Hóval és esővel táplálva

 

Igehirdetés Hatvanad vasárnapjára Ézs 55,6-11 alapján

„Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani. Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.  Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál.  Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek,  ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”

 

„Te megtaláltad már Jézust, Gump?” „Nem is tudtam, Uram, hogy keresnem kellett volna.” Talán többeknek ismerős ez a rövid kis párbeszéd-foszlány a Forrest Gump című amerikai filmből. Nem is tudtam, hogy keresnem kellett volna, mondja az enyhén értelmi fogyatékos Forrest egykori parancsnokának, Dan hadnagynak, aki éppen hitbeli és egzisztenciális válságban szenved. Dan hadnagynak nem csupán az a baja, hogy a vietnami háborúban szerzett sérülése miatt amputálni kellett a lábát, hanem az is, hogy nem találja az élete értelmét. Családjában generációkon át az volt a hagyomány, hogy a férfiak hősi halált haljanak valamelyik éppen aktuális amerikai háborúban. Dan meg van győződve róla, hogy neki is ezt a sorsot szánta az ég, ott kellett volna pusztulnia a vietnami dzsungelben. Forrest azonban több más bajtársához hasonlóan Dan hadnagy életét is megmenti, aki ezek után viszont nem találja a helyét. Hogyan értelmezzem újra az életemet, miután túléltem egy rendkívül traumatikus eseményt? Mihez kezdjek az életemmel? Mi az értelme? Ebben a tépelődésben bukkan fel a hadnagy életében Jézus és a hit kérdése. Vajon lehetséges-e újrakezdeni, lehetséges-e békét kötni Istennel?

A Forrest Gump ezen jelenete angol nyelven

Mai igénk arra bíztat minket is, hogy keressük Istent. Hívjuk Őt segítségül. Már a Biblia első lapjain felbukkan ez a kifejezés: „segítségül hívni az Úr nevét”. (Sétnek is született fia, akit Enósnak nevezett el. Akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét. 1Móz 4,26) Izgalmas belegondolni, hogy már az Ádám utáni második generáció, Sét idejében elkezdik az Úr nevének segítségül hívása. Bár jelen van a bűn romboló hatása, de ezzel párhuzamosan egy másik vonal is él, az Istent kereső, benne bízni próbáló vonal. Ez azt mutatja, hogy az emberben maradt valami, egy pislákoló vágy arra, hogy visszataláljon Istenhez. De azt is látjuk a Szentírás lapjain, hogy ebbe az embereknek milyen könnyen beletört a bicskájuk.

Valójában azért tudjuk keresni Istent, mert ő megtalálhatóvá tette magát. Azért hívhatjuk segítségül, mert Ő közel jött hozzánk. Ez a megtalálhatóság és közelség már az ószövetségi kijelentésben is tetten érhető, a leginkább kézzelfogható mégis Jézusban lett. Jézusban Isten egészen közel jött, és egészen könnyű volt megtalálni. Jézus mennybemenetele óta Jézus mindenütt jelen van: őt ITT és MOST, valójában bárhol és bármikor megtalálhatjuk.

Cseh Tamás mondja el önéletírásában, hogy 30 éves korában egyszer csak betért Budapesten egy katolikus templomba. Beült a padba, és imádkozni kezdett, ami tulajdonképpen egyfajta bűnvallás volt. Beismerte élete kudarcát – pedig ekkor már sikeres előadóművész volt. Belül azonban üresnek élte meg magát. Valami ilyesmi a megtérés.

A megtérést az Ószövetség leggyakrabban a SÚV = visszafordulni igével adja vissza. Mint amikor ráébredsz, hogy nem jó irányba mész, a valódi célod éppen az ellenkező irányban található, és megfordulsz 180 fokkal. Elhagyod azt az utat, amelyet addig követtél, amelyet lehet, hogy előtted az őseid is követtek, és amelyen talán az összes ismerősöd jár. Mindezt egy járatlan útért. Ez az út, Jézus szerint keskeny. Talán rögös is, kényelmetlen is. Mégis tudod róla, hogy a jó út, mert Istenhez visz egyre közelebb.

Az újszövetség szava a megtérésre a metanoia, azaz a gondolatok radikális megváltozása – lám, ez is szerepel itt, Ézsaiásnál. Az apostolok hangsúlyozzák, hogy a megtérés nem csupán, sőt nem is elsődlegesen a külső viselkedés megváltozása, hanem a belső világunk, a gondolatok, hiedelmek, értékek megváltozása, ezeken keresztül pedig az akarat megújult irányba fordulása.

Miért kell megváltoznia az útjainknak és a gondolatainknak? Nem feltétlenül azért, mert ezek az utak vagy ezek a gondolatok látványosan rosszak volnának. Akár még erkölcsösek is lehetnek a földi, emberek közötti mércével mérve. Csakhogy nem azonosak az Úr útjaival és az Úr gondolataival. Ahhoz, hogy őfelé közelítsünk, el kell hagynunk azt, ami régi, ami ellenkezik vele. Amikor viszont ez a pálfordulást megtesszük, akkor nem légüres térbe jutunk, hanem egyenesen Isten karjaiba sétálunk. Ő ugyanis irgalmaz, és készséges a megbocsátásra. Nála a kegyelem már készen áll. Teológiailag azt is mondhatjuk, hogy a kegyelem megelőz minket, elénk jön, ahogyan az apa tékozló fia elé.

A bűn legalább háromféle módon tud rombolni az életünkben. Először is ott vannak az ellenünk elkövetett bűnök, azután azok, amelyeket mi követünk el mások ellen. Végül pedig, ezek hajlamosak összekeveredni a fejünkben. Bűntudatot érzünk olyasvalami miatt, ami nem is a mi hibánk. Viszont le akarjuk rázni a felelősséget magunkról, miközben valamiben nagyon is hibásak vagyunk. A megtérés, a gondolkodás megváltoztatása azért is nagyon fontos, hogy a fejünkben végre rend legyen. Oké, álljunk meg egy pillanatra: Mi az, ami engem terhel, amit tényleg meg kell bánnom? Mi az, amiért más felel, amit inkább meg kell bocsátanom? Ez a folyamat önreflexió nélkül nem fog végbemenni. Ehhez pedig időt és teret kell hagynunk magunknak.

Mai szakaszunk beszél még az Isten igéjének az erejéről és hatásáról is. Egy nagyon izgalmas metaforában. Ez pedig a csapadék metaforája. A csapadék – tudja mindenki, aki termőfölddel foglalkozik – felbecsülhetetlen érték. Nemcsak az eső, hanem itt, érdekes módon a hó is meg van említve, ami Izraelben nagyon ritka, de amitől mi itt, Magyarországon is elszoktunk. Talán még bosszankodtunk is most januárban, hogy a hó akadályoz minket, nem tudunk olyan gyorsan autózni, elcsúszhatunk. A hónak számos előnye van az agrárium szempontjából. Például hőszigetelést nyújt a fagykárok ellen, de vízraktárként is funkcionál, mert a lassú olvadás sokkal praktikusabb a talajvíz-utánpótlás szempontjából, mint egy hirtelen lezúduló nagy eső.

A próféta is tud arról, hogy milyen fontos a csapadék. Valójában ez adja a talaj termékenységét, ebből lesz a vetőmag és a kenyérgabona. Milyen érdekes, hogy az oltár előtti igében Jézus is egy agrárpéldázattal, a magvető példázatával ábrázolja Isten országát. Ez mutatja ennek a képnek a korlátait is, mert ott inkább a maghoz, itt inkább a csapadékhoz hasonlítja Isten igéjét. Egy dolog azonban mindkét képből világos: a termés az Isten igéjének a hatására jön létre. Valami, ami felülről érkezik, ingyen, érdemeink nélkül, és a földbe jutva termővé teszi azt.

Ilyen az Isten szava is. Felülről jön. Adatik. Nem mi tettünk érte, nem mi érdemeltük ki. Ő az, aki elhív embereket, akik hirdetik. Mi a befogadó oldalon vagyunk. Isten igéje átjár, áthatja az életünk mély rétegeit, a lelkünk legmélyebb vízkészleteit is szeretné feltölteni. Nagyon fontos, hogy mindig hallgassuk az igét, és olvassuk is rendszeresen. Mert jöhetnek szárazabb időszakok, amikor nem lesz ilyen pofonegyszerű az igéhez hozzájutni, mint most. Az Isten igéje teszi termékennyé az életünket. Lehet, hogy nem azonnal és látványosan, de lassan és biztosan mint az olvadó hó. Isten ugyanis nem téved és nem véti el a célt. Ha Ő küldi az igét, akkor az célba ér. Eljut azokhoz, akiknek szüksége van rá, és megújítja az életünket.

Imádkozzunk!

Drága Urunk! Köszönjük, hogy téged meg lehet találni, köszönjük, hogy a te nevedet segítségül lehet hívni. Köszönjük, hogy ehhez ígéretek kapcsolódnak, hiszen te már hamarabb felénk fordultál, mint hogy mi feléd fordultunk volna. Hálásak vagyunk azért is, hogy nálad már készen áll a megbocsátás, és ebből mi is meríthetünk. Köszönjük és kérjük igédet, amely nem tér vissza hozzád üresen, hanem képes arra, hogy megöntözze, átitassa és termékennyé tegye életünket! Ámen

 

Helyes dicsekvés

 Textus: Jer 9,22-23

Lekció: Mt 20,1-16

Pénteken az egyik hittanos tanítványommal szkandereztem. Erős kisfiúról van szó, akinek azonban még sokat kell tanulnia arról, hogyan kell jól használni az erőt. Biztos vagyok benne, hogy az előtte álló évek során még rengeteget fog ebben fejlődni. Mert az nagyon fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeknek és a fiataloknak: önmagában a tudás/bölcsesség, az erő vagy a gazdagság, vagy bármilyen erőforrás még nem párosul automatikusan erénnyel. Az erőforrások megszerzése és a velük való jó gazdálkodás fontos, de még talán ennél is fontosabb a szemléletünk, amivel ezekre az erőforrásokra tekintünk. Kitől jön? Honnan származik? Mi a célja? Mire fogom használni? Hogyan fogok élni az erőforrásommal?

Jeremiás próféta könyvéből származik a mai igénk, aki 2500 évvel ezelőtt élt, de szavai ma is aktuálisak. A próféta egy súlyos társadalmi válság kellős közepén mondja el a figyelmeztetést arról, hogy létezik helyes és helytelen dicsekvés is, és a kettő között képesnek kell lennünk különbséget tenni.

Először a helytelen dicsekvést veszi sorra. A bölcsesség, az erő, a gazdagság fontos pozíciókba juttathatnak embereket. De ha ezek a – sok szempontból illékony – tulajdonságok a dicsekvés, a gőg, az Istennel szembeni lázadás vagy az embertársak méltóságának sárba tiprásának alapjává válnak, akkor az egyén elbukik. Bármilyen fontosnak is hitte magát. A felsorolt személyek, a bölcs, az erős és a gazdag, valóban rendelkeznek ezekkel az erőforrásokkal. Fontos azonban a szemlélet is, ahogyan ezekkel élünk. Tudjuk-e, hogy honnan származnak, kitől kaptuk? „A bölcsesség kezdete az Úr félelme…” Két hét múlva ez lesz majd az igehirdetési alapigénk. A Szentírás szerint ugyanis nem létezik egy hittől/istenfélelemtől mentes, attól 100%-ban független emberi bölcsesség, amely valóban megérdemelné a bölcsesség nevet. Enélkül pedig üres okoskodássá fajul az emberi bölcselkedés.

Delila levágja Sámson haját id, Lucas Cranach festményén

Hasonló a helyzet az erővel is. A Bibliában vannak nagyon erős emberek is, az egyik leghíresebb Sámson, aki szinte a Marvel-szuperhősök univerzumához is tartozhatna. Mégis elveszíti az erejét, amikor elfelejti Istennek tett fogadalmát, azt hogy ő Istenhez tartozik, az Ő számára lett szentelve (a názírfogadalom által, amelynek a jele a hosszú haj). Vagy ott van a gazdagság is ,amit az ókorban Isten áldása jelének tartottak. A kérdés azonban az, hogyan reagál az ember, amikor elveszíti a vagyonát, akár egyik pillanatról a másikra, ahogyan pl. Jób történetéből látjuk.

Aki ezekkel dicsekszik, mintha önmagától, érdemei szerint örökre birtokolná mindezt, az nem helyesen dicsekszik.

De akkor mi a helyes dicsekvés? Egyáltalán létezhet-e ilyen, hogy helyes dicsekvés?

Jeremiás szerint a válasz igen. Aki dicsekedni akar, mondja, az dicsekedjék az ÚR-ral. Az Úr maga mondja, hogy azzal, amit ő tesz, és amit ebből az ember képes megérteni, azzal igenis lehet dicsekedni. Mert ez valós. Az Úr szeretetet, jogot és igazságot teremt a földön. Látjuk, hogy ez sokszor éppen az ellentéte annak az őskáosznak, ami az emberi tevékenység nyomán fakad.

Két ellentétes erő dolgozik a földön. Amit az Úr létrehoz, az meg is lesz. Közben azonban a kísértésbe esett és a bűn rabságában vergődő ember is megalkotja a maga helyzeteit. Nem kétséges azonban, hogy ki az erősebb. Amikor azt érzékeljük, hogy mi is képesek vagyunk – Isten munkatársaiként a szeretet, a jog és az igazság szolgálatába állni, ezeknek a cselekedeteit végrehajtani, akkor nem a magunkét tesszük csupán, hanem azt a jót, amelyet Isten eleve elkészített. Amikor tehát jót teszünk, az igazság szolgálatában állunk, akkor sem önmagunkat képviseljük vagy hirdetjük, hanem az Urat, aki munkatársaivá fogadott bennünket.

J.I. Packer mondta: „Hogy szolgának lenni szégyen-e vagy dicsőség, az attól függ, kinek a szolgája az ember.” Kit szolgálsz? Mit szolgálsz? Ha bölcsként, erősként vagy gazdagként csak a saját érdekeidet vagy a hozzád közel álló érdekcsoport érdekeit vagy képes szolgálni, az bizony igen kétes alap a dicsekvésre. Aki viszont az Urat szolgálja, az dicsekedjék bátran, de ne azzal, hogy ő maga mit tesz, hanem hogy az Isten kegyelme mit tesz vele és általa.

Ehhez fantasztikus illusztráció az oltár előtti olvasmányunk a szőlőmunkások példázatával. Akik már kora reggeltől dolgoztak a szőlőben, bár a gazda a korban egyébként elvárható 1 dénáros napszámban egyezett meg velük, amikor látták, hogy a késő délután munkába állók is ennyit kaptak, felháborodnak, mintha valami igazságtalanság érte volna őket. Pedig a gazda jóságában, szeretetében nem csak az időt és a teljesítményt veszi figyelembe a bér kifizetésekor. A kora reggeltől a szőlőben munkálkodókban az az illúzió alakulhat ki, hogy az, hogy itt dolgozhatunk, a mi érdemünk, nekünk több jár, mint másoknak, hiszen sokkal jobbak vagyunk náluk. Pedig az, hogy ki mennyit dolgozhat az Úr szőlőjében, elsősorban kegyelem. Olyasmi, amit azért kapunk meg mint lehetőséget, mert Ő felfogadott bennünket.

Hogyan dicsekszel? Kivel dicsekszel? Az erőddel, a pénzeddel, a bölcsességeddel? Bármilyen erőforrásoddal?

Pál apostol az Úr Jézus Krisztussal dicsekszik. Azzal, akinek a keresztje a bölcsek szemében bolondságnak látszik. Azzal, aki gazdag létére szegénnyé lett értünk, emberekért. Azzal aki erőtlenné lett, hordozta a mi erőtlenségeinket.

Most az úrvacsorában ezzel a Jézus Krisztussal találkozhatunk. Rádöbbenhetünk, hogy nincs mivel dicsekednünk előtte. De nincs is szükség dicsekvésre. Ha késztetést érzünk dicsekedni, dicsekedjünk azokkal a javakkal, amelyeket ingyen kaptunk például az úrvacsora által is. Bűnbocsánat, békesség, hit, új erő, vigasztalás, megnyugvás, állhatatosság.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te gazdag létedre szegénnyé, erős létedre erőtlenné és bölcs létedre az emberek szemében bolonddá lettél értünk. Add, hogy ne legyünk gőgösek, ne dicsekedjünk a fölülről adatott javakkal, mintha a mi érdemünk volna, hanem éljünk velük helyesen embertársaink javára! Add nekünk meg a helyes dicsekvés képességét, hogy arra legyünk büszkék, amit Te cselekszel általunk! Ámen

 

Békesség köteléke

Igehirdetés 2026-os ökumenikus imahét 3. napján Mezőtúron 

"...igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével..." (Ef 4,3) 

„Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek. Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma. A világnak azonban meg kell tudnia, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta. Keljetek fel, menjünk el innen!” (Jn 14, 27-31)

 

A RefMtur Youtube csatorna videója a 3. nap estéjének imaalkalmáról (videó: Borzi Lajos)

A béke a háború hiánya.

A béke korábbi hadviselő felek között létrejött írásos megállapodás a hadiállapot felszámolásáról, ennek feltételeiről.

A béke a gazdasági jólét alapja.

A béke azt jelenti, hogy a konfliktusokat társadalmi egyeztetéssel, nézőpontok ütköztetésével, a sokféle vélemény és értékrend figyelembe vételével igyekszünk rendezni, erőszakmentes eszközökkel.

A béke azt jelenti, hogy mindenki más az én akaratomnak engedelmeskedik.

A béke egyfajta belső nyugalom, a stresszel történő megfelelő megküzdés révén.

Melyik békedefinícióval tudunk azonosulni? Melyik mozdít meg bennünk valamit? Melyikkel értünk többé-kevésbé egyet? Hogyan értelmezzük Pál apostol szavait, amikor az Efezusi levélben békességről beszél? Mindezt nagy mértékben meghatározza az, amit előzetesen gondolunk a békéről, amilyen asszociációink vannak, amikor ezt a szót meghalljuk. És amikor Jézust halljuk a békéről beszélni, akkor azt a valakit halljuk, akit Ézsaiás/Izajás próféta a békesség fejedelmének (Ézs 9,6) nevez.

Jézus korában a békesség, a shalom a köszönés volt. A Feltámadott maga is ezzel a köszöntéssel lép be a meglepett tanítványok közé. Miközben békességet kíván nekik, megbízza őket, hogy ezt a békességet vigyék tovább a bűnbocsánat által.

Jézus azt mondja, hogy az Ő békessége más, mint amit a világ ad. A politikai hatalom is békét ígér. Szemben a háborúval, a gazdasági válsággal. Pax Romana. A római császár is azzal büszkélkedett, hogy ő hozta el a békét a birodalom polgárai számára. Ugyanez a minta ismétlődik minden világi hatalom, minden kis- és nagybirodalom, minden politikai és társadalmi ideológia felől. Mindenki ígéri a maga békességét.

Jézus békessége azonban valami egészen más. Jézus akkor kezd el a békességről beszélni, amikor az árulója már útra kelt, hogy átadja őt az ellenségeinek, akik koholt vádak alapján elítélik, a pogányok keze által kivégeztetik. Jézus éppen arra készül, hogy elviselje az erőszakot, a szenvedéseket. Mégsem arról beszél, hogy „majd álljatok bosszút értem”, vagy „a megfelelő pillanatban rántsátok majd ki a kardotokat”. Arról beszél, hogy ő a tanítványoknak békességet ad. A saját békességét adja. Azt a békességet, amivel ő maga el tudja viselni a következő – nagyon is békétlen - 16 órát. Eljön e világ fejedelme, a sátán, aki békét hirdet, de valójában háborút szít, aki jólétet ígér, de valójában erőszak az eszköze. Jézus viszont azt mondja, az ő élete fölött a sátánnak nincs hatalma. Csakis az Atyának. Jézus Krisztus, mint az Atya Fia, csak az Atyának engedelmeskedik. Ő Isten Báránya. Kérhetne tizenkét légiónyi angyalt, egy hatalmas sereget, de Ő más utat választ. Nem a háború, nem az erőszak útját. Elébe megy azoknak, akik érte jönnek, hogy elfogják. Nem védi meg magát, nem menekül el.

Ez nem az a fajta kétértelmű, törékeny békesség, amelyet fegyverekkel lehet csak fenntartani. Ez a tökéletes, megrendíthetetlen isteni béke. Jézus ezt a békességet adja a tanítványainak. Ez a békesség a miénk is lehet.

Békesség első renden az Atyával. Kiengesztelődés Isten és ember között. Olyan békeszerződés ez, ahol a jóvátételt az Isten fizette ki, mert az ember soha nem lett volna képes. Minden emberi békeszerződésnél a győztesek diktálják a feltételeket, és természetesen a saját érdekeiknek megfelelően diktálnak. Isten békessége viszont más. Ő olyan szerződést írt, amelyben Ő vállalta az árat, és mi lettünk a kedvezményezettek.

Békesség másodszor önmagunkkal. Olyan lelkiismeret, amely szabadon áll Isten előtt. Megbocsáthatok önmagamnak, hiszen Isten már megbocsátott nekem Jézusban.

Békesség harmadszor egymással. A Jézustól kapott béke arra vár, hogy megosszuk egymással, hogy továbbadjuk. „Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” – mondjuk a Miatyánkban. Ez a megbocsátás lehet akár egyoldalú is, hiszen nem minden embertársunk nyitott a megbékélésre. De azokkal a testvéreinkkel, akik maguk is részesek Krisztus békéjében, meg is békélhetünk. Mert ez a békesség tőle és általa a miénk. Ennek gyönyörű jele a PAX, a kézfogás, amelyet felajánlunk egymásnak a misén. Persze a járvány óta ezzel a mozdulattal óvatosabbak vagyunk. De korábban sem maga a kézfogás hozta el a békét, hanem Jézus Krisztus szava: Békesség! Ha ez a béke az enyém, akkor tudom másnak adni, és ha másnak adom, még inkább az enyém lesz.

Hogyan tudna Krisztus teste egységre jutni? Csakis Isten Lelke tudja ezt az egységet munkálni. Hogyan tudunk megbékélni? Csakis Krisztus békéje által. Ezt viszont lehet hittel kérni imádságban. A békesség nem azt jelenti, hogy besöpörjük a szőnyeg alá a különbözőségeket, vagy elveszítjük az identitásunkat, feladjuk önmagunkat. Azt jelenti, hogy arra koncentrálunk, amit Jézus Krisztustól mint tanítványi közösség kaptunk. A békesség szövetségének Krisztus az Ura, annak javaival nem emberek rendelkeznek.

Ezért vagyunk itt ma este is. Ezért van ez az imanyolcad. Ezt kérjük, ezért sóvárgunk.

Reményik Sándor:

Békesség Istentől
 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.
 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.
 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.
 

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.
 

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.
 

1935 február 5

 

 

 

 

Tökéletesre szeretni

 Igehirdetés Vízkereszt utáni utolsó vasárnapon Mt 17,1-9 alapján Lekció: 2Pt 1,16-21

Szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mindannyian áhítozunk a tökéletesség után. Tökéletes egészség, tökéletes szépség, tökéletes rend, tökéletes boldogság. Még ha tudjuk is a józan eszünkkel, hogy a tökéletesség nem érhető el ebben a földi életben, vágyakozunk megállítani és kimerevíteni, a jövő vagy legalább az emlékezet számára megőrizni a „tökéletes pillanatokat”. Amikor boldognak, kiegyensúlyozottnak éreztük magunkat, amikor átéltük a teljességet szeretteink körében.

Péter apostol is szerette volna megállítani az időt, amikor fent voltak a hegyen Jézussal, és ez a különös dolog történt vele. Arca és ruhája elváltozott, úgy ragyogott, mint a tiszta fény. Egy pillanatra meglátják a kiválasztott tanítványok, hogy milyen lehet Jézus a tökéletes isteni dicsőségben, amelyből jött, és amelyben alighanem minden hegyre elvonulós, magányos imádsága során megfürdőzött. Talán mi is őrzünk az életünkből ilyen pillanatokat. Olyan highlight-okat, különleges ünnepi eseményeket, istenélményeket, amelyek során egyértelműen azt éreztük: itt és most JÓ nekem. Biztonságban és szeretve érzem magam. Tudom és érzem is, hogy Isten van jelen, aki szeretetével, jóságával, áldásával közelít felém.

A Deák téri evangélikus templom oltárképe Raffaelo Santi festményének reprodukciója a Megdicsőülés történetének kettősségét ábrázolja

Lent a völgyben valami egészen más zajlik éppen. A maradék 9 tanítvány tehetetlenül vergődik, hogy egy súlyosan beteg fiút meggyógyítson, akit az aggódó apa hozott el hozzájuk. Jézus nincs ott, és Jézus nélkül a tanítványok tehetetlenek. Bár korábban már hatalmat kaptak Jézustól a gonosz lelkek felett, amikor kettesével kiküldte őket, ez most mintha mégsem működne. A néma lélek nem felel nekik, mert csak maga a Messiás tudja kiűzni. Hatalmas a kontraszt. Jézussal fent a hegyen az Atya dicsőségében, az Atya szeretetében lubickolva, és lent a völgyben, az ördög hatalmában kínlódva, esélytelenül, megkötözve.

Ez a két jelenet szerintem nem kevesebbet ábrázol, mint Jézus valóságos útját. Jézus útja föntről lefelé vezet. Az ember mindig lentről fölfelé szeretne haladni. Valamilyen módon fölkapaszkodni, elérni az isteni teljességet, az örök életet. Jézus azonban világossá teszi, hogy a tanítványok nem maradhatnak fönt a hegyen örökre. Ahogyan ő sem maradt a mennyben. Jézus útja lefelé, a mélységbe vezet. Hat nappal a megdicsőülés története előtt zajlik a híres jelenet Cézárea Filippinél, amikor Jézus megkérdezi a tanítványokat, hogy kinek mondják őt az emberek. Majd megkérdezi őket magukat: „Hát ti, kinek mondotok engem?” Péter válasza: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Amikor viszont Jézus arról kezd el beszélni, hogy neki szenvednie kell, hogy halálra fogják ítélni és keresztre fogják feszíteni, de a harmadik napon feltámad, akkor Péter ezt nem érti meg, és tiltakozni kezd. Tele van óvó, féltő szeretettel Jézus iránt – ő legalábbis így éli meg. Jézus azonban a kísértés hangját hallja ki mindebből. Péternek még meg kell tanulnia az Atya szemével látni a dolgokat.

Talán ezért is viszi fel a hegyre őt is Jézus. Hogy Jánossal és Jakabbal együtt meglássák, hogy Jézus valóban Isten Fia. Hogy az Atya egyedül Őbenne gyönyörködik, és minden embert arra biztat, hogy Őrá hallgasson. Mózes és Illés is ott állnak. Az Ószövetség két emblematikus személyisége, akiknek alakja kiemelkedik. Mózes és Illés a törvényt illetve a prófétai tanítást képviselik. Különleges az életútjuk, és különleges az életük vége is: egyiküknek sincs meg ugyanis a holtteste. Mózest maga az ÚR temeti el a Nébó hegyén, Móáb földjén, miután a 40 év pusztai vándorlás után Mózes megláthatja föntről az Ígéret Földjét, de a népet már nem ő vezeti be oda. Illésnek hasonló módon nem adatik meg, hogy teljes mértékben élvezhesse a kitartó, hűséges és kompromisszumoktól mentes prófétai szolgálatának a gyümölcsét. Az ÚR tüzes szekéren elragadja őt Elizeustól és a többi prófétatanítványtól és mások veszik át a szerepét. Viszont sem Mózes, sem Illés nem tökéletesek, hanem töredékesek. Mózes és Illés kezét egyaránt vér szennyezi, s bár ez a vér nem 100%-ig ártatlan, de önbíráskodó indulatuk vezette őket abban, ahogyan kiontották.

Igénk világossá teszi, hogy Mózes és Illés nem egyenrangúak Jézussal. Bármilyen kedélyesen is beszélgessenek – Lukács szerint egyáltalán nem egyszerű témáról: Jézus életének kioltásáról, amely Jeruzsálemben fog bekövetkezni – a sátorépítés a prominens ószövetségi személyek számára nem garantálja Isten jelenlétét. Sőt, amikor a felhő beárnyékolja őket, és újra elhangzik a szózat, amely Jézus megkeresztelkedésekor is elhangzott, világossá válik, hogy Isten Jézusban akar együtt lenni az emberekkel.

Mi a tökéletesre áhítozunk, Isten pedig belép a mi törött, töredékes, sebzett világunkba. Belülről gyógyítva meg bennünket. Jézus útja lefelé vezet, a mélység felé, a kereszt felé vezet. Az Atya gyönyörködő tekintete pedig végigkíséri őt ezen az úton.

A mai vasárnapon újra fehér az oltárterítő, hogy arra emlékeztessen, Jézusban maga Isten jelent meg, hogy végleg legyőzze az embert fogva tartó erőket. A hétköznapok kínjai, a minket behavazó problémák és gondok sűrűjében csodálatos dolog megállni, és ünnepelni azt, hogy Krisztusban isteni dicsőség részesei lettünk, hiszen az Ő nevébe keresztelkedtünk. Az oltárterítő azonban hamarosan újra zöld lesz, majd lila és aztán fekete. Az ünnepeink segítségével végigkísérjük Jézust az úton, de nem öncélúan, hanem azért, hogy Őt követve, Őrá hallgatva egyre jobban hasonlítsunk rá. Vállaljunk vele közösséget, ahogyan Ő is közösséget vállalt velünk. Nem szégyellt minket, mi se szégyelljük Őt.

Amikor feltettem Gyomán az oltárterítőt, azt láttam, hogy nem ártana neki egy vasalás, de aztán úgy döntöttem, hogy ez jó illusztráció lesz: milyen töredékesek, ráncosak vagyunk. Nem vagyunk a tökéletességben, de a tökéletesség felé tartunk. Nem a magunk erejéből, hanem Jézus Krisztus által, az Ő útján járva.

Mi eltaszítanánk magunktól a töredékességet, Jézus viszont magához öleli azt és megszenteli. A töredékes, esendő tanítványokat, az ördög által megszállt fiút, a hitetlenséggel küszködő, de abból meggyógyulni vágyó apát. Mindenkit, aki a völgyben ragadt. Jézus szereti a töredékest, addig szereti, amíg tökéletessé nem teszi a szeretet által.

Pál apostol a szeretethimnuszban (1Kor 13) szintén beszél a töredékesről és a tökéletesről. Megmutatja, hogy a gyülekezetben átélt istenélmények, a Szentlélek által kapott csodálatos kegyelmi ajándékok bár fantasztikusak és kiemelhetnek minket a hétköznapok szürkeségéből, még mindig ehhez a töredékes világhoz tartoznak. És mint ilyenek, el is fognak múlni. Egyedül a szeretet marad meg, mert a szeretet a tökéletes világból származik, és a töredékest a szeretet teszi tökéletessé. Ha nem engedjük, hogy az Atya, Jézus által tökéletesre szeressen bennünket, nincs más út, amelyen elérhetnénk ezt. Ha viszont a szeretet útját választjuk, akkor a legkiválóbb, sőt, egyetlen lehetséges utat választottuk.

Miközben a tökéletes felé vágyakozunk, szeressük meg bátran azt a töredékes önmagunkat, akit Jézusban szeret és magához ölel az Atya. Szeressük meg másokban is ezt a töredékes valakit. Mostanra úgy érzem, hogy megszerettem az új kis gyülekezeteimet. Olyan, mintha már évek óta volnék itt. Hiszem, hogy ez a szeretet fölülről származik, nem tudnék szeretni, ha nem szeretett volna már előbb az Atya Jézus Krisztusban. Ez a szeretet bátorít és motivál az imádságra, a szolgálatra. Ez a szeretet köt össze bennünket itt, a gyülekezetben.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te világosság vagy a világosságból, valóságos Isten a valóságos Istenből. Mégis letetted az isteni dicsőséget, beléptél a mi töredékes világunkba, vállaltál minden fájdalmat, gyengeséget és gyalázatot. Könyörgünk hozzád önmagunkért: szánj meg minket és szereteted által formálj át a magad képére, hogy mi is ugyanezzel a szeretettel tudjunk fordulni töredékes, sebzett világunk felé! Hadd hallgassunk rád, légy a mi egyedüli Mesterünk! Á

Jézus mindig itthon van

Igehirdetés Vízkereszt utáni 2. vasárnapon Jn 2,1-11 alapján

Lekció: Róm 12,6-16

„Jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk Áááámen!” Félix fiam a jól ismert asztali áldásra egy saját dallamot költött, és így énekeljük el minden közös étkezés előtt. Meghívjuk Jézust, hogy legyen velünk, üljön az asztalunkhoz, érezze magát otthon nálunk minden egyes napon. Hisszük, hogy Jézus azért ment a mennybe, azért ült az Atya jobbjára, hogy közel legyen mindanniunkhoz. Nem került távolabb tőlünk. Éppen ellenkezőleg. Isten Országát hozta el közénk. Ahová Jézust hívják, ő oda szívesen megy. A földi Jézuson is azt látjuk, hogy nem utasítja vissza a meghívásokat. Ő szívesen leült egy asztalhoz a farizeusokkal éppúgy mint a vámszedőkkel. Nem utasította vissza a bűnös asszonyt sem, aki a lábát szerette volna megkenni. És ennek óriási jelentősége van! Mert az ókori keleti társadalom, amelyben Jézus élt, nagyon szigorú szabályok és elvárások mentén szerveződött. A becsület és a szégyen irányították az emberek döntéseit. A közösség szemében vajon becsületet nyerek-e vagy szégyenkeznem kell majd? Ez az ókori keleti társadalmakban mindennapos kérdés volt.

A mai történetünk is egy meghívással kezdődik. Jézus – nem sokkal azután, hogy megkeresztelkedett a Jordán folyóban, és csatlakoztak hozzá első tanítványai – ismét Galilea területére megy. Kánában, egy Názárethez hasonló kis faluban menyegzőt, azaz lakodalmat tartanak. Ez pedig egy örömteli esemény. De azért, ha jobban belegondolunk, aki volt már menyasszony vagy vőlegény vagy örömapa, vagy örömanya vagy akár koszorúslány (a barátnőm már „elkelt”, én meg még nem), akkor ez az esemény nem vegytisztán csak az örömről szól. Vegyes érzések kapcsolódhatnak hozzá. Egy korszak lezárul. A gyermek felnő. Elköltözik, családot alapít. Történik egy leválás a szülőkről. Búcsúzás a fiatalkori barátoktól, barátnőktől. Van benne egy kicsi szomorúság, egy kis gyász, egy kis félelem a jövőtől. Ezek az érzések mind mind kísérhetnek egy esküvőt.

A Szélkiáltó együttes feldolgozásában hallhatjuk a bibliai történet ihlette népdalt

És kísérheti egy olyan érzés is, hogy félek a megszégyenüléstől. Mindenki arra vágyik, hogy szép, nagy, gazdag esküvője legyen. Mert fontos, hogy mások hogyan látnak, hogyan ítélnek meg engem. Még ma is fontos nekünk. Képzeljük el akkor, hogy milyen fontos lehetett mindez Jézus korában! Amikor az emberek a maihoz képest sokkal jobban függtek mások véleményétől, jóindulatától. A szégyen a legnagyobb katasztrófa, ami az embert egy ilyen helyzetben fenyegeti, és igen, még egy menyegzői helyzetben is, ami így nem szólhat a felhőtlen örömről.

Azt olvastuk az evangéliumban, hogy a menyegzőn egyszer csak elfogyott a bor. Ez talán azért lehetett, mert az ókori esküvők több napig tartottak (hajadon menyasszony esetén 7 napig), és talán rosszul számították ki, hogy mennyi bor fog fogyni. Először ez egy ilyen logisztikai problémának tűnik. Igen ám, csakhogy a bor Jézus korában egy meglehetősen drága árucikk volt (persze már akkor is léteztek különböző minőségek és árkategóriák), amelyet elég nehéz és drága volt szállítani is. Nem lehetett csak úgy beugrani a szupermarketbe venni, ha elfogyott. Amit nem rendeltek meg előre, az már nem ért oda. Ez a család tehát egy óriási bajba kerül. Ugyanis, ha a násznagy tudomására jut, hogy elfogyott a bor, és ő ezt kihirdeti a vendégeknek, akkor ez az egész család és az ifjú pár számára egy rettenetes szégyent jelentett volna. Valószínűleg soha nem mosták volna le magukról, és még az unokák is viselték volna ennek a terhét.

Mária, aki valószínűleg jól ismerte a szégyent, tudta, milyen az, ha az ember lányát megszégyenítik, az emberek a szájukra veszik, pedig nem látnak a dolgok mögé, és nem látnak az ember szívébe, úgy érzi, hogy itt közbe kell lépni. Amikor viszont a fiához fordul, akkor nem mondja meg neki, hogy szerinte mit kéne csinálni. Csak annyit mond: ”Nincs boruk”. No pressure. Semmi elvárás. Mária csak vázolja a helyzetet. És Jézus először látszólag nemet is mond: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” Vagyis még nincs itt az ideje annak, hogy Jézus leleplezze a nyilvánosság előtt, hogy mekkora hatalma van. Mária mégis bízik Jézusban, és azt mondja a szolgáknak „Bármit mond nektek, tegyétek meg.” (Fun fact: ezek Mária utolsó szavai a Bibliában, többet nem beszél. Ezt a mondatot vehetjük úgy is, mint a minden szolgának, minden tanítványnak szóló utolsó üzenetetet.)

És ezután jön a csoda. De milyen csoda ez? Nem nagy csinnadrattával hajtja Jézus végre, hanem kizárólag néhány embert avat be. A násznép nem szerez róla tudomást (Pedig mekkora kultusza lehetne itt Jézusnak, ha kiderülne, hogy vízből bort tud csinálni, gondoljunk bele!), még a násznagy sem szerez róla tudomást. Ő azt hiszi, hogy a vőlegény későbbre tartogatta az igazán finom bort. Csak a szolgák és a tanítványok veszik észre, hogy mi történt.

Mi a csoda? Jézus a vizet borrá teszi, de „csak” annyi történik, ami a normális folyamatban is történik. A szőlőtő felszívja a vizet a gyökerein keresztül, megérleli a szőlőfürtöket, az ember leszedi, a bogyókat egy kádban megtapossa, és a szőlőlevet megérleli, míg alkoholtartalma nem lesz. Csak éppen egy pillanat leforgása alatt. Hókuszpókusz és abrakadabra nélkül.

Ez a család itt megmenekült a szégyentől. De talán nem is sejtették, hogy Isten Fia vendégeskedett a házukban. Talán meg is botránkoztak volna, ha Jézus teljesen leleplezi magát. Miközben a násznép tovább ünnepel, egy olyan úton indul el Jézus, amely számára a dicsőség útja és a kereszt útja egyben. 15 évvel ezelőtt, amikor harmadéves voltam a teológián, akkor a Békés megyei gyülekezeteket jártuk a magunk írta passiójátékkal, Mezőtúron is eljátszottuk. A mi passiónk pedig egy kánai menyegzős jelenettel kezdődött. A kánai menyegző egy igazi farsangi történet az örömről, a felszabadultságról, és arról, hogy Jézus osztozik az örömben, és kész arra, hogy megmentsen a szégyentől.  Ugyanakkor Jézus mindig ott van a hétköznapokban is (a terítő zöld színe is erre utal az ünnepközi időszakokban). Jézus mindig veled van. Amikor küzdesz, amikor szenvedsz, amikor stressz ér, amikor beteg vagy, amikor szükségleteid vannak. Amikor úgy érzed, hogy a bűntudat vagy a szégyen elborít és megbénít. Amikor tehetetlennek érzed magad. Jézus mindenben ott van. Amikor a passiónkat előadtuk, akkor én éppen a november végén elhunyt édesapámat gyászoltam. Iszonyú erősen hatott rám is az a darab, aki Mária szerepét kaptam. Akkor tanultam meg azt, hogy Jézus mindenben jelen van. Könnyű vagy nehéz. Egyszerű vagy bonyolult. Jó vagy rossz. Nász és gyász. Tánc és böjt.

Ezért fontos ez az imádság, amivel az étkezést kezdjük: Jövel, Jézus, légy vendégünk. Amikor ezt mondjuk, Jézust hívjuk meg, hogy lépjen be abba a helyzetbe, amiben éppen vagyunk. És Jézust nem érdekli, hogy rendet raktunk-e, mennyire tiszta a szobánk, mennyire tiszta az életünk, mennyire voltunk jó kislányok/ jó kisfiúk. Jézust nem érdekli, hogy egy komplett esküvői menü van-e az asztalunkon vagy egy tányér tökfőzelék. Ha hívod, Ő jön. Nem utasít vissza, nem lök el magától. Csak közeledj felé! Hívd be az életedbe, legyen az bármilyen romos és vállalhatatlan állapotban! Mutasd meg neki, amiben vagy, amivel küzdesz. Aminek örülsz, amiben reménykedsz. Meglátod, hogy eljön.

Imádkozzunk!

Uram, Jézus Krisztus. Talán még sosem hívtalak így, ilyen egyszerűen, hogy gyere, és legyél a vendégem. Legszívesebben azt mondanám, hogy ne nézz nagyon körül, mert olyan kaotikus az életem. Zaklatott vagyok, keszekusza érzelmekkel, vágyakkal, reményekkel. Te még soha senkinek a közeledését nem utasítottad el. Kérlek, lépj be hozzám is, és áldj meg engem! Ámen

 

A velünk szenvedő Isten

 

 Igehirdetés az új esztendő első vasárnapján, Gyomán megemlékezés 'málenkij robot'-ra elhurcolt embertársainkról

Textus: 1Pt 4,12-19

Szeretett testvéreim, kedves egybegyűltek!

Pilinszky János: Zsoltár

Aki több napos éhezés után kenyérre gondol,
valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén gyengédségre áhítozik,
valódi gyengédségre vágyik.

És aki egy vánkosra borulva nem érzi magát egyedül,
valóban nincsen egyedül.

Miért van a földön szenvedés? Talán ez az emberiség egyik legnagyobb kérdése. Amióta az ember tudatában van az élete végességének, és a saját fájdalmának, sőt, azzal is tisztában van, hogy fájdalmat tud okozni másoknak és önmagának is, ez a kérdés is foglalkoztat minket. Miért? Ezt a kérdést pedig legalább kétféleképpen lehet föltenni.

Az egyik típusú Miért? az okokra kérdez rá. Mi okból történt mindez? Mi okozta, mi előzte meg? Minek a következménye a szenvedés? Mi, emberek, általában ezt a típusú miért kérdést tesszük föl. Mert a gondolkodásunk keresi az okokat az okozat mögött. Szeretnénk tudni, hogy minek következtében áll elő a szenvedés, hogy aztán ezeket az okokat, előzményeket megszüntethessük, kontroll alatt tarthassuk, és ezáltal megszűnjön maga a szenvedés.

Csakhogy ennek az okokra rákérdező miért-nek van egy mellékhatása. Gyakran az a vége, hogy mi, emberek egymást hibáztatjuk a szenvedésért. Már nem az a kérdés: mi miatt történt, hanem az: KI miatt történt a rossz? Ki a felelős? Ki a hibás? Ki lehetne a bűnbak, aki elviszi a balhét? Kin lehetne revansot venni? Kin lehetne bosszút állni? Kin lehetne megtorolni a minket ért sérelmet, azt a szenvedést, amit nekünk mások okoztak?

A huszadik század bővelkedik azokban a történelmi eseményekben, amelyeket ez a bizonyos hibáztató, bűnbakkereső MIÉRT? vezérelt. Ki tehet az elnyomásról, a szegénységről, a betegségekről, a háborúról? Ki a bűnbak? A zsidók, a németek, a szlovákok, a cigányok, a magyarok? A keresztények? A kulákok? A kommunisták? Az ilyenek? Az olyanok?  És ez a fajta gondolkodás oda vezethet, hogy azt gondoljuk, a bűnbak-csoport kollektív megbüntetése vagy az XY egyéni büntetése majd megnyugvást hoz. De ez a gondolkodás nagyon könnyen beleránt bennünket a gyűlölet és az erőszak spiráljába, ahol a nyers erő és a hatalom diktál az igazságosság helyett.

Van egy másik típusú MIÉRT? is. Ez nem arra kérdez rá, mi miatt, hanem hogy mi célból? Ez a gondolkodás azonban feltételezi, hogy az események mögött többet sejtsünk, mint pusztán az emberi tényezőt. Ha azt gondolom, hogy a szenvedésnek lehet CÉLJA, lehet ÉRTELME, akkor azt is gondolnom kell, hogy van valami (vagy Valaki), ami/aki az embernél több. A keresztények abban hisznek, hogy a szenvedésnek lehetséges értelmet adni, méghozzá maga Isten ad neki értelmet. A kereszténység nem egy olyan istenségben hisz, aki a felhők fölött ücsörög, és közömbösen nézi, ahogyan az emberiség szenved és szenvedést okoz, hanem olyan Istenben hiszünk, aki maga is belép a szenvedő emberiségbe Jézus Krisztusban.

Jézus, amikor belépett ebbe a világba, mint Isten Fia, nem palotába érkezett, nem bíborban született, nem bársonyba pólyálták. Egy kis falu kis kulipintyójában jött a világra. Az éhező, fázó, menekülni kényszerülő, üldözött emberek közül lett egy. Egy kisgyermek, aki rászorul mások gondoskodására. Ez azt jelenti, hogy Isten, amikor emberré lett, vállalta ennek az emberlétnek minden fájdalmát, minden gyengeségét. Együtt szenved velünk.

De Jézus nemcsak mindannyiunk szenvedését vállalta magára, hanem azt a szenvedést is, amit a legkevésbé ő érdemelt volna meg. Kínhalált szenvedett a kereszten, amikor ártatlanul – irigységből, félelemből – halálra ítélték. Ő azonban ezt a szenvedést értelmessé változtatta, amikor önmagát az Atya Isten kezébe ajánlotta a kereszten. És Ő nem azt kérdezte, hogy ki tehet erről, tanítványait sem arra biztatta, hogy vegyenek revansot, hanem a saját fájdalmát annak célja, az emberiség megváltása felől értelmezte.

https://www.facebook.com/photo/?fbid=10208816916753879&set=a.3784324800298

Péter apostol azt mondja, hogy aki hisz Jézusban, aki Őrá tekint, annak szintén lehetséges, hogy értelmet találjon a szenvedésben. Ez nem azt jelenti, hogy Isten okozza a szenvedést, vagy hogy Ő rendelné el. Mégis azt látjuk, hogy megengedi, és ezt nehezen értjük. Ha ő jó, akkor hogyan engedheti, hogyan nézheti? Az biztos, hogy nem nézi részvét nélkül. Isten Jézusban együtt érez minden szenvedővel, sőt, egyszer s mindenkorra a szenvedők mellé állt. Amikor viszont megérzem ezt a mellém állást, akkor azt is megláthatom, hogy nincs olyan nagy különbség az engem bántó embertársam és saját magam között, amikor én bántok másokat. A szenvedés közös tapasztalat. A szenvedés okozása is közös tapasztalat. A mértékben és szándékosságban komoly különbségek lehetnek, de az emberi igazságszolgáltatás talán soha nem lesz képes ezt 100%-osan tisztába tenni. Tettesek és áldozatok közösen fognak egy napon ugyanazon ítélőszék előtt állni, és az egyetlen valaki, aki biztosan nem elfogult, aki nem korrumpálható, aki belelát a szívekbe, és pontosan tudja, hogy ki, mit, miért tett, maga Jézus Krisztus fog ítélni. Számunkra ma még fölfoghatatlan módon, de igazságot fog szolgáltatni minden áldozatnak, miközben kegyelmet is fog adni azoknak a bűnösöknek, akik Benne bíznak.

Anyai nagyapám, Gróth Henrik 1945-ben sokakkal együtt fölkerült egy vonatra, amellyel a Szovjetunióba vitték, bár sem katonaként, sem más módon nem támogatta a háborút, de német volt. Egyik társa, amikor a román határon voltak, megpróbálta rávenni, hogy szökjenek meg, de nagyapám azt mondta, hogy "nem, mert azzal beismernénk, hogy bűnösök vagyunk". Ő akkor, ott úgy érezte, hogy a becsülete ezt kívánja. De az emberi igazság olyan töredékes, könnyen elveszíti az i-betűt az elejéről, s egy pillanat alatt gazsággá változik. Ezért nagyon fontos, hogy a saját kisbetűs igazságunkra jól ügyeljünk, el ne veszítsük a kezdőbetűjét. Ez pedig úgy lehetséges, ha a csupa nagybetűs IGAZSÁG-ot, Jézus Krisztust keressük. Jézus Krisztust, akiben a kegyelem és az igazság együtt jelent meg (Jn 1,14).

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te nem bátorítasz minket, hogy szándékosan keressük a szenvedést, de amikor bajban vagyunk, te mindig velünk vagy, és bátorítasz minket a szenvedésben. Köszönjük, hogy tudhatjuk, hogy sosem vagyunk egyedül. Kérünk, segíts nekünk értelmet találni a káoszban. Segíts sebeket gyógyítani, ahelyett, hogy kölcsönösen újra és újra megsebeznénk egymást. Segíts, hogy egyek lehessünk abban, hogy a valódi megbékélés útjait keressük! Ámen

Az igehirdetésben hallható témához további olvasásra ajánlom Jürgen Moltmann műveit.

Isten fénye minden nép szemében

Igehirdetés Vízkereszt ünnepén Mezőtúron Mt 2,1-12 alapján

A karácsonyi történet két szereplőcsoportja találkozik ebben a szakaszban. Heródes – udvari embereivel és a napkeleti bölcsek csoportja. Heródes és emberei a zsidó hagyományt képviselik, az írástudók ismerik a Messiásról szóló próféciákat és szó szerint tudják idézni. A bölcsek távoli országokból jönnek, és a nem zsidó népeket képviselik. Hagyományos művészettörténeti ábrázolásuk szerint az akkor ismert három földrészt: Ázsiát, Európát és Afrikát.

A napkeleti bölcsek egyik első ábrázolása mozaikon, Ravenna, IV.század

Megjelenik a történetben a látás: ahogyan a bölcsek meglátják a csillagot, a különleges égi tüneményt, és követik egészen Izrael földjéig, és ahogyan meglátják a kis házat, ahová a csillag vezeti őket, és a gyermeket anyjával. És megjelenik a hallás, ahogyan az ősi prófétai üzenet útbaigazítja a bölcseket.

Heródes is hallja az igét. Ugyanazzal a prófétai jövendöléssel találkozik, mint a bölcsek. Ő azonban nem megy el Betlehembe, nem hajt térdet, nem teszi le a hatalmát az újszülött király lábához. A prófécia által hordozott információt inkább vérengzésre használja. Nem jut el hozzá az üzenet, hogy itt van Isten küldötte, aki békességet hoz az erőszak helyett. Hazudozik, ármánykodik, mészárol. Az ige szól hozzá, de ő nem hallja meg. S mivel hallásából nem lesz hit, ezért nem is látja meg a gyermek Jézusban Megváltóját.

A bölcsek viszont addig jutottak saját vallásuk és tudományuk segítségével, ameddig juthattak: valami van, valaminek kell lennie a világ mögött. Valaminek vagy valakinek, aki értelmet ad neki. Az égi jelenségek üzenetet hordozhatnak ettől a valakitől, érdemes a jelentésének utánajárni. Mintha Isten méltányolná ezt a töredékes, de őszinte istenkeresést. A különleges fényjelenség a pogányok számára is vezetővé válik, elviszi őket a céljukhoz. Amikor a mágusok meglátják a gyermeket, leborulva imádják Őt, felismerik benne azt, amit még a saját szülei is alig értenek: Isten Fiát.

Nem tudom, a karácsonyi időszakban méricskéltük-e az ajándékokat, amelyeket adtunk és kaptunk? Mennyit érnek? Ugyanakkora értékben kaptam-e, mint amilyenben adtam? Többet vagy kevesebbet költöttem/költöttek rám, mint tavaly? A bölcsek rendkívüli értékű ajándékokat adnak Jézusnak, de az arany, a tömjén és a mirha nemcsak drágaságuk miatt fontosak a kis család számára. A három ajándék szimbolikus is: a királyi hatalmat, a főpapi szolgálatot és a kereszten értünk adott egyszeri és megismételhetetlen áldozatot jelképezik.

Isten fénye felragyog minden embernek, a nem zsidó népeknek is: ennek az ünnepe Vízkereszt. Spanyol ajkú testvéreinknél még csak ma kezdődik az ajándékozás, ortodox testvéreink is nemrég fogtak a karácsony megünneplésébe, mi pedig már vissza is zökkentünk a hétköznapi kerékvágásba. A munkanapra eső ünnepeket azért szeretem különösen, mert ezek mutatják meg számomra legjobban, hogy Isten szentsége a hétköznapokat is áthatja. A kérdés az, hogy hordozói leszünk-e ennek a szentségnek? Hordozói leszünk-e ennek a fénynek?

Heródes és udvara bármilyen pompás is volt, nem ismerte fel az isteni fényt. A bölcsek, bármilyen messziről is jöttek, bármilyen keveset is tudtak a Szentírásról, számukra mégis felragyogott, megmutatkozott az elrejtett dicsőség. Ők hordozói lettek Isten fényének, mert a betlehemi látogatás után az már a bensőjükben, a lelkükben ragyogott tovább. Ezzel a fénnyel álltak ellen a sötétség cselekedeteinek.

Vízkereszt üzenete az, hogy ez a fény ma is, most is a miénk lehet, bennünk ragyoghat, ha hittel fogadjuk Isten üzenetét – érkezzen bármilyen csatornán, még ha az a csatorna szokatlan is, mint egy álom, vagy egy különös természeti jelenség vagy történelmi fordulat, életesemény.

Jézus önmagáról mondta: Én vagyok a világ világossága.(Jn 8,12) De a tanítványoknak is ezt mondta: Ti vagytok a világ világossága. (Mt 5,14) Ez az egyetlen én vagyok-mondása Jézusnak, amelyben minden tanítványa osztozik. Kicsik és nagyok. Gazdagok és szegények. Fehérek, feketék, rézbőrűek és sárga bőrűek. Minden nyelvből és népből, minden felekezetből és lelkiségből. Mindenki, akinek lelkében Isten meggyújtotta ezt a fényt. Mi vagyunk, mi lehetünk a világ világossága. Világítsunk az éjszakában ezzel a fénnyel! Mutassuk meg az utat mindenkinek, aki hazafelé igyekszik! Mindannyiunk közös otthonába, Isten Országába, ahol nem lesz többé sötétség. Ámen