Jajszótól a himnuszig

„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, és felékesítitek az igazak sírköveit, és ezt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a próféták vérének kiontásában. Ezzel csak azt bizonyítjátok magatokról, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Cselekedjetek csak ti is atyáitok mértéke szerint! Kígyók, viperafajzatok! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettől? Ezért íme, én prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat pedig megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zekarjának, Barakjá fiának véréig, akit meggyilkoltatok a templom és az áldozati oltár között.  Bizony mondom nektek: mindez megtörténik ezzel a nemzedékkel.” (Máté evangéliuma 23,23-36)

Nemrég újra megnéztem a Veszedelmes viszonyok című filmet, amely Choderlos de Laclos azonos című levélregénye alapján készült: megrázó korrajz a 18. század végi francia arisztokrácia romlottságáról. Feltűnő a történetben, hogy a sok kegyetlenség, hazugság, szexuális bűnök részletezése ellenére nem azoktól a szereplőktől undorodunk leginkább, akik mindezeket a nyilvános bűnöket elkövetik. Sőt, szinte szánjuk a prostituáltat, a szerelemből házasságtörésre vetemedő asszonyt, a kíváncsi, naiv lányt, az idealista ifjút, de még a kéjsóvár, manipulatív férfi főhős is elnyerheti szimpátiánkat. Akire viszont a szerző egyértelműen a főgonosz szerepét ruházta, az az erkölcsös látszat fenntartására kínosan ügyelő női főhős. Az ő bűne ugyanis minden bűnök legveszedelmesebbike. Ez a bűn a képmutatás.

John Malkovich és Glenn Close párosa a filmből Valmont vikomt és De Merteuille márkiné szerepében

Mai igénk talán első hallásra félelmet kelthet. Szokatlan, indulatos szavakat hallunk Jézustól. Ráadásul most csak egy részlet hangzott el Máté evangéliuma 23.fejezetéből, amely egy részletes vádbeszéd a farizeusok és írástudók ellen. Jézus nem boldognak mondja őket, hanem fenyegető „jaj”-mondások hangzanak feléjük. Miért ez az indulat? Mi oka van Jézusnak erre a felháborodott ítélethirdetésre? Mi is az a nagy bűn, amit a farizeusok elkövettek?

Ahhoz, hogy a válaszhoz közelebb jussunk, meg kell vizsgálnunk azt, hogy kik is voltak a farizeusok? Ez egy lelkiségi irányzat volt a Jézus korabeli Izraelben, amelynek tagjai különösen törekedtek az Istennek tetsző életre. Igyekeztek a mózesi törvényt minden apró részletre kiterjedően megtartani, sőt, kerítéseket is építettek az egyes szabályok köré, nehogy véletlenségből is megszegjék azokat. Úgy gondolták, hogy feladataik közé tartozik, hogy az egyszerű, szegény népnek példát mutassanak, ezért jótetteiket, kegyes cselekedeteiket a nyilvánosság előtt vitték véghez. Ahogyan Jézus a Hegyi Beszédben is említi, „kürtöltettek maguk előtt”, vagyis igyekeztek felhívni az emberek figyelmét önnön életmódjuk helyességére, és ezzel mintát adni számukra. Szeretném hangsúlyozni, hogy a farizeusok életmódja sok tekintetben valóban példaértékűen erkölcsös volt. Általában véve a jószándék irányította a tetteiket. Sok kortörténész kiemeli, hogy Jézus életmódjához a külsőségeket tekintve egyértelműen a legközelebb álló emberek éppen a farizeusok voltak. Talán ezért sem értették, hogy Jézus miért a vámszedők, prostituáltak és egyéb nyilvánvalóan bűnben élő emberek társaságában található. Bár Jézust gyakran látjuk a farizeusok körében, velük szemben mindig intően, figyelmeztetően, sőt már-már fenyegetően lép fel, ahelyett, hogy – ahogyan ezek a jó emberek valószínűleg számítottak volna rá – hátba veregetné és megdicsérné őket.

Jézus tökéletesen tisztában volt a bűn természetével, azzal, hogyan képes rabul ejteni, és Istentől távol sodorni az embert. Mégis van egy bűn, amit kiemelten ostoroz, mert veszélyesnek és tanítványaira nézve is fenyegető kísértésnek tartja. Ez pedig a képmutatás bűne. Jézus előszeretettel használja a „hüpokritész” kifejezést azokra, akik a képmutatás vétkébe estek. Ez a szó a görög színházi nyelvből származik, és azt a színészt jelenti, aki színházi álarcot magára öltve lép ki a színpadra, hogy a közönség előtt egy drámai szerepet megformáljon. A hüpokritész tehát játszik. Olyannak adja ki magát, aki valójában nem ő maga. Jézust megragadta ez a kép, és a lelki életre is alkalmazza. Ha képmutató vagyok, lelki értelemben becsapom embertársaimat, mivel jobbnak mutatom magam, mint amilyen valójában vagyok, sőt, olyan jónak, amilyenné ember a maga erejéből nem is képes válni. Továbbá becsapom önmagamat, mert egy idő után már magam is elhiszem, hogy jobb vagyok, mint mások, sőt, tökéletes. Mi több, Istent is be akarom csapni, mert önmagamat teszem a jóság forrásává és mércéjévé, pedig egyedül az Isten jó. Ezáltal a képmutatás minden más bűnnél jobban képes eltávolítani engem Istentől. Mert amikor képmutató vagyok, akkor képtelen vagyok őszintén és reálisan látni magamat, gyengeségeimet, bukásaimat. Mivel vak vagyok, és nem látom ezeket, ezért nem is akarok előlük Istenhez menekülni, nem akarok tőlük megszabadulni, mivel erényeknek hiszem őket. Megsebzem embertársaimat, önmagamat és megsebzem Isten nekem feltáruló szívét is.

Ahogyan már említettem, a farizeusok jó emberek voltak. Nemcsak sok jót tettek, de a jóakarat is buzgott bennük. Mikor mondtad ki utoljára ezeket a veszélyes szavakat: „én csak jót akarok”? Vagy utólag, mikor rosszul sült el egy vállalkozásod: „pedig én csak jót akartam”. Az emberi jóakarat az egyik legveszélyesebb dolog, amikor nem köti magát szorosan az Isten akaratához. Figyelem! Nem az „Isten akaratát” láncolja a saját jóakaratához! Mert olyan gyakran összetévesztjük ezt a kettőt: én tudom, hogy mi a jó, és hát akkor biztosan ezt akarja az Isten is. A dicsőségben olyan szépen mondjuk az angyali karral együtt: „békesség a földön és az emberekhez jóakarat”. Aki volt már katolikus misén, biztosan tudja, hogy a katolikus testvérek picit máshogy fordítják ezt a részt: „békesség a jóakaratú embereknek”. A helyzet az, hogy itt az eredeti kifejezést kétféleképpen is lehet fordítani. Vagy az emberek jóakaratáról beszélünk, vagy pedig az Isten jóakaratáról, és ebben az esetben az emberek nem a forrásai, nem a birtokosai ennek a jóakaratnak, hanem a kedvezményezettjei. Nem belőlünk jön elő, tőlünk származik a jóakarat, hanem mi vagyunk azok, akik az Isten jóakaratát elfogadhatjuk. Ebből a jóságból, az Ő kegyelméből élhetünk. Az evangélikus teológia az utóbbi értelmezést részesíti előnyben.

„Amikor begerjed a jóindulat, az ember visszakézből megint árva marad” – énekli Cseh Tamás. Az énekeshez hasonlóan a mai igénk alapján úgy tűnik, Jézusnak sincsenek illúziói az emberi jóakarattal kapcsolatban. Aki túlbuzgó módon akarja a saját jóságát érvényesíteni, vigyázzon, nehogy a gyehennán találja magát!

Akkor hát mit tegyünk? – kérdezhetnénk. Honnan tudjuk, hogy vajon az Isten jóakarata vezet-e minket a döntéseinkben? Jézus szavaiból leszűrhetünk néhány fontos elvet:

1.      Lényeglátás: a törvény szellemét igyekezzünk mindinkább megérteni és a magunkévá tenni a betűje helyett. Az igazságosságra, irgalmasságra, hűségre törekedjünk, vagy, ahogyan Pál apostol megrendítően írja a szeretethimnuszban: szeretet itassa át a tetteinket. Mert anélkül a legjobb cselekedet is semmi.

2.     Belső élet: a külsőségek és a látszat helyett a belső lelki életünkre figyeljünk! A böjtnek, imának, templomba járásnak, adakozásnak semmi értelme, ha emberi elvárás mozgat benne. Azt keressük, hogy Isten vajon hogyan lát minket! Tanuljuk meg önmagunkat az Ő szerető, irgalmas szemével nézni!

3.     Önismeret: lássuk át azokat az örökségeket, amelyeket akár korábbi nemzedékek hagytak ránk! Nézzük meg, hogy mivel tudunk azonosulni és mivel nem. Ne vegyünk át tőlük valamit kritika nélkül csak azért, mert az „hagyomány”, de ne is tartsuk magunkat különbnek náluk! Egyik nemzedék sem jobb vagy rosszabb a többinél. Ha Jézus ma itt lenne köztünk, talán mi is úgy járnánk, mint a farizeusok és írástudók: magunkat akarnánk igaznak látni és láttatni, és ezért mi is elveszejtenénk az egyetlen nagybetűs IGAZ EMBERT.

Pál apostol, aki maga is farizeus volt, és aki azt írja magáról „ a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam” (Filippi 3,6), őt az a buzgóság, amelyről azt hitte, az Isten akarata, egészen a damaszkuszi útig vitte. Itt találkozott Jézussal, és rájött, hogy az a „jó” ami őbenne van, semmi. Nem emberi szempontból, hanem az Isten előtt és az Istenhez képest. A lekcióként felolvasott igénk, a szeretethimnusz arról a szeretetről beszél, amelyben az Isten részesít bennünket, és amelyet továbbadhatunk. Erre van szüksége a világnak, ez tudja megváltoztatni az emberi kapcsolatainkat és önmagunkhoz való viszonyunkat is. Csak úgy lehet békesség bennünk, a kapcsolatainkban és az emberek csoportjai között, ha Isten jóakaratára hagyatkozunk, engedjük, hogy ez megragadjon és megváltoztasson bennünket. Ezért imádkozzunk!

Istenünk, te tudod, hogy milyen gyakran becsapjuk önmagunkat és egymást, milyen könnyen belesétálunk a képmutatás csapdájába. Kérünk, józaníts ki minket, engedd, hogy megismerjük a saját szívünket és a Te szívedet! Add, hogy a Tőled kapott szeretettel szeressük magunkat, Téged és minden embertársunkat! Ámen

 

 

Haszontalan szolga?

Lukács evangéliuma 17, 7-10: Jézus mondja: "Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás vagy legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz! Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál! Vajon megköszöni annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt."

Haszontalan – félelmek és torz istenképek

„Már megint, mit csináltál, te haszontalan?” „Aki nem dolgozik, az haszontalan, csak élősködik a társadalom hasznos tagjain.” „Ha nem gürizek, senki sem fog megbecsülni.” „Haszontalan dolgokkal foglalkoztok, ha nem olyasmit csináltok, amivel sok pénzt/hírnevet/sikert lehet elérni”. Csak néhány mondat, amely a fülünkbe csenghet, ha meghalljuk azt a szót, hogy „haszontalan”. Mégis, talán azt a legfélelmetesebb elképzelni, hogy maga Isten, aki teremtett, aki gondoskodik rólunk, aki szeret minket, talán az ő szájából is elhangozhat felénk: „haszontalan szolga vagy”. Sok embert ismerek, aki retteg egy ilyen ítélet lehetőségétől, és úgy érzi, mindent meg kell tennie, hogy elkerülje.

Attól való félelmünkben, hogy nem leszünk hasznosak, nem leszünk elég jók, és nem leszünk szerethetőek, belehajszoljuk magunkat egy olyan rabszolgamunkába, amiről azt képzeljük: a családunk, a szeretteink, a társadalom, a gyülekezet, sőt akár maga Isten is elvárja tőlünk. Közben előfordulhat, hogy olyan dolgokat teszünk, amelyekre soha senki nem is kért meg, soha senki nem utasított. Magunk szabta könyörtelen parancs alapján örömtelen életet élünk, mert a képzeletünkben felnagyított Rabszolgahajcsár-istenképnek engedelmeskedünk az egy igaz Isten helyett. Ezeket az eltorzított istenképeket az embervilág könyörtelen elvárásai alakítják ki bennünk. Hiszen az emberi szeretet és elfogadás szinte mindig feltételekhez kötött. Még a családban, a szüleinktől is sokszor csak ilyen feltételes szeretetet kaptunk. Szeretlek, ha… teljesíted az elvárásaimat. Ezeket a tapasztalatokat aztán óhatatlanul, szinte automatikusan Istenre vetítjük, és neki is meg akarunk felelni.

Úr és szolga – az érdemteológia kitekert logikája

Isten azonban – ahogy Karl Barth, a református teológus mondja – egészen más. Ő meghaladja a mi emberi elképzelésünket és tapasztalásunkat. A kisbetűs istenképekkel szemben ott van a nagybetűs Isten, akit Jézus Krisztus mutat be számunkra. Jézus gyakran példázatokban beszél az Isten dolgairól. A példázatok olyan képes beszédek vagy rövid történetek, amelyek Istennek vagy Isten Országának egy-egy jellegzetességét mutatják be. Nem érthetjük ezeket szó szerint, és nem is vetíthetjük a kép minden egyes elemét egy az egyben Istenre. Mai igénk is egy ilyen példázat – bár kevésbé ismert, hiszen egyedül Lukács evangéliumában találkozunk vele.

Jézusnak a tanítványaihoz szóló beszédének, mondásgyűjteményeinek a végén olvashatjuk ezt a kis példázatot, amely egy ókorban jól ismert képet: az úr és a szolga viszonyát hívja segítségül. Jézus kérdések segítségével fejti ki a mondanivalóját. „Ki az közületek, aki a munkából hazatérő szolgát előbb ülteti az asztalhoz mint saját magát?” A válasz: természetesen senki, mert a szolgákkal szemben elvárás volt, hogy a külső és belső munkákat is elvégezzék, kiszolgálják az urukat, mielőtt maguk az asztalhoz ülnének. És ki az, aki az egyszerű kötelességteljesítésért elkezd hálálkodni a szolgának? Természetesen senki, mert a szolga csak a dolgát végezte. Akkor hát te se legyél büszke magadra, ne hord fenn az orrodat, ha úgy véled, hogy már teljesítettél mindent, amit Isten parancsolt, hanem légy szerény, és lásd be, hogy csak annyit tettél, amivel tartoztál.

Jézus ezzel azt is állítja, amit mindannyian érzünk is, amikor rabszolgahajcsár-istenképünkkel küzdünk: lehetetlen az Isten akaratának tökéletesen eleget tenni. De még ha becsülettel el is végeznénk a dolgunkat, nem várhatnánk érte külön jutalmat, extra dicséretet vagy egyéni bánásmódot, hiszen Istennek az egész életünkkel tartozunk. Ezen az úton soha nem leszünk elég jók. Soha nem válunk szerethetővé. Jézus szerint az emberi jótettekre és érdemekre hivatkozó teológiának súlyosan kitekert a logikája: hiszen olyasmit vár el Istentől, amit egyetlen földi úr sem adna meg a szolgájának.

Mi a jó hír? – "semmit sem tehetsz érte"

De hát akkor mit tegyünk? Hogyan nyerhetjük el az örök életet? Mit kell tennünk, hogy az Isten szeressen minket? Antony de Mello egyik kis történetében a Mester így szól a tanítványhoz: „Ezzel kapcsolatban van egy rossz és egy jó hírem” „Mester, mondd előbb a rossz hírt!” kéri a tanítvány. „Semmit sem tehetsz érte”. Mire a tanítvány kétségbeesetten: „Akkor mi a jó hír?” A Mester válasza: „Semmit sem tehetsz érte.”

Mit mond ez most nekünk? Hogyan halljuk meg ma ezt a mondatot: Semmit sem tehetsz érte, hogy az Isten szeressen vagy jobban szeressen? De azért sem tudsz tenni semmit, hogy kevésbé szeressen. Meghökkenünk, kétségbeesünk, vagy csak lemondóan legyintünk, hogy már nem is érdekel, mit gondol az Isten? Jó hír ez ma nekünk?

Mi nem tehetünk a szolgálatunkkal vagy a jó cselekedeteinkkel eleget magunkért. De nem is kell, mert Jézus Krisztus már eleget tett értünk. Ismerjük a 216-os húsvéti énekünket? „Dicsőség néked, Istenünk, Fiaddal együtt dicsérünk. Eleget Ő tett miértünk.” Emlékszem, kamaszkoromban, mikor tanultam ezt az éneket olyan furcsa volt ez a szó: mit jelent az, hogy Jézus „eleget” tett. Már elég sokat tett értünk? Évekkel később állt össze a kép, hogy az ének Jézus kereszthalálára és feltámadására céloz. Az ami akkor történt, Isten részéről ELÉG volt. Ő maga tette meg azt az eleget, amit mi egész életünkben hiába hajszolnánk. Magunk erejéből nem lehetnénk elég jók, de nem is kell, mert az, amit Jézusban az Atya nekünk ajándékozott ELÉG.

Miért tegyük a jót? – Mrs. Hemingway bankszámlája

Erre a jó hírre aztán félve azt mondhatjuk: de hát akkor miért tegyük a jót, ha nem az Istentől várt jutalomért vagy dicséretért és elismerésért? Erre a kérdésre hadd feleljek egy kis történettel: Ernest Hemingway édesanyja egy igazi bántalmazó anya volt, képtelen volt elfogadni, hogy a fia – fiú. Lányruhákban járatta és Ernestine-nek szólította, úgy fésülte a haját, hogy az 1 évvel idősebb nővérével össze lehessen keverni. Tetteinek nem tulajdonított bántó jelentőséget, sőt, amikor úgy érezte felnőtt fia elhanyagolja őt, akkor érzelmi zsarolásba fogott, mondván: „egy anyának a gyerekeibe fektetett érzelmi tőkéje olyan, mint egy bankszámla, amikor a gyerek felnő, onnantól kezdve az anyának joga van onnan kivenni”. Talán érezzük, hogy az érdemteológia kitekert logikájával állunk szemben. Egy gyermek soha sem fog bankügyleti értelemben tartozni a szüleinek, ha mégoly jók voltak is hozzá. Legfeljebb hálás lehet nekik. A hála viszont csak szeretetkapcsolatban értelmezhető érzelem.

Mi sem olyan értelemben tartozunk Istennek, ahogy egy banknak tartozik az ember, vagy pláne egy uzsorásnak. Ha Isten szeretetét megérezzük és elfogadjuk, akkor a szeretetben és a szeretet által tartozunk hozzá. Nem kell számonkérésétől rettegnünk, mert ez a szeretet minket is át tud formálni, és arra tud ösztönözni, hogy bátran és örömmel tegyük Isten akaratát.

Jézus ígérete: az asztalnál fogunk ülni 

Bár a példázat hallgatói előtt nyilvánvaló volt, hogy egyetlen földi úr sem ültetné le az asztalhoz maga előtt a szolgáit, Jézus nem hagy kétséget afelől, hogy Isten ebben a kérdésben is egészen más.

Egy másik példázatba fűzve, a Lk 12,37-ben ezt mondja azokról a szolgákról, akiket a hazatérő úr (vagyis maga az idők végén visszatérő Jézus) ébren őrködve talál: „Bizony mondom nektek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy és felszolgál nekik.” Ha pedig kételkednénk benne, hogy Jézusnak nem derogál tanítványainak, azaz nekünk szolgálni, akkor lapozzuk fel János evangéliuma 13-dik fejezetét, és olvassuk el, az utolsó vacsora éjszakáján hogyan mossa meg Jézus tanítványai lábát. Még Júdásét is. Nem azért, mert a tanítványok olyan nagyszerű emberek, annyi mindent tettek, amivel ezt kiérdemelték. Hanem azért, mert Jézus ezzel a szeretettel szereti őket.

Ezzel a szeretettel szeret minket is. Minket is napról napra odaültet az asztalához, elhalmoz minket mindennel, amire csak szükségünk van. Testi és lelki javakkal. Embereket állít mellénk, közösséggé formál minket. Az is kegyelem, hogy ma itt lehetünk. Amikor otthonunkban az asztalhoz ülünk, adjunk hálát és ne csak azért az asztalért, amelyet látunk, hanem azért a végső asztalért is, amelyet még nem látunk, de reménységünk van rá, hogy mindannyian ott fogunk ülni, és maga Jézus szeretetből szolgál nekünk – mi pedig egymásnak és Őneki. Ámen

Drágább az aranynál (Apostolok Tétlenségei 3.)

 Mi az egyház igazi kincse? Erre a kérdésre válaszol nekünk az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 3.fejezete.

Reformáció napján elsősorban nem egy régmúlt eseményre emlékezünk, hanem egy folyamatot ünneplünk. Olyan folyamatot, amely nem 500 éve kezdődött. 1517.október 31. legfeljebb egy mérföldkő a Krisztus-követés útján. Luther Márton nem olyasmit fedezett fel, ami azelőtt ne létezett volna. Ellenkezőleg. Luthernek csak beleakadt az ásója abba a bizonyos kincsbe, amely a közös szántóföldben volt elrejtve. Nem a szentek fölös jócselekedeteinek ládikája, nem a pénzzel teli ládika fontos számunkra, akik Jézust szeretnénk követni, hanem az evangélium kincse. 

Ebben a történetben látszólag egy gyógyítás-csodának lehetünk tanúi. Péter és János imádkozni mennek fel a templomba, és a kapuban találkoznak a rendszeresen ott kolduló sántával. A gyógyítás után Péternek ismét lehetősége nyílik a templomban Jézusról prédikálni, amit - majd látni fogjuk - a vallási vezetők nem néznek jó szemmel. 

Elgondolkodtam, vajon hány ponton bukhatott volna meg ez a csoda.

0. pont: Péter és János a zsidó szokásokhoz igazodva mentek fel imádkozni a jeruzsálemi templomba délután 3 órára. Mondhatták volna azt, hogy mi már annyira megvilágosodottak/felvilágosultak vagyunk. Mi már ismerjük a Krisztust. Mi közünk nekünk ehhez az üres, formális tradícióhoz, mint a templomi imádkozás?  Hiszen mi már olyan intenzív Szentlélek-élményeket éltünk át! Inkább otthon maradunk, a saját kis belterjes közösségünkben, ahol mindenki fél szavakból is megért bennünket. Minek tegyük ki magunkat a maradiak okvetetlenkedéseinek? Péter és János nem ezt mondták, hanem igazodtak azokhoz, akiknek a hite még nem ragadta meg Jézus Krisztust. Velük együtt és értük akartak könyörögni.

1. pont: Találkoztak a sántával, aki alamizsnát kért. Reagálhattak volna erre az ismert közhellyel: "Majd imádkozunk érted is". És egyszerűen továbbsétálnak. Én is gyakran hallom - a saját berkeinkből - hogy "az egyház dolga az, hogy imádkozzon." Ez a mondat éppen azért visz nagyon félre, mert igaz. Az egyháznak elsősorban, mindenekelőtt az a dolga, hogy imádkozzon. Az imádság viszont nem helyettesíti a cselekvést. Nem azért imádkozunk, hogy megússzuk  a tevékenységeket, hanem hogy azoknak helyes, Istennek tetsző irányt találjunk. Az imádság nélküli cselekvés nem hitből fakad, ezért gyakran félrevisz. Viszont az az imádság, amelyből nem fakadnak tettek, nem hangolódott rá teljes mértékben Isten akaratára. 

2.pont: Van az a pénz, amivel lehet segíteni ezen az emberen. "Ha valami bajod van, és nem tudod megoldani pénzzel, oldd meg sok pénzzel!" mondja Dadan a Macskajaj című filmben. Péternek és Jánosnak ugyan nincs pénze, hiszen beadták a közös kasszába a gyülekezetben, de hát volt rá példa, hogy Jézus ilyen csodát is tett, amikor a templomadót kellett volna befizetni(Máté 17,24-27). Jézus nem értett ugyan egyet az adó megfizetésével (Heródes a nép verítékén újította fel - egyébként pazar módon - a templomot), de hogy a gyengébb hitűt védje, utasítást adott Péternek, hogy fogjon ki egy halat, és annak szájában talált ezüstpénzt adja oda. Ha Jézus egyszer tudott csodával pénzt csinálni, megteheti akár többször is, nem? Nosza, dobjunk egy kis alamizsnát a rászorulónak! Aztán eljövünk holnap meg holnapután is, és újra dobunk, ez a szerencsétlen meg csak eltengeti az életét valahogyan. Vagy hívjuk fel a figyelmét a gyülekezet által működtetett ingyenkonyhára. 

Félreértés ne essék, nem vagyok a segélyezés vagy a hagyományos értelemben vett diakónia, a szegények iránti szolgálat ellen. Viszont veszélyesnek tartom, ha a szolgálatunk elkezd a pénz megszerzéséről és annak újraelosztásáról szólni. Jézus nem véletlenül figyelmeztet, hogy nem szolgálhatunk egyszerre Istennek és a mammonnak (ami az arámi nyelvben a pénz megszemélyesítése volt, Máté 6,24). Márpedig a reprezentatív szolgálathoz, a nagyszabású ételosztásokhoz, a templomépítő és -felújító látványberuházásokhoz pénz kell. Sok pénz. Önmagában ezektől viszont nem válik élővé a kereszténység. A Heródes-templom pompás épületeit csodálták a tanítványok, de Jézus intette őket, hogy "nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának". Heródes király vallásosságát bizonyítandó kezdett az építkezésbe, és az még halálakor sem volt készen. Negyvenhat éves projekt. Jézus merészen saját testére utal, amikor így szól: "Romboljátok le EZT a templomot, és én három nap alatt fölépítem." (János 2,19) Ami élővé teszi a kereszténységet, azt nem lehet pénzen megvenni. 

 

3.pont: Miután elkerülték az önmagukba fordulás és a pénzen megvehető segítség csapdáját, megérkeztek a gyógyítás pillanatához. Érdemes figyelnünk a mozdulatokra. A koldus, fejét alighanem lehajtva könyörög alamizsnáért. Péter és János ránéznek: egy földön ülő vagy fekvő ember, aki alattuk van, kiszolgáltatott állapotban. Először is azt kérik: "Nézz ránk". Az ember föltekint. Antropos. Az embert jelentő görög szó szó szerinti jelentése éppen ez: "fölfelé néző". Elkezdik szép fokozatosan visszaadni ennek az embernek a méltóságát. "Ezüstöm és aranyam nincsen" kezdi Péter. Ez a második csapda kikerülése. "Amim van, azt adom". Hűha! Mekkora igazság, és hogy elfelejtettük! Miért nem adjuk az embereknek azt, amink van, ahelyett, ami nincs? Kincs, ami nincs. Melyik is az a kincsünk, ami VAN? 

Péter az evangéliumot adja ennek az embernek, mindazt, amije van, amiből ő maga is minden nap él. Egy mondatos velős hitvallás: "a názáreti Jézus Krisztus nevében". Jézus neve összekapcsolva a várva várt király, a Messiás rangjával. A Názáreti Jézus a Krisztus. Izrael és a világ szabadítója. Neki adatott minden hatalom égen és földön, az Atya jobbján ül. Ezzel a hatalommal mondja ki Péter a felhatalmazás és gyógyítás szavait: "kelj fel és járj!" Jobb kezénél fogva fel is emeli a földről. Ahogyan maga Isten emeli föl a porba rogyó embert. Megerősíti, felruházza méltósággal és újra képessé teszi arra, hogy cselekedjen.

Van egy súlyos hiba, amit itt is elkövethettek volna, és amit mi is elkövethetünk. Amikor Jézus nevét úgy használjuk, mint a Jolly Jokert a kártyában. Jézus mindent üt. Ha kiejtem a nevét, akkor a saját vélt vagy valós igazságomra megfellebezhetetlen pecsétet nyomhatok. Amikor mechanikusan ismételgetem Jézus nevét akár válogatott rangokkal (Úr, Krisztus) összekapcsolva. Amikor ezt tesszük, hasonlóvá válunk a vándor ördögűzőkhöz, akik úgy akarták a saját hatalmukba állítani Jézus nevét, mint valami varázsigét (Apcsel 19,13-16). Hoppá! Ez így nem működik. Ne csodálkozzunk, ha a gonosz ilyenkor nekünk is visszafelesel. Jézus szabad, szuverén Úr. Ha csodát tesz, Övé a dicsőség. Semmi olyannal nem kecsegtethetek egy beteg embert, amire nem lettem felhatalmazva. 

Jézus nevét Péter úgy ejti ki, mint egy olyan nevet, akit jól ismer. Akit már háromszor sikerült megtagadnia, és most egész életével, teljes egzisztenciájával képes megvallani. Látni fogjuk a továbbiakban, hogy itt nem üres szavakról van szó. Jézus nevét megvallani, az Ő nevében tanítani és csodát tenni, mindez nem volt biztonságos abban a közegben. Üldözés járt érte. Péter ezt is vállalja. A sánta pedig meggyógyul. A helyzet lehetőséget ad Péternek, hogy tanúskodjon Jézusról. A lavina elindult...

Apostolok Tétlenségei 2. - Szívencsapás

Bezzeg régen minden jobb volt, a Szentlélek is viharosabban fújt. De ma nem a látványos jelekről lesz szó a 2. fejezet kapcsán, mint a lángok, a szélvihar vagy a nyelveken szólás. Hanem a Szentlélek legfontosabb munkájáról, a szíven találásról. 

Amikor még csak álmodoztam arról, hogy majd lelkész leszek, általában egy hatalmas sportcsarnokba képzeltem el magamat, mint igehirdetőt. Több ezer ember ámulattal hallgatja, ahogyan prédikálok, és tömegek özönlenek az igehirdetés végén a színpadhoz, hogy megtérésük jelét adják. Valahogy azt hittem, a Szentlélek egyebet sem tesz, mint az én nárcisztikus vágyaimat igyekszik kielégíteni. És az efféle képzelgések közepette nagyon is szentnek éreztem magam. Hiszen én nem amolyan motivációs szélhámosként, MLM-hálózatépítőként kívánok az emberekre hatni, őket behálózni. Én az IGÉT akarom hirdetni. Hogy eközben kicsit én is híres és népszerű legyek, az persze nem volt ellenemre. 

Azóta hirdettem már az igét hatalmas, de elnéptelenedett alföldi templomokban, 2 embernek, mint Bergman Úrvacsorájában. Jártam a szórványgyülekezetekben, ahol már csak havi egyszer van istentisztelet, de néha az is elmarad az érdeklődés hiányában. Helyettesítettem Budapesten, a 2 milliós metropolisban, ahol valahogy mégis egyre kevésbé tudjuk megszólítani az embereket. Érkezett már számos visszajelzés a prédikációimra a szokásos "szépen beszélt" mellett a "mélyen igei volt", "ezt végre megértettem", "most újat mondtál, erre így még sosem gondoltam", "szerintem képzavaros volt", "egy ilyen kislánytól nem is számítottam jobbra" skáláján mozogva szinte minden előkerült már. 

Forrás: Pixabay

Még soha, egyetlenegy árva megveszekedett alkalommal sem jött oda hozzám senki azzal a kérdéssel: "Mit tegyek?" És nagy mázli, hogy senki sem kérdezi ezt meg, mert nem tudnék mit válaszolni. Mert én teszem-e azt, amit erre a kérdésre válaszolnom kéne? "Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te mind a te házad népe." (Ap.csel 16,31) "Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát." 

Beengedem-e a Szentlelket, és hagyom-e, hogy szíven üssön? Teli ököllel. Hiszen, <<amikor Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus azt mondta, "Térjetek meg!", azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen>> (Luther 95 tétele). Én meg ki akarom pipálni ezt egy önéletrajzi bekezdéssel? Vagy az előírásos gyónási kérdésekkel? De ki lehet-e bírni úgy az életet, hogy a Szentlélek minden nap jön a tappancsokkal, és újra meg újra kiüti a szívemet? Ha viszont nem teszi, akkor a szívem szövetéből egyre több és több hal el. Csak egy vízszintes csíkot húzok egy sötét monitoron, és azt csúfolom életnek. 

Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy van egy biztonságos kis hiedelemrendszert nyújtó szubkultúrám. A keresztény nap mint nap belemerül Jézus keresztségébe. Meghal és feltámad. Ha meg akarom úszni a meghalást, a feltámadásból sem részesülök. Ha viszont van bátorságom a halálhoz, olyan ajándékot kapok, amely minden képzeletet felülmúl. Semmi káprázat, semmi lárma, nincsenek show-elemek. Nem zúdul a rajongó tömeg, hogy dedikáltassa velem a könyvemet. Van viszont új élet. Számomra és a hozzám tartozók számára. Mindazok számára, akiket csak rajtam keresztül akar magának elhívni az Úr.

Apostolok Tétlenségei 1. - "Nézz, nézz az ég felé" Ja, nem.

Új bejegyzéssorozatomban az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv alapján olvashattok gondolatokat. A maiban az első fejezetről lesz szó, amely Jézus mennybemeneteléről ír. 

"Nem a ti dolgotok", "erőt kaptok" és "tanúim lesztek". Jézus szavai komolyan mellbevághatták a tanítványokat. Amikor Jézust elfogták a Gecsemáné kertben, a tanítványok elfutottak. Megbuktak. Amikor Pétert megkérdezték, hogy tanítvány-e, háromszor is letagadta, hogy ismerné Jézust. Megbukott. Amikor az asszonyok üresen találták a sírt, és beszámoltak arról, hogy feltámadt, a tanítványok nem hittek. Még Tamás sem hitt a férfi tanítványoknak, amikor arról beszéltek, hogy látták őt. Jézus pedig további 40 napon át megjelent nekik, újra és újra magyarázva az Isten Országát.

És most megint azt mondja nekik Jézus: "Nem a ti dolgotok". Még mindig nem vágják. Még mindig azt hiszik, hogy Jézus földi királyságot fog alapítani. A politikai-gazdasági rendszer bajai, a római elnyomás, Izrael népének megosztottsága nagyon is aggaszthatták őket. És nem. Jézus nem állítja helyre az országot. Most még. És nem mondja azt sem, hogy mikor. Bennünk is hasonló kérdések ordítanak "Nem ebben az időben?" Nem most? Mikor? Meddig még? Tanulságos, hogy Jézus egy másik helyen azt mondja, hogy még a Fiú sem tudja, hogy pontosan mikor jön el újra. Csak az Atya. Istennek vannak titkai, még előttünk is. Azt, hogy mikor állítja helyre a teremtést, nem kötötte az orrunkra. Ez minket nagyon bosszant. Újra meg újra azon spekulálunk, hogy kiszámítsuk az időpontot vagy Isten elébe sietve megkíséreljünk a földön paradicsomot alapítani. Jézus mondata fejbe kólint: "Nem a ti dolgotok". 

Forrás: Pixabay

"Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek." Jézus alternatívája egy ígéret. Olyan ígéret, amely ősi próféciákat erősít meg. Isten a saját Lelkéből ad a népének. Még a szolgák és a szolgálólányok is az Ő szavát fogják szólni. Nem kevesek kiváltsága lesz ez az ajándék, hanem a legkisebbeké is, mindenkié, bárkié. A tanítványok szeparációs szorongásban szenvedtek. Újra visszakapták Jézust, és olyan nehéz nekik elképzelni, hogy most újra elmegy, láthatatlanná válik számukra. Ez a mennybemenetel legalább olyan para lehetett, mint amikor a kisfiam sír utánam, ha elmegyek itthonról, és tovább bámul az ajtó felé, ahol utoljára látott eltűnni. Így bámulnak a tanítványok is az ég felé. Ha az angyalok nem szólnának rájuk, talán Lót feleségéhez hasonlóan odaragadnának, sóbálvánnyá meredve. A múltba révedés, a hamis nosztalgia kísértése ez. Minket, mai tanítványokat is állandóan meglegyint. "Milyen szép is volt az ébredéskor, a '40-es években!", "Micsoda lendületet kapott az egyház a rendszerváltás utáni első időkben!" "Amikor megtértem, Isten mintha minden nap személyesen szólt volna hozzám, most pedig kiüresedtem." Mintha Isten ígérete csak a múltra nézve lenne érvényes, a jelenhez és jövőhöz nem volna köze. Jézus viszont azt mondja, jobb nekünk, ha ő elmegy, mert elküldi hozzánk a Pártfogót. Ki ez a Pártfogó?

Amikor fiatalkorúként valaki bűnelkövetővé válik, pártfogót rendelnek ki mellé. A felügyelőtiszt nemcsak ellenőr, hanem egyfajta mentor is, aki segít a fiatalnak rehabilitálódni, valahogyan beilleszkedni a társadalomba. Ilyen értelemben Pártfogó a Szentlélek. A különböző bibliafordítások nevezik még "Szószóló"-nak, "Vigasztaló"-nak, de hívhatnánk egyszerűen csak "Ügyvéd"-nek is. Valaki, aki mellénk áll, legfelsőbb megbízással, megszólít, megihlet, elhív, egybegyűjt, tanít, bátorít és erőt ad. Aki valóságosan jelenvalóvá, kortársunkká, velünk együtt jelen idejűvé teszi Jézus Krisztust. Ezt az ígéretet kapták a tanítványok. Még nem tudták elképzelni, hogyan fog kinézni, amikor eljön a Szentlélek. Ezt nem lehet előre elmagyarázni, és még utólag is rettentő nehéz szavakkal leírni. 

"Tanúim lesztek"- talán ez a legnehezebb. VI. Pál pápa mondta, hogy az egyháznak ma nem elsősorban tanítókra, hanem tanúkra van szüksége. Ennek a gondolatnak az érvényessége Jézusra megy vissza. Azt szívesen idézzük emlékezetünkbe, hogy az ún. "missziói parancs"-ban Jézus arra szólított fel minket, hogy tegyünk tanítvánnyá minden népet. Ennek a parancsnak viszont amolyan "konkvisztádor" értelmezést adtunk, mintha Jézus arra hatalmazna föl minket, hogy a saját vélt és valós igazságunkat erőltessük rá mindenkire, nem válogatva az eszközökben. Ilyen értelemben nagyon is vágyunk arra, hogy hatalommal, tekintéllyel rendelkező tanítók legyünk. Jézus viszont nem kéri, hogy legyünk tanítókká, sőt, óva int attól, hogy embereket nevezzünk annak, hiszen egy közös tanítónk van, a Krisztus. Aki tanító akar lenni, az kösse fel a gatyáját, mert szigorúbban fogják megítélni a szavait és a tetteit, írja Jakab apostol. A sok különböző tanítóra hivatkozás pedig már a korinthusi gyülekezetben is szakadásokat okozott. 

A tanú helyzete más. A tanúnak nincs isteni tekintélye. A tanú nem birtokolja az igazságot. A tanú még abban a helyzetben sincs, hogy megítélje, mi az igazság. A tanú nem bíró. A tanúnak "csak" az van, amit látott és hallott. Amit megtapasztalt. János apostol hozzáteszi: "amit kezünkkel tapintottunk" - mert ők taktilisan is érezték a feltámadt Jézust hús-csont valójában. A tanító beszélhet felsőbbrendűen, "ex cathedra"-kijelentésekben, a tanúnak csak a szubjektív nézőpontja van. A tanú szavát, sőt szavahihetőségét is kétségbevonhatják. Ráfoghatják, hogy részeg vagy hogy őrült. Előhozakodhatnak a múltbeli bűneivel, lekicsinyelhetik a tudatlansága, a szegénysége miatt, vagy azért, mert nő vagy rabszolga. A tanú nem egy katedrán áll, hanem a tanúk padján ül. Jézus tanúi abban különlegesek, hogy nem lehet őket keresztkérdésekkel zavarba hozni. "Egyet tudok: vak voltam, és most látok." "Nem vagyok én bolond, nagrabecsült Fesztusz, hanem igaz és józan beszédet szólok." Jézus tanúinak ugyanis maga a Szentlélek súg. Ő juttatja eszükbe, amit mondaniuk kell. Ő a leghatalmasabb Pártfogó, aki szembeszáll a Vádlóval. 

Jézus nem azt mondja, hogy "legyetek tanúim", hanem ígéretként fogalmazza meg: "tanúim lesztek". A tanúk küldetése a föld végső határáig szól. Nem biztos, hogy mindenkinek el kell mennie a világ másik végére, de a saját ajtónkon azért mindenképp ki kell lépnünk. Tanúként nem bújhatunk el, nem zárkózhatunk be. Lehet, hogy Jézus először a saját családod tagjaihoz küld. Ez olykor még nehezebb, mint idegenekkel szót váltani. Lehet, hogy Jézus azt kéri, tanúskodj róla olyanok között, akik ellenszenvesek neked, sőt, akik ártottak neked. Akár így, akár úgy, a szeretet kihívását kell teljesítened, és ez a szó szoros értelmében KI-HÍVÁS. Jézus kihív a szokásaidból, a kényelmedből, a múltadból, és egy új úton indít el. Így leszel te is tagja a kihívottak közösségének, az eklézsiának, vagyis az egyháznak. 

Férjem találóan fogalmazta meg: "Azért VALAMIT mindenképpen tenniük kellett a tanítványoknak, különben az lenne a címe a könyvnek, hogy <<Az apostolok tétlenségei>>" A cselekvést ők speciel azzal kezdték, hogy vártak. Vártak és imádkoztak azért, amit még maguk sem tudtak elképzelni. Imádkozz azért, hogy Isten cselekedjen veled úgy, ahogyan ma még el sem tudod képzelni!

A Nagy Jézus-film Választó - avagy 10 Jézus-film húsvét előttre, amit látnod kell 2. rész

Kedves Jézus iránt érdeklődő film-barátok!

Ha még nem olvastad az evangéliumokat, vagy csak homályos a Jézus-sztori, akkor a bejegyzés első részében található filmeket javaslom neked.

III.kategória: Feltámadásmentesen - Haladó szint alternatív szemszögekkel (Ezeket akkor javaslom, ha az evangéliumi narratívákat már elég mélyen ismered, és tudod értékelni a speciális látásmódokat)

6. Jézus Krisztus Szupersztár
Andrew Lloyd Webber rockoperáját rendszeresen tűzik műsorukra színházak is, de az 1973-ban Norman Jewison által rendezett zenés film is méltán híres. A helyszín egy félsivatagi romos táj, ahol egyfajta hippi-passiójátékot láthatunk. A zene mellett a vizuális elemek is rendkívül erősek, legyen szó a rácsokat rázó főpapi tanácsról, a tankok elől menekülő Júdásról vagy a leprások és betegek elől bújkálni próbáló, megfáradt Jézus alakjáról. A filmnek és a darabnak az evangéliumokhoz nagyon kevés köze van, a főszereplő itt inkább Júdás, a jól ismert narratíva itt az ő szemszögéből elevenedik meg. Anekdotikus elem: a filmben (lévén passiójáték, amitől nem is várjuk el, és lévén hippi-feldolgozás) nincs feltámadás, de az alkonyi fényben a kereszt mellett - ami a zárókép - mégis látunk egy férfi-árnyat mozogni. Talán egy beduin pásztor terelte éppen arra a juhokat...

7. Godspell - 1973
Akárcsak a Szupersztár, ez is musical-feldolgozás, melyet Máté és Lukács példázatai, a Hegyi Beszéd és a szenvedéstörténet ihlettek. Jézus alakja talán itt a legkevésbé kanonikus: egy szakáll nélküli, mikorfonfejű, színesen festett arcú srácot látunk, aki tanítványait kortárs fiúkból és lányokból gyűjti, miután Keresztelő János egy szökőkútban megkereszteli őket. A film történetvezetése kiemeli a jézusi tanítás és a hippi mozgalom ideológiai koktélja közös pontjait, és a passió bemutatása is mellőzi a hagyományos kliséket. Személyes kedvencem, amikor az utolsó vacsorán Jézus elbúcsúzik a tanítványaitól egyenként, mindenkitől egy-egy nagyon mélyen személyes gesztussal. Feltámadás helyett itt is egy alternatív megoldást látunk arra, hogy a hippik valamiképpen mégis csak elképzelték, hogyan élhetne Jézus tovább közöttünk.

M.S. mester: Kálvária

8. A passió (The Passion of Christ)
Mel Gibson hatalmas vitákat kavart alkotása címéhez híven a szenvedéstörténetet dolgozza fel az evangéliumok alapján. Számos klisével szakít, például Jézus nem kék szemű benne (ami finoman szólva történetietlen), és olyan Biblián kívüli katolikus hagyományokat is beépít a filmbe, mint pl. Veronika kendőjének legendája. A sátán alakjával is sokat operál (aki ugyebár az evangéliumi szövegekben expressis verbis itt már nem jelenik meg). A filmet érték bizonyos vádak, ezek a teljesség igénye nélkül:
Antiszemitizmus, antijudaizmus - Nos, lehet, hogy Gibson maga antiszemita, de az alkotása szerintem nem jobban az, mint mondjuk Bach János-passiója (ahol ugyebár állandóan "zsidó"-t kiáltanak, de azért, mert a Jézus-korabeli görögben a judaiosz elsősorban júdeait jelentett, akikkel a galileai Jézusnak számos vitája volt). Vagy ugyancsak Bach Máté-passiója, ahol felhangzik a "Vére rajtunk és gyermekeinken" felkiáltás. Hiszen ezek a szavak szintjén valóban benne vannak a bibliai szövegekben. Más kérdés, hogy ezekhez vállalható-e egy középkorihoz hasonló teológiai értelmezés (ld. kollektív bűnösség)
Naturalizmus - Igaz. Rengeteg vér folyik el a korbácsolás-jelenetben, holló szemet váj, és a keresztrefeszítés is elég nyersre sikeredett. Ha ezt nem szeretnéd, ne nézd meg. Ld. még Apocalypto ugyanettől a rendezőtől.
Kortörténeti hűség - Részben igaz. Sokat hozzátesz a filmhez, hogy nagy munka árán megoldották, hogy a színészek valóban arámi nyelven beszéljenek egymással, ami Jézus anyanyelve volt (az evangéliumokat már köznapi görög nyelven jegyezték le, és csak 1-2 helyen olvashatjuk Jézus "eredeti" szavait, minden más fordítás). DE! Szinte kizárt, hogy Jézus és Pilátus latinul beszélgettek volna (a görög sokkal valószínűbb, mert az volt akkoriban az "angol", tehát a közvetítő nyelv), az utolsó vacsorán sem ültek magas asztalnál magas székeken, mint da Vinci festményén.
Szögbeverés a tenyérbe - A Stigmata óta vita, hogy most akkor Jézusnak a tenyerébe vagy a csuklójába verték-e a szögeket. Egy számomra meggyőző Dér Katalin-előadásban azt hallottam, hogy tök mindegy, mert a szögeknek nem az volt a funkciója, hogy a kereszten tartsák a testet, vagy megöljék az elítéltet (az a kötelek ill. a kifeszített alak dolga volt), hanem a babonás rómaiak démonűző-bajelhárító rítusával van dolgunk, melyeket más irodalmi szövegekből is ki lehet mutatni.
Nincs feltámadás - egy kis vizuális utalás mégiscsak van rá, de már említettem, hogy egy passiójátéktól ezt nem is várjuk el; Gibson jövő húsvétra tervezte a Feltámadást, a 2. részt, kérdés, hogy ez most a járvány miatt mennyit csúszik.

IV. kategória - Apokrif Kísértésfilmek - Jézus és a sátán hátborzongató sakkjátszmái szuperhaladóknak

9. Utolsó napok a pusztában (Last Days in the Desert)
2015-ös abszolút apokrif (tehát bibliai hagyományon kívüli) fikció arról, hogy vajon hogyan tölthette Jézus a 40 napos böjtöt a pusztában. A kérdések, amelyeket feszeget, teológiai szempontból is izgalmasak. Honnan tudja Jézus biztosan az identitását és a küldetését? Hogyan próbálja ezeket a kísértő ellene fordítani? What would Jesus do egy igazi etikai dilemmahelyzetben? Ewan McGregor kettős főszerepben.

10. Krisztus utolsó megkísértése
Martin Scorsese filmje a rendező szokásaihoz híven nem rövid, viszont hosszú. Ahogyan azt a film elején el is mondják, az ég adta egy világon semmi köze az evangéliumokhoz, hanem Nikosz Kazantzakisz görög író regényének adaptációja (én elkezdtem a regényt is olvasni, de sajnos félbehagytam, az is nagyon hosszú...). A filmes megoldások miatt rendkívül izgalmas. Teológiailag azt a kérdést boncolja, hogy "Mi lett volna ha... Jézus mégis egy átlagember életét éli le? Lett volna kereszténység, ahogy ma ismerjük? Lenne megváltás, ahogyan ma hiszünk benne?" Szegény Mária Magdolnának sajnos most is a Biblián kívüli hagyományból ráragadt prostituált-szerep jut, ami indokolja a 18-as karikát, de számomra a leghidegrázósabb a sátán megjelenése, és most nem az áspiskígyóra gondolok. A teljes bibliai narratíva ismeretében érdemes belevágni a filmbe. By the way ajánlom a Némaságot is. Kicsit talán még jobban is tetszett.

10 Jézus-film húsvét előttre, amit látnod kell - 1. rész

Sziasztok!

Lassan két év után újra jelentkezem. A vesztegzár 2020-ban nekünk sem egyszerűsítette az életünket. Arra gondoltam, hogy egy filmajánló összeállításával segítek azoknak, akik húsvét ünnepéhez közeledve szívesen megismernék a Jézus-történetet valamilyen filmes szemszögből.

A filmek itt bemutatott sorrendje nem esztétikai és nem is teológiai minőséget tükröz. Igazából kategóriákba soroltam a filmeket abból a szempontból, hogy mennyire ismered a bibliai evangéliumok tartalmát, amelyekhez a filmeknek rendkívül eltérő a viszonya. 

I. kategória: Illusztrációk, avagy Belépő szint (ha még nem olvastad az evangéliumokat, vagy olyan régen, hogy nem emlékszel rá)

1. Vizuális Biblia - Máté evangéliuma

Az 1993-as dél-afrikai projektben a Bibliában olvasható Máté evangéliumához készítettek egy vizuális illusztrációt. Tehát itt nem egy filmes adaptációról van szó, ne várjunk a szövegtől elrugaszkodott korszakalkotó ötleteket, hiszen éppen az a film célkitűzése, hogy szóról szóra tartalmazza a leghosszabb evangéliumot. Ha nincs türelmed elolvasni, de szeretnéd tudni, hogy mi van benne, akkor ezt javaslom kezdésnek.

Máté evangéliuma

Máté egyébként a Bibliában szereplő első, de a tudomány mai állása szerint valószínűleg nem a legrégebbi evangélium (ma a legtöbb tudós úgy véli, hogy a legrövidebb Márk keletkezhetett legkorábban). Az egyházi hagyomány szerint az a Máté apostol írta, akit Jézus a vámszedőasztaltól hív el tanítványának (aki Márk és Lukács evangéliumában Lévi néven szerepel), és akinek a házában vendégeskedve Jézus súlyosan megbotránkoztatja a farizeusokat, kora vallásos vezetőit azzal, hogy bűnösökkel ül le egy asztalhoz. A vámszedők a Római Birodalom zsidó származású adóbérlői voltak, így honfitársaik kétszeresen gyűlölték őket: mint hazaárulókat, a rómaiak kiszolgálóit, és mint csalókat, hiszen a saját zsebükre dolgozva jóval több adót-vámot szedtek be, mint amennyi elő volt írva. Máté egyébként 80-szor használ az evangéliumban különböző pénzügytechnikai kifejezéseket, ami jóval több, mint amennyit a másik három evangélista együttvéve. Máté apokaliptikus jelképe az angyal.

2. Vizuális Biblia - János evangéliuma

János evangéliuma szövege rendkívül filozófikus, Jézus nem rövid mondásokat vagy példabeszédeket mond benne, mint a másik három - ún.szinoptikus azaz együttlátó - evangéliumban, hanem hosszú monológokat. Így az illusztráció nagyban segíti a megértést. János írta legutoljára evangéliumát, szinte a meglévő három kiegészítéseként, mert nagyon kevés dolgot ismétel. Sőt, sajátos látásmódja, Jeruzsálemet középpontba helyező narratívája miatt (a szinoptikusok inkább galileai eseményeket idéznek fel) sokan ezt az evangéliumot tartják a legtöbbre. Luthernek például ez volt a kedvence. János jelképe a sas, amivel gyakran ábrázolják. 

3. Jézus élete Lukács evangéliuma alapján

Missziós céllal készült ez az 1979-es film. Szinte szóról szóra követi Lukács evangéliumát, amelyet a "szegények evangéliumának" is neveznek. Csak itt olvashatunk olyan különlegességeket, mint a tékozló fiú vagy az irgalmas samaritánus példázata. Lukács szövegének karácsonyi részeit valószínűleg jól ismerjük, de a szenvedéstörténet és a feltámadás, a megelőző, Jeruzsálembe vezető út példabeszédei kevésbé ismertek, így érdemes megnézni. Egyébként a TV is fogja adni.

Jézus élete

II. kategória: Zseni rendezők adaptációi - Középhaladó szint

4. A Názáreti Jézus
Franco Zeffirelli nagyszabású filmeposza talán minden idők leghíresebb Jézus-filmje. Hosszúsága miatt (rendezői változat 6 óra!!!) nagy kitartást kíván, de ha valaki mégis a vágatlan verzió mellett dönt, olyan nyalánkságokat láthat, mint a Monty Python paródiából, a Brian életéből jól ismert "Mit adtak nekünk a  rómaiak?"-jelenet, illetve érteni fogja a rendező koncepcióját Júdás árulásáról. Zeffirelli több dolgot is hozzáadott az evangéliumi szövegekhez, még nem biblikus szereplőket is (pl. a főpapi tanács ravasz tagja, Zerah). Az ábrázolásmód olyan, mintha egy hatalmas barokk kupolafreskót bámulnánk: színes, részletgazdag, és jól el lehet benne fáradni, miután kigyönyörködtük magunkat.

5. Máté evangéliuma
Pier Paolo Pasolini filmje az ellentéte a Zeffirelliének. Fekete-fehér. Feliratos, és úgy is érdemes csak megnézni, mert bár olasz nyelven van, ami nem az Újszövetség eredeti nyelve, a szöveg hűen követi az evangéliumot, és így nagyon erős. A film hasonlít ahhoz, mintha egy olasz falu misztériumjátékát néznénk amatőr előadásban. Nincs illúzió, a csodákat nem próbálja meg "technikásan" elénk vetíteni. Jézusa úgy néz ki, mintha a fiatal Assisi Szent Ferencet látnánk: zsákruhában, mezítláb, amúgy olaszosan. Zenéjében a klasszikus művekből válogat. Rövid, kicsit több mint két óra. Pasolini állítólag úgy kapta az ötletet, hogy XXIII. János pápa több baloldali értelmiségit is meghívott magához a Vatikánba, és az audiencia előtti éjszakán az - egyébként nem hívő - rendező elolvasta az éjjeliszekrényen fekvő Újszövetségből a sorrendben első evangéliumot. Annyira megragadta a történet, hogy úgy döntött: megrendezi. 

Folytatás következik a Haladó és Szuperhaladó szinttel, és újabb 5 filmmel...