A törvény pedagógus

 

Textus: Gal 3, 23-29

„Akarsz megtanulni úszni, fiú?” „Akarok” – erre a válaszra Barbus belöki az ifjú rómait, Minutust a vízbe. Ezután az apa őt választja a fia nevelőjéül. Így kezdődik Mika Waltari finn írónak Az emberiség ellenségei című regénye, amely az apostolok korában játszódik.

Gyülekezeteinkben többen vannak/voltak pedagógusok. Mai igénkben is egy pedagógusról van szó. Ez a pedagógus a törvény. Pál apostolnak a Galatákhoz írott levele fő témája, hogy nem a törvény cselekvése, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által fogad el minket Isten igaz embernek. Ez a tétel az evangélikus keresztyén hit központi tétele, így talán nem véletlen, hogy a karácsony utáni vasárnap mellett az új esztendő első napján is éppen ebből a levélből származik alapigénk.

Pál itt egy olyan képpel igyekszik megvilágítani a törvény szerepét, ami kulturálisan ismét kissé távolabb van tőlünk. A törvényt paidagogosz-nak, vagyis nevelőnek (paidion=gyermek; agó= vezetni, kísérni; gyermekvezető-nek) nevezi. Természetesen ma is vannak pedagógusok, de az ókori nevelők státusza egészen más volt. Gyakran a rabszolgák közül kerültek ki. Műveltebb, sokszor külföldi, több nyelvet beszélő, olvasni tudó- de rabszolga státuszú emberek voltak ők. A növendék alá volt vetve hatalmuknak, amíg kiskorú volt, de amikor elérte a nagykorúságot, ő lett a nevelő ura. Alighanem ezt a tényt fejben tartva gondoskodtak a nevelők növendékeik előmeneteléről és jóllétéről. Többen közülük a nagykorú növendék házában kiemelt helyet kaptak, hála és tisztelet is övezhette őket, akár még az is megtörténhetett, hogy az úr a saját gyermekei nevelését is a saját egykori nevelőjére bízta. Még fel is szabadíthatták őket. Egy dolog viszont nem állt vissza: a nagykorúsággal az úr egyszer s mindenkorra kikerült a nevelő hatalma alól, soha többé nem volt köteles engedelmeskedni a parancsainak.

Pál azt mondja, hogy körülbelül így kell elképzelnünk a törvény – bár Isten szent törvénye – és a Krisztusban való hit szerepe közti különbséget. A törvény kicsit úgy van ebben az igeszakaszban ábrázolva, mint egy javítóintézeti nevelő. A törvény – mondja Pál – egybezárva őrzött minket. Nem tudott minket kiengedni a bűn börtönéből. Egész egyszerűen azért, mert a törvény erre nem alkalmas, nem ez a szerepe. Mintha maga is szolga volna, nem tud szabadító lenni. És ha körbenézünk a világban, valóban ezt tapasztaljuk. Minden vallásban és kultúrában találunk erkölcsi nagyságokat, akik az emberi moralitás legmagasabb fokát érték el. Mahatma Gandhi, a dalai láma, Teréz anya. De még ezek a kitűnő emberek sem képesek maradéktalanul eleget tenni az erkölcsi törvényeknek. Kitűnnek az átlagemberek közül, de közel sem tökéletesek – és ezt egyébként magukról is tudják. A szabályok, erkölcsi alapelvek és a legmagasabb fokú etikai cselekvés nem képesek az embert szabaddá tenni.

Ma Jézus Krisztus urunk nevenapja van. A nyolcadik napon ugyanis, amikor Mózes törvénye szerint körülmetélték őt, a Jézus nevet kapta. Ez a név azt jelenti JHVH megszabadít/szabadulás. Ez egyébként Jézus korában nem volt egy kifejezetten ritka név. Az Ószövetségben Józsué, az Újszövetségben néhány kisebb jelentőségű szereplő az apostoli levelekben ugyanezt a nevet viseli. Viszont egyedül a Názáreti Jézus neve árulkodik az ő küldetéséről. Máté evangéliumában azt mondja az angyal Józsefnek álmában, hogy azért kell az újszülöttet Jézusnak nevezni, „mert ő szabadítja meg népét bűneiből”. Jézus Krisztus a Szabadító. Ő nyitja ki a zárka ajtaját, Ő ereszt szabadon. Nem a törvény: ő csak a javítós nevelő volt. De szabadságot, cselekvőképességet nem tőle kapunk, nem is kaphatunk tőle. Csakis Jézustól.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a törvény rossz lenne, vagy hogy ne lenne alkalmas semmire. Hiszen nemsokára hallani fogjuk Isten tíz parancsolatát, amit a Sínai-hegyen Mózesnek adott, valamint Krisztus urunk kettős szeretetparancsát, amelyben összefoglalja a teljes ószövetségi törvényt és a próféták tanítását. De milyen kontextusban halljuk? Úgy mint a gyónást bevezető lekciót. Isten törvénye számunkra gyónási tükör, amelybe belenézve szembesülünk azzal, hogy mennyire nem vagyunk tökéletesek. Amikor azonban a feloldozás szavait halljuk, ott nem arra hivatkozunk, hogy bocsásson meg nekünk Isten, mert olyan jól megtartottuk a törvény többi részét, azon kívül, amit nem. Ott a Jézustól kapott felhatalmazásra hivatkozunk, amely kegyelmet ígér a bűnbánóknak.

A keresztyén szabadság tehát a hit által lehet a miénk, ha belekapaszkodunk a Jézus Krisztusban kapott ígéretbe. Amikor több mint 20 évvel ezelőtt ezt az igazságot megértettem, akkor velem egy elég fura dolog történt, eleinte szerintem kevesebb jót tettem, ami a mennyiséget illeti. Viszont azt a jót, amit tettem, nem kényszeresen, nem önigazultan csináltam, hanem Jézus Krisztusra tekintve, tőle tanulva, az ő Lelke által vezetve.

Pál valószínűleg fordítva volt, mint én. Ő is betartotta a törvényt, mint minden zsidó. De nem gondolta a törvényről, hogy képes szabadságot adni. És ezért nem is ezt hirdette a többi népnek, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitet. Lehet a törvényben gyönyörködni, lehet nagyon szeretni, lehet érdeklődni iránta, lehet tanulni tőle, és lehet beépíteni az életünkbe. Csak ne tévesszük össze a törvényt a hittel. A börtönőrt a szabadítóval.

Jézus ugyanis betöltötte a törvényt azzal, hogy minden amit mondott vagy tett, összhangban volt az Atya akaratával. Végül a kereszthalált is vállalta, felajánlva önmagát az Atyának értünk, akik nem tudnánk önmagunkért eleget tenni. Amikor szeretnénk változtatni valamit az életünkön, szeretnénk elhagyni egy rossz szokást, vagy azt kérjük, hogy oldozzon fel minket Isten a bűntudatból, amely megkötöz, akkor nem saját gyengeségünkre tekintünk, hanem arra, amit Jézus tett értünk. Ez pedig elég. Egyszer s mindenkorra. Ez az egyetlen áldozat örökre tökéletessé tett minket, akik hit által Isten tulajdonai lettünk, vagyis megszentelődtünk.

Január 1. van. Egy új polgári év kezdete. Miben bízunk? Kiben bízunk? Önmagunkban, a saját erőnkben, abban, amit mi képesek vagyunk megtenni? Lehet, hogy nagyon sokáig el tudunk jutni saját erőből is, de tökéletesek biztosan nem leszünk. Vagy elérünk egy torz tökéletességet, amely kevéllyé felfuvalkodottá tesz. Jézus viszont alázatos volt. Mindent az Atyának adott, mert mindent Tőle kapott. Az új esztendő minden napjára az az imádságom, hogy mi is Jézushoz hasonlóan mindent az Atya kezéből fogadjunk hálaadással, és minden jót, amit enged még tenni ebben az új évben, neki tulajdonítsunk, és neki ajánljunk! Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Te vagy a Szabadító. Te vagy, aki kiengedhet minket az önigazultság vagy a mardosó bűntudat börtönéből. Te vagy, aki a bűn és halál bilincseit leszaggatod a kezeinkről, hogy újra cselekvőképesek legyünk. Te vagy, aki megszabadítasz a halálfélelemtől. Sőt, minden félelemtől. Hálát adunk neked szabadító művedért. Add, hogy ebben a szabadságban jól éljünk, ebben növekedjünk, helyzetünkkel ne éljünk vissza, hanem minden időben Rád tekintsünk, benned bízzunk az új esztendőben is és életünk minden órájában. Ámen

Alkalmas és alkalmatlan idő

 

Textus: 2Tim 4,1-5

Kedves Testvérek!

Mai igénk elénk hoz egy olyan fogalmat, amely kulcsfontosságú a bibliai üzenet megértése szempontjából. Ez a fogalom az idő. Mi az idő? – kérdezi Szent Ágoston, és válaszol is magának – Ha senki sem kérdezi, akkor tudom, de ha megkérdezik, nem tudom megmagyarázni. Milyennek képzeljük el az időt? Inkább kör vagy inkább vonal?

Az archaikus népek mitológiái az időt körforgásként képzelik el. Például az ősmagyar kultúra időfelfogása, az indiai vagy a görög időszemlélet is ilyen. A másik lehetőség az egyenes vonal. Ezt képviseli a zsidó kultúra, de ezt vette át az őskereszténység is, az idő lineáris szemléletét. Paradox módon még a marxizmus is átvette ezt az egyenes vonalú időszemléletet, de Jézus Krisztus születését megpróbálták kivenni az időegyenes közepéből és egy egészen másfajta történelmi progressziót hirdettek, amelynek a vége nem Isten új teremtése, hanem a minden ízében földi, materialista üdvösségtan, melyet a kommunista ideológia győzelme hozhat el.

Az ősmagyar mitikus körkörös időszemléletre jó példa a Fehérlófia és annak animációs feldolgozása

Az apostolok tanítása szerint azonban Jézust nem lehet kivenni az időegyenes közepéből. Mindannak, ami kb. 2000 évvel ezelőtt a Názáreti Jézus életében, kereszthalálában és feltámadásában megtörtént, annak az előtte történt és utána történő dolgok szempontjából egyaránt döntő jelentősége van. Ez az egyszeri és megismételhetetlen, páratlan eseménysor az, ami a bibliai elbeszélés központi vezérfonala, az üdvösség története szempontjából megkerülhetetlen. Minden, ami előtte történt, ebbe a pontba vezet, és utána is minden ebből indul ki. Amikor a polgári év utolsó napján megállunk, hogy a bűnbánat, a reménység és a könyörgés szavaival Istenhez forduljunk, akkor megvalljuk, hogy Isten az idő egyedüli Ura. Egyedül őneki van hatalma az idő felett. Ő tudja megszabni a dolgok  megfelelő idejét, a mi életünk ideje is az Ő kezében van. Isten ideje végtelen, a mi időnk véges.

A világi időszámítás is Jézus Krisztus születéséből indul ki. A világi történelmet is így számítjuk: Krisztustól visszafelé, illetve Krisztus után előrefelé számolva az éveket. Nem ez az egyetlen évszámítási mód. Más a zsidó, a muszlim, a kínai, az egyiptomi, a görög, a római. Mindenki valamilyen számára fontos eseményből indul ki. Az új évet is máshonnan indítják. Január 1. mint a polgári naptár első napja teljesen önkényes, nem volt mindig ez, és nem is biztos, hogy mindig így marad (pl. régebben március 1. volt).

És ez a sok bizonytalanság az idő körül mind mind arra utal, hogy az idő nem a mi kezünkben van. A görög újszövetség több szót is használ az időre. Van például a khronosz, az előre haladó, a múló, a könyörtelen idő. Az idő, amely nem hozható vissza. Az idő, amely lejár. Van egy másik kifejezés is, amely a mai igénkben is előkerül, ez a kairosz. A kairosz az alkalmas idő, a megfelelő időpont, és különösen akkor használják, amikor valamilyen Isten terve szempontjából fontos esemény időpontjáról van szó. Isten meghatároz bizonyos időket, kairoszokat, amikor aktívan belevatkozik a történelem menetébe. Ezek az események az akkori világpolitika színpadán nem szereplő események. Egy no name nomád pásztor elhívása, hogy hitben kövessen egy láthatatlan Istent. Egy kis nép kiválasztása. Egy kis család legkisebb fiának felkenése királlyá. És ennek a királynak kései leszármazottjaként egy kis faluban élő ács és a menyasszonyának megbízása azzal, hogy éppen ők legyenek a születendő Messiás szülei. Isten a maga nagy tetteit nem feltétlenül a világbirodalmak nagyhatalmú embereinek döntésein keresztül hajtja végre – bár ezeket is felhasználhatja, mint Augustus császár rendeletét – hanem a hétköznapi emberek hétköznapi döntésein keresztül, akik, mivel hisznek, maguk is a kegyelem eszközeivé válnak.

Pál apostol maga is része  lett az üdvtörténetnek. Mert miután megragadta őt Jézus Krisztus örömhíre, nem tehette meg, hogy nem hirdeti. Pál is bekapcsolódott a Krisztusról szóló igehirdetés folyamatába, ezáltal lendítve tovább az idő vonalát, amelynek vége Krisztus második eljövetele és a világ újjáteremtése. Második Timóteushoz írott levelében, melyet sokan Pál végrendeletének is tekintenek, mert ez az utolsó levele, Pál már érzi, hogy az ő életének véges ideje letelik. Ezért mint egy különös örökséget, Timóteusra hagyja az evangélium hirdetésének szolgálatát. És itt, ezen a ponton, Pál arról az időről beszél, amit Timóteus feltétlenül használjon ki az ige hirdetésére. Akár alkalmasnak akár alkalmatlannak érzi az időt emberi szempontból.

Mert ez egy olyan fontos dolog, amire minden idő alkalmas. Isten ugyanis adja nekünk az időt. Mindig adja. Minden nap. Minden évben.  Mi pedig nem tehetjük meg, hogy visszaélünk vele. Persze nagy a kísértés, hogy minden mással foglalkozzunk. Annyi dolgunk van. Ott a család. Az egészség. A ház. A kert. Az anyagiak. A sport. A közélet. Ezek persze fontos dolgok, ahogyan a pihenés és kikapcsolódás is. Mégis, ha kizárólag ezekre koncentrálunk, akkor a múló időt fogjuk csak érezni, ahogyan elketyeg fölöttünk. Úgy fogjuk megélni az időt, mint ami elfogy, kifolyik a kezünk közül. Ha viszont Isten igéjének hallgatására és hirdetésére tesszük a hangsúlyt, az idő nem lesz többé hozzánk könyörtelen, mert felfedezzük, hogy Isten ideje végtelen, és mi ebbe a végtelen időbe tartunk.

Aki már idős és/vagy beteg, az most december 31-én talán remegve kérdezi önmagától is – lehet, hogy a most következő év lesz számomra az utolsó? Talán ez fog állni a sírkövemen, mint záródátum? Ha viszont a kairoszban élek, Isten kegyelemi idejében, akkor ez a kérdés más megvilágításba kerül. Csak azt fogom kérdezni: Van-e még időm hirdetni Isten igéjét vagy nem? Pál az utolsó leheletéig hirdette. Valószínűleg Timóteus is. És én is szeretném az utolsó leheletemig hirdetni. De ez az egész egyház, az egész gyülekezet feladata. Nem csak a lelkészé. Mert az ige nyilvános hirdetésén túl a családokban, az otthonokban, a szomszédi segítségnyújtásban, a kórházi ágyak mellett válik életté az Isten igéje. Az én időm elfogy. Isten viszont folytatja, gördíti előre az üdvösség nagy történetét. Mi pedig ebben a történetben mind fontos szereplők vagyunk, mert a népek a mi ajkunkról, az egyház, a gyülekezet ajkáról hallják meg az evangéliumot. Ez a feladat semmi mással nem helyettesíthető. És higgyük el, hogy a mi személyünk sem pótolható, nem cserélhető fel senki mással.

Imádkozzunk! Istenünk, Te vagy az idő Ura! A történelem könyörtelenül múló idejének éppúgy, mint a különös alkalmaknak és időpontoknak! Kérünk, adj nekünk az új esztendőben is vágyat és lehetőséget Igédnek meghallására, arra, hogy az dolgozzon bennünk és általunk. És adj nekünk alkalmas időt az ige hirdetésére, hogy meghallják mindazok, akiknek szíve nyitott rá! Ámen

Az igehirdetésben nagy mértékben támaszkodtam Oscar Cullmann Krisztus és az idő című könyvének gondolataira. 

 

Minden embernek

 Textus: Tit 2,11-14

Kedves Testvérek!

Van egy szó, amely nagyon fontos a kereszténységben. Ez a szó gyakorlatilag nélkülözhetetlen, ha meg akarjuk érteni annak a lényegét, amit Jézus Krisztus hozott el számunkra. Philippe Yancey könyvében „az utolsó legjobb szó”-nak nevezi. Mi, magyarországi keresztények mégis talán félve, nehezen mondjuk ki, és talán gyakran mi magunk sem értjük igazán. Ez a szó a kegyelem.

A kereszténység alapja a kegyelem. Ha valaki ezt nem érti, ha nem ebben hisz, akkor nem keresztény. A kegyelem lényege az, hogy az elveszett, megítélt ember nem hogy nem azt kapja, amit érdemelne, hanem éppen ellenkezőleg: mindent megkap, amit nem érdemelne meg.

A kereszténység nem arról szól, hogy „egyszer megjavulok én, jó leszek majd”. Mert ilyen nincs. Az ember nem tud kibújni a saját bőréből. Nem arról van szó, hogy gyűjtjük a jópontokat a mennyei Atyánál, aztán egyszer csak már méltók leszünk hozzá. Nem. A kegyelem a bűnösöknek jár. Azoknak, akik reménytelen helyzetben vannak, Isten teljesen ingyen felkínálja a megváltást, a gyógyulást, az üdvösséget. A kegyelem nem azon múlik, amit mi teszünk vagy éppen nem teszünk, hanem azon, amit Isten tesz értünk Jézus Krisztusban. Jézus nem kevesebbet, mint önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól – attól is, amit mi tettünk, teszünk és még tenni fogunk; és attól is, amit mások tettek, tesznek és még tenni fognak ellenünk. Ennek a kegyelemnek nincs semmilyen előfeltétele. Mindenki, bárki jöhet.

Minden ember számára megjelent ez a kegyelem. Ez pedig azt is jelenti, hogy senkit nem rekeszthetünk ki belőle. Ez a kegyelem rendkívül inkluzív. Jöttek is kezdettől fogva zsidók, samaritánusok, görögök, rómaiak; férfiak és nők; rabszolgák és szabadok; buzgó vallásgyakorlók és öntudatos ateista filozófusok; épek és fogyatékossággal élők. Neurotipikusak és neurodivergensek. Mindenféle etnikumú, világnézetű; bármely többséghez vagy kisebbséghez tartozó emberek. Mert ezt jelenti a MINDEN szó. A minden az minden- mondja Túrmezei Erzsébet egy versének refrénjében. Ezt a mindent – bár néha kényelmes volna – mi, Jézus követői nem írhatjuk felül. Mert Isten ezt a kegyelmet minden embernek felajánlja. Ezért nekünk is úgy kell élnünk, úgy kell mozognunk az emberek között, hogy folyamatosan a fejünkben jár: az az ember, aki mellém ült a templomban, vagy a buszon; az az ember, aki sorban áll előttem a pénztárnál vagy a postán; az az ember, aki szembejön velem az utcán és akár köszön, akár nem; az az ember, akivel körbeállom a karácsonyfát; az az ember, aki nem tudja maga kifizetni a tüzelőjét; az az ember, aki a hóesésben forró vizes jakuzziban üldögél pezsgőt kortyolgatva – ebbe a MINDEN emberbe beletartozik. Ebben a MINDEN-ben mindenki benne van. Az is, aki antipatikus. Az is, akire teljes joggal haragszom.

Mert mi mindnyájan egy hajóban evezünk. Mindenki Ádám leszármazottja. Amikor a természetes életünket megkaptuk a szüleinktől, akarva-akaratlanul ezt a helyzetet is átadták: Istenfélelem és Isten iránti bizalom nélkül jövünk a világra. Egyedül Jézus Krisztus tud ebből megszabadítani. De Ő meg tud szabadítani BÁRKIT.

Amikor a kegyelmet végre megértjük és elfogadjuk, akkor viszont azt vehetjük észre, hogy elkezdünk lassan de biztosan átalakulni. Ahogyan az újszülött napról napra új és új képességeket bontakoztat ki, mi is így élhetjük át a bontakozó új életet. Isten kegyelme éltet, táplál, nevel. És mi ebben a kegyelemben növekszünk nap mint nap. Már nem vergődünk a hitetlenség és a mások kárára teljesülő kívánságok hálójában. Sőt, egyre józanabbul, egyre igazságosabban és egyre kegyesebben élünk: nem magunktól, hanem a kegyelem erejével. Mert a kegyelem nem csak egy papír, nem csak egy döntés, amely felment minket az Istentől elszakítottságunk következményei alól. A kegyelem valóságos erő, amely munkálkodik bennünk.

Jézus Krisztus első eljövetele által jelent meg az Isten üdvözítő, helyreállító, gyógyító kegyelme minden embernek. Amikor másodszor jön, akkor már nem szegénységben, gyengeségben, nem rangrejtve jelenik meg, hanem teljes dicsőségben, és teljessé teszi a világ újjáteremtését. Addig viszont minden nap a kegyelem ideje. Minden nap az üdvösség napja. És ez a kegyelem, ez a gyógyulás és helyreállás mindenki számára nyitva áll. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te vagy a mi Istenünk, megváltónk, gyógyítónk, helyreállítónk! Nélküled elveszettek maradnánk. Kérünk, add hogy minél jobban magunkévá tegyük azt a kegyelmet, amely Benned adatott minden embernek. És mi is olyan természetességgel hívjunk mindenki mást ebbe a kegyelembe, ahogyan az egyik koldus mondja el a másik koldusnak, hogy hol talál tápláló kenyeret. Ámen

Fiú által szóló Isten

 “Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, 2ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette. 3Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült. 4Annyival feljebb való az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. 5Mert az angyalok közül kinek mondta valaha Isten: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged”, majd pedig: „Atyja leszek, és ő az én Fiam lesz”? 6Amikor pedig bevezeti az elsőszülöttet a világba, ismét így szól: „Imádja őt Isten minden angyala!” (Zsid 1,1-6)

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Több mint egy évtizede a református egyház készített egy karácsonyi kisfilmet, amelynek címe A Fiú. Egy fiatal férfi és nő stoppolnak, egy román kamionsofőr felveszi őket, de mivel a nő vajúdni kezd, hamarosan megáll egy pihenőhelyen, ahol, jobb híján a mosdóban születik meg a kisbaba. A másik kamionsofőr és a „bűnös nő” együtt ünneplik a kisgyermek világra jövetelét, majd egy szirénázó rendőrautó áll meg mellettük, akiknek a kamionsofőr büszkén mutatja a mobiljával készített képet: „Fiú” – így kiált fel. Felnőttként, ha jól ismerjük Jézus születésének történetét, annak több elemét is fölfedezhetjük ebben a képsorban, a saját korunkra ültetve.

Talán az itt ülő férfitestvérek között még van olyan, akinek születésekor a bábaasszony így kiáltott fel: Fiú. Régen ugyanis nem volt még ultrahang, nem lehetett leskelődni a születendő gyermek neme után tudakozódva. Persze ma sem minden magzat mutatja meg magát ebből a szempontból, és van, ahol a szülők tudatosan titkolják a születendő gyermek nemét, hiszen ma már mindegy, fiú születik-e vagy lány. Amikor Jézus született, akkor nem volt mindegy, neki, ahhoz, hogy az ő kora őt királyként fogadja el, fiúként kellett megszületnie.

A hangsúly azonban itt nem azon van, hogy a megszületett baba egy fiúgyermek a sok közül. Itt a csupa nagybetűs FIÚ-ról van szó, akit az ATYA Isten a fiának nevez. Ő az egyetlen fiú. Hogy is énekli Pintér Béla a Gyere el a jászolhoz című dalában? „Találkoznod kell Isten szeme fényével”. Jézus nem csak egy gyermek a sok közül, hanem Ő Isten egyetlen Fia, az ő szeme fénye, akiben kezdettől fogva gyönyörködik. Nem csak egy teremtmény. Még az angyalok fölött is Ő áll. Ezért látjuk sokszor festményeken a jászol előtt térdelő angyalfigurákat.

Például idősebb Lukas Cranach festményén is

„Próféták által szólt rígen néked az Isten, 
Az kit ígírt imé vigre meg adta fiát.” (Sylvester János: Az magyar nípnek) Sylversternek az első magyar nyelven nyomtatott Újszövetség fordítójának ajánló verssorai a Zsidókhoz írt levél első sorainak parafrázisa. Csaknem 500 éve már, hogy magyar nyelven is olvashatunk a Fiúról, akiben Isten kijelenti önmagát.

A magyar nyelvtan szabályai szerint a kijelentés és az állítás szinte rokon fogalmak. Isten állít magáról valamit. Én magam jobban kedvelem a kinyilatkoztatás szót, de mivel ez is kissé nehézkes, mondjuk azt, hogy Isten Jézus Krisztusban feltárja önmagát. Kicsivé, gyermekké, sebezhetővé lesz, hogy mi megértsük azt, amit mondani akar nekünk. Hogyan kommunikál egy újszülött? Eleinte szinte kizárólag sírással. A szülők meg kapkodják a fejüket, hogy megpróbálják megérteni, milyen szükségletet próbál kifejezni éppen a gyermek. Amikor Isten újszülötté lett, ő is a sírás nyelvét választotta, hogy érezzük, együtt sír velünk. Ő nem a magasból néz ránk lefelé, hanem egy szintre kerül velünk.

Hogyan szól Isten? Ugyanazon a nyelven, amit mi is megértünk. Sír a sírókkal, örül az örülőkkel. Egy növekvő gyermekben mutatja meg szeretetének mélységét. Egy olyan gyermekben, aki felnőve testvéreivé tesz minket, életét adja értünk, és feltámadása után elfoglalja méltó helyét az Atya jobbján, ahogyan hitvallásainkban mondjuk. Jézus világrajövetele után semmi sem maradt már ugyanolyan. Az emberek mindenütt megismerhetik Isten szeretetének mélységét. Mi pedig ünnepeljük és imádjuk ezt a Szeretetet, ezt a legnagyobb Ajándékot! Ámen

Imádkozzunk!

Szerető Mennyei Atyánk! Hálás a szívünk, amiért elküldted szeretett Fiadat, a te szemed fényét, hogy a világot megmentse. Kérünk, adj a mi szívünkbe is bőségesen a Te szeretetedből, hogy adni tudjunk belőle mindenkinek, aki rászorul. Ámen

Még mindig az örömhírről

 Kegyelem és békesség…

„Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!  Hallgasd csak! Őrállóid hangosan kiáltanak, együtt ujjonganak, mert saját szemükkel látják, hogy visszatér az Úr a Sionra.  Vígan ujjongjatok mindnyájan, Jeruzsálem romjai! Mert megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet!   Kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára; meglátják majd mindenütt a földön Istenünk szabadítását.” (Ézs 52,7-10)

Kedves Testvérek!

Múlt héten azzal zártam az igehirdetést, hogy unalmas leszek, mert mindig az örömhírről fogok beszélni. Talán a mai alapigénket hallva mindenki tudatosította, hogy valóban így lesz. Az öröm és az ujjongás az a központi jelenség, amely áthatja a mai igeszakaszunkat.

A prófétai képben egy hírnököt látunk szaladni. Az ókori világban még nem volt email vagy Messenger vagy mobiltelefon, de még posta sem. Az emberek többsége nem tudott írni. Nem kaphattunk levelet, se képeslapot. A leggyorsabb üzenetküldési lehetőség a hírnök volt. Fontos katonai híreket az ókori nagybirodalmakban gyakran lovas futárok szállítottak. A magánjellegű leveleket és üzeneteket pedig gyalogos hírnökök vitték.  Az eredeti szövegben nincs benne, hogy milyen hírt hoz a hírnök, de abból, hogy a szöveg szó szerint szép lábúnak nevezi, már utal arra, hogy a hír, amit hoz, örömteli tartalmú. Honnan tudták Jeruzsálem őrei, hogy örömhírt hoz a hírnök? Úgy rohant, ahogy csak tudott. Akármilyen messziről jött is. A hír, amit hoz, fontos, halaszthatatlan és pozitív tartalmú. Azután a prófécia kifejti az üzenet tartalmát, amit az őrállók ismételnek és megerősítenek: békesség, öröm, szabadulás. A szabadulásra használt szó rendkívül izgalmas, Jeshuah, ami nem más, mint Jézus neve héberül.

Ézsaiás próféciájának alkalmazása egy messiáshívő zsidó dicsőítő dalban

Az eredeti címzettek a babiloni fogság hivatalos végét ünnepelhették, azt, hogy az elhurcolt júdaiak végre visszatérhetnek Jeruzsálembe, de őket megelőzi maga az ÚR, aki előttük halad, visszatér a szent helyre. Ez a szabadítás olyan hatalmas, hogy minden nép számára látható lesz, egy olyan csoda, amely mintegy bizonyíték Isten hatalma mellett. A mai igeszakaszunk több ponton is párhuzamot mutat a múlt hetivel, érdemes őket egymás mellé tenni és úgy olvasni: a Biblia nyelve gyakran alkalmaz ilyen előre- és visszautalásokat.

Ézsaiás prófétát úgy is szoktuk emlegetni, hogy ő az Ószövetség evangélistája. Az egész prófétai könyv hemzseg a messiási próféciáktól és utalásoktól. Az Újszövetségben ezt a könyvet idézik leggyakrabban a szentírók. Ezt a mai igeszakaszunkat is. Már maga az evangélium kifejezés is, amely Jézus Krisztusról szól, alighanem innen eredhet.

Kivel kezdődik az evangélium? Nagyon érdekes, hogy nem Jézussal. Bizonyos értelemben Keresztelő Jánossal, aki gyakori szereplője az adventi evangéliumi részleteknek. Márk evangélista például mindjárt evangéliuma második mondatában szerepelteti Keresztelő Jánost, de Lukács is először János születését beszéli el és állítja párhuzamba Jézuséval. János evangélista pedig úgy beszél a Keresztelőről mint az első tanúról, aki a kritikus pillanatban megvallja – mit is? Hogy NEM ő a Messiás. Milyen izgalmas, nem? Isten először egy követet küld, egy hírnököt, egy útkészítőt, aki MÉG NEM az Eljövendő. Mielőtt elhangzana Isten szájából az a bizonyos nagy IGEN és nagy ÁMEN minden korábbi ígéretének beteljesedése a Fiúban, még utoljára küld egy szolgát, hogy aztán a Fiút is elküldje szolgai formában. János és Jézus között csupán fél év a korkülönbség. Ez az igeszakasz szokott Mária és Erzsébet találkozásának ünnepének igéje is lenni, amelyet néhány evangélikus gyülekezet is ünnepel a világ több pontján, de a Vizitáció jelenetét mindannyian jól ismerjük a magyar és nemzetközi egyházművészet jeles alkotásai révén. Erzsébet azt kérdi Máriától, hogyan lehetséges, hogy Urának anyja látogatja meg őt? S ez a kérdés feszíti később magát Jánost is Máté evangéliumában: Te jössz hozzám? – kérdi Jézustól.

Jánossal együtt mi is kérdezhetnénk Jézust: „Uram, te jössz hozzám?” Isten jön az emberhez? A szent jön a bűnöshöz? A méltó a méltatlanhoz? Hogyan lehetséges ez?

Azért kell az evangéliumnak egy ilyen fantasztikus emberrel kezdődnie, mint Keresztelő János, hogy még inkább egyértelmű legyen, még egy ilyen kiválóság sem lehetett maga a Felkent. A legkiválóbb ember is megbotlik. Neki magának is a bűnbánat keresztségére van szüksége. Viszont János válik az örömhír első hirdetőjévé is. Ha tovább olvassuk a mai evangéliumi igeszakaszt, látjuk magunk előtt, amit János látott, és halljuk, amit mondott: Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét. (A bárány az arámi nyelvben egyaránt jelent fiúgyermeket is)

Isten Báránya, az Isten Fia volt az egyedül méltó arra, hogy Krisztusként, Messiásként a világba lépjen. Azért jött, hogy a bűnöket elvegye. A legsúlyosabb, leggyalázatosabb bűnöket is. Magára vegye. Milyen izgalmas, hogy ugyanehhez az üzenethez jutunk, ha Ézsaiás próféta könyvét tovább olvassuk a mai perikópa után, az 52.fejezet végétől ugyanis elkezdődik az Úr szolgájáról szóló 4. ének, amelyben a szolga szenvedéseiről olvashatunk. Valaki, aki ártatlan szenvedése által szabadítja meg a bűnösöket. Otthon nyugodtan tegye ki-ki egymás mellé a két fejezetet. Vajon nem ez a Krisztus? – kérdezi a samáriai asszony, és mi is így kezdünk el hinni, ilyen kicsit bizonytalankodva, de már sok mindent megtapasztalva. A samáriai asszony is futott vissza a városba, hogy azoknak vigye az örömhírt, akik őt korábban kirekesztették. Az emmausi tanítványok azt kérdezik: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” És amikor a saját kérdésükre igen a válasz, rohannak vissza Jeruzsálembe hanyatt homlok, mert az örömhírnek gyors lábúnak kell lennie.

Mondják történészek, hogy Jézus egy nagyon szerencsés időpontban jött a világra 2000 évvel ezelőtt. Éppen Augustus császár került hatalomra, megszilárdítva ezzel a Pax Romana-t, a viszonylagos béke és jólét államát. A Földközi-tenger medencéjét behálózták a római katonák által épített köves utak, ami lehetővé tette, hogy az apostolok az örömhírrel elképesztő sebességgel tudjanak közlekedni. Az apostoli levelek pikk pakk odaértek – persze a kor viszonyai között értve – a címzettekhez. A Jézus Krisztusban kapott szabadulás örömhíre néhány évtized leforgása alatt meghódította az akkor ismert világot.

Ma egy nagyon hasonló technikai forradalomban élünk. A hírközlés elképesztő mértékben felgyorsult. Nyomtatás, rádió, TV, internet, okostelefon. Ma már a nap bármely percében online lehetünk, híreket fogyaszthatunk a földgolyó bármely pontjáról. És ennek van egy csomó hátulütője. Ezek persze főleg rossz hírek, mert annak van hírértéke. Gyakran manipulált hírek, vagy a saját szokásaink, előzetes várakozásaink torzítják az információt. Meghalljuk-e a jó hírt, amit Isten ma is hirdettet önmagáról? Azt, hogy Ő uralkodik, nem erőszakkal, nem önkényes hatalommal, hanem szeretettel. Sőt, mi több, leszünk-e mi magunk is hírnökei, hordozói ennek az örömhírnek?

Pénteken a Kis Bálint iskola karácsonyi műsorán hallottam először a Carol of the Bells című angolszász karácsonyi ének magyar változatát. Csak pár sort idéznék a magyar szövegből: „Hírnöke most bárki lehet, kisgyerekek és öregek, Szent üzenet, zengje harang, szóljon a hír, szálljon a hang!”

A Glory dicsőítő zenekar magyar nyelvű feldolgozása a Carol of the Bells-re

BÁRKI lehet a hírnöke. Te is, én is. Legyünk örömhír-vivők. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, aki a rólad szóló örömhírt viszi, annak magának is hinnie kell. Kérünk, gyógyítsd kishitűségünk, erősítsd meg derekunkat, lábainkat és szívünket, hogy a gyermek lelkesedésével és a felnőtt felelősségével legyünk a Te hírvivőid, hiszen te az evangéliumot ránk bíztad. Ámen

Örömhír a fogságban

 Lekció: Mt 11,2-10

Textus: Ézs 40,1-11

Kedves Testvérek!

Mit jelent az, hogy evangélikus? Mit jelent nekünk az, hogy evangélikusok vagyunk? Ezt már sokszor és sokféleképpen próbálták meghatározni.

Már a 3. osztályos hittankönyvünkben le van írva, hogy az evangélikus szó az evangélium = jó hír, örömhír szóból származik. De mi az örömhír? Amikor a MEKDSZ-ben voltam diák-bibliakör vezető, akkor találkoztam először azzal a paradoxonnal, hogy a világ szemében – de sokszor a magunk szemében is- a jó hír valójában egy rossz hírt feltételez, vagy egy rossz hírrel kezdődik. Ezt a paradoxont a „Van egy jó hírem: bűnös vagy.” mondattal próbáltuk összefoglalni, jelezve, hogy milyen nehéznek tartjuk ezt, hogy a fogyasztói társadalom kellős közepén a diáktársainknak megpróbáljuk „eladni” Jézus Krisztus evangéliumát.

Ki az evangélikus? Andorka Eszter és aMEVISZ Bárka egy megfogalmazása nekem nagyon tetszik: "Evangélikus = akinek egy örömhír (görögül evangélium) határozza meg az életét. Ez az örömhír arról szól, hogy Istennek én személyesen fontos vagyok, Õ nem hagy reménytelenül belebonyolódva az engem körülvevő rosszba, gonoszságba, hanem megment, megvált, újjáteremt felelős emberként. Így hát felelős vagyok ügyéért, szeretettel és Őróla szóló tanúságtétellel tartozom a világ minden emberének. Sőt saját magamnak is újra meg újra meg kell fogalmaznom, meg kell értenem, ki az a Jézus, akit követni próbálok. Nem felejthetem el azonban: az, hogy Istenben bízni tudok, az Ő ajándéka, az pedig, amit hitemből szavakba öntök, mindig kevesebb, mint a nekem felkínált ajándék teljessége."

Na, de mi akkor az örömhír? Kezdjük talán azzal, hogy mi nem az.

Az örömhír nem az, hogy Isten megoldja minden problémádat.

Az örömhír nem az, hogy "ti, akik eddig nem voltatok vallásgyakorlók, most legyetek vallásgyakorlók".(Ez Szikszai Szabolcs gondolata a MEKDSZ Grund táborából 2016)

Az örömhír nem az, hogy bűnös vagy.

A mai prófétai igénk szerint az örömhír mindig egy olyan helyzetben hangzik el, ami emberileg reménytelen. Olyan rabságban, amiből emberileg nem tudjuk elképzelni a szabadulást. Olyan körülmények között, ami egyáltalán nem látszik dicsőségesnek. Egy olyan próféta szájából, aki nem tartja magát az örömhír hirdetésére alkalmasnak. Mégis megszólítja az ÚR.

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” – ez az első felszólítás. A vigasztalás feltételezi, hogy valaki egy nehéz helyzetben van, szomorú, csalódott, elkeseredett vagy gyászol. Az öröm nem pusztán a jó helyzet vagy az ajándékok miatti hála, hanem valami olyasmi, ami mintegy felülről tör be a cseppet sem kellemes valóságunkba. Ezért nem lehet az evangélium soha egy fogyasztói üzenet. Nem szólhat arról, hogy fogyassz még többet és akkor majd boldog leszel. Az öröm nem puszta vidámság vagy toxikus pozitivitás, hanem Isten örömében való osztozás. Isten öröme pedig leginkább az elveszett ember újra megtalálásában ragadható meg(lásd az elveszettség példázatokat Lukács evangéliuma 15. fejezetében). Isten örül nekem, amikor hozzá fordulok. Mindig. Nem tudok olyat tenni, nem tudok Tőle annyira eltávolodni, hogy amikor hozzá visszatérek, akkor neki ne az öröm legyen az első reakciója. Ez az öröm lehet a miénk is, amikor látjuk, hogy akár a legkisebb is, vagy a legbűnösebb, Istenhez fordul.

Lehet, hogy sok rosszat tettünk életünkben. Biztosan hoztunk egy csomó olyan döntést, amit ma már szégyellünk, de az evangélikus ember nem engedheti, hogy a szégyen megbénítsa és megakadályozza az Istenhez fordulásban. Az evangélikus öröm feltételezi a bűnbánatot, és a bűnbánat mindig feltételezi az örömöt. Mert az evangélikus bűnbánat nem önmarcangolás vagy önostorozás, hiszen akkor azt gondolnám, hogy az én töredelmem nagysága vagy látható jelei eszközlik számomra a bűnbocsánatot. De nem! A bűnbocsánat mindig Istenből fakad, Istentől jön. Isten önmagáért bocsát meg. Isten önmagáért kegyelmez. Egyénként és közösségként is.

Egy kicsit megtévesztő a 140-es adventi énekünkben az, hogy egy picit mintha azt lehetne kiolvasni belőle, hogy Isten akkor jön el, és hozza el a dicsőséges beteljesedést, amikor mi, emberek sikeresen elhordtuk a halmokat és feltöltöttük a völgyeket. De Ő nem a mi készenlétünk miatt jön el, hanem azért készülünk, mert hisszük, hogy eljön.

Mi van velünk, mezőtúri és gyomai evangélikusokkal? Vagyunk még? Elégnek vagy kevésnek érezzük magunkat? Ha kevésnek érezzük magunkat, akkor igazunk van. De nem azért vagyunk kevesek, mert számszakilag kevesen vagyunk. Bár ez is igaz lehet. Azért vagyunk kevesek, mert minden emberi erőforrás kevés arra, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessük. Ezt, ha 200-an járnának templomba, és több milliós tartalékunk lenne anyagilag, akkor is kevesek lennénk hozzá. Ezért nekünk nem az emberi vagy a pénzügyi erőforrások a kincseink. Hálásak lehetünk az Istennek, hogy engedte, hogy ezek megcsappanjanak, mert így teljesen világossá vált, hogy a mi kincsünk semmi más, csakis és kizárólag az evangélium (ezt Luther már a 95 tételben "leszögezte").

Úgyhogy a kérdésem az, hogy megvan-e nekünk, mezőtúri illetve gyomai evangélikusoknak az evangélium? Tudjuk-e, hogy mi az? Tudjuk-e, hogy az evangélium nem jogosít fel az embertársaink megítélésére, hanem inkább tanúságtételre szólít? Tudjuk-e, hogy az evangélium azért örömhír, mert Isten örül nekünk, amikor hozzá térünk, amikor hozzá tér egy eltévedt lélek, és mi ebben az örömben osztozunk? Az evangélium nem azt jelenti, hogy mostantól minden heppi, vagy hogy mostantól minden könnyű. De azt jelenti, hogy mostantól már tudhatod, hogy soha nem vagy egyedül. Isten Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra melléd állt. Kiállt melletted a sötétség és gonoszság erőivel szemben. Jézus Krisztus Úr lett az életed fölött, és ez azt jelenti, hogy senki más rabszolgája nem vagy. Sem ördög, sem földi ember, sem evilági sem túlvilági hatalmak nem kényszeríthetnek téged engedelmességre, mert Jézus Krisztusban te szabad vagy.

Ha viszont ez a kincsünk megvan, ha tudjuk, hogy egy aranyteléren ülünk, akkor ne szégyenkezzünk. Adjuk tovább! Ez nem az a fajta kincs, amit őrizgetni kéne, nehogy ellopja valaki. Nem kell elrejteni vagy titkolni, hogy hol tartjuk. Ezt a kincsesládát ki kell nyitni, és nagyon nagyvonalúan adni belőle mindenkinek, akinek szüksége van rá. Minden nap szüksége van rá valakinek. A szomszédodnak, a családtagodnak, a barátaidnak, azoknak a félig-meddig ismert embereknek, akikkel találkozol. Ne félj tőle, hogy elfogy, mert nem fog. Az evangélium ugyanis, minél több emberrel osztjuk meg, annál inkább lesz a miénk is. Minél jobban engedem, hogy ez az örömhír átformálja az életem, annál többekre lesz hatással, és annál inkább visszahat rám is.

A prófétának a pusztában kellett elkezdeni kiabálni az örömhírt. Nekünk itt a templom, ahol vasárnapról vasárnapra hirdettetik az evangélium. Ez csoda. Ez ajándék. Ez az életünk alapja. Ez a legnagyobb kincsünk. Megígérhetem a gyülekezetnek, hogy maximálisan unalmas leszek, mert én mindig ezt fogom hirdetni. Amíg csak egy ember is eljön, nyitottan arra, hogy az örömhír formálja az életét, addig itt ez fog hangozni, amíg csak a Szentlélek adja az igét a számba.

Kérem a gyülekezet minden tagját, hogy imádkozzanak értem és velem együtt mindannyiunkért, városunkért!

Drága Úr Jézus Krisztus!

Te vagy az életünk alapja, te vagy az életünk Ura! Hálát adunk neked szabadításodért, hogy nem vagyunk már rabságban, nem kell a sötétségben ülnünk, mert te vagy a mi világosságunk! Kérünk, add hogy a Te örömhíred legyen valóban minden kincsünk, hadd formálja át az életünket, hogy egyre jobban hasonlítsunk rád! Add, hogy szereteted és bocsánatod új emberré tegyen bennünket, és hogy ebből a kincsből bátran és nagyvonalúan tudjunk másoknak is adni. Ámen

Fellebbezés Istenhez

 Szeretett Testvérek!

A Youtube-on nemrég kezdtem követni a Kritikán felüli nevezetű csatornát, ahol a csatornakészítő filmek elemzésével foglalkozik. De nemcsak konkrét filmek, hanem egész életművek illetve műfajok áttekintésére is vállalkozik. Van egy olyan videója, amelyben a Karácsonyi film műfajának történetét járja körül. Több érdekes megállapítása is van. Például, hogy a karácsonyi filmek alapvető paradoxona, hogy kritizálják a csak fogyasztásra épülő életmódot, miközben maguk is a fogyasztói kultúrának a csúcstermékei. Vagy: a karácsonyi filmek fő funkciója, hogy a nosztalgia és a megnyugvás érzésével szolgáljanak a megtekintés évről évre ismétlődő rítusa segítségével. De ami talán még ennél is érdekesebb, hogy a legsikeresebb karácsonyi filmeknek van egyfajta belső megváltástörténetük: a főhős megtér a közöny, az utálat vagy a kapzsiság bűnéből, hogy a család, a közösség értékei felé forduljon.

A Kritikán felüli csatorna Karácsonyi filmekkel foglalkozó videója. 

Akárhogy is van, a világ azt várja az advent és a karácsony időszakától, hogy valamiféle hangulatot teremtsen, amibe békésen bele lehet merülni. Ha mi is azt gondoljuk, hogy erre van szükségünk, akkor van egy rossz hírem: az Isten igéje nem ilyen. Az ige nem azért van, hogy kellemes pozitív hangulatot keltsen. Sőt, lehet, hogy kényelmetlen érzéseket kelt, mint talán a mai igeszakaszunk is. Mert ez egy panaszdal. A panaszdal a zsoltárköltészet egyik műfaja, amelynek jellegzetessége, hogy az imádkozó egyéni vagy Isten népének kollektív bajaival Istenhez fordul imádságban mint végső fórumhoz.

Panaszkodni Adventben? Milyen különös gondolat – mondhatnánk. Nemegy adventi naptárral, az ünnepre előkészítő gondolatsorral találkoztam, amely éppen az ellenkezőjére buzdít: hagyjunk fel az örökös panaszáradattal és inkább a hálaadást gyakoroljuk! Akkor most hogyan lesz pozitív az advent?

Nincs igazunk, ha azt gondoljuk, hogy Istenhez nem lehet fordulni a bajainkkal, a negatívumokkal. A mai ige és a Zsoltárok könyvében található többi panaszimának is az az első számú tanulsága, hogy bármilyen érzéssel fordulhatunk Istenhez. Harag, bánat, gyász, félelem, szorongás, még a bosszúvágyunkat is Isten kezébe tehetjük. Feltehetjük neki a kérdéseinket azzal a reménységgel, hogy Ő válaszolni fog rájuk így vagy úgy.

A mai igeszakaszunk Ézsaiás könyvének a harmadik nagy egységéből való. Vannak bibliatudósok, akik szerint itt már Ézsaiás próféta késői követőinek hangját halljuk, akik a babiloni fogságból való visszatérés után szólalnak meg egy mély csalódottság, kiábrándultság állapotából.  Círus perzsa király elrendelte a hazatérést, és a zsidók jelentős része haza is ment és nekikezdtek a templom és Jeruzsálem újjáépítésének. Csakhogy nem volt könnyű. Állandó összetűzésbe keveredtek a samaritánusokkal és más népekkel. Egyáltalán nem látszott meg rajtuk Isten dicsősége. Nem tűntek megváltott, megszabadított népnek. Hiába történt egy nagyon nagy dolog, hiába ért véget a fogság, valami még hiányzott. Ezért fellebbeznek Istenhez, ezért kérik a beavatkozását.

Két nagyon izgalmas kifejezést hoz elénk a mai ige: egyik a góél, megváltó szó. Ez a szó az Ószövetségben azt a rokont jelöli, akinek kötelessége megváltani a rokonai földjét az adósságból. Például Ruth könyve végén Boáz kerül ilyen góél-szerepbe. Jób könyvében is szerepel a szó a híres mondatban: „De én tudom, hogy az én megváltóm él…” Mai ézsaiási igénk Istent nevezi góél-nak, megváltónak. Arra hivatkozik, hogy a nép ősidőktől fogva magát Istent tekinti megváltónak. Érzik és tudják, hogy egyedül Isten  képes a népet újra önmagához fordítani, kiragadni a kísértésekből. A Miért? – kérdések és a Hol? kérdések merészen és provokatívan szólongatják Istent, de az imádkozó tudja, hogy Isten elég nagy ahhoz, hogy ne sértődjön meg ezen: sőt, örül, ha kérdéseinkkel, kétségeinkkel őhozzá menekülünk. Mert ki máshoz fordulnánk? Ki másban bízhatnánk? Isten a végső fórum, ahová a panaszainkkal, hiányainkkal fordulhatunk. Ő az, aki képes szétszakítani az eget, és leszállni, hogy beavatkozzon a világ menetébe.

Az EHÉ-n vendégünk volt tavasszal egy fiatal rabbi, aki a zsidók messiásvárásáról beszélt. Azt mondta, hogy a messiás a zsidó várakozások szerint egyértelműen egy emberi személy, aki korántsem csak politikai megváltást hoz Izraelnek, hanem egy nagyszabású spirituális megújulást is. A góél viszont, a megváltó, az nem lehet ember, csakis Isten lehet a zsidó logika szerint. Keresztényként hisszük, hogy Jézus Krisztusban az isteni és emberi természet egyesül, ezért hívhatjuk őt nemcsak messiásnak, krisztusnak, de megváltónak is. És miből vált meg, miből szabadít meg? Abból a rosszból, ami a legjobban fenyeget bennünket, a bennünk lévő rossztól szabadít meg: a bűn rabságából.

Isten valóban szétszakította ez eget és leszállt. De ez nem azon a rendkívüli, apokaliptikus módon történt, ahogyan a fogság után imádkozók várták, hogy a hegyek rögtön meginognak. Jézus gyerekként jött, egy szegény názáreti lány méhében lett egy kicsi embrió. Emberré lett. Túrmezei Erzsébet szavaival: emberré lettél, hogy ember legyek. Isten beavatkozása egyáltalán nem tűnik fel, sőt, a Fia tökéletes inkognitóban növekedett fel: még a saját szülei sem voltak 100%-ig képben, hogy ki is ő. Mi egy hirtelen, az ellenségek számára is nyilvánvaló, sőt, őket lehetőleg megalázó beavatkozásról fantáziálunk, Isten viszont szelíden és alázatosan jön, és paradox módon éppen ezáltal ragyog fel dicsősége.

A másik izgalmas kifejezés, amivel az Ószövetségben ritkán szokták Istent illetni, az az Atya szó. Az imádkozók megvallják, hogy önmagában az ősatyákra való emlékezés, az ő hagyományaik követése nem képes megtartani a népet. Minden generációnak meg kell találnia a saját útját Istenhez, nem lehet állandóan csak a múlton merengeni, nem lehet állandóan csak nosztalgiázni, mert a nagyapám és az apám hite vagy a nagyanyám és anyám hite nem lesz automatikusan az enyém, csak ha megküzdök érte. Ha én is elkezdem ostromolni az eget, ha én is elkezdem Atyámnak szólítani az Istent. Jézus ebben is radikálisan újat hozott: természetessé tette, hogy Istenre mint Atyára (mint apára és anyára) tekintsünk. És amikor Istent szólítjuk, akkor ő nem csak az én atyám, hanem mindig a mi Atyánk. Ez pedig rögtön feledhetetetlenné teszi, hogy mi pedig egymásnak testvérei vagyunk. Ha Jézus Krisztus atyja a mi Atyánk is, akkor mi Jézus Krisztus testvérei és egymás testvérei lettünk. A testvérek olykor konfliktusban vannak, néha versengenek, de nagyon fontos, hogy szolidaritást vállalnak egymással a bajban. Ezen a testvériségen áll vagy bukik az, hogy a világ az adventi zajban és fényáradatban meglátja-e rajtunk az Úr dicsőségét vagy sem. Ez a testvériség nem egy nagy csinadratta, apró figyelmességeken, Teréz anya szavaival élve, kis dolgoknak nagy szeretettel való megtételén múlik.

Ezért imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, megvalljuk, hogy te vagy a felkent király, akit Isten népe várt, és te vagy a góél, a megváltó, akit az egész emberiség sóvárogva várt. Add nekünk minden nap Szentlelkedet, hogy valósággá legyen köztünk az a testvériség, amelyet te hoztál el, és valamennyien bátran szólítsuk az Atyát Atyánknak, nekiszegezve kérdéseinket, nehéz érzéseinket és vele osztozva minden örömünkön. Ámen