társai legyenek az embernek. De nemcsak megteremti, hanem be is vonja a feladatba: művelje és őrizze a kertet.

Milyen csodálatos ez a feladat! Aki kertészkedett már, tudja, hogy mennyire be tudja az embert szippantani a földdel és a növényekkel való foglalatoskodás. Vagy az állatokkal töltött idő. Ilyenkor a természettel való egységünket éljük meg. A héber szót nemcsak művelésként, hanem szolgálatként, akár istenszolgálatként és istentiszteletként is lehet fordítani. Tehát a földdel való munka nem lehet alantas sem az ember, sem az Isten szemében. A paraszti ősök még sokkal egyszerűbben, természetközelibb módon éltek, az emberi biológiának megfelelőbb életritmusban. Nekünk ez már nehéz, alig találjuk az utat vissza a gyökerekhez, az éltető vízhez, földhöz. És érdekes módon minél jobban elszakadunk a természettől, annál kevésbé találjuk a kapcsolatot a Teremtővel. Azzal, aki alkotott minket minden más teremtménnyel együtt, és aki gondunkat viseli.

A kertben van egy kijárat. Érdekes módon nem a szélén, hanem a közepén. Van egy fa, az élet fája, amelyről éppúgy nem tilos enni, ahogyan a többi fáról sem. Mellette viszont áll egy fa, amely a jó és a rossz tudásának fája. Nem egyszerűen a tudásé, hanem az erkölcsi ítéletalkotás és döntés fája. A tiltott fa az Isten iránti bizalom próbájának szimbóluma: rábízzuk-e Istenre, hogy ő tudja, mi a jó nekünk, vagy a magunk kezébe vesszük a sorsunkat. Istentől kapott mandátumunknak akarunk-e megfelelni, vagy eldobva a felelősséget, magunk akarunk isteni rangra emelkedni, hogy ne kelljen felelősnek lennünk senkiért és semmiért? A felolvasott igeszakasznak ez már nem része, de tudjuk, hogy az ember kilépett ezen a kijáraton.

A teremtés nem pusztult el azonnal, de kifordult önmagából. Mintha a visszájáról néznénk mindent. A harmonikus kert fenyegetővé válik, a természetes meztelen emberi test szégyenletessé, Isten közelsége riasztóvá. Érzékletesen ábrázolja ez a kép a mi látásmódunkat.

Halálfából az élet fája

A fa különösen erős szimbólum ebben a történetben. A fák és a gyümölcseik az egész Szentírásban gyakran a tetteket és annak következményeit jelenítik meg.  Ha elfordulunk Isten gondviselésétől, akkor könnyen egyedül találjuk magunkat. Viszont Isten nélkül nem tudjuk az életünket megtartani, pláne nem meghosszabbítani. Nincs az az egészségmegőrzési trükk, amivel örök életet szerezhetnénk magunknak.

Isten viszont ígér egy másik fát. A Jelenések könyve utolsó fejezetében, az új Jeruzsálemben újra találkozunk az ágakra szakadó folyóval és a két ág között az élet fájával. Azzal az életfával, amelynek levelei a népek gyógyítására szolgálnak. Itt már nemcsak egy emberről van szó, hanem az egész elveszett emberiségről. Új élet, gyógyulás és az Istennel és egymással megbékélt harmónia lehetőségéről.

Ki teszi ezt lehetővé? Paradox módon egy halálfa. A kivégzés keresztfája, amelyen Jézus Krisztus az életét adta értünk. Az ókorban gyakran ábrázolták úgy a keresztfát, mint amelyből növények sarjadnak, úgy, ahogyan egykor az Éden kertjében. „Krisztus halála a halált elnyelte, megcsúfolta” -énekeljük a 215-ös énekünkben. Érvényes ez ránk? Természetesen. A kereszténység 1700 éves hitvallása, a niceai hitvallás hangsúlyozza, hogy a teremtő, a megváltó és a megszentelő/újjáteremtő Isten egy és ugyanaz. Nem kell a félelmetes istenségtől a szerető istenséghez menekülnünk. Aki a kertbe helyez minket minden nap, aki gondoskodik rólunk, aki feladattal lát el, aki annyira szeret, hogy a legdrágábbat adta, és akivel újat lehet kezdeni minden egyes napon, akkor is, ha ez már az utolsó nap, az ugyanaz az Isten.

Itt és most

Ha pedig így van, akkor minden egyes napunk már az új, örök életünkhöz tartozik. Ne a pusztítás és kihasználás vezessen bennünket, amikor teremtménytársainkhoz viszonyulunk – legyenek emberek, állatok vagy növények, hanem a gondoskodás, őrzés vágya. Kérjünk hozzá erőt és bölcsességet Istentől minden nap. Az Édenkert valósága itt van velünk, ha Isten akaratával összhangban élünk, ha a bizalom, a szeretet és a kölcsönös gondviselés határozza meg a viselkedésünket.

Imádkozzunk!

Urunk, bocsásd meg, hogy pusztítjuk a kertedet, bántjuk azokat a teremtményeket, amelyeket te alkottál! Bocsásd meg azt is, amikor önmagunkat bántjuk, mert minket is te alkottál! Adj erőt, bizalmat, szeretetet és felelősségérzetet, hogy a teremtett világ javaival hálásan, mértékletesen, megelégedéssel és kölcsönös osztozással, gondviseléssel éljünk! Köszönjük, hogy te halálból életet hozol elő, és minket is bevonsz a világ újjáteremtéséről szóló tervedbe! Ámen

Közelebb Istenhez

Textus: 1Móz 28, 10-22

Nagyon személyes ez a történet számomra. A blogom címe, a veledleszek.blogspot.com egy utalás Jákob történetére, azon belül is az álomra, és különösen Istennek az álomban adott ígéretére. Az elhangzó főénekünk nem különben sok személyes emléket idéz. Azok közé tartozom, akik fiatalon elvesztették a szüleiket, és 41 éves koromra én már elég sok temetésen énekeltem ezt a jellemzően búcsúztatásokon énekelt éneket, az 521-es, Hadd menjek, Istenem címűt. Talán csodálkoztak is a testvérek, hogy hogyan kerül ide most ez az ének, de ha jól megnézzük a szövegét, tulajdonképpen egy zseniális parafrázis Jákób álmára. Sarah Adams legismertebb hívő éneke, a Nearer, my God, to Thee (Szó szerint: Közelebb hozzád, Istenem) művészi fordítása.

Honnan is jön ez a Jákób? A neve csalót jelent, és valóban csalóvá is vált. A történet előzménye, hogy Jákób alattomos módon becsapja édesapját és bátyját, hogy kicsalja az elsőszülött fiúnak járó apai áldást – másodszülöttként. Igaz ugyan, hogy anyja biztatására cselekszik, de mégis övé az erkölcsi felelősség. Ábrahám unokájaként az ábrahámi áldáshoz és ígérethez csak hazugság és ármány árán juthat. Nem csoda, hogy a becsapott testvér, Ézsau bosszút esküszik az öccse ellen, és csak apjuk halálára vár, hogy ezt beteljesítse. Ebben a helyzetben jön a mentőötlet az anya, Rebeka részéről: meneküljön el Jákób Háránba, az anyai rokonokhoz Ézsau bosszúszomja elől és onnan hozzon magának feleséget. Ez a családalapítás azonban egy rendkívüli mélységből indul: Jákóbnak a családjától, törzsétől és annak Istenétől elszakadva, eltávolodva, teljesen egyedül, üres zsebekkel kell 1200 kilométert gyalogolnia. A helyzete teljesen reménytelen és kétségbeesett.

Teljesen egyedül, kiszolgáltatottan, védelem nélkül – így éri őt az éjszaka. És álmot lát. Egy rendkívül meglepő álmot. A kánaáni területeken az emberek vallásosak voltak, minden településnek megvolt a maga kis helyi istensége – ezeket nevezi a Biblia Baal-oknak – a többes szám indokolt, mert a kánaániak valóban úgy érzékelték, ez volt az istenfelfogásuk: az egyik területről kiérve kikerülök az adott istenség felségterülete alól is. Ábrahám és családja már egy másik istenkoncepciót képviselt: az istenszobor és szentély nélküli Isten együtt vándorol a nomádokkal. Viszont az a gondolat, ami nekünk talán már olyan természetes és magától értetődő, mi szerint Isten mindenütt jelen van – ezt a gondolatot Jákób nem ismerte. Meg sem fordult a fejében, amikor a puszta közepén egy kőre hajtotta a fejét, hogy itt a semmi közepén jelen lehet az Isten. Azt hitte, hogy amikor eljött a családjától, akkor Isten ott maradt Izsákkal, Rebekával és Ézsauval. Amikor Isten ígéretet tesz neki, hogy el fogja kísérni az útján, és vissza is hozza erre a földre, akkor egy olyan dolgot ígér, ami akkor ott Jákóbnak egy vadiúj és alig hihető gondolat volt.

A bételi álom egy paradigmaváltás Jákób Istenről alkotott képében. Eddig nem ismerte személyesen. Eddig a nagyapja és az apja istene volt az Úr. Részt vett az áldozatbemutatásban, elmondta a kötelező imákat. De nem hallotta a hangját. Most, amikor a legmélyebben van, amikor senkije sincs, az Úr elköteleződik mellette ezzel az ígérettel. Pedig Jákób nem egy jó ember, éppen most menekül a testvére jogos haragja elől. Az álomban azt látja, hogy az eget és a földet létra vagy lépcső köti össze. Ezen nem az ember mászik fel, hanem a mennyei küldöttek, az angyalok járnak rajta. Odafönt pedig az ÚR állt. A héber kifejezést úgy is lehet fordítani: mellette állt. Istenre nemcsak az igaz, hogy elképzelhetetlenül magasabban van, mint mi, hanem az is, hogy nem tudunk olyan mélyre zuhanni, hogy Ő ne lenne egyúttal ott is jelen.

Kisebbik fiammal, Benedekkel beszélgettünk arról, hogy hol van Isten? Mondtam neki ezt a leegyszerűsített magyarázatot, hogy Isten az égben van. Mire ő: Ő egy angyal? Mondtam neki, hogy még az angyaloknál is nagyobb. De Isten nemcsak odafönt van, hanem itt is mivelünk. Ezt legjobban Jézusban láthatjuk meg, akiben az Isten emberré lett.

Van ez a mondás: Légy közel a barátaidhoz, és még közelebb az ellenségeidhez. Hát ezt Isten szó szerint vette, mert makacsul hitte, hogy az ember ellenségből a barátja lehet. Jézus pontosan ezt tette: az Istennel ellenségeskedő embereket kereste, hívta, békítette. Jézusban 100%-ban megvalósult az, hogy „velünk az Isten”.

Amikor tehát azt énekeljük, hogy „közelebb hozzád, Istenem”, amikor arra vágyunk, hogy megtapasztaljuk Isten jelenlétét, akkor olyan dolog után vágyakozunk, ami már a miénk. Istennek nem számít, honnan jöttél, nem számít, mit tettél. Nem számít, mennyi mindent bánsz vagy mennyi minden miatt szégyenkezel. Ő lejött azon a bizonyos – eget és földet összekötő – lépcsőn és melléd állt egyszer és mindenkorra. És ő mindenütt jelen van. Kicsi tanyákon és nagyvárosok magányos garzonlakásaiban, a favellákban és a dobozvárosokban. Kórházakban, idősotthonokban, a haldoklók ágyai mellett és a szülőszobákban is.  Nemcsak gyönyörűen felújított gótikus katedrálisokban lakik, hanem Szentlelke az emberi testet választotta templomául. Gondoltál már erre, testvérem, hogy ha valami történne itt a települési templomokkal, az Isten jelenléte nem tűnne el, mert Ő benned és bennem lakik? Általunk van jelen a betegek, a szenvedők mellett, rajtunk keresztül keresi azokat, akik egyedül, elveszve gyalogolnak a pusztaságban.

Itt és most is jelen van az Isten, és bárhol, ahol vagyunk. Ennek megtapasztalásáért, tudatosulásáért imádkozzunk!

Istenünk! Te valóban mindenütt jelen vagy, pedig mi nem is tudtuk. Nem is gondoltuk. Azt hittük, kizárhatunk téged a lágerbarakkokból, az iskolákból, néha még a templomokból és a gyülekezeti házakból is ki akarunk zárni téged, hogy ott a magunk terveit valósítsuk meg. De te nem adod fel. Nem távozol el tőlünk, és nem hagyod, hogy belesüppedjünk az élethazugságainkba. Ott vagy, amikor krumplit hámozunk, amikor egymást öleljük vagy éppen kínozzuk. Velünk vagy akkor is, amikor az emberek elhagytak minket. Vagy mi hagytuk el őket. Köszönjük, hogy Jézusban eljöttél értünk, hogy csalókból, imposztorokból embereket faragj, akik veled küzdenek. Köszönjük, hogy küzdesz értünk és nem adod fel. Add, hogy mi is egymás emberei lehessünk, hogy általunk minél többen megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust! Ámen

 

(Ne) ítélj, hogy (ne) ítéltess!

  

Textus: 2 Sám 12,1-15a

Mi a különbség Isten ítéletének hirdetése és az ítélkezés között?

Nagyon fontos különbséget  tennünk, mert míg a második dolog, az ítélkezés határozottan tilos a keresztény embernek, addig az első, Isten ítéletének hirdetése akár még kötelesség is lehet – persze nem mindig, nem mindenhol és nem mindenki számára.

Az ítélkezés egy emberi gyarlóság, egyfajta ösztönös védekezés, amellyel önmagamat igazolom, önmagamat a másik ember fölé helyezem: ő bűnös, én nem. Ő vétkezett, én ártatlan vagyok. Ő romlott, én tiszta vagyok. Az ítélkezésben azt nézem, hogy mi az, ami az én szememben, emberileg nem helyes, nekem mi az, ami nem tetszik, és ezt a viselkedést ítélem el a másikban. Az ítélkezés nagyon gyakran nem nyílt kommunikációban történik, hanem először magamban ítélem el a másikat, majd ehhez az ítélkezéshez keresek társakat is, akik megerősítik az ítélkezésemet, és együtt fröcsögünk a másik ember ellen – akár az illető háta mögött. Az ítélkezés tehát egy mindenestől emberi dolog. Soha nem társul a megbocsátás és a kegyelem hirdetésével.  Fontos, hogy Jézus ezt kifejezetten megtiltja a tanítványai számára: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1)

Van olyan ritka eset, amikor valaki az emberi jogszolgáltatásban dolgozik, pl. bíró, és akkor neki hivatásbeli kötelessége bizonyos nagyon szigorúan meghatározott körülmények között ítéletet mondani, de ha keresztény , akkor a magánéletben, az emberi kapcsolataiban az ő számára is tilos az ítélkezés. Egyébként érdekes, hogy a bíróságokon a nyári szabadságolások idejét úgy hívják, hogy „ítélkezési szünet”. Vajon mi, keresztények, tartottunk-e legalább egy rövid kis ítélkezési szünetet a nyáron, vagy szünet nélkül ítélkeztünk a szívünkben?

Amikor viszont Isten ítéletét kell kihirdetni, az nagyon speciális eset. Jézus előtt ez a prófétai szolgálat egy klasszikus feladata volt. És nagyon fontos azt látni a prófétáknál, hogy ők nem a szegény népet ítélték el, nem azokon köszörülték a nyelvüket, akik a legkiszolgáltatottabbak voltak, és akiknek a legkevesebb sanszuk volt betartani a törvényt, hanem a nép vezetőit. A királyokat, a papokat, a hamis prófétákat, a nép elöljáróit. Akik a ranglétra tetején álltak, a próféták általában őket veszik célba Isten ítélő szavával. Ebben a történetben például Nátán próféta a királyhoz megy be, aki akár ki is végeztethetné – ez az ókorban nem volt ritka, hogy ha egy próféta valami olyat mondott, ami a királynak nem volt ínyére, akkor egyszerűen likvidálta. Nátán mégis bemegy hozzá, hogy hirdesse neki Isten ítéletét.

Christene Jackman feldolgozása az 51. zsoltárra

Nem a szegény pásztorfiúhoz szól, hanem ahhoz az emberhez, aki egész Izrael királya, akinek őrködnie kellene a törvény betartása felett, akinek példát kellene mutatnia, hogy hogyan is kell „Isten szíve szerinti férfiként” élni. Bizony, Dávid, aki a legjobb Izrael királyai közül, ő is elbukik. Nem is jelentéktelen a bűne, házasságtörés, amit még gyilkossággal is tetéz, miközben próbálja a törvényesség látszatát fenntartani. De Isten mindent lát. Ő látja nemcsak azt, amit Dávid tett, de azt is, hogy milyen szívvel tette, és azt is, hogy ez a bűn milyen tragikus eseménysorozatot indít be, amely tönkreteszi az egész királyi családot.

Ezt hirdeti Nátán által, aki nagyon érdekes módon egy példatörténet segítségével vezeti rá Dávidot, hogy milyen súlyos a vétke. Így, hogy nem közvetlenül róla van szó, hanem valaki másról, Dávidban is könnyen beindul az ítélkezési ösztön: „halál fia az az ember”. Milyen könnyű így kimondani, nem igaz? És azt hallani, hogy „Te vagy az az ember?” Milyen lehetett? Kijózanító? Megszégyenítő? Megrendítő? Az biztos, hogy Dávidban bűnbánat ébred, és nem akarja önmagát igazolni többé, hanem elfogadja Isten ítéletét. Egyes zsidó liturgiákban ezt a bibliai szöveget megszakítják, és betoldják az 51.zsoltárt, ami a hagyomány szerint Dávidnak éppen erre a bűnbánati helyzetre írt zsoltára. Ha elolvassuk, megláthatjuk, hogy milyen mély és őszinte lehet az önmagunk, saját tetteink súlya miatti megrendülés.

Van még egy nagyon súlyos kérdés, ami nem hagyja nyugodni azokat, akik ezzel a történettel foglalkoznak. Miért engedi Isten, hangzik a kérdés, hogy egy ártatlan gyermek szenvedjen az apa bűne miatt? Hiszen azt olvassuk, hogy Dávid fiának meg kell halnia.

Ezzel kapcsolatban szeretnék egy félreértést elolszlatni. Nem Isten gondolta ki, és nem ő szervezte meg, hogy az ártatlanok szenvedjenek a bűn miatt. Egyszerűen ilyen a bűn természete. Ezt nem minden vallás és világnézet gondolja így, pl. a hindu gondolkodásban mindenki csak a maga bűneiért szenvedhet, így ha ártatlannak látszó valakit látunk szenvedni, nem szükséges vele együtt éreznünk, mert ő csak a korábbi életében elkövetett bűnei miatt szenved. A keresztény, biblikus gondolkodás tudja, hogy bár senki sem teljesen ártatlan, mégis sokszor azok szenvednek a leginkább egy-egy bűn következtében, akik a legkevésbé tehetnek arról, hogy az úgy alakult. Ezt hívjuk a pszichológiában transzgenerációs hatásnak, amikor nemzedékekkel később is hat valamilyen negatív esemény. A bűn következményei sajnos akkor is hatnak, ha egy bűnt megbántunk, ha legszívesebben már visszacsinálnánk.

Visszaforgatni az idő kerekét nem lehet, de lehet Isten kegyelméből újat kezdeni. Ezt teszi Dávid is. Ha tovább olvassuk Sámuel második könyvét, akkor látni fogjuk, hogy Dávid családja katasztrofális módon összeomlik, négy fiút veszít el végül ebben a tragikus eseménysorban, mégis az egyik fia, Salamon lesz halála után a király, és az ő leszármazottja lesz majd az a Jézus Krisztus, akiben – mint ártatlan bárányban – Isten önmagára veszi az egész emberiség bűnét. Mert ki lenne ártatlanabb, mint Isten Fia, aki mindig Atyja akaratát keresi? Mégis hagyta, hogy a bűnösök közé számítsák, két gonosztevő között végezték ki. Bizony, Dávid és Betsabé végül Jézus családfájában kötnek ki – nem azért, mert annyira igazak voltak, hanem mert Isten megkönyörült rajtuk, és szerepet szánt nekik a tervében.

Mi a helyzet velünk? Mondunk-e ítéletet ezen a nyári vasárnapon – önmagunkra, másokra? Hirdetjük-e Isten ítéletét ÉS kegyelmét önmagunk számára és mások számára is? Megbocsátunk-e önmagunknak és másoknak, ahogyan Isten már megbocsátott nekünk Krisztusban? Akarunk-e Jézussal, Dávid fiával újat kezdeni, akarjuk-e hogy könyörüljön rajtunk is? Vállaljuk-e a felelősséget a bűneinkért? Vagy ki akarunk bújni a következmények alól? Magamnak is mondom ezeket, mert bennem is működik ösztönösen mindez. Isten nem azt akarja, hogy egy életen át marcangoljuk magunkat egy elkövetett hibáért, de szeretné, ha józanul látnánk önmagunkat, nem úgy mint a farizeus, hanem inkább úgy mint a vámszedő. Ítéljük meg tehát önmagunkat Isten igéjének erejével, és akkor nem kell félnünk a végső ítélettől. Isten ítélete nem önmagában áll, hanem a kegyelemhez vezet el bennünket. Mert akinek joga lenne végleg elítélni, az ugyanaz, aki meghalt értünk. Ő jogosan kérhetné a halálos ítéletet, de mégis kegyelemért folyamodik számunkra. Őbenne, Jézusban bízzunk, engedjük, hogy ő vizsgáljon meg minket Lelke által, és engedjük, hogy megtisztítson minket irgalma és szeretete. Ámen

Báránybőr vagy gyümölcs?

 Igehirdetés Gyomán és Mezőtúron 2025.08.10-én 

Lekció: Róm 8,12-17

Textus: Mt 7,15-21

Kedves testvérek!

Jézus óvatosságra int bennünket ebben az igében. Talán nem is olyan kellemes hallgatni, mert arra figyelmeztet, hogy a Krisztus-követés útja nem mindig teljesen sima. Óvatosságra és alapos emberismeretre van szüksége annak, aki Jézust akarja követni. Mert lesznek olyanok, akik csak kívülről öltik magukra a kereszténység látszatát, belsőleg azonban nem változnak meg, eszük ágában sincs megváltozni, sőt, az erőszakos természet bújik elő belőlük. Ezt ábrázolja Jézus a báránybőrbe bújt farkas képével. Kívülről a szelídség, kedvesség, udvariasság, sőt akár látszatszerénység és alázatoskodás álcája látszik, azonban ahogy telik múlik az idő, ezekből az emberekből előbb vagy utóbb előbújik a valódi természetük. Ahogyan a farkas sem tudja levetkőzni ragadozó voltát, ugyanúgy egy ember sem változik meg pusztán attól, hogy felvesz bizonyos vallási szokásokat, őriz bizonyos hagyományokat. Még az is lehet, hogy valaki akár kifejezetten hangosan hirdeti, hogy ő aztán mindig is, meg így meg úgy hitvalló, sőt, lehet, hogy magát tekinti igaznak, míg másokat kirekeszt. Előbb vagy utóbb azonban kibújik a szög a zsákből. Előbb vagy utóbb kibújik a farkas a báránybőrből.

Mert az embereket ideig óráig meg lehet téveszteni, de az Istent nem lehet becsapni. Hazudozhat az ember akár egy életen át másoknak még önmagának is. De Istennek nem lehet hazudni. Ő átlát rajtunk. Néha ez kicsit ijesztő is. A szívünkbe, a vesénkbe lát.

Férjem, Varga Máté szilvafa ültetés közben

A következő képe Jézusnak talán egy kicsit még közelebb visz minket ehhez a problémához. A gyümölcstermő fának a képe. Jézus azt mondja, hogy minden fa a természetének megfelelő gyümölcsöt hozza. Ha ezt a képet a Krisztus-követésre alkalmazzuk, akkor két dolgot biztosan állíthatunk:

1.      Ha valaki valóban hisz Krisztusban, annak az élete előbb vagy utóbb, kisebb vagy nagyobb mértékben, de jó gyümölcsöt terem. Mit jelent ez? Az Újszövetség számos alkalommal a gyümölcs képével ábrázolja a jó cselekedeteket. A mai egyik útmutatói heti igénk is ez: „A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség.” (Ef 5,8-9) Vagyis, aki hisz, az jót cselekszik, vagy talán még pontosabb azt mondani, hogy jól cselekszik. Vagyis: Isten akaratának megfelelő módon cselekszik. Nem a maga feje után megy. Nem az emberek elvárásai rángatják. Nem pusztán szokásokhoz, vélt vagy valós emberi igényekhez igazodik. Isten akaratát követi. Hogy mi az Isten akarata az persze nem mindig ilyen egyszerű, erre még mindjárt visszatérünk.

2.      A másik dolog, amit elmondhatunk, hogy ha egyszer egy fa jó fa lett az Isten kegyelméből, akkor nem önmagától termi a gyümölcsöt. Furcsa lenne, ha egy szilvafa azzal hivalkodna: „Nézzétek, szilvát teremtem.” Hiszen szilvafa. Bele van kódolva a termés. Nem kell pedáloznia érte, nem kell erőlködnie rajta. Ugyanígy a hívő ember cselekedetei sem a maga erejéből, hanem Istentől származnak. Ő adja nekünk a hitünket és annak gyümölcseiként a jó cselekedeteket is, tehát nekünk nincs mivel büszkélkednünk, sem Isten, sem önmagunk, sem mások előtt. Ha jót teszünk, az nem érdem, nem extra, hanem abból az új természetből fakad, amelyet Isten Lelke által kapunk.

A jó fával szembeállítja Jézus a tövist és tüskét „termő” növényeket. Ezek a növények a Bibliában gyakran az Isten akaratával ellenkező életmódnak a jelképei. A sivatagi népek ezeket a szúrós növényeket, amelyek termése nem volt hasznos vagy ehető, egyetlen dologra használták: tüzelésre. Ez a kárhozatnak, a semmit érő életnek a metaforája. Milyen érdekes, hogy Jézus szenvedéstörténetében is valamilyen szúrós, tövises növényből készült el az a töviskorona, amelynek segítségével a katonák kigyúnyolták Jézust. Mintha a tövisek a mi bűneinket, Isten akaratával ellenkező tetteinket, szavainkat és gondolatainkat jelképeznék, ahogyan erre a passiói hagyomány gyakran utal is.

No, de még mielőtt nagyon elkeserednénk, és elkezdenénk magunkat vizsgálgatni, hogy vajon jó gyümölcsöt termünk-e, gondoljunk vissza arra, amit Luther mond a jó cselekedetekről. A gyümölcs képe ugyanis azt is jelenti, hogy a jó nem előzménye, hanem következménye a hitnek. „Hitből jön a cselekedet” – énekeltük a főénekünkben. Vagyis nem az a lényeg, hogy amit teszünk, ahogy viselkedünk, az az emberek szemében milyennek tűnik. Gyakran szoktunk ettől félni: „Vajon mit fog ehhez szólni az anyám/anyósom, a főnököm, a szomszédom…?” Az igazi kérdés az, hogy vajon mit szól Jézus? Ezt fogjuk megtudni azon a bizonyos napon. Végül senki sem szólhat hozzá az életünkhöz, csak Ő. A hívő azért nem fél, mert pontosan tudja, hogy ugyanaz fogja megítélni, aki megmentette. Aki a vérét adta értem, az miért ítélne el? A hívő ember életében is van botlás, van hibázás, tévedés, még tévelygés is. A hívő embernek is lehetnek hosszabb-rövidebb szakaszok az életében, amikor terméketlennek tűnik. De óriási különbség, hogy hogyan áll hozzá és mit kezd a tövisekkel és a gyümölcsökkel. A tövist felajánlhatjuk Jézusnak. Abból áll az Ő királyi koronája. Nem aranyból, nem ezüstből. Nincs kirakva drágakövekkel. Bizony, a mi vétkeink, szégyenletes tetteink, gyűlölködő mondataink díszítik, de Ő ezt vette magára. A díszes palástot, az aranykoronát pedig mi kaptuk meg. A bűnös természetet igazra cseréltük. Most már teremhetjük az igaz élet gyümölcseit, az igaz tetteket, egyenes, tiszta, józan szavakat, bölcs és megfontolt gondolatokat, amelyek az Isten Igéjéből és imádságból táplálkoznak.

Mert ahhoz, hogy ne csak a szánkkal valljuk, hogy Jézus Úr, hanem engedelmeskedjünk is neki, az kell, hogy ráhangolódjunk az Atya akaratára. Ehhez pedig imádságos lelkületre van szükségünk. Nem könnyű imádkozni. A bencések azt mondják: „Imádkozzál és dolgozzál!” Luther pedig így vall: „Ma sok a dolgom, ezért többet kell imádkoznom.” Az imádság ugyanis nemcsak annyi, hogy átadunk Istennek egy kívánságlistát, hogy mi mindent szeretnénk, az ima azt is jelenti, hogy Istent ismerjük meg egyre mélyebben, és engedjük, hogy Ő is megismerjen minket- Engedjük, hogy átjárjon minket az Ő természete az imádás által. Ehhez idő kell, ehhez összeszedettség kell. Annyi minden próbál ma elvonni minket ettől. Jézustól viszont tanulhatjuk ezt is. Neki mindig sok dolga volt, Őt mindig sokan keresték. Ő viszont számtalanszor visszavonult, hogy imádságban együtt legyen az Atyával. Kérjük mi is ezt a lelkületet, hogy az Atya akaratát egyre jobban megismerhessük és felismerhessük, és át tudjuk engedni magunkat annak az igaz természetnek, amely megtermi a jó gyümölcsöket. Olyan gyümölcsöket, amelyek sokakat táplálnak, felüdítenek. Ámen

Isten tágas világából érkezzen hozzád ma is áldás!
Jöjjön közel hozzád a szeretet egy erőt adó mondatban, egy biztató mosolyban,
egy simogatásban, a szabadság örömében.
Maradj nyitott a csodákra minden találkozásban,
és Isten tárja ki szívedet együttérzésre és irgalomra!
A Magasságos legyen mindig melletted, formáljon téged jóságával!
Adjon neked bátorságot, fantáziát, bizalmat és reményt,
hogy ma is hálával végezd minden dolgodat!
Ámen. (Varga Gyöngyi)

Ajánlom olvasásra Fráter Erzsébet A Biblia növényei c. könyvét, melyből sok gondolatot merítettem.