Isten haragja (és bánata)

 Lekció: 2 Móz 19,1-8

Alapige: Lk 19,41-48

⁴¹Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, ⁴²és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. ⁴³Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, ⁴⁴földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.

⁴⁵Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ⁴⁶ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek.
⁴⁷Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, ⁴⁸de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt.

Jézus és az érzelmek

Vannak érzések, amelyeket lehet érezni, és vannak, amelyekről úgy érezzük, hogy valamiképpen nincs jogunk hozzájuk. Van olyan érzés, amiről nyíltan lehet beszélni, és van olyan, ami tabu. A nemünktől is függhet, hogy mely érzéseinket vállalhatjuk fel, és melyeket nem. A férfiaknál általában le van tiltva a szomorúság, a fájdalom és különösen a sírás. Már kisfiúkat is hajlamosak vagyunk letorkollni, ha sírással adnak hangot fájdalmuknak, mert elestek. Így tanítjuk meg őket szépen lassan, hogy a mi nyugati kultúránkban a férfikönny nem elfogadható. A lányokat meg arra szocializáljuk, hogy a haragjukat fojtsák el, de legalábbis ne merjék nyíltan kimutatni, így miközben arra törekszenek, hogy jókislányok legyenek, a harag mindenféle kerülő utakon tör rájuk: önpusztító agresszió, rejtett áskálódó, pletykálkodó erőszak vagy szorongás és depresszió formájában.

A kereszténység is hajlamos arra, hogy bizonyos érzelmeket – az ún. NEGATÍV érzéseket, mint a harag, a szomorúság vagy a félelem – ne engedjen felszínre jutni. Erre persze vannak mindenféle jó igeversek. Csakhogy van ennek egy olyan szintje, amit a szakirodalom mérgező pozitivitásnak nevez. Akkor toxikus a pozitivitás, ha a negatívnak címkézett érzelmeknek semmiféle teret nem enged, ha azok semmilyen csatornán nem szabadulhatnak fel, és azonnal a megvigasztalódott vagy bátor vagy nyugodt, békés állapotra akar ugrani.

A Bibliában általában, és a mai igénkben Jézusnál is azt látjuk, hogy ez egy másik irány. A Bibliában a legkeményebb férfiak, törzsfők és államfők, mint József, Jákob és Ézsau, Dávid király mind sírnak. Jézust is sírni látjuk, mert ő már látja, amit még a jövő rejtett abban a pillanatban: Jeruzsálem közelgő pusztulását. Amikor pedig a templomból kihajtja az árusokat, a haragját látjuk megnyilvánulni. Ez a kép különösen zavarba ejtő keresztényként. Doktori kutatásomban az istenképekkel foglalkozom, és ez a történet (pontosabban a Máté-féle verzió, mert ezt a történetet mind a négy evangélista megörökítette) is szerepelt a vizsgálat során. A gyermekek és fiatalok, akik olvasták, gyakran kifejtik, hogy nem felel meg ez a kép a magukban őrzött Jézus képnek. Egyikük még azt is írja „számomra félelmetes egy dühös Istent látni”. Jézus azonban nem törődik azzal, hogy a viselkedése mennyiben felel meg az emberek elvárásainak, egyszerűen csak bedühödik, amikor látja a visszaélést a templomtérrel, amikor azt tapasztalja, hogy a hely, ahol a pogányok is kaphattak némi teret, hogy Izrael Istenéhez imádkozzanak – hiszen ez volt a jeruzsálemi templom eredeti, nagyon fontos missziói feladata – a kapzsiság és a haszonlesés áldozatául esik. Jézus haragja jogos és kifejezhető.

Isten haragja – érted, nem ellened

De vajon miért riaszt meg minket annyira, hogy Jézus – aki Isten Fia, haragszik? Ősi félelem  ez, ami az első emberpárt is rejtőzködésre biztatta az Éden kertjében. Isten haragja félelmet kelt, mert az jut róla eszembe, hogy Ő nagy én meg kicsi vagyok, és hogy elpusztíthat engem. És bizalmatlanságomban feltételezem is, hogy valami ilyesmi a célja. Isten azonban másképp haragszik.

Amikor szülők lettünk a férjemmel, elkezdtünk szép lassan másképp gondolni Isten haragjára mint azelőtt. Elkezdtük megérezni, hogy a harag a szeretet része. Ha bármi miatt mérgesek lettünk a fiainkra, azért közben még nem szerettük őket kevésbé. Sőt, a dühünknek sokszor az volt az oka, hogy szerettük volna őket megóvni valamitől, pl. valamilyen fájdalomtól, és amikor nem hallgattak ránk, a baj mégis bekövetkezett. Ekkor kavargott bennünk a „na ugye megmondtam” kezdetű önigazolás, a szánalommal és együttérzéssel. Közben örültünk is, hogy nem lett nagyobb bajuk. És ez a nagyon furcsa, ambivalens érzés maga a szeretet. Harag is van benne, de mindig győz az együttérzés.

Isten haragja is ilyen – érted haragszik, nem ellened. Nem forral bosszút, nem kárhoztat, nem hagy el. Irgalommal, szánalommal és a vigasztalás szándékával közeledik hozzád.

Az együttérző Isten – és az ő népe

A mai vasárnap Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap egyházunkban  hagyományosan Jeruzsálem lerombolásának emlékünnepe. Ekkor emlékezünk arra a szomorú eseményre, amit Jézus is előre megsiratott. Kr. u. 70-ben ugyanis Titus seregével lerombolta a várost és a Heródes által újjáépített templom is elpusztult – egyetlen fal, a nyugati maradt meg belőle, amit Siratófalnak is szoktak hívni a tragikus eseményre emlékezve. Eltelt kétezer év, de a Szentföldön még mindig nincsen békesség. A 21. századi eszközökkel, de az évezredes haraggal és gyűlölettel mérgezik magukat most is az emberek. Nők, gyermekek és idősek is áldozatai az erőszaknak – az emberi tettek ilyen gyümölcsöt hoznak.

Hiszem, hogy ez nem Isten haragja. Isten akaratával megpróbálni igazolni az emberi erőszakot bármely oldalon – tévút. Isten nem akarhatja, hogy a gyermekei egymást bántsák, ahogyan én sem akarom, hogy az egyik fiam bántsa a másikat. Viszont Isten együttérez velünk – érti a dühünket, felháborodásunkat, amikor igazságtalanság ér minket. Ilyenkor arra kér, hogy legyünk türelmesek és ne álljunk bosszút önmagunkért. Adjunk helyet Isten igazságának, amely hatalmasabb és teljesebb, mint amit mi emberként ki tudnánk harcolni.

És érti a fájdalmunkat, gyászunkat, szomorúságunkat is. Isten maga is gyászol. Az özönvíz történetében azt olvassuk, hogy „megbánta az Úr, hogy embert teremtett”. A bánat elhatalmasodott rajta, mert az ember visszaél az Istentől kapott szabadsággal, miközben ezt az ember ültetésre, építésre és szeretetre kapta. Jézusban pedig azt látjuk, hogy Isten a végsőkig elmegy ebben az együttérzésben. Jézus megtapasztalja a gyászt, a haragot és a félelmet, még a halálfélelmet is. A kereszten pedig a testi és lelki fájdalom minden mélységét.

Ezért amikor megrohannak bennünket az ún. negatív érzéseink, gondoljunk arra, hogy nem vagyunk egyedül. Semmi olyan nincs ebben a mélységben, amit Isten Jézus Krisztusban ne járt volna meg már előttünk. Együtt tud érezni velünk, és együtt is akar érezni. Haragja mögött ott a bánata: szomorú vagyok, hogy ezt teszed magaddal és másokkal. És ott az együttérzése: nézd, veled szenvedek. És minden fájdalom mögött ott a remény: a szeretet ereje legyőzi a rosszat. Egy nap vége lesz a szenvedésnek. Az egész világon. Nemcsak a Szentföldön. Még Magyarországon is. Még az én családomban is. Még az én életemben is. Ami emberileg reménytelenül igazságtalannak tűnik, ott Isten mindent fölülmúló igazsága és irgalma fog győzelmet aratni.

Ezért küzdjünk a magunk Istentől kapott eszközeivel és ezért imádkozzunk!

Vándorlók dala

 

Alapige: 1 Kor 10,1-13

¹Tudjátok meg, testvéreim, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, ²és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. ³Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, ⁴és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig Krisztus volt. ⁵De többségükben nem lelte kedvét az Isten, úgyhogy elhullottak a pusztában.
⁶Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. ⁷Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: „Leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.” ⁸De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. ⁹Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. ¹⁰De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. ¹¹Mindez pedig példaképpen történt velük, és figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk. ¹²Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! ¹³Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.

Kedves Testvérek!

Szomjúság

Mostanában gyakran döntött rekordot a hőség. Nemcsak a földek és a növények szomjasak, mi, emberek is érezzük, hogy szükségünk van napközben az extra folyadékpótlásra. A szomjas ember, vagy akinek nagyon melege van, általában türelmetlen, ingerlékeny és alapvetően könnyebb vele összeveszni, hiszen a szomjúság az egyik legalapvetőbb szükségletünk. Még az éhségnél is kínzóbb tud lenni. Abraham Maslow pszichológus elmélete szerint az emberi szükségletek piramisba rendezhetők, a piramis alján lévő legalapvetőbb motívumaink meghatározzák nemcsak a hangulatunkat és az életminőségünket, hanem egyáltalán az életben maradásunkat is. Éhség, szomjúság, fáradás, levegővétel. Ezt követi a biztonság szükséglete, majd egyre följebb haladva a kevésbé túléléscentrikus szükségletek mint a valahová tartozás, a szeretet, majd a hiányokból a növekedés felé fordulva a tudás, a szépség és a csúcson önmagunk megvalósítása, amely egyúttal önmagunk meghaladását is jelenti.

Amikor a pusztai vándorlás történetéről olvasok, mindig Maslow piramisa lebeg a szemem előtt. Isten népe ugyanis elhagyta Egyiptomot, a szolgaság házát, ahonnan az ÚR kiszabadította őket hatalmas csodákkal. Valahogy mégsem tudtak elkezdeni fölfelé mászni ezen a szükségletpiramison. A vándorlás 40 éve azzal telik, hogy a nép türelmetlen, éhes, szomjas, és egész szemléletük a Maslow-piramis alján mozog. Visszavágynak az egyiptomi „húsos fazekak” közelébe, és abba a viszonylagos biztonságba, amit a rabszolgasors jelentett. Hiszen ott nem kellett bízni egy láthatatlan, névtelen istenségben, nem kellett egy bizonytalannak tűnő cél felé haladni, nem kellett 40 napot várni arra, hogy milyen törvény alapján éljék az életüket, mert csak egy törvény volt: vakon engedelmeskedni a rabszolgatartóknak. A puszta valóban felerősíti az alapvető szükségleteket: jogos a kérdés, hogy honnan lesz élelmük és vizük a hosszú út alatt. Viszont Isten népe még azután is folytatja a zúgolódást, hogy napról napra megtapasztalják, hogyan gondoskodik róluk Isten az égből hullatott kenyérszerű eleség, a manna formájában, hogyan küld fürjeket, hogy hús is jusson az asztalra, és hogyan fakaszt vizet a kősziklából.

A Tórában gyakori, hogy egy történet kétféle változatban él, és a zsidó hagyomány a szöveg kanonizálása során mindkét verziót megőrizte, mert többletjelentést tulajdonított a történetek ismétlődésének. A kősziklából történő vízfakasztás története is egy ilyen dublett, és az 1. századi zsidó írásmagyarázat azt feltételezte, hogy a kőszikla mindvégig ugyanaz volt: éppúgy vándorolt a néppel, mint a kijelentés sátra és maga az ÚR felhő-és tűzoszlop képében. Úgy tűnik, Pál apostol ismeri és felhasználja ezt a hagyományt, és merész párhuzamot von a pusztában vándorló Izrael és a Jézus Krisztusban hívő gyülekezet között. A néppel együtt vándorló kőszikla maga Krisztus, aki az élő víz kifogyhatatlan forrását kínálja a szomjazónak. Ez a víz örök életre buzog, soha ki nem apad és teljesen ingyen van – bár értéke felbecsülhetetlen, ahogyan ezt minden sivatagi vándor pontosan tudja.

Céltévesztés

Amitől Pál apostol szeretné óva inteni a gyülekezetet, az a céltévesztés. A korinthusi gyülekezet, akiknek ez a levél íródott, sokszor mondjuk szószékről, hogy szinte olyanok voltak mint egy állatorvosi ló: ami konfliktus, bűn, probléma előfordulhat egy keresztény közösségben, az Korinthusban minden bizonnyal előfordult. Ezért is húzhat párhuzamot Pál a hitetlenkedő, Egyiptom után sóvárgó pusztai vándorok és a korinthusi hívek között. Pál szeretné őket megóvni attól, hogy teljesen levegyék a szemüket a valódi célról: Isten országáról, amely az ígéret szerint beteljesedik. De aki nem tud bízni az ígéretben, annak a tekintete gyorsan letéved erről az eredeti célról, és ebben a fókuszvesztett állapotban kiszolgáltatódik mindenféle kísértésnek. A bűnre használt görög szó – hamartia – eredetileg ezt is jelenti: céltévesztés. A Maslow-piramis alján ragad az, aki nem tudja a tekintetét fölfelé emelni, ahol Isten iskolájában lehet az Ő népévé növekedni és érlelődni.

Valódi csoda

Talán amikor azzal szembesülünk, hogy a hitünk ingadozik, nem érezzük elégnek vagy eléggé erősnek, akkor megriadunk. Ilyenkor talán kívánjuk, hogy bárcsak Isten valamilyen egyértelmű jellel, valami csodával bizonyítaná a létezését, az erejét és a jóindulatát felénk. A pusztában vándorló Isten népének példája – vagy ha úgy tetszik ellenpéldája – arra int minket, hogy a legnagyobb és legegyértelműbb csoda sem elegendő, hogy hitet teremtsen. Hiszen ők átélték a legnagyobb csodát, a szabadulást és a tengeren való átkelést. Megtapasztalták napról napra az isteni gondviselést és egyértelmű vezetést kaptak.

Nem, a csodák nem eredményeznek hitet, hiszen Jézus csodái láttán is szkeptikusak maradtak azok, akik eleve eldöntötték, hogy nem hisznek benne.

A hit sokkal inkább megragadhatóvá, láthatóvá teszi a csodákat. Amikor a legnagyobb hőségben egyszercsak elered egy üdítő zápor, ahogyan ez a Szélrózsa szombat esti taizéi áhítatának végén történt. Olyan volt, mintha az Atya mindnyájunkat emlékeztetne a keresztségben kapott kegyelemre. És az úrvacsorában nemcsak kenyeret és bort, hanem valódi lelki ételt és italt kapunk, ami csillapítja Isten szeretete utáni örök sóvárgásunkat. Jövő héten megtapasztalhatjuk ezt a csodát is: asztalközösséget vállal velünk Jézus Krisztus, és mi is egymással.

Ha olyan kísértést is tapasztalnánk, amelyről érezzük, hogy már-már meghaladná a mi emberi erőnket, bízhatunk a hűséges és szabadító Istenben, akinél már készen áll a menekülési útvonal.

Mostanában én is könnyen észreveszem magamon, hogy a zúgolódás, aggodalmaskodás és elégedetlenség kísértése fenyeget. Ez ellen talán legjobban a hála segítségével tudok küzdeni. A hála felnyitja a szememet azokra a mindennapi csodákra, amelyek Isten létezésének és jóságának jelei a minket körülvevő világban. A mindennapi kenyér és víz, a gondviselés és az értelmes cél, amit Istentől kapunk a tekintetünket mindig fölfelé vonhatja.

A pusztai vándorok mi is vagyunk, az életünk sokszor emlékeztet sivatagra, ahol nagy a kísértés, hogy a szükséglet piramis alsó régióiban vesztegeljünk. Ha viszont nem céltalan tévelygésre, kódorgásra gondolunk, hanem zarándoklatra, akkor a Zarándokének szavaival együtt mi is imádkozhatjuk:

Valami véget ér, kezdődik más talán.
Látod, megyünk az élet sivatagán.
Gyere, mert lépni muszáj!

Refr: Szinte hallom, újra hallom, szól a régóta vándorlók dala.
Minden éjjel, minden délben hallom, hogy zeng a dallama.

Sokan megálltak már. Elég volt a beszéd.
Egész életünk itt a keresztre néz,
értjük már üzenetét. – Refr.

Néha sötétség vár, arcunkba fúj a szél.
De bátran megyünk, lábunk egyszerre lép
Istenünk eszközeként. – Refr.

Aki sír, ne sírjon, Emeld a fáradtat!
Hiszen mindennap itt van, velünk marad.
Újra szóljon ez a dal! – Refr.

Ámen

Örökös társ

 

Textus: Róm 8,12-17: ¹²Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. ¹³Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. ¹⁴Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. ¹⁵Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” ¹⁶Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. ¹⁷Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Kedves Testvérek!

Mi jut eszünkbe az örökös szóról? Amikor a szüleim meghaltak, egy kis telket hagytak ránk egy Somogy vármegyei kis faluban. Nincs rajta ház, és az elmúlt években több volt vele a gond mint a haszon, mégsem tudtuk testvéreimmel rászánni magunkat– bármilyen nehéz is volt a helyzet anyagilag – hogy eladjuk, mert ez volt az egyetlen tartós dolog, amit a szüleink ránk hagytak. Ez az egyik formája az örökségnek. Talán többen vagyunk így, hogy ragaszkodunk ahhoz a házhoz, darab szántóföldhöz, amit a szüleink hagytak ránk. Rájuk emlékezve, irántuk való tiszteletből igyekszünk jó gazdái lenni az örökségnek.

A másik formája az örökségnek az, amit a testünkben hordozunk. Amikor egy gyerek megszületik, rögtön az apjához, az anyjához és más rokonokhoz hasonlítják: vajon kire ütött ez a gyerek? Kire hasonlít legjobban, kinek a vonásait, haj- és szemszínét örökölte? Mindnyájan hordozzuk ezeket az örökségeket a testünkben, apáink, nagyapáink, dédapáink, ükapáink, szépapáink és ősapáink, és természetesen anyáink akarva akaratlanul átörökítették ránk a génjeik egy részét, amelyek olyan különleges egységgé álltak össze, amely egyszeri és megismételhetetlen módon a mi személyünket eredményezte.

A testi örökségnek azonban van egy árnyoldala is. Ezzel az árnyoldallal mindannyian szembesülünk, amikor betegek vagyunk, amikor bántjuk egymást, vagy amikor a temetőben szeretteink sírja mellett kell megállnunk. Testi szüleink örökségül hagyják ránk azt, amit maguk is örököltek: a bűn, a halál és a törvény hatalmát.

Pál apostol mai igénkben azt mondja, hogy az a jó hír, hogy nemcsak a testi örökség létezik. Mert nekünk nemcsak a földi, biológiai szüleink az örökhagyóink, hanem a mennyei Atya is. Az Atya ugyanis örökbefogadott bennünket Jézus Krisztus által, így valóságos gyermekeivé lettünk. A római jogban már létezett az örökbefogadás intézménye, amelyet Pál apostol jól ismert, hisz maga is római polgár volt. Az általános gyakorlat szerint 60 évesnél idősebb, gyermektelen római polgárok fogadhattak örökbe – nem feltétlenül gyermeket, hiszen a kritérium az volt, hogy legalább 18 évvel fiatalabb legyen az örökbe fogadott, tehát akár felnőtt férfi is lehetett. Sőt, gyakran ez így is történt, mert a vagyonos rómaiak olyan férfit kerestek, akire vagyonukat és házuk irányítását bízhatták. Nem arról volt szó, hogy gyermeket akartak babusgatni, hanem az örökség számára kerestek gazdát.

Ez az emberi intézmény persze csak halvány árnyéka volt annak, amit Isten tett velünk. Hiszen Isten nem volt gyermektelen, nem szenvedett hiányt semmiben a mennyei dicsőségben, amelyben az Atya, a Fiú és Szentlélek öröktől fogva mindörökké osztozik. Mégis megszánta teremtményét, az embert, és úgy döntött, kiváltja a rabszolgasorból. Az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus maga jött el értünk a földre, maga is földi szülők kezébe adva magát. Végül pedig átadta magát önként a halálnak a kereszten. Így fizette meg az árat, ami által szabadokká válhattunk a bűn és halál uralma alól. Erre az emberek között nem volt példa, hogy az Örökös, aki egyedül örökölte volna a mennyei dicsőséget, aki egyedül uralkodott volna Isten Országában, elinduljon, hogy a szolganépből keressen maga mellé testvéreket. Egyszülöttből így Jézus elsőszülött lett sok testvér között (Róm 8,29).

Ahogyan a Konfirmációi Káté egyik válaszában mondjuk: „Kicsoda Jézus Krisztus?” „Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és Testvérem.” Igen, hiszen Jézus nem rabszolgákat, nem vakon engedelmeskedő „beszélő szerszámokat” akar, hanem vele együtt érző, gondolkodó, néha lelkesedő, néha lankadó, de a szenvedésekben és örömben is mellette kitartó testvéreket. Olyanokat, akik már nem félelemből engedelmeskednek, nem azért, mert tartanak a nagy és rettenetes Úr retorziójától, hanem akik a Szentlélek erejével mondják az Atyaistennek: Abbá, Atyám!

„Abbá”, Márk evangéliuma szerint Jézus így szólította meg az Atyát a Gecsemáné kertben. A legnagyobb gyötrődés és halálfélelem közepette is az Atya közelségét kereste. Mi is így szólíthatjuk Istent: Apám, Édesapám, Apukám. Örömben és hálaadásban, szomorúságban és gyászban, félelemben és szorongattatásban mindig velünk van a Lélek, aki ezt a szót suttogja vagy harsogja a szívünk mélyén: Abbá.

A Szentlélek gyakran nem látványos jelekben, vagy dicsőséget sugárzó ajándékokban nyilvánul meg, hogy óvjon minket a beképzeltségtől, hanem halk, lágy szellőként, megsimogat és a lelkünk mélyén tanúskodik arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Mert aki Jézusban mint Krisztusban hisz, aki hiszi, hogy Ő valóban Isten Fia, annak már nincs félnivalója a haláltól. Örököseivé lettünk Istennek és örökös társai Krisztusnak. Nem kézzel fogható ez az örökség, nem olyan mint egy ház vagy föld vagy autó vagy értékes ékszer. Mégis a legértékesebb, mert általa szabadokká válhatunk a bűntudattól, szégyentől, halálfélelemtől. Még gyászunk és megemlékezésünk is reménnyel telik meg, mert tudjuk, hogy hűséges az Isten, aki örökbe fogadta, és örökségében részesíti az elhunytakat is, bűneik és mulasztásaik dacára. Luther Márton így vall erről: „A fiú örökös, nem cselekedetei okán, hanem születési jogon. Egyszerűen az örökség birtokába jut. Származása és nem cselekedetei révén válik örökössé. Igen, ezen az úton nyerjük el az igazság, a feltámadás és az örök élet hervadhatatlan ajándékait. Nem mint cselekvő közreműködők, hanem mint kedvezményezettek kapjuk azokat. A Krisztusban való hit által Istennek fiai és Istennek örökösei vagyunk. Krisztust illeti a hála mindenért.” (Luther: Galata-kommentár, 140.o.)

Hadd foglaljam össze mindezt kedves gyermekdalom szövegével, amelynek szövegét mint egy imádságot gondolhatjuk végig:

Jézusról csak Róla mondok éneket,
Ő csak Ő hordozza minden vétkemet.

Bűn szennyezte lelkem, s ím, befogadott,
Vére által nyertem bűnbocsánatot.

Bűn, halál bilincsét Jézus törte le,
Így lettem fogolyból Isten gyermeke.

Mint királyi gyermek, élek föld porán,
Szép örökség vár rám: égi koronám.

Az Aranyvárosban lesz lakóhelyem,
örök menyegzőben vendégeskedem. Ámen

Jajszótól a himnuszig

„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, és felékesítitek az igazak sírköveit, és ezt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a próféták vérének kiontásában. Ezzel csak azt bizonyítjátok magatokról, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Cselekedjetek csak ti is atyáitok mértéke szerint! Kígyók, viperafajzatok! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettől? Ezért íme, én prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat pedig megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zekarjának, Barakjá fiának véréig, akit meggyilkoltatok a templom és az áldozati oltár között.  Bizony mondom nektek: mindez megtörténik ezzel a nemzedékkel.” (Máté evangéliuma 23,23-36)

Nemrég újra megnéztem a Veszedelmes viszonyok című filmet, amely Choderlos de Laclos azonos című levélregénye alapján készült: megrázó korrajz a 18. század végi francia arisztokrácia romlottságáról. Feltűnő a történetben, hogy a sok kegyetlenség, hazugság, szexuális bűnök részletezése ellenére nem azoktól a szereplőktől undorodunk leginkább, akik mindezeket a nyilvános bűnöket elkövetik. Sőt, szinte szánjuk a prostituáltat, a szerelemből házasságtörésre vetemedő asszonyt, a kíváncsi, naiv lányt, az idealista ifjút, de még a kéjsóvár, manipulatív férfi főhős is elnyerheti szimpátiánkat. Akire viszont a szerző egyértelműen a főgonosz szerepét ruházta, az az erkölcsös látszat fenntartására kínosan ügyelő női főhős. Az ő bűne ugyanis minden bűnök legveszedelmesebbike. Ez a bűn a képmutatás.

John Malkovich és Glenn Close párosa a filmből Valmont vikomt és De Merteuille márkiné szerepében

Mai igénk talán első hallásra félelmet kelthet. Szokatlan, indulatos szavakat hallunk Jézustól. Ráadásul most csak egy részlet hangzott el Máté evangéliuma 23.fejezetéből, amely egy részletes vádbeszéd a farizeusok és írástudók ellen. Jézus nem boldognak mondja őket, hanem fenyegető „jaj”-mondások hangzanak feléjük. Miért ez az indulat? Mi oka van Jézusnak erre a felháborodott ítélethirdetésre? Mi is az a nagy bűn, amit a farizeusok elkövettek?

Ahhoz, hogy a válaszhoz közelebb jussunk, meg kell vizsgálnunk azt, hogy kik is voltak a farizeusok? Ez egy lelkiségi irányzat volt a Jézus korabeli Izraelben, amelynek tagjai különösen törekedtek az Istennek tetsző életre. Igyekeztek a mózesi törvényt minden apró részletre kiterjedően megtartani, sőt, kerítéseket is építettek az egyes szabályok köré, nehogy véletlenségből is megszegjék azokat. Úgy gondolták, hogy feladataik közé tartozik, hogy az egyszerű, szegény népnek példát mutassanak, ezért jótetteiket, kegyes cselekedeteiket a nyilvánosság előtt vitték véghez. Ahogyan Jézus a Hegyi Beszédben is említi, „kürtöltettek maguk előtt”, vagyis igyekeztek felhívni az emberek figyelmét önnön életmódjuk helyességére, és ezzel mintát adni számukra. Szeretném hangsúlyozni, hogy a farizeusok életmódja sok tekintetben valóban példaértékűen erkölcsös volt. Általában véve a jószándék irányította a tetteiket. Sok kortörténész kiemeli, hogy Jézus életmódjához a külsőségeket tekintve egyértelműen a legközelebb álló emberek éppen a farizeusok voltak. Talán ezért sem értették, hogy Jézus miért a vámszedők, prostituáltak és egyéb nyilvánvalóan bűnben élő emberek társaságában található. Bár Jézust gyakran látjuk a farizeusok körében, velük szemben mindig intően, figyelmeztetően, sőt már-már fenyegetően lép fel, ahelyett, hogy – ahogyan ezek a jó emberek valószínűleg számítottak volna rá – hátba veregetné és megdicsérné őket.

Jézus tökéletesen tisztában volt a bűn természetével, azzal, hogyan képes rabul ejteni, és Istentől távol sodorni az embert. Mégis van egy bűn, amit kiemelten ostoroz, mert veszélyesnek és tanítványaira nézve is fenyegető kísértésnek tartja. Ez pedig a képmutatás bűne. Jézus előszeretettel használja a „hüpokritész” kifejezést azokra, akik a képmutatás vétkébe estek. Ez a szó a görög színházi nyelvből származik, és azt a színészt jelenti, aki színházi álarcot magára öltve lép ki a színpadra, hogy a közönség előtt egy drámai szerepet megformáljon. A hüpokritész tehát játszik. Olyannak adja ki magát, aki valójában nem ő maga. Jézust megragadta ez a kép, és a lelki életre is alkalmazza. Ha képmutató vagyok, lelki értelemben becsapom embertársaimat, mivel jobbnak mutatom magam, mint amilyen valójában vagyok, sőt, olyan jónak, amilyenné ember a maga erejéből nem is képes válni. Továbbá becsapom önmagamat, mert egy idő után már magam is elhiszem, hogy jobb vagyok, mint mások, sőt, tökéletes. Mi több, Istent is be akarom csapni, mert önmagamat teszem a jóság forrásává és mércéjévé, pedig egyedül az Isten jó. Ezáltal a képmutatás minden más bűnnél jobban képes eltávolítani engem Istentől. Mert amikor képmutató vagyok, akkor képtelen vagyok őszintén és reálisan látni magamat, gyengeségeimet, bukásaimat. Mivel vak vagyok, és nem látom ezeket, ezért nem is akarok előlük Istenhez menekülni, nem akarok tőlük megszabadulni, mivel erényeknek hiszem őket. Megsebzem embertársaimat, önmagamat és megsebzem Isten nekem feltáruló szívét is.

Ahogyan már említettem, a farizeusok jó emberek voltak. Nemcsak sok jót tettek, de a jóakarat is buzgott bennük. Mikor mondtad ki utoljára ezeket a veszélyes szavakat: „én csak jót akarok”? Vagy utólag, mikor rosszul sült el egy vállalkozásod: „pedig én csak jót akartam”. Az emberi jóakarat az egyik legveszélyesebb dolog, amikor nem köti magát szorosan az Isten akaratához. Figyelem! Nem az „Isten akaratát” láncolja a saját jóakaratához! Mert olyan gyakran összetévesztjük ezt a kettőt: én tudom, hogy mi a jó, és hát akkor biztosan ezt akarja az Isten is. A dicsőségben olyan szépen mondjuk az angyali karral együtt: „békesség a földön és az emberekhez jóakarat”. Aki volt már katolikus misén, biztosan tudja, hogy a katolikus testvérek picit máshogy fordítják ezt a részt: „békesség a jóakaratú embereknek”. A helyzet az, hogy itt az eredeti kifejezést kétféleképpen is lehet fordítani. Vagy az emberek jóakaratáról beszélünk, vagy pedig az Isten jóakaratáról, és ebben az esetben az emberek nem a forrásai, nem a birtokosai ennek a jóakaratnak, hanem a kedvezményezettjei. Nem belőlünk jön elő, tőlünk származik a jóakarat, hanem mi vagyunk azok, akik az Isten jóakaratát elfogadhatjuk. Ebből a jóságból, az Ő kegyelméből élhetünk. Az evangélikus teológia az utóbbi értelmezést részesíti előnyben.

„Amikor begerjed a jóindulat, az ember visszakézből megint árva marad” – énekli Cseh Tamás. Az énekeshez hasonlóan a mai igénk alapján úgy tűnik, Jézusnak sincsenek illúziói az emberi jóakarattal kapcsolatban. Aki túlbuzgó módon akarja a saját jóságát érvényesíteni, vigyázzon, nehogy a gyehennán találja magát!

Akkor hát mit tegyünk? – kérdezhetnénk. Honnan tudjuk, hogy vajon az Isten jóakarata vezet-e minket a döntéseinkben? Jézus szavaiból leszűrhetünk néhány fontos elvet:

1.      Lényeglátás: a törvény szellemét igyekezzünk mindinkább megérteni és a magunkévá tenni a betűje helyett. Az igazságosságra, irgalmasságra, hűségre törekedjünk, vagy, ahogyan Pál apostol megrendítően írja a szeretethimnuszban: szeretet itassa át a tetteinket. Mert anélkül a legjobb cselekedet is semmi.

2.     Belső élet: a külsőségek és a látszat helyett a belső lelki életünkre figyeljünk! A böjtnek, imának, templomba járásnak, adakozásnak semmi értelme, ha emberi elvárás mozgat benne. Azt keressük, hogy Isten vajon hogyan lát minket! Tanuljuk meg önmagunkat az Ő szerető, irgalmas szemével nézni!

3.     Önismeret: lássuk át azokat az örökségeket, amelyeket akár korábbi nemzedékek hagytak ránk! Nézzük meg, hogy mivel tudunk azonosulni és mivel nem. Ne vegyünk át tőlük valamit kritika nélkül csak azért, mert az „hagyomány”, de ne is tartsuk magunkat különbnek náluk! Egyik nemzedék sem jobb vagy rosszabb a többinél. Ha Jézus ma itt lenne köztünk, talán mi is úgy járnánk, mint a farizeusok és írástudók: magunkat akarnánk igaznak látni és láttatni, és ezért mi is elveszejtenénk az egyetlen nagybetűs IGAZ EMBERT.

Pál apostol, aki maga is farizeus volt, és aki azt írja magáról „ a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam” (Filippi 3,6), őt az a buzgóság, amelyről azt hitte, az Isten akarata, egészen a damaszkuszi útig vitte. Itt találkozott Jézussal, és rájött, hogy az a „jó” ami őbenne van, semmi. Nem emberi szempontból, hanem az Isten előtt és az Istenhez képest. A lekcióként felolvasott igénk, a szeretethimnusz arról a szeretetről beszél, amelyben az Isten részesít bennünket, és amelyet továbbadhatunk. Erre van szüksége a világnak, ez tudja megváltoztatni az emberi kapcsolatainkat és önmagunkhoz való viszonyunkat is. Csak úgy lehet békesség bennünk, a kapcsolatainkban és az emberek csoportjai között, ha Isten jóakaratára hagyatkozunk, engedjük, hogy ez megragadjon és megváltoztasson bennünket. Ezért imádkozzunk!

Istenünk, te tudod, hogy milyen gyakran becsapjuk önmagunkat és egymást, milyen könnyen belesétálunk a képmutatás csapdájába. Kérünk, józaníts ki minket, engedd, hogy megismerjük a saját szívünket és a Te szívedet! Add, hogy a Tőled kapott szeretettel szeressük magunkat, Téged és minden embertársunkat! Ámen

 

 

Haszontalan szolga?

Lukács evangéliuma 17, 7-10: Jézus mondja: "Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás vagy legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz! Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál! Vajon megköszöni annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt."

Haszontalan – félelmek és torz istenképek

„Már megint, mit csináltál, te haszontalan?” „Aki nem dolgozik, az haszontalan, csak élősködik a társadalom hasznos tagjain.” „Ha nem gürizek, senki sem fog megbecsülni.” „Haszontalan dolgokkal foglalkoztok, ha nem olyasmit csináltok, amivel sok pénzt/hírnevet/sikert lehet elérni”. Csak néhány mondat, amely a fülünkbe csenghet, ha meghalljuk azt a szót, hogy „haszontalan”. Mégis, talán azt a legfélelmetesebb elképzelni, hogy maga Isten, aki teremtett, aki gondoskodik rólunk, aki szeret minket, talán az ő szájából is elhangozhat felénk: „haszontalan szolga vagy”. Sok embert ismerek, aki retteg egy ilyen ítélet lehetőségétől, és úgy érzi, mindent meg kell tennie, hogy elkerülje.

Attól való félelmünkben, hogy nem leszünk hasznosak, nem leszünk elég jók, és nem leszünk szerethetőek, belehajszoljuk magunkat egy olyan rabszolgamunkába, amiről azt képzeljük: a családunk, a szeretteink, a társadalom, a gyülekezet, sőt akár maga Isten is elvárja tőlünk. Közben előfordulhat, hogy olyan dolgokat teszünk, amelyekre soha senki nem is kért meg, soha senki nem utasított. Magunk szabta könyörtelen parancs alapján örömtelen életet élünk, mert a képzeletünkben felnagyított Rabszolgahajcsár-istenképnek engedelmeskedünk az egy igaz Isten helyett. Ezeket az eltorzított istenképeket az embervilág könyörtelen elvárásai alakítják ki bennünk. Hiszen az emberi szeretet és elfogadás szinte mindig feltételekhez kötött. Még a családban, a szüleinktől is sokszor csak ilyen feltételes szeretetet kaptunk. Szeretlek, ha… teljesíted az elvárásaimat. Ezeket a tapasztalatokat aztán óhatatlanul, szinte automatikusan Istenre vetítjük, és neki is meg akarunk felelni.

Úr és szolga – az érdemteológia kitekert logikája

Isten azonban – ahogy Karl Barth, a református teológus mondja – egészen más. Ő meghaladja a mi emberi elképzelésünket és tapasztalásunkat. A kisbetűs istenképekkel szemben ott van a nagybetűs Isten, akit Jézus Krisztus mutat be számunkra. Jézus gyakran példázatokban beszél az Isten dolgairól. A példázatok olyan képes beszédek vagy rövid történetek, amelyek Istennek vagy Isten Országának egy-egy jellegzetességét mutatják be. Nem érthetjük ezeket szó szerint, és nem is vetíthetjük a kép minden egyes elemét egy az egyben Istenre. Mai igénk is egy ilyen példázat – bár kevésbé ismert, hiszen egyedül Lukács evangéliumában találkozunk vele.

Jézusnak a tanítványaihoz szóló beszédének, mondásgyűjteményeinek a végén olvashatjuk ezt a kis példázatot, amely egy ókorban jól ismert képet: az úr és a szolga viszonyát hívja segítségül. Jézus kérdések segítségével fejti ki a mondanivalóját. „Ki az közületek, aki a munkából hazatérő szolgát előbb ülteti az asztalhoz mint saját magát?” A válasz: természetesen senki, mert a szolgákkal szemben elvárás volt, hogy a külső és belső munkákat is elvégezzék, kiszolgálják az urukat, mielőtt maguk az asztalhoz ülnének. És ki az, aki az egyszerű kötelességteljesítésért elkezd hálálkodni a szolgának? Természetesen senki, mert a szolga csak a dolgát végezte. Akkor hát te se legyél büszke magadra, ne hord fenn az orrodat, ha úgy véled, hogy már teljesítettél mindent, amit Isten parancsolt, hanem légy szerény, és lásd be, hogy csak annyit tettél, amivel tartoztál.

Jézus ezzel azt is állítja, amit mindannyian érzünk is, amikor rabszolgahajcsár-istenképünkkel küzdünk: lehetetlen az Isten akaratának tökéletesen eleget tenni. De még ha becsülettel el is végeznénk a dolgunkat, nem várhatnánk érte külön jutalmat, extra dicséretet vagy egyéni bánásmódot, hiszen Istennek az egész életünkkel tartozunk. Ezen az úton soha nem leszünk elég jók. Soha nem válunk szerethetővé. Jézus szerint az emberi jótettekre és érdemekre hivatkozó teológiának súlyosan kitekert a logikája: hiszen olyasmit vár el Istentől, amit egyetlen földi úr sem adna meg a szolgájának.

Mi a jó hír? – "semmit sem tehetsz érte"

De hát akkor mit tegyünk? Hogyan nyerhetjük el az örök életet? Mit kell tennünk, hogy az Isten szeressen minket? Antony de Mello egyik kis történetében a Mester így szól a tanítványhoz: „Ezzel kapcsolatban van egy rossz és egy jó hírem” „Mester, mondd előbb a rossz hírt!” kéri a tanítvány. „Semmit sem tehetsz érte”. Mire a tanítvány kétségbeesetten: „Akkor mi a jó hír?” A Mester válasza: „Semmit sem tehetsz érte.”

Mit mond ez most nekünk? Hogyan halljuk meg ma ezt a mondatot: Semmit sem tehetsz érte, hogy az Isten szeressen vagy jobban szeressen? De azért sem tudsz tenni semmit, hogy kevésbé szeressen. Meghökkenünk, kétségbeesünk, vagy csak lemondóan legyintünk, hogy már nem is érdekel, mit gondol az Isten? Jó hír ez ma nekünk?

Mi nem tehetünk a szolgálatunkkal vagy a jó cselekedeteinkkel eleget magunkért. De nem is kell, mert Jézus Krisztus már eleget tett értünk. Ismerjük a 216-os húsvéti énekünket? „Dicsőség néked, Istenünk, Fiaddal együtt dicsérünk. Eleget Ő tett miértünk.” Emlékszem, kamaszkoromban, mikor tanultam ezt az éneket olyan furcsa volt ez a szó: mit jelent az, hogy Jézus „eleget” tett. Már elég sokat tett értünk? Évekkel később állt össze a kép, hogy az ének Jézus kereszthalálára és feltámadására céloz. Az ami akkor történt, Isten részéről ELÉG volt. Ő maga tette meg azt az eleget, amit mi egész életünkben hiába hajszolnánk. Magunk erejéből nem lehetnénk elég jók, de nem is kell, mert az, amit Jézusban az Atya nekünk ajándékozott ELÉG.

Miért tegyük a jót? – Mrs. Hemingway bankszámlája

Erre a jó hírre aztán félve azt mondhatjuk: de hát akkor miért tegyük a jót, ha nem az Istentől várt jutalomért vagy dicséretért és elismerésért? Erre a kérdésre hadd feleljek egy kis történettel: Ernest Hemingway édesanyja egy igazi bántalmazó anya volt, képtelen volt elfogadni, hogy a fia – fiú. Lányruhákban járatta és Ernestine-nek szólította, úgy fésülte a haját, hogy az 1 évvel idősebb nővérével össze lehessen keverni. Tetteinek nem tulajdonított bántó jelentőséget, sőt, amikor úgy érezte felnőtt fia elhanyagolja őt, akkor érzelmi zsarolásba fogott, mondván: „egy anyának a gyerekeibe fektetett érzelmi tőkéje olyan, mint egy bankszámla, amikor a gyerek felnő, onnantól kezdve az anyának joga van onnan kivenni”. Talán érezzük, hogy az érdemteológia kitekert logikájával állunk szemben. Egy gyermek soha sem fog bankügyleti értelemben tartozni a szüleinek, ha mégoly jók voltak is hozzá. Legfeljebb hálás lehet nekik. A hála viszont csak szeretetkapcsolatban értelmezhető érzelem.

Mi sem olyan értelemben tartozunk Istennek, ahogy egy banknak tartozik az ember, vagy pláne egy uzsorásnak. Ha Isten szeretetét megérezzük és elfogadjuk, akkor a szeretetben és a szeretet által tartozunk hozzá. Nem kell számonkérésétől rettegnünk, mert ez a szeretet minket is át tud formálni, és arra tud ösztönözni, hogy bátran és örömmel tegyük Isten akaratát.

Jézus ígérete: az asztalnál fogunk ülni 

Bár a példázat hallgatói előtt nyilvánvaló volt, hogy egyetlen földi úr sem ültetné le az asztalhoz maga előtt a szolgáit, Jézus nem hagy kétséget afelől, hogy Isten ebben a kérdésben is egészen más.

Egy másik példázatba fűzve, a Lk 12,37-ben ezt mondja azokról a szolgákról, akiket a hazatérő úr (vagyis maga az idők végén visszatérő Jézus) ébren őrködve talál: „Bizony mondom nektek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy és felszolgál nekik.” Ha pedig kételkednénk benne, hogy Jézusnak nem derogál tanítványainak, azaz nekünk szolgálni, akkor lapozzuk fel János evangéliuma 13-dik fejezetét, és olvassuk el, az utolsó vacsora éjszakáján hogyan mossa meg Jézus tanítványai lábát. Még Júdásét is. Nem azért, mert a tanítványok olyan nagyszerű emberek, annyi mindent tettek, amivel ezt kiérdemelték. Hanem azért, mert Jézus ezzel a szeretettel szereti őket.

Ezzel a szeretettel szeret minket is. Minket is napról napra odaültet az asztalához, elhalmoz minket mindennel, amire csak szükségünk van. Testi és lelki javakkal. Embereket állít mellénk, közösséggé formál minket. Az is kegyelem, hogy ma itt lehetünk. Amikor otthonunkban az asztalhoz ülünk, adjunk hálát és ne csak azért az asztalért, amelyet látunk, hanem azért a végső asztalért is, amelyet még nem látunk, de reménységünk van rá, hogy mindannyian ott fogunk ülni, és maga Jézus szeretetből szolgál nekünk – mi pedig egymásnak és Őneki. Ámen

Drágább az aranynál (Apostolok Tétlenségei 3.)

 Mi az egyház igazi kincse? Erre a kérdésre válaszol nekünk az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 3.fejezete.

Reformáció napján elsősorban nem egy régmúlt eseményre emlékezünk, hanem egy folyamatot ünneplünk. Olyan folyamatot, amely nem 500 éve kezdődött. 1517.október 31. legfeljebb egy mérföldkő a Krisztus-követés útján. Luther Márton nem olyasmit fedezett fel, ami azelőtt ne létezett volna. Ellenkezőleg. Luthernek csak beleakadt az ásója abba a bizonyos kincsbe, amely a közös szántóföldben volt elrejtve. Nem a szentek fölös jócselekedeteinek ládikája, nem a pénzzel teli ládika fontos számunkra, akik Jézust szeretnénk követni, hanem az evangélium kincse. 

Ebben a történetben látszólag egy gyógyítás-csodának lehetünk tanúi. Péter és János imádkozni mennek fel a templomba, és a kapuban találkoznak a rendszeresen ott kolduló sántával. A gyógyítás után Péternek ismét lehetősége nyílik a templomban Jézusról prédikálni, amit - majd látni fogjuk - a vallási vezetők nem néznek jó szemmel. 

Elgondolkodtam, vajon hány ponton bukhatott volna meg ez a csoda.

0. pont: Péter és János a zsidó szokásokhoz igazodva mentek fel imádkozni a jeruzsálemi templomba délután 3 órára. Mondhatták volna azt, hogy mi már annyira megvilágosodottak/felvilágosultak vagyunk. Mi már ismerjük a Krisztust. Mi közünk nekünk ehhez az üres, formális tradícióhoz, mint a templomi imádkozás?  Hiszen mi már olyan intenzív Szentlélek-élményeket éltünk át! Inkább otthon maradunk, a saját kis belterjes közösségünkben, ahol mindenki fél szavakból is megért bennünket. Minek tegyük ki magunkat a maradiak okvetetlenkedéseinek? Péter és János nem ezt mondták, hanem igazodtak azokhoz, akiknek a hite még nem ragadta meg Jézus Krisztust. Velük együtt és értük akartak könyörögni.

1. pont: Találkoztak a sántával, aki alamizsnát kért. Reagálhattak volna erre az ismert közhellyel: "Majd imádkozunk érted is". És egyszerűen továbbsétálnak. Én is gyakran hallom - a saját berkeinkből - hogy "az egyház dolga az, hogy imádkozzon." Ez a mondat éppen azért visz nagyon félre, mert igaz. Az egyháznak elsősorban, mindenekelőtt az a dolga, hogy imádkozzon. Az imádság viszont nem helyettesíti a cselekvést. Nem azért imádkozunk, hogy megússzuk  a tevékenységeket, hanem hogy azoknak helyes, Istennek tetsző irányt találjunk. Az imádság nélküli cselekvés nem hitből fakad, ezért gyakran félrevisz. Viszont az az imádság, amelyből nem fakadnak tettek, nem hangolódott rá teljes mértékben Isten akaratára. 

2.pont: Van az a pénz, amivel lehet segíteni ezen az emberen. "Ha valami bajod van, és nem tudod megoldani pénzzel, oldd meg sok pénzzel!" mondja Dadan a Macskajaj című filmben. Péternek és Jánosnak ugyan nincs pénze, hiszen beadták a közös kasszába a gyülekezetben, de hát volt rá példa, hogy Jézus ilyen csodát is tett, amikor a templomadót kellett volna befizetni(Máté 17,24-27). Jézus nem értett ugyan egyet az adó megfizetésével (Heródes a nép verítékén újította fel - egyébként pazar módon - a templomot), de hogy a gyengébb hitűt védje, utasítást adott Péternek, hogy fogjon ki egy halat, és annak szájában talált ezüstpénzt adja oda. Ha Jézus egyszer tudott csodával pénzt csinálni, megteheti akár többször is, nem? Nosza, dobjunk egy kis alamizsnát a rászorulónak! Aztán eljövünk holnap meg holnapután is, és újra dobunk, ez a szerencsétlen meg csak eltengeti az életét valahogyan. Vagy hívjuk fel a figyelmét a gyülekezet által működtetett ingyenkonyhára. 

Félreértés ne essék, nem vagyok a segélyezés vagy a hagyományos értelemben vett diakónia, a szegények iránti szolgálat ellen. Viszont veszélyesnek tartom, ha a szolgálatunk elkezd a pénz megszerzéséről és annak újraelosztásáról szólni. Jézus nem véletlenül figyelmeztet, hogy nem szolgálhatunk egyszerre Istennek és a mammonnak (ami az arámi nyelvben a pénz megszemélyesítése volt, Máté 6,24). Márpedig a reprezentatív szolgálathoz, a nagyszabású ételosztásokhoz, a templomépítő és -felújító látványberuházásokhoz pénz kell. Sok pénz. Önmagában ezektől viszont nem válik élővé a kereszténység. A Heródes-templom pompás épületeit csodálták a tanítványok, de Jézus intette őket, hogy "nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának". Heródes király vallásosságát bizonyítandó kezdett az építkezésbe, és az még halálakor sem volt készen. Negyvenhat éves projekt. Jézus merészen saját testére utal, amikor így szól: "Romboljátok le EZT a templomot, és én három nap alatt fölépítem." (János 2,19) Ami élővé teszi a kereszténységet, azt nem lehet pénzen megvenni. 

 

3.pont: Miután elkerülték az önmagukba fordulás és a pénzen megvehető segítség csapdáját, megérkeztek a gyógyítás pillanatához. Érdemes figyelnünk a mozdulatokra. A koldus, fejét alighanem lehajtva könyörög alamizsnáért. Péter és János ránéznek: egy földön ülő vagy fekvő ember, aki alattuk van, kiszolgáltatott állapotban. Először is azt kérik: "Nézz ránk". Az ember föltekint. Antropos. Az embert jelentő görög szó szó szerinti jelentése éppen ez: "fölfelé néző". Elkezdik szép fokozatosan visszaadni ennek az embernek a méltóságát. "Ezüstöm és aranyam nincsen" kezdi Péter. Ez a második csapda kikerülése. "Amim van, azt adom". Hűha! Mekkora igazság, és hogy elfelejtettük! Miért nem adjuk az embereknek azt, amink van, ahelyett, ami nincs? Kincs, ami nincs. Melyik is az a kincsünk, ami VAN? 

Péter az evangéliumot adja ennek az embernek, mindazt, amije van, amiből ő maga is minden nap él. Egy mondatos velős hitvallás: "a názáreti Jézus Krisztus nevében". Jézus neve összekapcsolva a várva várt király, a Messiás rangjával. A Názáreti Jézus a Krisztus. Izrael és a világ szabadítója. Neki adatott minden hatalom égen és földön, az Atya jobbján ül. Ezzel a hatalommal mondja ki Péter a felhatalmazás és gyógyítás szavait: "kelj fel és járj!" Jobb kezénél fogva fel is emeli a földről. Ahogyan maga Isten emeli föl a porba rogyó embert. Megerősíti, felruházza méltósággal és újra képessé teszi arra, hogy cselekedjen.

Van egy súlyos hiba, amit itt is elkövethettek volna, és amit mi is elkövethetünk. Amikor Jézus nevét úgy használjuk, mint a Jolly Jokert a kártyában. Jézus mindent üt. Ha kiejtem a nevét, akkor a saját vélt vagy valós igazságomra megfellebezhetetlen pecsétet nyomhatok. Amikor mechanikusan ismételgetem Jézus nevét akár válogatott rangokkal (Úr, Krisztus) összekapcsolva. Amikor ezt tesszük, hasonlóvá válunk a vándor ördögűzőkhöz, akik úgy akarták a saját hatalmukba állítani Jézus nevét, mint valami varázsigét (Apcsel 19,13-16). Hoppá! Ez így nem működik. Ne csodálkozzunk, ha a gonosz ilyenkor nekünk is visszafelesel. Jézus szabad, szuverén Úr. Ha csodát tesz, Övé a dicsőség. Semmi olyannal nem kecsegtethetek egy beteg embert, amire nem lettem felhatalmazva. 

Jézus nevét Péter úgy ejti ki, mint egy olyan nevet, akit jól ismer. Akit már háromszor sikerült megtagadnia, és most egész életével, teljes egzisztenciájával képes megvallani. Látni fogjuk a továbbiakban, hogy itt nem üres szavakról van szó. Jézus nevét megvallani, az Ő nevében tanítani és csodát tenni, mindez nem volt biztonságos abban a közegben. Üldözés járt érte. Péter ezt is vállalja. A sánta pedig meggyógyul. A helyzet lehetőséget ad Péternek, hogy tanúskodjon Jézusról. A lavina elindult...

Apostolok Tétlenségei 2. - Szívencsapás

Bezzeg régen minden jobb volt, a Szentlélek is viharosabban fújt. De ma nem a látványos jelekről lesz szó a 2. fejezet kapcsán, mint a lángok, a szélvihar vagy a nyelveken szólás. Hanem a Szentlélek legfontosabb munkájáról, a szíven találásról. 

Amikor még csak álmodoztam arról, hogy majd lelkész leszek, általában egy hatalmas sportcsarnokba képzeltem el magamat, mint igehirdetőt. Több ezer ember ámulattal hallgatja, ahogyan prédikálok, és tömegek özönlenek az igehirdetés végén a színpadhoz, hogy megtérésük jelét adják. Valahogy azt hittem, a Szentlélek egyebet sem tesz, mint az én nárcisztikus vágyaimat igyekszik kielégíteni. És az efféle képzelgések közepette nagyon is szentnek éreztem magam. Hiszen én nem amolyan motivációs szélhámosként, MLM-hálózatépítőként kívánok az emberekre hatni, őket behálózni. Én az IGÉT akarom hirdetni. Hogy eközben kicsit én is híres és népszerű legyek, az persze nem volt ellenemre. 

Azóta hirdettem már az igét hatalmas, de elnéptelenedett alföldi templomokban, 2 embernek, mint Bergman Úrvacsorájában. Jártam a szórványgyülekezetekben, ahol már csak havi egyszer van istentisztelet, de néha az is elmarad az érdeklődés hiányában. Helyettesítettem Budapesten, a 2 milliós metropolisban, ahol valahogy mégis egyre kevésbé tudjuk megszólítani az embereket. Érkezett már számos visszajelzés a prédikációimra a szokásos "szépen beszélt" mellett a "mélyen igei volt", "ezt végre megértettem", "most újat mondtál, erre így még sosem gondoltam", "szerintem képzavaros volt", "egy ilyen kislánytól nem is számítottam jobbra" skáláján mozogva szinte minden előkerült már. 

Forrás: Pixabay

Még soha, egyetlenegy árva megveszekedett alkalommal sem jött oda hozzám senki azzal a kérdéssel: "Mit tegyek?" És nagy mázli, hogy senki sem kérdezi ezt meg, mert nem tudnék mit válaszolni. Mert én teszem-e azt, amit erre a kérdésre válaszolnom kéne? "Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te mind a te házad népe." (Ap.csel 16,31) "Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát." 

Beengedem-e a Szentlelket, és hagyom-e, hogy szíven üssön? Teli ököllel. Hiszen, <<amikor Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus azt mondta, "Térjetek meg!", azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen>> (Luther 95 tétele). Én meg ki akarom pipálni ezt egy önéletrajzi bekezdéssel? Vagy az előírásos gyónási kérdésekkel? De ki lehet-e bírni úgy az életet, hogy a Szentlélek minden nap jön a tappancsokkal, és újra meg újra kiüti a szívemet? Ha viszont nem teszi, akkor a szívem szövetéből egyre több és több hal el. Csak egy vízszintes csíkot húzok egy sötét monitoron, és azt csúfolom életnek. 

Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy van egy biztonságos kis hiedelemrendszert nyújtó szubkultúrám. A keresztény nap mint nap belemerül Jézus keresztségébe. Meghal és feltámad. Ha meg akarom úszni a meghalást, a feltámadásból sem részesülök. Ha viszont van bátorságom a halálhoz, olyan ajándékot kapok, amely minden képzeletet felülmúl. Semmi káprázat, semmi lárma, nincsenek show-elemek. Nem zúdul a rajongó tömeg, hogy dedikáltassa velem a könyvemet. Van viszont új élet. Számomra és a hozzám tartozók számára. Mindazok számára, akiket csak rajtam keresztül akar magának elhívni az Úr.