Végső ítélet

  Igehirdetés ítélet vasárnapján Mezőtúron és Gyomán

Jób 14,1-17: „Az asszonytól született ember élete rövid, tele nyugtalansággal. Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. És te még így is rossz szemmel nézed, őt is a törvény elé idézed?! Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem. Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amelyet nem léphet át, akkor légy hozzá elnéző, hogy nyugalma lehessen, míg eljön a várt pihenőnapja, mint a napszámosnak!

Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. Ha elöregszik is gyökere a földben, ha elhal is a porban a csonkja, a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a facsemete.

De ha a férfi meghal, oda van egészen, ha kimúlik az ember, hová lesz? Kifogyhat a víz a tóból, a folyó kiapadhat, sőt ki is száradhat, de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból. Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám.  Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak a fordulat be nem következik. Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után. Akkor még lépteimre is vigyáznál, de nem tartanád számon vétkemet. Lepecsételt zsákban volna minden vétkem, bűneimet pedig eltörölnéd.”

Szeretett Testvéreim!

Vannak szavak, amelyeket nagyon nehéz hallani. Vannak írások, amelyeket iszonyúan megterhelő olvasni. A napokban vált nyilvánossá az egykori kommunista pártállam állambiztonsági iratainak egy része. Szakértők figyelmeztetnek, hogy önmagában még nem perdöntő egy db 6-os karton létezése (ez ugyanis nem bizonyítja, hogy az illető jelentett és a hiánya sem azt, hogy nem). Egyetlen fecni még nem segít árnyaltan elemezni és értékelni egy összetett helyzetet. Az ember erkölcsi ítéleteket könnyen és gyorsan szeret hozni, a fekete és a fehér kategóriák közül szeret választani, ritkán szán időt az árnyalatokra. Fontos ezekben a napokban, hogy ne maradjunk egyedül a csalódottságunkkal, a kérdéseinkkel, a dilemmáinkkal. És ne csak a kemény szavak legyenek velünk, hanem a gyógyító szavak is.

A Kötőszó Podcast adása a témában

A Bibliában van néhány könyv, amit nehéz olvasni, de a dobogósok között mindenképpen ott van Jób könyve. A Szentírás egyik legszebb, legköltőibb könyve, de a témája nehezen emészthető. Már a kerettörténet is megbotránkoztató egy naiv, fiatal elmének. Kezdő hívőknek nem is ajánlott olvasmány. A kerettörténet ugyanis Isten mennyei udvartartásában játszódik, amelynek megdöbbentő módon a történet szerint a sátán is része. Ráadásul a történetbeli sátán figura nemcsak bejáratos Isten színe elé, de úgy tűnik, még mozgástere is van – bár kizárólag addig terjed, ameddig az Úr engedi. Mi több, ez a sátánfigura még arra is engedélyt kap, hogy elvegyen Jóbtól mindent, ami az életet élvezhetővé teszi. A vagyonát. A gyerekei életét. Az egészségét. A felesége támogatását. És a barátai empátiáját. Mert miután Jób elveszít mindent és gyászolni kezd, mintha a felesége hangján is a kísértő szólalna meg: „Átkozd meg istent és halj meg!” Három barátja, akik együttérzésükről tanúságot téve meglátogatják őt 1 hétig bírják ki csendben, hogy mellette ülnek porban és hamuban. Le a kalappal! Mi mikor éreztünk együtt utoljára ilyen mélyen és ilyen alázattal, ilyen hosszan bárkivel? Mikor ültünk mellé utoljára csendben? Nem pár szó, nem egy képeslap, nem olcsó vigasztalás.

A három barát viszont nem bírja ki azt, hogy Jób megszólal, és panaszkodni kezd. Ez már sok nekik. Kibillenti őket az egyensúlyukból Jób helyzete, és az, hogy ragaszkodik hozzá, hogy semmi olyat nem talál a lelkiismeretében, ami indokolná ezt a súlyos csapást, amit el kell szenvednie. A barátok ugyanis jártasak a szent iratokban és nagyon jól tudják a hivatalos, mainstream teológiát. Megpróbálják ezért igazolni Istent. A maguk módján. Emberi szavakkal. Azzal a bölcsességgel, ami a rendelkezésükre áll. Persze valójában nem Istent akarják igazolni, hanem a saját istenképüket. A saját teológiájukat. Végső soron önmagukat. Az igazságos világba vetett hiedelmüket. <<A szenvedésnek márpedig oka van. Bűnös vagy, Jób. Biztos, valami rejtett vétked van, amiről megfeledkeztél, vagy a gőgödért fizet így Isten.>> Nem akarnak szembenézni vele, hogy ez, ami Jóbbal történt, holnap akár velük történhet. Az egy sokkal kényelmesebb álláspont, hogy Jób valamilyen bűnnel érdemelte ki ezt, és ha ők eléggé elővigyázatosak, akkor velük nem fog megtörténni. Így azt hihetik, hogy kézben tartják a saját életüket.

Mai igeszakaszunk egy olyan részből van, ahol éppen Jób beszél. Egyik évfolyamtársamnak a nagymamája mondta nekem az első teológiai tanévnyitónk napján, hogy szerinte Jób könyvében az a nagy különbség a barátok és Jób között, hogy míg a barátok mindig IstenRŐL beszélnek (mint egy érdekes filozófiai tárgyról, aki ott sincs), addig Jób mindvégig IstenHEZ beszél. Jóbnál nem marad a beszéd egy pusztán elméleti, tét nélküli fejtegetés. Jóbnak a teológia, az Istenről való beszéd egzisztenciális kérdés is. Jób a saját bőrét viszi a vásárra ebben a vitában. A barátok nem a saját bőrüket viszik, hanem Jób bőrét. Ez így sokkal komfortosabb és olcsóbb. „Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad” – hangzik a sátánfigura provokatív tételmondata a könyv elején. Hát a barátok szívesen elárverezik Jób tiszta lelkiismeretét a saját megnyugtatásuk érdekében.

A mai napon az evangélikus lirurgikus naptárban Ítélet vasárnapja van, ami az egyházi esztendő utolsó három vasárnapjának a sorát nyitja meg. Ez a három utolsó vasárnap az utolsó időkre irányítja a figyelmünket. Mi történik a végső időkben? Ki fog ítélni? Mire szól a reménységünk? Mi az örök élet? Azt gondolom, hogy az ítélet gondolata különösen aktuális ezekben a napokban az egyházi és nemzeti közösségünket felkavaró témák kapcsán is. Természetesen meg kell ítélnünk keresztényként egy csomó dolgot. Ez feladatunk is. A presbiter testvéreknek például feladata, hogy a lelkész igehirdetését megmérje az ige mérlegén, hogy vajon megáll-e. Ha pedig nem, akkor a presbitereknek kötelességük figyelmeztetni a lelkészt, hogy szerintük nem áll meg – és innen lehet feljebb vinni a témát az egyházi felsőbbségekhez. Az embert ELÍTÉLNI viszont nincs jogunk, nem azt mondom, hogy keresztényként sem, hanem keresztényként még annál is kevésbé, mint egy átlagember. A keresztény ugyanis pontosan látja, hogy maga is a törvény alatt áll (nem pedig fölötte). Ezért a keresztény ember tartózkodjon attól, hogy végső – vagy végsőnek hangzó – ítéleteket hozzon. Az utolsó ítélet joga ugyanis nincs emberi kézben. Jézus Krisztus a bíró. Aki Isten és ember egy személyben.

Na de hogy jön Jób könyve az ítélet témához? Hát úgy, hogy miközben a barátok sietnek elítélni Jóbot a számukra hozzáférhető látszat alapján, Jób végig azt hajtogatja, hogy a barátai csupán emberek, por és hamu mind. Ezért nincs joguk elítélni őt. Jób Isten elé akar állni. Őt idézi meg, hogy legyen a bírája. Már azt sem bánná, ha meg kell halnia. Sőt, a halál is kezd kívánatosnak tetszeni, mert akkor már csak Isten számára vagyok hozzáférhető. Jób az egész könyvben végig kitartóan kérdez, kopogtat, kételkedik és hisz, tépelődik, apellál folyamatosan Istenhez. Ettől helyes Jóbnak az Istenről szóló beszéde. Jóbnak eszébe se jut, hogy bárkit okoljon a borzalmakért, amelyek vele estek. A sátánfigura szerepe eszébe se jut. Önmagát sem hajlandó okolni. Egyszerűen hiszi és tudja, hogy egyedül Isten tudja, miért került ebbe a helyzetbe, egyedül Ő ítélhet róla. Jób pedig megdöbbentően újszövetségi gondolatokra jut, miközben szorult és szorongatott helyzetében agyal. Például, hogy Isten el fogja törölni a vétkeit. Hogy Istennek a halál birodalmában is van hatalma, van kompetenciája elérni őt. Ugye az Ószövetségben még nincsen általános és szilárd hit a feltámadásban, ez még itt nem dogma. Jób viszont szenvedései által megszüli ezt a gondolatot is, legalábbis a közelébe jut.

Luther szerint a teológus formálódásának elengedhetetlen eleme a tentatio, vagyis a kísértés. A teológia nem a bizonyosságok, hanem a kérdésekkel való birkózás tudománya.  Ezért még a sátánt is úgy képzelhetjük el, mint Isten eszközét terve végrehajtásában. A gonosz nem tudja Istent kijátszani vagy meglepni. A könyv elején kötött fogadás nem egyenlő felek között köttetik. A sátán ugyanis teremtmény. Csak behavioristaként tud viselkedni: elemzi a viselkedésünket, ismeri az akció-reakció törvényeit. De az ember szívébe és veséjébe a sátán nem lát bele, ahogyan az emberek sem. Isten viszont igen. Ismeri minden titkos motivációnkat. Ezért bűn és igazság kérdésében egyedül Isten hozhat igaz ítéletet. Megtérni is Istenhez lehet, és Isten maga munkálja bennünk a bűnbánatot és a hitet Szentlelke által. A kísértésben ezért tegyünk úgy mint Jób: Istenhez kiáltsunk! Ne azt keressük, ki mindenki látszik bűnösebbnek nálunk, ne önmagunkat akarjuk igazolni, hanem őszintén keressük Őt. Mert Isten – spoiler következik – a könyv végén megjelenik és rehabilitálja Jóbot. Jób pedig megkönnyebbül, hogy nem vesztette el azt, aki a legfontosabb számára. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.” -mondja Jézus.Vágysz-e arra, hogy meglásd Őt? Hiszed-e, hogy kereszten, szenvedésen és halálon át is Jézus Krisztust követve Istenhez jutsz el? Van-e bátorságod, hogy mindenen keresztül menj ezért a találkozásért?

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus! Te átélted a szenvedést, az emberektől való elhagyatottságot és az Atyától is végtelen távolságot vettél a kereszten, hogy a mi összes távolodásunkat, tévelygésünket, bűnünket és hamis önigazolásunkat beleöleld ebbe a távolságba és megments! Kérünk add, hogy a kísértés és a csapások idején ne legyünk mihaszna vigasztalok és okoskodó teológusok, hanem szeretettel, türelemmel és imádsággal hordozzuk egymás terhét a te lelked által! Ámen

 

 

 

Hol találok irgalmat?

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Mt 18,21-35 alapján

Szeretett Testvéreim!

Évekkel ezelőtt prédikáltam erről az igéről, és az igehirdetés után megkeresett egy édesapa, akit nagyon megérintett a megbocsátás üzenete, mert érintve érezte magát. Ezek után több héten át járt hozzám lelkigondozásra. Eszembe jut az is, hogy 18–20 éves koromban az első komoly párkapcsolatomban a párommal sokat vitatkoztunk, veszekedtünk, én mindenáron érvényt akartam szerezni olyan elveknek, amelyekben akkor hittem, ő pedig szelíden erre azt válaszolta: „Irgalom is van a világon.” Akkor még egyikünk sem volt hívő keresztény, ma mindketten azok vagyunk, de házastársunknak végül mást rendelt Isten.

509 éve annak, hogy Luther Márton közzétette a 95 tételt a bűnbánat és bűnbocsánat témájáról, és ettől a naptól számítjuk a reformációt. Nem véletlen, hogy Luther Mindenszentek előestéjére időzítette a témát. Pontosan tudta, hogy a halálkufárok az elhunyt szeretteinkre emlékezés napjait arra használják, hogy csúcsra járassák a búcsúcédulák árusítását. Talán ő maga sem hitte volna, hogy az evangélium szava ekkora visszhangra lel a kortársai között. Luther kérdése ugyanis így hangzott: „Hol találok irgalmas Istenre?” Akkor minden ember járt templomba, és szinte mindenki hitte Isten létezését és ítéletét, ezért ez a kérdés sokak belső kérdésével találkozott. Ez a kérdés – sokak szerint – ma inkább így hangzik: „Hol találok egy irgalmas embert?” A 21. század embere egyre kevésbé néz fölfelé, egyre kevésbé hisz szilárdan egy nálánál nagyobb égi hatalomban, inkább önmagára és önmagába, esetleg önmaga mellé és köré néz. Ezért az evangélium nem tud többé pusztán úgy terjedni, ha a templomokban tisztán prédikáljuk az Isten szavát és helyesen szolgáltatjuk ki a szentségeket. A kezek evangéliumára is szükség van. Mert irgalom gyakorlása nélkül az irgalmas Istenről szóló igehirdetésünk kiüresedik. Olyan lesz mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom- ahogy Pál apostol írja.

Mai igénk ismét egy példázat, és – ahogyan ezt már Máté evangélistától megszokhattuk – egy nagyon kiélezett példázat. Élet vagy halál? Fény vagy sötétség? Üdvösség vagy kárhozat? A példázat hőse egy szolga, aki olyan mértékű adósságcsapdába keveredett, ahonnan semmilyen emberi erővel, semmilyen trükkel vagy furfanggal ki nem keveredhet. Tízezer talentummal tartozik. Egész Szíria provinciának – amelynek a kicsiny Júdea csak egy kis megyécskéje volt – az éves adóbevétele volt kb. 8000 talentum. Ez egy államháztartási tétel, nem pedig egy szolga zsebpénze. Semmiféle emberi számítás szerint nem lehet ekkora adósságot kifizetni. A szolga csak türelmet, haladékot kér arra, ami teljesen reménytelen. Az úr megkönyörül rajta, és egyetlen tollvonással eltörli az egész adósságát. Ekkor azonban a példázat fordulatot vesz. A szolga kimenve azonnal elfelejti a meg nem érdemelt páratlan kegyelmet, és dühösen, bosszúszomjasan a börtönbe veti azt a szolgatársát, aki neki összesen 100 dénárral tartozik. Bár a szolgák között a 100 dénár is nagy összegnek számít – kb. 100 napi munkabérnek felel meg – nyilvánvalóan eltörpül ez a summa ahhoz képest, amivel emberünk tartozott a királynak. Ezután viszont új fordulat következik, kiderül a szolga gonoszsága, és a király visszavonja korábbi nemes ajánlatát.

Illusztráció a történethez (forrás: refpedi.hu)

A példázat kerettörténetére nézve nem lehet kétségünk afelől, hogy itt Jézus az emberek közötti megbocsátásról beszél. Ez nem egy melléktéma az evangélium nagy szimfóniájában, hanem a szíve-közepe. Hányszor kell megbocsátanom a testvéremnek? Még hétszer is? – kérdi Péter. Ugye a 7 a teljesség száma a héber gondolkodásban, így Péter azt gondolja, hogy egy óriási számot mondott. Jézus megsokszorozza még a hetet is. Talán az lenne a legjobb, ha nem számolgatnátok, hányszor bocsátotok meg, bocsássatok meg annyiszor, ahányszor csak kell. Különösen akkor, ha a másik kéri a bocsánatodat. Bizony, nem mindig vagyunk ilyenek. Nehezen kérünk bocsánatot, és nehezen bocsátunk meg. Sokszor várunk valami nagyszabású, drámai töredelemre, vagy valamilyen jóvátételt követelünk, de ezek, bár van közük a bocsánathoz, nem adhatják a lényegét. A megbocsátás definíció szerint ingyen van. Gratis. Kegyelemből. (ld. Ágostai Hitvallás IV. tétele) Mi is így kaptuk. Amikor továbbadjuk, akkor is ingyen kell, hogy legyen.

Azért imádkozom, hogy legyünk irgalmas, megbocsátó emberekké, kérjük folyamatosan Istent, hogy formáljon minket ilyenekké, mert akkor fogunk Őrá hasonlítani. Nagyon fontos, hogy a megbocsátással lehetőleg ne várjunk. Ne a temetőbe hordott virágokkal próbáljuk utólag kompenzálni azokat a szavakat, amelyeket nem mondtunk ki életében annak, akit szerettünk. Persze annak is meg lehet bocsátani, aki már meghalt, de a kapcsolatot helyreállítani, megbékélni már sajnos nem lehet.

Írjunk az életünkkel ennek a példázatnak egy alternatív befejezést: a szolga pedig, kijőve az urától elengedte minden adósának összes tartozását. Soha többé nem hánytorgatott fel semmilyen sérelmet, soha többé nem akart bosszút állni önmagáért. Boldogan élt és halt meg, mert irgalmat nyert és ő maga is irgalmassá lett (Mt 5,7). Bár ilyen szolga lehetnék! Bár ilyen szolgák lehetnénk mindnyájan!

Nem tudom, közülünk kinek van hitele? Nem akarok senki pénztárcájában vájkálni, de képzeljük el, hogy egy szép napon jön egy levél a bankból, hogy valaki minden adósságunkat kifizette. Mit éreznénk? Hálát? Megkönnyebbülést? Boldogságot? Méltatlanság-érzést, hogy nem mi egyenlítettük ki a számlát? Képesek lennénk ezek után behajtani a szegény szomszédunkon azt az apróságot, amit mi adtunk neki kölcsön? Furcsa lenne.

Canterburry Anselmus szerint Isten tökéletessége és jósága végtelenül nagy. Ebbe mar bele minden egyes emberi bűn, még a legkisebbnek tűnő is. Végtelenül nagy, mert a végtelen Istent sérti meg. Anselmus logikájában ezért az ember soha nem tehetne eleget a vétkéért, még a legkisebbért sem, hiszen egész életével tartozik Teremtőjének. Mintha valóban egy óriási adósságcsapdában volnánk, mondja ez az erős kép. Egyedül Jézus Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, ő tud értünk eleget tenni, csak Ő fizetheti ki az adósságot – érvel Anselmus. Pontosan ezt teszi a kereszten, amikor az Atyának átadja magát: Isten végtelen kegyelme ekkor árad ki a bűnösökre, és még a legnagyobb adósságot is eltörli.

Bűnösből így leszel igaz. Szegényből gazdag. Gonoszból légy hát irgalmas is. Kezedben a legnagyobb kincs, ideje szétosztani a szegények között. A mai napon elhunyt rokonainkra, családtagjainkra gondolva, az úrvacsora vételére készülve, engedjünk el szívünkben minden tartozást holtak és élők iránt egyaránt.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, hála neked azért, hogy életed átadásával eltörölted minden adósságunkat! Kérünk, szabadíts meg minket a bűnök terhétől, amelyek lelkünket nyomják, akár mi tettük másokkal, akár mások tették velünk. Add, hogy ne követeljük másoktól az alázatot és a jóvátételt, hanem ha kapunk ilyet, azt ajándéknak tekintsük! Segíts nekünk, hogy mi is olyan irgalmasak és megbocsátóak legyünk egymás iránt, amilyen te vagy irántunk! Ámen

 

TLDR – avagy miért (ne) olvasnád a Bibliát?

Igehirdetés Medgyesegyházán és Csanádapácán Biblia-vasárnapon Mk 12,28-34 alapján

Kedves Testvérek!

Nem tudom, találkoztunk-e már a TLDR-jelenséggel? Ez a négybetűs mozaikszó, rövidítés egy angol nyelvű kifejezést takar: „too long, didn’t read”, azaz, „túl hosszú, nem olvastam el”. Ingerekkel, információkkal elárasztott világunkban a TLDR mindnyájunkra jellemző lehet. Ha meglátom, hogy egy szöveg egynél több oldal, vagy egy közösségi média bejegyzés esetén 2 bekezdésnél több, vagy a mondatok túl hosszúnak és bonyolultnak tűnnek, akkor bizony én is gyakran döntök úgy, hogy ezt a valamit nem fogom végigolvasni. Különösen, ha a megfogalmazás közhelyesnek tűnik, vagy az a gyanúm, hogy mesterséges intelligencia segítségével fogalmazták. Erre nem fogok időt szakítani. Mert véges. Mert drága. És minél idősebb vagyok, annál jobban meg kell gondolnom, hogy mire adom oda.

Ami engem a mai igében nagyon megfogott, az az, hogy arról tanúskodik, hogy a TLDR-jelenség nem újkeletű. Úgy látszik, már az ókorban is volt rá igény, hogy ne kelljen az EGÉSZ Bibliát, az összes szent iratot, de még az egész Tórát sem mindenkinek elolvasni, vagy legalább ne kelljen betartani. Valahogy ez az érzésünk, hogy kevesebb szabályt majd könnyebb lesz betartani, de ennél a pontnál én mindig arra szoktam gondolni, hogy az Éden kertjében csak egy szabály volt, és azt sem sikerült betartani. Szóval kevés sikerrel kecsegtet ez a vállalkozás, de valahogy mégis, Jézus korában is volt erre igény az írástudók körében, hogy fogalmazzuk meg a törvényt röviden, összefoglaló módon. Ha a saját konfirmációnkra visszaemlékszünk, ott is szó volt arról, hogy a törvény rövid összefoglalása a tízparancsolat. Erről már Jézus korában is konszenzus volt az írástudók között. Akinek még a tíz is sok lenne, azok számára Jézus kettő nagy parancsolatban foglalta össze a törvényt és a prófétai tanítást. Az Isten és a felebarát iránti szeretet parancsában.

Ezzel azt is mondja, hogy ha túl hosszúnak érzed, hogy elolvasd, vagy fejből megjegyezd, ez segít. Röviden összefoglalom, hogy mi a törvény lényege. Az írástudó válaszából arra következtethetünk, hogy ezt az összekapcsolást nemcsak Jézus tartotta fontosnak. Az írástudók, a rabbik soha nem kötözködnek Jézussal, amikor a Tóra e két parancsolatát összekapcsolja (eredetileg ugyanis két különböző helyen találhatóak, nem egymás mellett). Maximum az lehet a kérdés, amit Lukács írása szerinti történetben fel is tesz valaki, hogy „ki a felebarátom?” És Jézus inkább ebben radikális. Kiterjeszti a felebarát fogalmát, hogy az átlépje az etnikumok, a nemek, az életkorok határait. Sőt, Jézus még az ellenségekre is kiterjeszti ezt a fogalmat, és talán ez volt a keresztények differentia specificája sokáig.

Törvény és evangélium különbözősége

Luther Isten Igéjén belül éles különbséget tesz törvény és evangélium között. Óva int attól, hogy leegyszerűsítve azt gondoljuk, hogy az Ószövetség csupa törvény – hiszen hemzsegnek benne az ígéretek, az Úr iránti bizalomról és odaadásról szóló történetek és csodálatos költemények, a zsoltárok, nem is szólva az Eljövendőről szóló próféciákról. És persze azt sem szabad gondolnunk, hogy az Újszövetség csupa evangélium, gondoljunk csak a Hegyi Beszédre vagy az apostoli levelek intelmeire. Luther pedig az evangéliumnak ad elsőbbséget, viszont hangsúlyozza, hogy a törvény sincsen eltörölve, és arra is óriási szükség van. Ezért is kezdjük a Kátét a tízparancsolat magyarázatával. De a törvény nem azonos az evangéliummal, és nem is ugyanaz a szerepe. A törvény arról szól, amit nekünk, embereknek kéne tennünk, hogy Isten elfogadhasson bennünket, de tragikus módon egyikünk, még a legjobb ember sem képes tökéletesen eleget tenni a törvénynek.

Az evangélium rövid összefoglalása

Ha a törvénynek van ilyen TLDR-változata, ilyen rövid összefoglalása, akkor nyilván az evangéliumnak is van. És tényleg: dióhéj-evangéliumnak is nevezik azt az igeverset, amely egészen röviden foglalja össze, mit tett értünk Isten. János 3,16-ról van szó, szerintem sokan ezt is tudjuk fejből: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Talán nem véletlen, hogy amikor konfirmálunk, ezeket a rövid összefoglalásokat fejből megtanuljuk. Így velünk marad akkor is, ha nem jutunk hozzá a Szentíráshoz, vagy ha a demencia kikezdi az elménket.

A törvény és az evangélium úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a halálos betegség diagnózisa és az életmentő műtét. Nem tud megmenteni csak a törvény, még a szeretet parancsolata sem. Mert amikor a parancsolatban odaérek, hogy „teljes”, minden alkalommal rá kell, hogy döbbenjek, hogy mennyi mindenen kell Istennek osztoznia a szívemen. Az emberi szív, ahogy Kálvin mondja, egy bálványgyártó műhely. Új és új pót-isteneket talál ki magának, és az egy igaz Isten helyett abba akarja vetni a bizodalmát, vagy éppen attól a másik istenségtől retteg. És vajon szeretem-e felebarátomat úgy, mint magamat? Nem találok-e ki mindenféle önigazolást, hogy miért nem kell nekem szeretnem a másik embert? Szeretem-e egyáltalán önmagamat, vagy önmagam körül forgok azzal, hogy kárhoztatom magamat?

Az evangélium rövid összefoglalása is a szeretetről szól, de nem az ember szeretetéről Isten és a felebarát iránt, hanem Isten szeretetéről az ember iránt. Mivel Isten ÍGY szerette a világot, és benne engem, ezért felszabadulhatok arra, az Ő szeretetét elfogadva, hogy én is szeressem magamat és a felebarátomat is. Nem akármilyen módja volt ennek a szeretetkinyilvánításnak. Isten nem egy képeslapot küldött karácsony alkalmából. Nem felhívott minket, hogy felköszöntsön a névnapunkon, hanem egyszülött Fiát adta. A legértékesebbet, legdrágábbat. Ennek az odaadásnak a végső állomása a kereszt volt, és a kínhalál. De miket beszélek, mégsem a végső állomás volt, mert Isten szeretete a halált is legyőzte. Keresztülment a halálon, és a halálnak bizony, torkán akadt az Isten Fia. Ezt nem emberek találták ki, mert ember ilyen sztorit soha nem tudna kitalálni. Innen kiindulva, már elkezdhetjük dadogva, töredékesen dicsérni és szeretni Istent.

Persze okkal merülhet föl a kérdés, hogy ha ilyen röviden is össze tudjuk foglalni Isten Igéjét, akkor mi szükség van arra, hogy ezt a hosszú és – valljuk be, sokszor érthetetlen és unalmasnak tűnő – könyvgyűjteményt elolvassuk? Mit nyerünk vele?

Hát nem is tudom, ha elolvasom a szerelmesem rövid szöveges üzenetét arról, hogy mennyire szeret, én ezzel nem elégszem meg, hanem vágyom arra, hogy még többet olvassak tőle, még jobban megismerjem. Sőt, találkozni akarok majd vele.

Amikor elballagtam, az osztályfőnökünk mindannyiunknak adott egy papírt, amelyen egy apa jótanácsai voltak a fia számára, amikor az egyetemre ment. Volt közte egy olyan tanács, ami nagyon szíven ütött: Szánj rá egy évet, és elejétől a végéig olvasd el a Bibliát! A tanácsok többsége inkább életvezetési és kapcsolati tanács volt (pl. hogy ne vegyél fel hitelt vagy hívd fel édesanyádat), de ez az apa nagyon fontosnak tartotta, hogy megossza a fiával a bibliaolvasás élményét.

Egyetemista éveim alatt én is részt vettem egy – nem is egy, hanem két éves – bibliaolvasó programban. Nemcsak kijelölt szakaszokkal, hanem kommentárokkal és kérdésekkel is segítették az ige tanulmányozását. Közben rájöttem arra is, miért akadt meg korábban minden bibliaolvasó projektem, nem tudtam mit kezdeni a nehezebben érthető, fogósabb szövegekkel. Szükség volt rá, hogy előbb hitre jussak. Ugyanakkor a Biblia olvasása is elvezethet a hithez sokakat. 42 éves vagyok, és van néhány dolog az életemben, aminél talán már bánok, hogy időt áldoztam rá: de ezt a két évet, amikor az egész Bibliát elolvastam SOHA nem fogom megbánni. Nagyon megszerettem az igét, és megszerettem azokat a természetes intelligenciákat is, akik írták. A próféták és az apostolok barátaim és beszélgetőtársaim lettek. Kérdéseik és dilemmáik az én kérdéseimmel és dilemmáimmal találkoztak. A Szentírás mögött és fölött azonban van egy természetfeletti intelligencia is: Isten, aki ezeket az írásokat ihlette Szentlelke által. Ugyanez a Szentlélek siet a segítségünkre ma is, hogy ne csak megértsük, ne csak átérezzük, ami a bibliai szövegekben van, hanem Jézus Krisztussal találkozzunk, és legyünk az Ő tanítványaivá. Azért imádkozom, hogy mindannyian, akik a mai napon hallgatjuk az igét, így tekintsünk a Szentírásra: páratlan és egyedülálló találkozási lehetőség, hogy megismerjem és megszeressem azt az Istent, aki ÍGY szeret engem.

Imádkozzunk! Örökkévaló Isten, te úgy határoztál, hogy leleplezed előttünk, emberek előtt önmagadat. Nem hagytad homályban a kilétedet, hanem embereket hívtál el, hogy igédet közvetítsék embertársaik felé. Amikor pedig eljött az idő, elküldted a nagybetűs Igét, Fiadat, Jézus Krisztust is, hogy benne egyértelművé tedd a világ iránti szeretetedet és elköteleződésedet. Köszönjük a te felénk fordulásodat! Add, hogy mi is nyitottsággal, kíváncsian, hittel és előítélet nélkül forgassuk a te igédet, hadd legyen mindennapi kenyerünkké, nem a puszta szavak, hanem akire a szavak mutatnak: Jézus Krisztus. Ámen

Felruházva

 Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Mt 22,1-14alapján

Szeretett Testvéreim!

Az esküvő nagy ünnep, rengeteg előkészületet követel, még egy szerény ünneplés is. Oda szoktunk figyelni a meghívókra, az étkezésre, a zenére és nem utolsósorban a ruhákra. Az ókorban mindez fokozottan igaz volt. Jézus példázatában a király gondosan készül fia lakodalmára. A szolgák személyesen közvetítik a meghívást. A meghívottak visszautasítják. Jézus példázatai mögé mindig oda kell képzelnünk az ókori mediterrán társadalom becsület-szégyen tengelyen mozgó kultúráját. Jézus ezekkel a képekkel tanítja a hallgatóságot, jelen esetben a jeruzsálemi főpapok csapatát, akik már összeesküdtek ellene. Máté evangéliumában a királyi menyegző abba a példázatcsokorba illeszkedik, amelyben valaki(k) mindig visszautasítja az Isten akaratának teljesítését. A két testvér közül az egyik, vagy a gonosz szőlőművesek, akik megölik a gazda fiát ahelyett, hogy megadnák neki a részt a termésből.

A király haragja így már érthetőbb: elképzelhetetlenül nagy tiszteletlenség nem törődni a patrónus meghívásával. És mi a helyzet a menyegzői ruhával? Hiszen ez az, ami igazán nyugtalanító számunkra. Ez az ember egyszer már bejutott a menyegzőre: a szolgák behívták. Hogy lehet, hogy még sincs itt helye? Miért követeli a király a menyegzői ruhát?

A válaszhoz közelebb juthatunk, ha megértjük, hogy ezekre a királyi lakomákra általában nem a saját ruhájukban mentek az emberek az ókorban. A király megfelelő minőségű, általában fehér színű egyenöltözetet biztosított gazdagok és szegények számára egyaránt. Amikor az emberek ezt felöltötték, eltűntek a társadalmi különbségek, és mindenkin csak az látszott, hogy a meghívó úr jóakaratából, kegyelméből lehetnek ott. Az, hogy a példázatbeli hipotetikus emberünkön nincsen ez a bizonyos vendéglátótól kapott ruha, azt jelenti, hogy az ő tiszteletlensége ugyanolyan súlyos, mint azoké, akik eleve visszautasították a meghívást. A saját közönséges ruhájában lévő embernek nincs is kifogása, talán azt hitte, megfelel az öltözete a dress code-nak? Talán remélte, hogy nem fog majd feltűnni, hogy ő kilóg? Vagy nem tudta, hol van? Hallgatása ítéli el őt. Apám mindig úgy prédikált erről az igéről, hogy ilyenkor kellene felkiáltani: „de én ismerem a vőlegényt, tőle kapok menyegzői ruhát”.

Carolyn Hyde dicsőítő dala a Jelenések 19,6-9 alapján

A Bibliában, Isten Országának a végső valóságát gyakran ábrázolják úgy, mint egy menyegzőt. A Jelenések könyve egyenesen a Bárány menyegzőjéről beszél, ahol a menyasszony – vagyis a hívők közössége, az egyház – fog felöltözni „fényes, tiszta gyolcsba”, amely az Istentől adatik neki. A ruha motívuma is gyakran előkerül a Szentírás utolsó könyvében. A ruha, amely a Bárány vérében megmosva lesz fehérré, és amelyet Jézustól kell kérnünk, hogy eltakarjuk vele saját meztelenségünket (Jel 3,18). Tehát a ruha valami olyan külső igazság, amelyet nem emberektől, nem is önmagunktól, hanem magától Istentől kapunk. Ő az, aki felruház bennünket. Isten az, aki megigazít bennünket, így leszünk méltóak az Ő országára.

Az új ruha persze új méltóságot, új identitást és új életet is jelent. A frissen megkeresztelt felnőttek az ókori Milánóban húsvét vasárnap és húsvét nyolcada, az ún. fehérvasárnap között ebben a fehér ruhában jártak a hétköznapokban is. Mindenki látta rajtuk, hogy ők most már keresztények.

Persze ez az egész csak egy külső kép. Emberek vagyunk. Nem látunk bele egymás szívébe, veséjébe. Olyanok vagyunk mint a viselkedéselemző pszichológusok: a külső cselekedetek alapján próbálunk valamit következtetni a belső folyamatokra. Aztán meglepődünk, ha a jól működőnek hitt elméleteinket cáfolja valami. Az ember összetett. Isten képmása. Talán valaki különösen méltatlannak látszik, vagy rossz embernek tűnik. Vagy egyszerűen csak kényelmetlen számunkra. Mégis ott látjuk a meghívottak között. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem mi vagyunk a házigazda. Nem mi döntjük el, kinek van joga itt lenni és kinek nem. Nem vagyunk kontrollban. Méricskélhetünk, hogy ki tűnik méltónak, ki nem, de még az utolsó mozzanatnál sem ember, aki dönt. A király attól király, hogy ő uralkodik. Köszöni szépen, nem szorul rá a mi tanácsunkra vagy ítéletünkre.

A kérdés, amit magunknak fel kell tennünk, inkább az, mit válaszolok én Istennek? Mit teszek akkor, ha nekem mondja azt, hogy valami nem stimmel? Mi van, ha nekem szól az apostoli vagy jézusi intés? Hagyom-e, hogy Jézus engem is provokáljon a szavával, akár ezzel a példázattal is? Mert Jézus szava soha nem hagy a komfortzónánkban ejtőzni. Kihívást intéz hozzánk. Sokan vannak az elhívottak/kihívottak, de kevesen a választottak. Ezek a szavak nem túl megnyugtatóak. Nagyon jól esne egy olyan teológiainak tűnő választ adni rá, ahol megint nálunk van a kontroll. Például, hogy aki a megtérés után már tényleg nagyon jó kereszténynek tűnik az emberek szemében is, az biztosan ki van választva. Aki rendszeresen jár templomba, ha nem is minden héten, de legalább havonta egyszer csak kiszorítja a 168 órából azt az egyet, az már biztosan ki van választva (hát már olyan kevesen járunk templomba itt, Európában, hogy ez a kevés ember már csak mind ki van választva, nem?)

Az evangélikus válasz az, hogy aki ki van választva, az Krisztusban van kiválasztva. Nem önmagadért. Nem azért, mert megtérés előtt vagy után valamilyen erkölcsi színvonalon álltál, vagy éppen bármilyen színvonalat alulmúlni látszottál. Nem is azért, mert szabályszerűen tértél meg vagy a megfelelő dogmákban hiszel. Nem azért mert hibátlan vagy, esetleg minden szavad megkérdőjelezhetetlen. Nem azért, mert templomba jársz. Nem azért, mert szolgálsz. Nem azért, amit letettél az asztalra. Krisztusért és Krisztusban vagy kiválasztva. Ezért Krisztust keresd, őhozzá menekülj, ha úgy érzed, távoli az Isten. Ne a saját igazságodban tetszelegj, hanem Krisztust öltsd magadra! Ne a saját kiválasztottságodban bízz, hanem Jézus Krisztusban! Mert Jézus Krisztus nem akármilyen jegyajándékkal jegyzett el minket magának, mint menyasszonyt. A kereszten meztelenre vetkőzött, úgy nézett ki, mintha egy bűnös volna. Mi pedig az Ő igazságának a ruháját öltöttük magunkra.

Imádkozzunk! Urunk, add, hogy felismerjük, hogy nélküled meztelenek vagyunk, és minden igazságunk csak olyan, mint a szennyes ruha, de veled a te dicsőséged és méltóságod palástjába öltözhetünk. Add, hogy hálával tudjunk élni ezzel, és egymás megítélgetése vagy a saját igazságunk hangoztatása helyett Rád nézzünk, aki értünk adtad magadat! Ámen 

„Kelj fel és járj!”

 

Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Mt 9,1-8 alapján

Kedves Testvérek!

Gyakran szoktam arra gondolni, hogy akik régen éltek, azoknak az élete fizikailag nehezebb volt ugyan a miénknél, mégis jóval egyszerűbb. Elektronikus eszközök, automatizált fűtés, gépesítés nélkül az ember sokkal több fizikai munkát, benne nehéz fizikai munkát is végzett. Az élet mégis sokkal egyszerűbb volt, mert kevesebb információ, lassabb közlekedés és kevesebb ember között mégis talán könnyebb feladat volt a lényegi dolgokkal foglalkozni. Ma az életünk talán kényelmesebbnek tűnik fizikailag, az életünket, sőt az egészségesen, aktívan töltött éveink számát is hosszabbítgathatjuk (vagy legalább ez az illúziónk), de az életünk közben sokkal összetettebb, bonyolultabb és hajszoltabb lett. Ezért nem vagyunk kevésbé fáradtak, kiégettek, ugyanolyan gyakran érezzük magunkat bénultnak és tehetetlennek mint a régiek, vagy talán még gyakrabban.

Ez a mai történetünk mindhárom szinoptikus evangéliumban – Máté mellett tehát Márknál és Lukácsnál is – szerepel. Talán ismerősebb a Márk írása szerinti hosszabb leírás, ahol a gyógyítás mellett nagyobb hangsúly esik a bénát hordozó és a háztetőt kibontó barátok hitére vagy az írástudók teológiai hőzöngésére: „Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” Máté leírása ehhez képest rövid, tömör és egészen szikár. Úgy látom, hogy a hangsúly nála teljesen a bűnbocsánatra kerül át, amit az is megerősít, hogy ezután az evangéliumban maga az evangélista, Máté apostol elhívásának története következik, amelynek kapcsán Jézus szintén a bűnbocsánatról ad tanítást a zúgolódóknak.

Grafika: Kelemen-Czakó Rita; Forrás: kateteka.hu

A történetünknek két síkja van, mint általában a gyógyítástörténeteknek. Van egy látható, fizikai, testi sík, amelyben egy bénult ember fekszik egy hordágyon. Tehetetlen, kiszolgáltatott. Magától nem is tud Jézushoz jönni: hozni kell. Azért hozzák Jézushoz a társak, mert hiszik, hogy Jézus képes meggyógyítani. És van egy leki, spirituális síkja is a történetnek. Jézus rávilágít arra, hogy a jól látható, kezelendő probléma mögött van egy mélyebb, gyökérbaj is: a bűn. Nem az ember konkrét, személyes vétkei okozzák a közvetlen fizikai bajt. Jézus többször rávilágít arra, hogy nincs karma, vagyis nincs közvetlen összefüggés az ember személyes vétkei és a fizikai állapota között. Inkább a bűn általában adja azt a sötét tónust, ami miatt az emberi élet egy film noir-ra emlékeztet.

Ez a történet Máténál elsősorban nem arról szól, hogy az emberek mit gondolnak arról, hogy mekkorát vétettél, vagy hogy meg lehet-e neked bocsátani. Isten ugyanis eldöntötte, hogy meg akar bocsátani, és Jézust küldte hozzánk. Mert őáltala és őbenne velünk az Isten. Amikor érzékeljük azt, hogy Isten közelít hozzánk, akkor persze ránk törhet az az érzés, amit imposztor-szindrómának is szoktak nevezni: én erre méltatlan, érdemtelen vagyok, nem tettem le semmit az asztalra, előbb-utóbb rá fog jönni mindenki, hogy csaló vagyok. Ez pedig megbéníthat minket. Hiába halljuk, hogy „bízzál fiam/lányom, megbocsáttattak bűneid”, nem hisszük el. Isten hatalma Jézusban azonban gyógyulást és új életet is ad.

Az írástudók nagyon jól tudják a hivatalos teológiát, és ha Jézust valójában nem az Atya küldte volna, akkor itt valóban káromlást szólna. Csak Isten a Bíró, ezért minden bűnömre csak ő adhat bocsánatot. Jézus azonban ezt deklarálja, kihirdeti az embernek, anélkül, hogy a jeruzsálemi templomban átesne a rituális vétekáldozaton. Jézust azonban az Atya küldte, és ő ezeket a szavakat, a feloldozás szavait nem a levegőbe mondja. Jézus ugyanis a bűnbocsánat jogát, úgy is szoktuk mondani, kicsit teológiaibb nyelven, hogy a „kulcsok hatalmát” a kereszt által elpecsételve kapta meg az Atyától.

Mi, emberek, papok és lelkészek valóban érdemtelenek vagyunk. Amikor mi a bűnbocsánat igéit hirdetjük, akkor nem a magunk igazságából, erkölcsi ítéletéből szólalunk meg. A bocsánatot azért hirdetjük, mert Jézus ezzel bízott meg és hatalmazott fel, mint tanítványait. Nem a pap vagy a lelkész erkölcsi nívója dönti el, hogy a feloldozás érvényes-e vagy nem. A rossz életű, hiteltelen pap vagy lelkész által közvetített szentség is érvényes és valóságos, mert ezek Isten döntésén alapulnak. A bocsánatot a lelkész önmagának, sőt, először önmagának hirdeti. Én is rászorulok, ezt nem szabad elfelejtenem. Galgagután (Nógrád megye), ahol édesapám több évig szolgált, az a szokás, hogy a lelkész vesz először úrvacsorát, egy külön erre a célra rendszeresített kis térdeplőn, amit az oltár alatt tartanak. Én is rászorulok Isten irgalmára – üzeni ez a mozdulat.

Mi emberek olyan gyakran úgy viselkedünk, mint ennek a történetnek az írástudói. Jól tudjuk a törvényt, a szabályt, úgy érezzük, hogy magasabb erkölcsi nívón állunk, mint az embertársunk, és ebből a pozícióból akarjuk őt megítélni. Jézustól azonban nem erre kaptuk a felhatalmazást. Miért akarunk egymásra bilincseket rakni, ahelyett, hogy leoldanánk a bűnösen felrakott bilincseket? Miért akarjuk elnyiszálni egymás inait, levágni egymás testrészeit, ahelyett, hogy felsegítenénk egymást az elesettségből, meggyógyítanánk egymást a bénultságból?

Inkább kövessük Jézust, aki az egyszerű, de nehéz útra szólít minket. Arra, hogy mondjuk ki Isten felhatalmazásával a feloldozás és a gyógyítás igéit. Mert az evangélium nagyon egyszerű, és éppen ezért olyan nehéz az evangélium szerint élni. Mi a könnyű és bonyolult utat választjuk, mert azon több kontrollt érzékelünk. Az evangélium útján végül egyedül Isten bizonyul szentnek, és egyedül neki lesz igaza. Mi pedig az Ő szentségéből és igazságából élő, részesedő koldusok.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Te azért jöttél, hogy hirdesd az Úr bocsánatát, és hogy újra bizalomra hívj bennünket az Atyához. Köszönjük, hogy nemcsak fizikai bajainkból gyógyítasz meg, hanem a lelkünket is gondozod. Kérünk, hadd higgyük el neked, hogy van hatalmad megbocsátani, még azt is, amit az emberek megbocsáthatatlannak érzékelnek. Add nekünk is a feloldozás és gyógyítás szavait, hogy a körülöttünk élő embereknek ezekkel tudjunk szolgálni! Ámen

Egység és békesség

 

Igehirdetés Gyomán szeptember 27-én Ef 4,1-6 alapján

„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett és mindenek által és mindenekben.”

Kedves testvéreim, kicsik és nagyok!

Több ünnep apropóján vagyunk ma együtt. Mai istentiszteletünkön szeretnénk hálát adni a teremtésért, különösen azért, hogy Isten táplálékul ad nekünk ma is zöldségeket, gyümölcsöket, a földnek mindenféle termését. A tanévet vagy nevelési évet is többen közülünk elkezdték nemrég. Van, aki már középső csoportos, van, aki a bölcsődét kezdi, van, aki az iskolát. És vagyunk itt néhányan, akik tanítóként, óvodapedagógusként vagy tanárként vagyunk az iskola kötelékében.

Szeretnénk köszönteni azokat is, akik szeptemberben születtek. De akik szeptemberben születtek, azoknak az élete már jóval korábban, az előző év decemberében kezdődött, amikor Isten megteremtett benneteket édesanyátok pocakjában. Talán még nem is tudtak rólatok, de már a családotokkal karácsonyoztatok abban az évben, elrejtve a sötét melegben. Csak Isten látott titeket. De Isten, mindannyiunk mennyei Édesapja, látott titeket.

A gyomai evangélikus templom oltára szüreti hálaadás alkalmából feldíszítve

Múlt héten már említettem, hogy ez a levél, amelyből a mai igénk van – az efezusi levél – börtönben íródott. Pál apostol fogságban, szenvedések közepette fogalmazza ezeket a sorokat. Mégsem düh vagy elégedetlenség árad a soraiból, hanem a hála. Hálás, hogy még megvan az élete, hogy Isten gondot visel róla, de leginkább azért, hogy a Lélek által megvan a szabadsága – még a rácsok között is. Ezért arra buzdítja a levele olvasóit is, hogy legyenek hálásak. Tekintsenek ajándékként mindarra, amit kaptak. És fogadják el – fogadjuk el ajándékként egymást is.

Ebből a sok buzdításból most egyet szeretnék kiemelni: „igyekezzetek megtartani a Lélek egységét, a békesség kötelékével.” Nem tudom, nektek mi jut eszetekbe a kötelék szóról, de nekem olyan szavak ugranak be, mint: kötelesség, iskolaköteles, óvodaköteles. Pedig a kötelék az is, ami a szeretteinkkel összeköt. A kötődés is kötelék. Áldott kötelék. Kötelék az is, amelyben a katonák vonulnak az ellenség ellen – például a római legionáriusok, Pál apostol korában, mintegy 2000 évvel ezelőtt, teknősalakzatban vonultak, ami egy nagyon szoros, egyben biztonságot adó alakzat volt. Pál viszont a békesség kötelékéről beszél. Ne a háborúskodás, ne a konfliktus, a harc tartson össze, hanem a béke. Nem kell magunkra fegyelmezett egységet parancsolnunk, de őriznünk kell azt az egységet, amelyet Isten Lelke teremt közöttünk.

Minket is sok minden összeköt most. Egységben vagyunk, leginkább azért, mert egy a mennyei Atyánk. Mi pedig mindannyian az Ő gyermekei vagyunk, az Ő gyermekei lehetünk. Ezért amikor nem vagyunk együtt testileg, például amikor apa és anya dolgozni megy, és te ott maradsz nélkülük az iskolában vagy az óvodában, a Lélek által akkor is egyek vagyunk. A szeretet és a békesség, amely Isten ajándéka, akkor is összeköt bennünket. Amikor pedig elérkezik az ünnep, például a vasárnap vagy a karácsony vagy a húsvét, akkor boldogan vagyunk együtt többet testben is.

Ez azt is jelenti, hogy ha valami hiányzik nekem, vagy szeretnék valamit kérni, akkor is elmondhatom ezt a másiknak. Ő pedig meghallgat. És én is meghallgatom őt. Ezt is jelenti az egység és a békesség őrzése.

A mennyei Atya nemcsak az én apukám, hanem a MI Atyánk. Testvéreim vannak. Isten nagy családjában senki sem egyke. És tágabb értelemben nem csak az embertársaim a testvéreim, hanem – ahogy egy indián mondás tartja – „mitakuje ojasin”, azaz minden a rokonom. Vannak növényi és állati teremtménytársaink, akik az élet nagy kalandjának meghívottai itt, a Földön velünk együtt. Őket is őriznünk kell, gondviselő, jó gazdái kell, hogy legyünk a közös otthonunknak. Isten ugyanis ránk bízta, az emberek kapták azt a különleges megbízatást, hogy Isten képmásaiként őrizzük és műveljük a földet, ezt a csodálatos kertet. Vigyázzunk rá, felelős döntésekkel, mértékletes fogyasztással, tudatos jelenléttel. Pusztítás helyett az életet szolgáljuk. Az életet, amely a legnagyobb ajándék. Adjunk hálát érte, és kérjük az Élet Urát, hogy őt szolgáljuk és imádjuk egész életünkben.

Imádkozzunk!

Szerető mennyei Édesatyánk! Köszönjük, hogy életet adtál nekünk. Köszönjük, hogy a családunkra bíztál. Köszönjük, hogy gondunkat viseled, ahogyan az egész teremtett világ rendjét őrzöd. Kérünk, segíts nekünk, hogy méltó módon viseljük a te képmásodat! Add, hogy azzal a gondviselő szeretettel forduljunk teremtménytársainkhoz, amivel te fordulsz hozzánk. Köszönjük, hogy Jézus által mi is gyermekeid, egymásnak pedig testvérei lehetünk. Add közénk a Lélek egységét, a békesség kötelékét! Ámen

Társaink a teremtettségben: az állatok

 Lelkes ünnep igehirdetés Mt 6,11 alapján október 4-én, az állatok világnapján

Jézus mondja és biztat, hogy mi is mondjuk: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”

Kedves Testvérek!

Különös kezdeményezés a mai istentiszteletünk. Magyarországon – úgy tudjuk -  még nem volt példa rá, hogy olyan istentiszteletet hirdettek volna, ahová kedvenceik is elkísérhetik a gazdikat. Pedig a háziállatok (különösen a kutyák és a macskák, de ide sorolhatjuk a lovakat is) évszázadok vagy akár évezredek óta társai az embernek. A Szentírás hangsúlyozza, hogy az állatok nem vehetik át az istenség szerepét az ember életében (2Móz 20,4), de nagyon fontos szerepet tulajdonít nekik, és védi is őket. A Biblia tiltja, hogy egy állatot kínozzanak vagy agyondolgoztassanak (pl.2Móz 23,12). Isten nem nézi jó szemmel a mértéktelen fogyasztást, ami az állatokat veszélyeztetné. Az állatokról ugyanúgy gondoskodni kell, biztosítva számukra az elegendő mozgást, élelmet és pihenést, mint az emberekről.

Assisi Ferenc szobra Pécsen, amint a galamboknak prédikál

A 800 éve elhunyt Assisi Ferenc nem csupán azt változtatta meg az egyházban, ahogyan a szegényekre gondolunk, hanem az állatokhoz és minden teremtményhez való viszonyban is újat hozott. Éppen ezért tették az állatok világnapját  az ő „mennyei születésnapjára”, október 4-ére. A szentek ünnepei ugyanis nem a földi születésnapjukon, hanem a haláluk napján vannak. Egyetemi városomban, Pécsen, a Ferencesek utcájának az elején van egy szobor, ahol Szent Ferencet úgy ábrázolják, amint éppen a galamboknak prédikál. Ő ugyanis szó szerint vette Jézusnak azt a parancsát, hogy „hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). De sok más legenda is őrzi Ferencnek az állatokhoz fűződő különleges viszonyát. Az ő lelkisége alapozta meg azt, hogy a spirituális életünk fontos kísérőiként tekintünk ma a fákra, a csillagokra, a teremtett világ szépségeire.

Mai igénk, a Teremtés Hetének lezárásaként hálaadásra és egyben kérésre indít. Szinte mindenki ismeri a Jézustól tanult imádságot, a Miatyánkot, amelynek középső, negyedik kérése a hétből a mai igénk: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Az ima, amelyet Jézus tanít, kérő ima. Arra biztat, hogy kérjük Istentől mindazt, ami javunkat szolgálja. Az első három kérés Istennel kapcsolatos: szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod. A negyedik kérés az emberre és a földi élethez szükséges dolgokra irányítja a figyelmünket. A „kenyér” szó ugyanis Luther Márton magyarázatában nem csupán az élelmiszer, hanem mindaz, amire az élethez szükségünk van (jó időjárás, ruha, munka, jó szomszédok, de még a jó kormányzatot is ide sorolja Luther). Jézus arra tanít, hogy aggodalmaskodás és lefelé nézés helyett tekintsünk fölfelé – hiszen az ember görög neve, az antroposz, ezt jelenti – és hálát adva kérjük Istentől mindazt, ami kell.

Isten azonban a javakat nemcsak azért adja az embernek, hogy megtartsa önmagának. A kenyér mindig a MI kenyerünk. Sohasem az enyém. Ez a kenyér mindig közös, meg kell osztanom másokkal. Meg kell osztanom a családommal, a rám bízottakkal, a rászorulókkal. És igen, a rám bízott, velem élő állati teremtménytársaimmal is. Isten gondviselésének ugyanis mi, emberek vagyunk az eszközei. Hallottuk Mózes első könyvéből a lekciónkban, hogy a teremtésben Isten rábízza az emberre az állatokat. Hatalmunk alá vannak vetve, de nem azért, hogy hatalmaskodjunk rajtuk. Az állat nem eszköz, és nem tárgy. Az állat élőlény. „Lelkes állat”-mondja a régi magyar nyelv, animalis – mondja a latin, amiben benne van az anima, az érző lélekre utaló szó.

Józanul és felelősen kell tehát bánnunk velük. Aki sokat élt már társállattal, pontosan tudja, hogy milyen mély lelki kötődés alakulhat ki velük. Luthernek volt egy kutyája, akit nagyon szeretett, Tölpel névre hallgatott, és Luther odáig ment a kutyával példálózásban, hogy őt hozta jó példaként az imádkozáshoz: „Bárcsak én úgy tudnék imádkozni (értsd: olyan kitartóan), ahogy ez a kutya nézi a húst.” Bár az állatoknak a keresztény teológia hagyományosan nem tulajdonít spirituszt, azaz szellemi lelket, amelyen keresztül közvetlenül tudnának kommunikálni Istennel, több teológus arról beszél, hogy amikor Isten újjáteremti a világot az idők végén, annak az állatok is részesei, kedvezményezettjei lesznek.

Az ember Isten képmására lett teremtve. Ez két dolgot jelent. Egyrészt mi is a teremtés részei vagyunk. Teremtmények vagyunk. Másrészt mi vagyunk azok a teremtmények, akik Isten képviselői, képmásának hordozói vagyunk a világban. Feladatunk, mandátumunk, hogy Isten akaratát megvalósítsuk a világban, gondoskodjunk a teremtett világról, helyesen éljünk a teremtményekkel és egyedül Istent imádjuk. Talán nem kell részleteznem, hogy ebben az ember csúfosan elbukott és elbukik ma is. Nem gondoskodunk jól, visszaélünk, sokszor kínokat okozunk és pusztítunk magunk körül. Növényeknek, állatoknak és embertársaknak is. Isten azonban kész megbocsátani és megszabadítani abból is, amit elrontottunk vagy elmulasztottunk.

Ezért lett ő maga emberré Jézus Krisztusban. Hogy új életet adjon nekünk a hit által. Hogy ne csak a földi, mindennapi kenyeret adja meg, hanem a lelki, mennyei kenyeret is. Jézus mondja önmagára, a saját testére, hogy mennyei kenyér, amely által az Atya örök életet ad a világnak. Ezt az ajándékot ünnepeljük az úrvacsorában. Isten annyira szeretett minket, hogy a saját Fiát adta értünk a kereszten, hogy halála és feltámadása által bocsánatot és új életet nyerjünk.

Nem vagyunk bezárva az elrontott dolgainkba. Isten megszabadított. Új alapokra helyezhetjük az életünket, arra, amit Jézus mond. A mai ünnepen adjunk hálát azért, hogy tudatosíthatjuk: a mindennapi betevő nem csupán arról szól, hogy mi gürcölünk és aggódunk, hanem Istentől jön. Tőle kérjük, neki adjunk hálát és adjuk tovább mindazoknak, akiket ránk bízott.

Imádkozzunk! Urunk, hála, hogy te táplálsz, napról napra szüntelen. Áldva légy, hogy minden új nap új öröm, új kegyelem. De a szívünk vágyakozva azért sóhajt tefeléd, engedd, Jézus, megízlelnünk örök élet kenyerét. (Evangélikus Énekeskönyv 71.sz. énekének szövege) Ámen