Azon az éjszakán…

 Igehirdetés nagycsütörtökön Jn 13,1-15 alapján

Majdnem két évtizeddel ezelőtt pécsi egyetemistaként a MEKDSz diákkörével egy olyan böjti alkalmat tartottunk, ahol az ún. „láthatatlan színház” technikát alkalmazva játszottuk el azt a jelenetet, amelynek során Jézus megmossa a tanítványai lábát. János evangéliumát ugyanis a Mekdsz kiadta egy olyan fiataloknak szóló, dizájnos változatban, ahol a borító, az illusztrációk és a kérdések az evangélium központi üzeneteire akarták irányítani a figyelmet. A kiadvány népszerűsítésére programokat is szerveztünk, ebbe a sorozatba illeszkedett a lábmosós láthatatlan színház is. Történetesen én alakítottam Jézust ebben a jelenetben. Megrázó volt látni a folyosón várakozó embereket, akik a részeseivé akartak válni a 3D passióélménynek. Kikészítettünk egy lavór vizet, benne fertőtlenítő hatású illóolajokkal, ahogyan valósíznűleg az ókorban is zajlott egy lábmosás. Persze akkor Jézus nem cipőből és zokniból, hanem saruból hámozta ki a tanítványok koszos, poros lábát. A résztvevők között volt egy mozgássérült lány, aki, bár kerekesszékben ült, és nem tudta mozgatni a lábát, érezni érzett vele. Az ő lábát is megmostam, ahogyan azét a fiúét is, akinek valami ekcémaszerű bőrbetegség csúfította a lábfejét. A lábmosás jelenet után úgy éreztem magam, mint aki teljesen kipurcant, halálosan fáradt voltam fizikailag és mentálisan is.

Jézus számára a lábmosás élete leghosszabb éjszakájának a bevezetője volt csupán. Ez egy olyan dráma, ahol a bevezetés is már a szíved mélyéig hatol. A lábmosás ugyanis nemcsak egy kötelező higiéniai elem. Ez a rabszolgák feladata volt. Nem véletlenül mondja Keresztelő János, amikor az eljövendő Messiással hasonlítja össze magát: „arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam”, vagyis még arra a rabszolgáknak való feladatra sem tartja méltónak magát, hogy megmossa az igazi Messiás lábát. És most itt áll előttünk Jézus Krisztus, Jeshua haMassiah. És mit csinál? Megoldja a tanítványai sarujának a szíját, hogy megmossa a lábukat. Leveti felsőruháját, hosszasan előkészül az eseményre.

Te melyik tanítvány lennél? 

Kivel azonosulunk ebben a jelenetben? Melyik tanítvány bőrébe bújnánk szívesen? Péter? Júdás? János? Az EHÉ-n az önismeret kurzus keretében minden ősszel választanak a hallgatók ebből a készletből. Melyik tanítvány lennél? Mit gondolsz Jézusról, ha csak annyi információd van róla, amennyi a tanítványoknak volt nagycsütörtök éjszakáján?

Azonosulsz-e Jézussal, amikor látod magad előtt ezt a jelenetet? Ez azért nagyon fontos, mert ő azt mondja, hogy példa akar lenni számunkra. Urunk és Mesterünk szolgál, méghozzá a legalantasabb szolgálat sem derogál neki. A római pápa hagyományosan minden nagycsütörtökön szimbolikusan megismétli a lábmosást, de Jézus itt valószínűleg nem egy szertartást akart alapítani. Ellentétben a keresztséggel és az úrvacsorával, amelyek szentségek, azaz olyan rítusok, amelyek a megváltás titkába avatnak be bennünket. A lábmosás nem egy rítus, amit ismételni kell Jézusra emlékezve, hanem nagyon egyszerűen, nekünk is ÍGY kell szeretnünk és szolgálnunk egymást. Lehet, hogy ez fizikailag nem a lábmosás formáját fogja ölteni. Persze adódhat olyan, hogy idős, beteg, mozgáskorlátozott embereknek higiéniai szolgálatokat is teszünk. De minden ide tartozik, ami egy lenézett szolgálat. Amit nem fizetnek meg, amit nem becsülnek meg, amiért nem jár presztízs.

Amikor a tanítványok vetélkednek, rivalizálnak, egymásra licitálnak, akkor Jézus a lábmosással válaszol. A szeretet ugyanis ilyen. Mélyre hajol. Ez csatlakozik ahhoz az igazsághoz, amit virágvasárnapon már említettem, hogy Jézus pontosan tudja, hogy ő kicsoda, hogy Istentől jött és Istenhez megy. És nem ennek ellenére, hanem mindezzel együtt teszi meg ezt a tanítványokkal. Az összes tanítványával, beleértve azt is, aki elárulja.

A teológusok között nincs teljes egyetértés abban, hogy vajon Júdás részesült-e abban a bizonyos első úrvacsorában, amikor Jézus körbeadta a kenyeret és a bort. A lábmosásnál azonban még 100%, hogy ott volt. Jézus nem zár ki senkit. Még Júdás lábát is megmossa. Egy németországi evangélikus templom oltárcsoportképén pedig egyenesen Júdás van a központi helyen, és Jézus adja neki azt a bizonyos falatot. Megrendítő lehet ennél az oltárnál térdelni. „Talán csak nem én vagyok?” Az emberi felelősség, hogy szembenézzünk a tetteinkkel és mulasztásainkkal, mindig ott van velünk, amikor Krisztus testéből és véréből részesülünk.

Jézus mégis arra hív minket, hogy vele azonosuljunk. De még mielőtt azonosulnánk vele, még mielőtt elindulna az Imitatio Christi, Krisztus követése, és elkezdenénk mi is szolgálni egymásnak, még egy nagyon fontos dolog elhangzik. A Péter és Jézus közti párbeszéd. Péter nem akarja engedni, hogy Jézus megmossa a lábát. Nem akarja hagyni, hogy Jézus ilyen alárendelt állapotban legyen. Ez is párhuzamos azzal a helyzettel, amikor Keresztelő János nem akarta engedni, hogy Jézus megkeresztelkedjen általa. Jézus azonban mindkét alkalommal határozott az álláspontjában. Jánosnak és Péternek is engednie kell, mert Jézus nem egy rabszolga, akit erre a megalázó munkára kényszerítenek, hanem Ő az Úr. És Úrként viselkedik. Úr marad akkor is, amikor szolgál. Ilyen Urunk van nekünk. Azért kell szolgálnia nekünk, mert nekünk van erre szükségünk, még akkor is, ha nem vagyunk tudatában.

Kedves Testvéreim! Ez a péteri hozzáállás nagyobb veszély, mint Júdásé. Amikor azt hiszem, hogy nekem nincs szükségem Jézusra. Nincs szükségem a szolgálatára, a bűnbocsánatára, a gyógyítására. Súlyos tévedés. „Ha nem moslak meg, semmi közöd hozzám” – mondja Jézus. Amikor az életünk útján járunk-kelünk, a lábunk újra és újra bekoszolódik. Hiszen ebben a világban élünk. Keresztségünk révén már Isten Országának is az örökösei lettünk, de ha nem térünk vissza újra és újra, ha nem engedjük, hogy Jézus időről időre megmossa a lábunkat és megtisztítson, akkor elveszíthetjük a kapcsolatot vele. A bűnbocsánat Jézusnál jár a legnagyobb bűnösnek is, aki a leggázabb dolgokat követte is el, de ha nem kéred, akkor Jézus nem tudja odaadni. Ezért örülök, hogy a mai Nagycsütörtök ünnepen a lábmosás és az úrvacsora egymás mellé kerülnek. Engedd, hogy Jézus szolgáljon neked a bocsánatával, testével és vérével, engedd, hogy az életed az Övé legyen!

Csak utána következhet az, hogy egymásnak is szolgáljunk. Mert ha úgy akarunk kereszténynek tűnő szolgálatot adni egymásnak vagy a világnak, hogy magunk ezt nem fogadjuk el Jézustól, akkor ki fog üresedni a szolgálatunk. A diakónusok az ókor óta először részt vettek a liturgiában, és az oltártól indultak el, hogy elvigyék az úrvacsorát, a lelkigondozást és a testi ápolás szolgálatát a betegeknek. Ugyanígy nekünk is, először el kell fogadnunk az ige és a szentségek szolgálatát, magától Jézustól – ebben a lelkész csupán közvetítő. Mert ez a legfontosabb. Minden más csak ebből indulhat ki.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, megvalljuk, hogy szükségünk van arra, hogy megmosd a lábunkat. Kérünk, jöjj el hozzánk ezekben a napokban, és add meg mindannyiunknak azt, amire a legnagyobb szükségünk van. Add, hogy szolgálatunk és szeretetünk a te szolgálatodból és szeretetedből induljon ki, és mindig arra mutasson! Ámen

Alázatos király

Igehirdetés virágvasárnapon Mt 21,1-9 alapján

Kedves Testvérek!

Van egy fogalom, amelyet gyakran értünk rosszul, és amely összeköti a mai istentiszteleten elhangzó két igénket. Az oltár előtti olvasmányban hallottuk a Krisztus-himnuszt, Pál apostolnak a filippibeli gyülekezethez írt leveléből, amely az egyik legrégebbi keresztény hitvallás, s amely Jézus Krisztus útját egy U alakú ívként ábrázolja. Jézus Krisztus, aki egyenlő Istennel, nem ragaszkodott ehhez az állapotához, hanem megalázta magát, szolgai formát vett fel, emberré lett. Élete legmélyebb pontján pedig kereszthalált szenvedett. Ezek után azonban Isten fölmagasztalta Őt mindenek fölé – nemcsak az emberek, hanem minden teremtmény, de még az ördögök is térdet hajtanak az Ő nevére. Úrból szolga, majd ismét Úr lett.

A jól ismert virágvasárnapi történetben pedig Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe, mint Dávid király méltó utóda, mint a Felkent, akire a nép várt. Ez a király azonban, Zakariás próféciájának megfelelően, alázatos.

De mit is jelent ez a szó, hogy alázatos? Ilyenkor egy meghunyászkodó, behódoló, az elvárásoknak mindenáron megfelelni próbáló, önbizalomhiányos embert szoktunk elképzelni. Vagy egy olyan embert, aki mindig lekicsinyli önmagát, bagatellizálja az eredményeit vagy a jó tulajdonságait. Az ilyen ember azonban nem alázatos, hanem álszerény vagy alázatoskodó.

Jézust azonban egyáltalán nem ilyennek ismertük meg. Jézus nem hunyászkodik meg a tekintélyes emberek előtt, éppen ellenkezőleg, a farizeusok és írástudók szemében kifejezetten úgy tűnhetett, mintha nagyzolna. Jézus nem fogadta el az emberi tekintélyt, hanem közvetlenül az Atya alá helyezte magát. Éppen ezért került szembe azokkal az emberekkel, akik önmagukat mások fölébe akarták pozicionálni.

Jézus alázata azt jelenti, hogy Ő tökéletesen tisztában van vele, hogy kicsoda ő, 100%-ig biztos az identitásában. Tudta, hogy honnan jött és hogy hová megy. Az Atyától jön és az Atyához megy. Jézus tisztában volt vele, hogy Ő a Fiú, és hogy senki sem ismeri úgy az Atyát mint ő. Tudta, hogy mi egyféleképpen ismerhetjük meg az Atyát, ha ő kijelenti nekünk, megismerteti őt velünk. Ő maga lett emberré, hogy az emberi élet nyelvén mondhassa el nekünk, hogy kicsoda az Isten. Isten szeretet. Isten Atya. Isten atyasága pedig nem merül ki abban, hogy Ő a Fiúnak, Jézus Krisztusnak az Atyja, hanem a mi Atyánk is akar lenni. És azt akarja, hogy mi is Atyánkként ismerjük őt meg, szeressük és éljünk úgy, mint az Ő szeretett gyermekei.

Jézus tehát nem emberek előtt alázza meg magát. Hanem olyan kicsivé válik, amilyen az ember Istenhez képest. Legyőzi a végtelennek tűnő Isten-ember távolságot. Közben azonban nem veszíti el az isteni identitását sem.

Amikor Jézust a szenvedéstörténete során megaláztatások érik, amikor a római katonák kigúnyolják, amikor töviskoronát nyomnak a fejébe, amikor a kereszt alatt ácsorgó bámészkodók cukkolják őt, akkor Jézus nem rendül meg ezekre a megaláztatásokra. Miért? Mert őt már nem lehet megalázni. Ő magától, önként lépett be a mélységbe. Aki megalázta önmagát, azt már nem lehet kívülről, erőszakkal megalázni. Jézus az egész szenvedéstörténet alatt valóságosan átéli a kínokat, de közben mégsem törik meg, mert végig pontosan tudja, hogy kicsoda.

Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, akkor a tömeg királyként köszönti, sokan éljeneznek, Dávid Fiának, azaz Messiásnak nevezik. Dicsőítik. Tőle várnak segítséget, hogy mentse meg őket. Mindezt azonban nagyon emberi módon teszik. Emberi elképzelések vannak arról, hogy ők milyen királyt szeretnének. Jézus azonban nem embereknek akar megfelelni. Őt nem emberek teszik királlyá. Nem attól király, hogy az emberek közfelkiáltással megválasztják. Jézus attól király, hogy az Atya őt kiválasztotta, felkente erre a szerepre. Hogy a királyi trón számára a kereszt lett. Abszolúte de tökéletesen mindegy, hogy az emberek királynak tarják-e Jézust vagy hogy mit gondolnak arról, hogy milyennek kell lennie a királynak. Jézus az Atya akaratának megfelelően cselekszik. Ettől alázatos király ő.

Amikor Pál arra biztatja a filippibeli keresztényeket, hogy alázatosak legyenek, és Jézust állítja példaként, akkor nem arra gondol, hogy hunyászkodjunk meg, vagy csússzunk másszunk egymás előtt a porban. A keresztény alázat nem olyan mint egy angolna, hanem mint egy angol komornyik. A keresztény alázat nem választható el a keresztény ember méltóságától. Isten gyermekeinek méltóságától.

A katolikus testvérek a böjtöt a hamvaszkodás szertartásával kezdik (vannak evangélikus gyülekezetek is, amelyek gyakorolják). Ilyenkor az előző év virágvasárnapján megszentelt barkák elégetésével keletkezett hamuból keresztet rajzolnak a homlokukra ezzel az igével: „Ember, emlékezz, hogy porból lettél és porrá kell lenned.” Az alázat latin szava, a humilitas a humus-ból származik, ami a föld porát jelenti. Az ember vegye tudomásul, hogy a porból jött és a porba fog visszatérni. Csakhogy ezzel a porral, ezzel a hamuval mi egy keresztet kapunk a homlukunkra. Krisztus keresztjének jelével jelölnek meg minket. Az alázat egyrészt jelentse azt számunkra, hogy tudjuk és ismerjük saját korlátainkat, gyengeségeinket, sebezhetőségünket, tisztán látjuk mulasztásainkat. Ugyanakkor jelentse azt is számunkra, hogy az alázat útján magát Jézust, az alázat királyát követjük, aki azt is mondta: „aki megalázza magát, felmagasztaltatik”. Ha Jézust nem félünk követni a mélységbe, az alázatba, akkor követni fogjuk őt a felemeltetésbe is. Ott leszünk, ahol ő van. Részeseivé leszünk az ő dicsőségének is. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te szolga lettél értünk, mi pedig nagyzolunk, urizálunk, mások fölébe akarunk kerekedni. Add nekünk a Te Lelkedet, hogy alázattal különbnek tartsuk egymást saját magunknál, és egyedül az Atyától várjuk a dicsőséget és felmagasztalást. Ámen