Igazság a három réteg alatt

Igehirdetés Böjt 4. vasárnapján (Laetare vasárnapon) Gal 4,21-31 alapján

Kedves Testvérek!

Péter második levelében van egy mondat, amit szerintem méltatlanul ritkán idézünk. Ez úgy hangzik, hogy – Pál apostol leveleire utalva – „Ezekben van néhány nehezen érthető dolog, amelyeket a tanulatlanok és az állhatatlanok kiforgatnak…” (2Pt 3,16). Amikor a mai alapigénket olvassuk, ez a mondat nagyon erősen belénk hasíthat. Talán nem vagyok azzal egyedül az igehallgatók között, hogy az a benyomásom támad erről a levélrészletről, hogy nehezen érthető.

A Magyarországi Evangélikus Egyház prédikációs gyakorlata az, hogy a lelkész nem szabadon választja az igeszakaszt, ami alapján az igét hirdeti, nem is egy egész bibliai könyvet magyaráz végig (ez a lectio continua gyakorlata, amely inkább a bibliaórákra jellemző). Ennek az ún. perikópa-rendszernek azonban van néhány hátulütője. Az egyik ilyen nehézség például, hogy nem minden perikópát lehet igazán jól elvágni, sőt, nekem meggyőződésem, hogy az apostoli levelekből származó igeszakaszokat szinte lehetetlen úgy kivágni, hogy helyesen tükrözze az egész levél mondanivalóját. Valójában itt egy egész gondolatmenetből kivágott kis részletről van szó, mint mostanában a videós tartalmakból készített kis shorts-ok. De ezek ugye nem olyanok, mint a Tik-tok videók, amelyek eleve 1 percnél rövidebbnek készülnek, hanem ez tényleg egy hagyományos hosszú levélnek az egyik kiragadott részlete. Viszont ez a mai perikópánk akkor is nehezen érthető marad, ha elolvassuk hozzá az egész levelet, és ez azért van, mert kulturálisan nekünk legalábbis furcsa az a mód, ahogyan Pál apostol bánik az ószövetségi Szentírás szövegeivel.

Ennek a szövegnek ugyanis legalább három rétege van, amelyet egyenként meg kell értenünk ahhoz, hogy eljussunk ahhoz a jelentéshez, ami feltételezhetően a szerző szándékában állt. Most ezt a három réteget igyekszem röviden és érthetően felfejteni, hogy lehetőség szerint ne legyen már ez a „mi ez a zűrzavar”-érzés bennünk a  végére.

Az első réteg az az ószövetségi történet, amelyet jó, ha felidézünk. Ábrahámnak azt az ígéretet tette Isten, hogy számtalan utódja lesz. Igen ám, csak ahogy teltek-múltak az évek, emberileg egyre kevesebb remény mutatkozott arra, hogy ez megvalósul, hiszen Sára, a felesége nem szült gyermeket, az idő előrehaladtával pedig erre egyre kevésbé számíthatott. Ezért Sára egy olyan megoldást javasolt Ábrahámnak, amelyre találunk referenciát az ókori babiloni uralkodó Hamurapi törvényeiben is. Eszerint, ha egy nő gyermektelen, rabszolganőjét ágyasul adhatja a férjének, s ő – mint afféle ókori „béranya”  - kihordva a gyermeket, az úrnő „térdén szülve” ezzel a fizikai és egyben jogi aktussal mégiscsak anyává teszi úrnőjét. Ha ez a cselekmény megtörtént, jogilag a gyermek az úr és az úrnő törvényes utódjának számított. A rabszolganőt nem lehetett ezek után elűzni a háztól vagy eladni, de ő nem próbálhatott meg az úrnő fölébe kerekedni. Márpedig Hágár a történetben éppen ebbe a hibába esik, fölényeskedni kezd Sárával, aki olyan rosszul bánik vele, hogy az megszökik. Ez az elűzéstörténet később megismétlődik, amikor már Izsák is megszületett, Sára fel akarja bontani a „szerződést” Hágárral, hiszen már nincs szüksége Izmaelre, mint utódra. Ezért mondja, amit itt Pál is idéz, „nem örökölhet együtt a rabszolganő fia az én fiammal” (v.ö.1Móz 21,10). Namármost, ha ez ellen a történet ellen berzenkedik az erkölcsi érzékünk, az azért van, mert mi már automatikusan a saját korunk morális mércéjét alkalmazzuk erre a történetre. Rabszolgaság? Erkölcstelen. Ágyasság? Fertő. Béranyaság? Iszonyatos etikai dilemmákat vet fel. De az is bánthatja a polgári, individualista értékrendünket, hogy Sára irgalom nélkül kidobna egy terhes nőt, illetve később a 13 éves Izmaelt és anyját, a pusztába, ahol a biztos halál vár rájuk. Pedig ókori és emberi mércével mérve Sárának igaza van. Hágár nem 100%-ig tartotta be a szerződést, és ezt használja ki Sára, hogy neki se kelljen betartania. Sára valójában egy istenítéletet kér Hágár és a saját vitájában, és ennek az istenítéletnek az az eredménye, hogy Hágárt és Izmaelt is megmenti, de Sárát sem ítéli el. Izsák nyomvonalán halad tovább Ábrahám áldása, de Izmael utódai is nagy néppé lesznek.

Namármost, hogyan kerül ez a történet a Galata levélbe, Pál apostol érvelésébe? Ugye a Galata-levél Pálnak egy korai levele, amelyet a Galáciában alapított gyülekezeteknek ír, ahol Pál missziója után olyan tévtanítók jelentek meg(valószínűleg nem sokkal utána), akik azt mondták a frissen megtért, pogányokból lett keresztényeknek, hogy mindenképpen körül kell metélkedniük, és az egész mózesi törvényt megtartaniuk ahhoz, hogy üdvözülhessenek. Ez a kereszténység korai szakasza, amikor ezek a kérdések még képlékenyek voltak, nem volt rájuk olyan egyértelmű a válasz. Pál éppen azért írja ezt a levelet, hogy elkülönítse a törvényt az evangéliumtól, hangsúlyozza azt, hogy nem a törvény cselekvése tesz minket Isten szemében elfogadhatóvá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit. Végig emellett érvel, és ez az ószövetségi történet egy szemléltető példa a mondanivalójának alátámasztására.

Most jön a második réteg: Pál ennek a történetnek a két asszonyát analógiás módszerrel azonosítja egy-egy földrajzi illetve szimbolikus helyszínnel. Hágárt megfelelteti a Sínai-hegynek, amely az Arab félszigeten a Mózesnek adott törvény, illetve a Mózes által az Úr és Izrael között szövetség szimbóluma, és aztán a Sínai-hegyet megfelelteti az akkori, földi értelemben vett Jeruzsálemnek. Sárát, akit csak „szabad asszony”-ként nevez meg pedig a mennyei Jeruzsálemnek felelteti meg, ami nem egy konkrét földrajzi hely, és etnikailag sem behatárolható, hanem ide sorolható minden népből az, aki Krisztust követi. A galáciabeli hívőket pedig Izsákkal, az ígéret gyermekével azonosítja, akik nem pusztán testi, hanem lelki értelemben is Ábrahám utódai.

(Zárójelben jegyzem meg, létezik egy olyan olvasat, hogy etnikailag és vallásilag az első csoport alighanem a zsidó népet jelenti, akik nem ismerik fel Jézusban a Krisztust, hanem a mózesi törvényben reménykednek, valamint hogy az egyházi olvasat évszázadokig ezen a vallási illetve etnikai azonosításon rugózott, és ezt az igeszakaszt arra citálta „bizonyítékul”, hogy lám-lám Isten az ószövetségi népét elvetette, és a keresztény egyházzal helyettesítette. Ez az ún. behelyettesítési teológia alapozta meg a zsidósággal szembeni atrocitásokat a keresztény Európában. Nos, ha valaki ezt a szöveget így akarja olvasni, annak ajánlom figyelmébe a második Péter levél fenti figyelmeztetését. Gondoljuk végig, hogy milyen következményei vannak a bibliamagyarázatunknak.)

Hogyan olvashatjuk ezt az igét, ha nem etnikailag értelmezzük? Szerintem az a kulcs, hogy helyezzük bele Pál eredeti gondolatmenetébe, amely a korábbi levélrészekben is használta a rabszolgaság és a szabadság képét. A törvényhez való szolgalelkű ragaszkodást állítja szembe az evangélium szabadságával. Ami miatt Hágár és Sára jó példának tűnik, az éppen ez a rabszolga-szabad státusz, amelyet megjelenítenek. És az, hogy bár mindketten gyermeket szültek, csak egyikük lett Ábrahám örököse. Pál kérdése nem az, hogy a rabszolga-csoporthoz vagy a szabad csoporthoz tartozol-e vallásilag vagy etnikailag, hanem az, hogy melyik lelkület lakik benned? Szabad vagy lelkedben vagy pedig rabszolga? És hogy ez valóban lelkület kérdése, azt éppen az a tény bizonyítja, hogy megszületett ez a levél. Pál újra figyelmezteti a galatákat arra az evangéliumra, amelyet már elfogadtak, és leszögezi, hogy nincsen más evangélium (Gal 1,6-9). Minden más, köztük a mózesi törvényre mint üdvútra való hivatkozás diszangélium, rossz hír nekik. Hiszen akkor újra rabszolgákká lesznek(Gal 4,8-11), ráadásul Krisztus keresztje fölöslegessé válik számukra(Gal 2,21). Persze kérdezhetné valaki: ha  a galaták már egyszer betértek a megfelelő vallásba, akkor nem mindegy, mit hisznek a törvényről és önmagukról? NEM-mondja Pál, nagyon nem mindegy.

Mai igénk arra figyelmeztet, hogy nem az a kérdés, megfelelő templomba járunk-e vagy a megfelelő napon járunk-e. Attól, hogy vasárnap ünnepeljük a szombatot, és keresztségünk van körülmetélkedés helyett még vígan lehet bennünk rabszolga-lelkület. Istennek pedig van rá hatalma, hogy bármely nemzetből és népből elhívja a maga népét. Nem hivatkozhatunk arra, hogy ez az ország már ezer éve keresztény vagy hogy ötszáz éve jelen van itt a reformáció, de nem hivatkozhatok arra sem, hogy az őseim mind evangélikusok voltak. Ugyanis Istent nem érdekli a családfám, vagy a templompadon a kis réztáblám, hanem Istent a szívem állapota érdekli. Hiszel abban az ajándékban, amit Isten Krisztusban ad neked, vagy önmagadra, a saját vélt és valós teljesítményedre akarsz alapozni? Ez utóbbi ugyanis mindannyiunk kísértése. Teljesítményalapú és teljesítményközpontú társadalomban élünk. Ahol állandóan attól kell rettegni, hogy nem leszek elég jó. Isten azonban azt mondja, hogy ingyen, kegyelemből, mert szeretlek, elfogadlak téged. Örök életet ajándékozok neked, és gyermekemként szeretlek. Szabad vagy.

Imádkozzunk!

Atyánk, olyan nehéz elhinnünk és elfogadnunk a te kegyelmedet. Annyi minden gátol, visszahúz, csábít, és szeretne minket a szolgájává tenni. Add meg nekünk a te gyermekeid szabadságát! Add, hogy ezt a szabadságot teljes valónkkal átéljük, és amikor valaki ezt meglátja rajtunk, kezdjen el ő is erre őszintén vágyni. Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen. 

„Amikor férfivá lettem…”

  Igehirdetés hitoktatói továbbképzésen, március 8-án, Böjt 3. vasárnapján

Talán többünk gyerekkorának vagy felnőttkorának volt filmélménye az Ötvös Csöpi (Bujtor István és Kern András főszereplésével készült) filmek világa. A Pogány Madonnában, a Hamis a babában és az Elvarázsolt dollárban is egy-egy (szinte kötelező) gyerekszereplő segít a főhősnek megoldani a bűnügyi rejtélyeket. Tudjuk jól, hogy a filmekben a gyerekek szerepeltetése gyakran eszközjellegű: a gyermek személyével ugyanis jobban eladhatóvá válik egy-egy termék, ez tulajdonképpen nem több mint egy marketingfogás.

A Pogány Madonna előzetese

Az Apostolok Cselekedeteiből talán egy kevésbé ismert igeszakasz a mai, ahol  elképesztően izgalmas, krimiszerű leírásban találkozhatunk a Pál apostol ellen szőtt összeesküvéssel és annak leleplezőjével, Pál unokaöccsével. Ahogyan néha a filmekben, úgy itt is egy fiatalember válik kulcsszereplőjévé a történetnek. Keveset tudunk erről az ifjúról. Lukács nem közli a nevét, azt sem tudjuk biztosan, vajon Jézus Krisztus követői közé tartozott-e vagy egyszerűen csak rokoni szálak fűzték Pálhoz. Az újszövetségi kéziratok még az életkori kategória kapcsán is picit bizonytalanok, egyes kéziratok a „neanian”, mások a „neaniszkosz” szavakat használják rá. Utóbbi ugye egy kicsinyítőképzős alak. Kiskamasznál talán nagyobb, de érett férfinál még fiatalabb emberről van szó. Valahol a gyermekkor és a férfikor között vezető úton. Egyszerre kicsi és nagy. A gyermek láthatatlansága és figyelme egyesül benne a felnőtt felelősségvállalásával.

Hiszen talán éppen a kicsinysége, jelentéktelensége tette lehetővé, hogy tudomást szerezzen arról az összeesküvésről, amelynek keretében több mint negyven zsidó férfi egy súlyos tettre szánja el magát. A legszigorúbb böjttel kötelezik és átokkal átkozzák meg önmagukat, amíg meg nem ölik Pált. A görög szöveg itt az anathema szót használja, amely gyakran felbukkan hitvallásainkban is azokkal az állításokkal kapcsolatban, amelyektől a hívő közösség elhatárolódik. Csakhogy itt nem valaki másra, nem is az általuk eretneknek vélt tanításra mondják ki az átkot. Ezek a férfiak önmagukat vonják átok alá, amennyiben nem sikerülne kiontaniuk egy ember vérét. Nemcsak az átok és a radikális böjt erejével készülnek erre a terrorcselekményre, hanem a főpapi tanácsot is bevonják. A legmagasabb szintű vallási vezetők is tudnak tehát a dologról, sőt, maguk is cinkossá válnak, hiszen az ezredesnek küldött üzenettel ők teszik lehetővé a merénylet végrehajtását. Micsoda összeesküvés! Micsoda előre megfontolt szándék, miközben Pál ellen valós ítélet nincsen, a nagytanács meg sem hallgatta őt.

„Ne vegyetek részt a sötétség […] cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.”(Ef 5,11) Mintha Pál unokaöccse ismerné az apostol tanítását. Leleplezi az összeesküvést először Pál előtt majd – minden bátorságát és határozottságát összeszedve – az ezredes előtt. Nemcsak megszerezte az információt, de azt is tudta, hogy mit kezdjen vele. Tudta, kinek fogja elmondani, és jól választ, hogy kinek mondja el. Nem fél attól, hogy a nagyhatalmú római katona elé kell állnia, és elismételnie azokat a bizonyos mondatokat. Vagy ha fél is, mert ki ne tartana egy ilyen helyzettől – hazugnak, rágalmazónak nevezhetik - , ő legyőzi ezt a félelmét. És emiatt a fiatalember miatt megváltozik a történet vége. Pált nem gyilkolhatják meg azok, akik az úton lesnek rá. Sőt, Cézáreába, a helytartó udvarába is lovas és katonai kísérettel utazhat, garantálva a biztonságát. A fiú ezzel a döntésével megmentette a nagybátyja életét. Micsoda kompetenciaélmény lehetett ez! Kicsiként, jelentéktelenként lépek bele egy szituációba, és hősként lépek ki belőle.

Mindannyian sokat dolgozunk gyerekekkel, fiatalokkal. Talán többen vannak köztük, akik a kamaszkorba lépve depresszióval, szorongásos zavarokkal küzdenek. Még többeknél jellemző az önbizalomhiány, céltalanság érzése. Talán ki is alakul bennük egy tanult tehetetlenség. Mintha mindegy volna, mit teszek, hogyan döntök. Úgy érzem, nincs befolyásom az eseményekre. Csak sodródom.

Ez a történet azért is nagyon bátorító számomra, mert azt mutatja meg, hogy egy fiatal is kerülhet bármikor olyan helyzetbe, amikor nemhogy számít a véleménye, a hite és a döntése, de kifejezetten élet-halál kérdéssé válik. Igenis van befolyásom az eseményekre. Igenis változtathatok. Igenis tanú lehetek. Igenis leleplezhetem a gonoszságot. Igenis megmenthetem a szeretteimet, de még azoknak is kiutat mutathatok, akik az átok kötelékeiben vergődnek, pedig arra hívja őket is Isten, hogy áldássá legyenek.

Ez a fiú, akárhány éves is volt, talán ebben a folyamatban vált férfivá. Vannak, akik sosem nőnek fel, sosem jutnak el odáig, hogy felelősséget vállaljanak önmagukért és másokért. Ez a fiú eljutott idáig.

Nem tudjuk azt sem biztosan, hogy keresztény volt-e. Lehet, hogy a jeruzsálemi keresztények nem ismerték őt jól, ezért nem írja le Lukács a nevét. Az viszont biztos, hogy itt Isten eszközévé válik Pál megmentésében.

 Sokáig nem értettem a szeretethimnusz végén azt a passzust, amikor Pál arról ír, hogy „amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek, úgy értettem mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (1Kor 13,11). Mert ugye, hogy jön ide ez az egész felnövéstörténet, mi köze ennek a szeretethez, amiről eddig beszélt. Pál azt írja, a gyermekek egyszer felnőnek. Ahogyan a gyermekkor után természetes módon következik a felnőttkor, úgy következik a mostani életünk után az örök élet. Ami ugyanúgy a mi életünk lesz, mégis valahogyan más. Akkor úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Ami viszont összeköti a két szakaszt, az a szeretet. Az agapé, amelyet megismertünk Jézus Krisztusban, kitart a felnőttkorig. Nem az a férfiasság, nem az a felnőttség, hogy elhagyjuk a szeretetet, sőt, éppen ellenkezőleg, ez az, amiben növekednünk kell és lehet. Ez az, ami megerősödik bennünk. A gyermekségből sok mindent elhagyunk, de van, amit megőrzünk, ez pedig a szeretet.

Az Apcsel kamerája továbbra is Pált követi, a lovasokkal és a legionáriusokkal együtt Antpatriszba, majd pedig Cézáreába, végül kalandos hajóúton egészen Rómáig. A mi kameránk viszont kicsit még elidőzhet ezen a fiatalemberen. Felismerhetjük rajta a saját ifjúkori vonásainkat vagy a tanítványaink vonásait. Mit látunk rajta?

Imádkozzunk! 

Legyen Ön is szent!

 

Igehirdetés böjt 2. (Reminiscere) vasárnapján 1Thessz 4,1-8 alapján

„Már megint nem voltam elég jó. Kudarcot vallottam. Elrontottam. Csalódást okoztam – a szüleimnek, a tanáraimnak, a páromnak, a gyerekemnek, önmagamnak.” Valószínűleg sokunkban vannak néha hasonló hiedelmek. Olyan kultúrában élünk, amely előszeretettel táplálja ezeket a gondolatokat. A tanár piros színnel javítja a dolgozatot, hogy felhívja a tanuló figyelmét arra, hogy mit rontott el. Ha a gyerek valami oda nem illőt mond vagy tesz, a szülők akkor szólnak rá, de ritkán bátorítják. A főnök akkor teremti le a beosztottakat, amikor azok késve vagy nem megfelelő minőségben dolgoznak. A negatív kritikával ritkán maradunk adósok, de a dicséretet és az elismerést szűkmarkúan mérjük.

Vajon Isten is ilyen? A mai igénk alapján attól is tarthatnánk, hogy „na itt jön megint egy újabb leteremtés, hogy mit rontunk el”. De ez csak felszínes olvasatra van így. A mai igeszakaszunk egy figyelmeztetés, ami általában jellemző Pál apostolra, amikor levelet ír, hogy az elején van a bátorító, örömhír-hirdető, szenvedésben vigasztaló rész, a második részben pedig intéseket, figyelmeztetéseket fogalmaz meg (ez az első thesszalonikai levélben is így van, az első 3 fejezet a bátorítás, a 4-5. az intés). De minden intésben van vigasztalás és bátorítás is, hiszen a keresztény ember életében nincs olyan feladat vagy kihívás, amellyel egyedül kellene szembenéznünk.

Az igeszakasz kulcsszava a megszentelődés, amelynek az evangélikus tanításban kissé mostohagyerek-szerep jutott. Luther és reformátortársai ugyanis annyira fontosnak tartották a hitből való megigazulást, amikor ezt sikerült újra a teológia középpontjába állítani, hogy tanításukban kevésbé fejtegették a megszentelődést, vagyis azt a formálódási folyamatot, amelynek során a hívő egyre inkább Krisztus képére alakul át, hozzá válik hasonlóvá. És tulajdonképpen ma is csínyján bánunk ezzel a kifejezéssel. Egy dolgot mindenképpen le kell szögeznünk: a megszentelődés SOHA, semmilyen körülmények között nem lehet az oka vagy az előfeltétele annak, hogy Isten elfogadjon minket. Épp ellenkezőleg. A megszentelődés azért történhet meg velünk, mert Isten MÁR ELFOGADOTT minket. A megigazulás az alap, és a megszentelődés az épület, amely ráépül erre az alapra.  A megigazulás rajtunk kívül, Krisztusért, Isten ingyen kegyelméből történik, mi azt csak hit által elfogadhatjuk, de nem érdemelhetjük ki, nem is tehetünk érte semmit. A megszentelődés ezzel szemben egy folyamat, amely bennünk zajlik, Isten bennünk végzett munkája a Szentlélek által. Végső soron mindkettő Isten munkája, de azt már nem lehet mondani, hogy a megszentelődésben az embernek ne lenne valamiféle szerepe. Az Istennel való kapcsolatot mi is aktívan kereshetjük, haladhatunk előre ezen az úton a cél felé.

Eddie Murphynek van egy filmje A szentfazék címmel, amelyben Jeff Goldblummal játszik együtt (Jurassic Park), utóbbi egy munkamániás marketingest játszik, aki egy TV-shop csatornának dolgozik. Van egy mondása, amit önmagának mantrázik, és ezt többször is halljuk a filmben: „Ne nyugodj addig, míg a jó nem jobb, a jobb nem legjobb!” Amikor a film végén G, azaz a szent ember elbúcsúzik tőle, azt súgja  a fülébe: „a jó jobb, a jobb áldott”. Az emberi projekt azt diktálja, hogy a tökéletességre törekedjünk, ne nyugodjunk meg az elég jóban, a megszentelődés pedig azt, hogy egyre inkább Istenéi legyünk. A szent ugyanis, ahogy mondani szoktam, elsősorban nem minőség- hanem birtokosjelző. A szent nem pusztán a jónak a szinonimája. Azért vagyunk szentek, mert a szent Istenhez tartozunk.

A szentfazék c. film magyar szinkronos változatának egyik ikonikus jelenete

Amikor Pál arra biztatja a thesszalonikai keresztényeket, hogy haladjanak még előrébb a megszentelődés útján, akkor arra bátorítja őket, hogy legyenek jobbak, mint a környezetük, méghozzá Isten Lelkének, a megszentelő Szentléleknek az erejével.

Felmérések szerint a január elsején tett újévi fogadalmak 95%-a február végére teljesen befuccsol. Mi, emberek nagyon nehezen tudunk következesen kitartani a jóban, amit elhatároztunk. Aki a megszentelődés útján halad, az tudja ezt, ezért folyamatosan azért könyörög, hogy szoros kapcsolatban legyen a benne lakozó Szentlélekkel. A Szentlélek Isten bennünk és közöttünk. Ha nemet mondunk erre a folyamatra, a Lélek bennünk végzendő munkájára, Istenre mondunk nemet. Ha viszont átengedjük magunkat neki, akkor ebben a kapcsolatban formálódni fogunk, méghozzá annak a képére, akivel kapcsolatban vagyunk. Nem egy tökéletes állapotról van szó, hanem egy élethosszig tartó formálódási folyamatról.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Benned van a mi igazságunk, megváltásunk és megszentelődésünk. Kérünk, add nekünk Lelked erejét, hogy napról napra jobban hasonlítsunk rád! Hadd legyünk áldottaid, szentjeid egyenként és közösségként is! Ámen

Védj meg minket a kísértésben!

Igehirdetés Böjt első vasárnapján Zsid4,14-16 alapján

 Lekció: Mt 4,1-11

Viktória húgomat gyerekkorában kínozta egy félreértés, pontosabban félrehallás. A Miatyánk jól ismert kérését: „ne vigy’ (azaz ne vigyél) minket a kísértésbe” ő úgy hallotta félre gyerekfüllel és gyermekfejjel, hogy „ne védj minket a kísértésben”. Nem is értette szegény, hogy miért mondunk le az Atya védelméről egy olyan helyzetben, amikor pedig arra a leginkább szükségünk volna.

Hiszen melyik helyzetben lennénk védtelenebbek és kiszolgáltatottabbak, mint éppen a kísértésben, amikor az fenyeget minket, hogy még távolabbra sodródunk Istentől, amikor olyan tettekre csábítanak a kívánságaink, amellyel önmagunkat és emberi kapcsolatainkat is romboljuk?

Mai igénk (sőt igéink, mert az oltár előtti olvasmány is ehhez a témához tartozik szorosan) eloszlatják ezt a félreértést. Nem kell egyedül megállnunk a kísértésben. Segítségünk, védelmezőnk van. Nem is akárki, hanem maga Jézus Krisztus, Isten Fia.

A Zsidókhoz írt levél valószínűleg olyan keresztényeknek íródott, akik komoly üldöztetéseken mentek keresztül. A sok szenvedés, az, hogy látták a vezetőiket mártírhalált halni, az, hogy mindennapos volt a börtönnel és egyéb hátrányokkal való fenyegetés, kezdte őket megtörni. Ez a közösség kezdte elveszíteni a hitét, a reménységét. A cím onnan adódik, hogy a szerző (talán Apollós?) rengeteg ószövetségi idézetet és előképet használ, ebből pedig arra következtethetünk, hogy zsidó hátterű keresztények a címzettek. Kísértésben vagytok, rögzíti a szerző, de nem vagytok egyedül ebben a helyzetben. Jézus mindig veletek van, ahogyan ígérte. Ezt a bátorítást fejtegeti az egész levélben.

A mennyben fent, a trónusnál c. ének előadása a MEKDSZ egyik táborában (forrás: MEKDSZ ill. Vekker Adrás Youtube-csatornája)

Ennek az ószövetségi képeket használó bátorításnak az egyik legerősebb képe a FŐPAP. Talán azt jobban megszoktuk, hogy Jézusról mint áldozatról beszéljünk, de ez a levél kiegészíti és árnyalja ezt a képet. Jézus nem passzív áldozat, hanem főpap, vagyis olyan valaki, aki aktívan bemutatja az áldozatot. Ahogyan a zsidó főpap évente egyszer az engesztelési ünnepen bement a Szentek szentjébe, hogy az áldozati vérrel engesztelést szerezzen a nép (és nem mellesleg a saját) vétkeiért, úgy ment be Jézus is a VALÓDI Szentek szentjébe, vagyis a mennybe, az Atya jelenlétébe, és a saját vérét úgy mutatta be mint egyszeri és megismételhetetlen áldozatot. Örökre eltörölve ezzel bűneinket. Van azonban egy nagyon fontos különbség a klasszikus lévita főpap és Jézus főpapsága között (pontosabban több különbség van, de mai perikópánk csak egyet emel ki), nevezetesen az, hogy Jézus olyan főpap, aki kísértést szenvedett, de nem bukott el a kísértésben.

Amikor az első emberpár az Éden kertjében találkozott a kísértéssel, akkor el kellett dönteniük, hogy kinek hisznek: Istennek, a Teremtőjüknek vagy pedig a kísértőnek? Csak ez a két eset volt lehetséges. Vagy Isten hazudik vagy a kísértő, mivel kettejük szava áll szemben egymással. Ők pedig a kísértőt választják. Szívbeli bizalmuk megtörik Isten iránt, így beleesnek a kísértésbe. A jót és a rosszat felismerik, meg tudják különböztetni egymástól, mégsem szabad a lelkiismeretük, képtelenek a jót választani. A bukott ember továbbra is erkölcsi lény, gondolkodik a jóról és rosszról, de leválasztja ezeket a Teremtőről.

Mi történik, amikor Jézust elviszi a Lélek a pusztába, hogy elszenvedje a kísértést? Jézus olyan 40 napos böjtöt él át, amiről nekünk fogalmunk sincs. Az éhség felerősíti a szükségleteket és vágyakat. A kísértő pedig nemcsak a kenyérrel,  hanem a hírnévvel és a hatalommal próbálja csábítani. Jézus viszont nem bukik el. Ő pontosan tudja, hogy kicsoda. Nem fogja bizonygatni. És amikor Jézus a kereszten van, akkor az emberek a tömegből az ördöghöz nagyon is hasonló szavakkal cukkolják: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről” Jézus itt sem bukik el. Összhangban marad az Atya akaratával. (Nikosz Kazantzakis görög író regénye, a Krisztus utolsó megkísértése éppen azzal a gondolatkísérlettel foglalkozik, hogy mi lett volna, ha Jézus mégis leszállt volna a keresztről. Martin Scorsese pedig kitűnő filmet forgatott belőle.)

Ezért mondja itt a levél szerzője, hogy Jézus – hozzánk hasonlóan – kísértést szenvedett mindenben. Megtapasztalta az emberi élet minden mélységét, és ez alól a kísértés sem kivétel. Csakhogy egy fontos különbség: nem vétkezett.

Ha pedig Jézus már legyőzte a kísértőt, akkor ez azt is jelenti, hogy mi sem vagyunk a kísértésnek kiszolgáltatva. Felismerhetjük, hogy benne vagyunk. Kérhetjük a főpapunk és közbenjárónk segítségét. A tőle kapott erővel pedig meg is állhatunk benne. A szerző arra biztat minket, hogy kérjünk bátran, bizalommal segítséget. Irgalomra és kegyelemre számíthatunk, nemcsak akkor, amikor már vétkeztünk, hanem akkor is, amikor még előtte vagyunk.

Szerdán elkezdődött a 40 napos böjti út, amely számunkra is a mélyebb önismeret lehetőségét nyújtja. A lemondás, a szokott dopaminadagunktól való megfosztottság (ha nem nassolunk, nem iszunk alkoholt, nem vásárolunk stb.) felerősítheti a mély vágyainkat, amelyek végső soron Istenre mutatnak. Mi történik, ha nem némítom el azonnal valamilyen pótcselekvéssel azokat a hangokat, amelyek a lelkem mélyén kiáltanak? A böjt, ha komolyan csináljuk, a kísértést is mindig felerősíti, mert kifejezetten ellen akarunk állni neki, tehát erősebben kell támadnia. Megérezhetem ebben a böjti helyzetben, hogy mennyire esendő, mennyire kiszolgáltatott vagyok, ha nem áll rendelkezésemre a fogyasztás biztonsága. Ugyanakkor megérezhetem Isten kegyelmének az erejét is. A böjt nem öncél, és nem arra való a böjtölés, hogy egyes keresztények magasabb kasztba sorolhassák magukat mint a többiek. Az a cél, hogy Istenhez kerüljünk közelebb, felfedezzük, hogy végső soron az Igazságra éhezünk és szomjazunk.

A böjt teszi értelmessé az ünnepet. A húsvét nem lesz katartikus, ha a következő 6 hét is csak egy jól kitolt farsang számunkra. Persze lehet ezt is tenni, de akkor elvesztegettünk egy lehetőséget.  Azonosulunk-e Jézussal, aki azonosult velünk, és vállalta a böjti utat, az éhséget, szomjúságot, fájdalmat? Bízunk-e benne, elhisszük-e, hogy Ő győzött, és vele mi is győzhetünk? Kérjük-e tőle, hogy „védj meg minket a kísértésben”, amikor felismerjük, hogy miben vagyunk.

Az első kísértés az volt, hogy „olyanok lesztek, mint isten”. Fordítsuk ezt visszájára, és legyünk olyanok, mint az Isten-ember Jézus Krisztus. Aki teljesen emberré lett. Vállaljuk fel mi is az emberi lét mélységét, árnyékait, és hívjuk segítségül azt a Főpapot, aki hídépítő lett az Atya és az elveszett gyermekek között.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te igaz Főpapunk és közbenjárónk lettél. Mi istenné akartunk válni, de az ördög csapdájába estünk. Te szabad voltál, mégis megüresedtél és emberré lettél. Dicsőítünk téged azért, mert megálltál a kísértések között, és mindenben engedelmes voltál az Atyának. Tudjuk, urunk, hogy tudod, miben vagyunk. Ismered a helyzetünket, szenvedéseinket, szenvedélyeinket. Ismered mindazt, ami bennünket megkötöz. Szabadíts meg minket minden gonosztól! Ámen 

Értelmes élet

Dialógus igehirdetés házasság hete alkalmából Ötvened vasárnapján Péld 9,10 alapján

„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.”

GLÓRI: Máté, neked milyen emlékeid vannak erről az igeversről?

MÁTÉ: Alapélményem az, hogy sokáig nem értettem ezt a verset, hogy mit is akar jelenteni. Harminc éves korom körül hallottam erről egy igehirdetést (már nem emlékszem, hogy mit mondott róla a lelkész), az autóban szüleimmel nagyszüleimhez menet kifakadtam, hogy „mi ez a hülyeség?”. Hogy lehet a félelem az alapja a bölcsességnek? Tudni kell rólam, hogy akkoriban kezdtem megszabadulni számos félelemtől, ami addig engem gyötört. Éppen azt éreztem, hogy végre semmitől és senkitől nem kell tovább félnem ebben az életben, és ettől felszabadultnak éreztem magam. Ezek a félelmek azonban a földi világhoz kötődtek, ami nem azonos az istenfélelemmel, sőt éppen abból fakadtak, hogy Isten az én életemben nem a középpontban volt.

Glóri, neked milyen kapcsolatod van ezzel az igével? Fel tudod oldani a benne lévő feszültséget?

GLÓRI: Kamaszként nekem is komoly gondot okozott ez az istenfélelem szó. Evangélikus iskolába jártam, ahol előszeretettel dobálóztak ezzel az igeverssel, és a felnőttek (tanárok) általában azt értették rajta, hogy fogadjunk szót az idősebbeknek, ne kérdőjelezzük meg a bölcsességüket, mert az az istenfélelem. Kicsit azt éreztem, hogy a felnőttek összekeverik önmagukat Istennel. Pedig az idősebb, okosabb, tapasztaltabb ember is ember marad. Tartsuk fenn magunknak a tévedés lehetőségét.

Már pszichológusként és teológusként fogalmaztam át magamnak, hogy az istenfélelem nem azt jelenti, hogy rettegünk Istentől (pl. attól, hogy megbüntethet vagy a pokolra küldhet), hanem azt, hogy Istent Istennek tartjuk, vagyis senkit és semmit nem tartunk nála nagyobbnak, jobbnak vagy fontosabbnak. Ha pedig Isten az Isten, akkor az ember ember maradhat és nem kell Isten székébe ülnie. Máté, a második tagmondat – amit kevesebbszer szoktunk idézni – hozzátesz valamit most a neked a mondat jelentéséhez?

MÁTÉ: Igen, a Szent szóra sokáig úgy gondoltam, mint ami megismerhetetlen, elérhetetlen, valami, ami nem én vagyok. Itt viszont pont arról van szó, hogy a Szent megismerhető. Mi ismerjük meg Őt, vagyis van közünk hozzá. Nem csak hogy megismerhető, de a megismerése értelmet is ad. Az én szeretetnyelvem a minőségi idő, vagyis szeretem a rendelkezésemre álló időt értelmes tevékenységekkel eltölteni. Ha a Bibliát olvasom vagy az igét hallgatom, akkor mindig úgy érzem, hogy ez nem kárba veszett idő. Mert Istenhez kapcsolódhatok általa. A munkámban is az értelmet keresem. Majdnem két évtizedet töltöttem el úgy, hogy különféle munkákat végeztem, amelyeket értelmetlennek éreztem. Tavaly augusztus óta azt élem meg, hogy egy nehéz, de legalább reményteljes hivatást gyakorlok. Ahogyan a tanítványaimmal igyekszem megismertetni Istent, úgy én is egyre jobban megismerem Őt.

Eljegyzésünkre kapott mézeskalács-szív (saját fotó)

Ugye most a házasság hetében vagyunk, és ezt a mai igehirdetést is részben ennek jegyében szerveztük. Te mit gondolsz, Glóri, könnyebb neked úgy félned Istent, hogy a férjed is istenfélő?

GLÓRI: Nekem egy sajátos teológiám van a házasságról. Szerintem a házasság olyan, mint a demokrácia. Nem tökéletes rendszer, de a legjobb, amit eddig kitaláltunk. Merthogy mi találtuk ki. Szerintem a házasság nem isteni, hanem emberi találmány, de egész jól is betöltheti a funkcióját, és Isten megáldja, ha kérjük. (Sőt, még a nem hívők házasságát is megáldhatja, mert az egyház nem birtokolja az Isten áldását, hanem közvetíti.) Viszont látok egy nagyon rossz tendenciát a kereszténységben, hogy sokszor a házasságot, a családot vagy ennek mintaszerű ideálját tesszük az Isten helyére. Például, amikor olyat mondunk egy lánynak, hogy Istennek csak az tetszik, ha te feleségként és anyaként teljesedsz ki, ezzel óhatatlanul a házasságra való vágy vagy a feleség és anyaszerep válhat az identitásunk alapjává. De ugyanígy a férfiaknak is kihívás lehet, hogy az, hogy én megfelelek ennek a társadalmi elvárásnak, hogy „van szép családom, karrierem, pénzem, autóm stb.”, akkor ebből merítem az önbecsülésemet, és már nem abból, amit Isten tett értem. Ez így ellentmond az istenfélelemnek. Szerintem a házasság akkor jó, ha nem cél, hanem eszköz. Ha együtt követjük Jézust, akkor épülhetünk egymás hite által, erőt meríthetünk az egymásért mondott imákból, a közös bibliatanulmányozásokból, és egy különleges érték lehet a kapcsolatunkban, hogy Jézus már minden bűnünket megbocsátotta. Ebből inspirálódhatunk, hogy mi is bocsássunk meg egymásnak.

Te mit gondolsz erről, Máté?

MÁTÉ: Azt gondolom, hogy Isten jól ismerte fel azt, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”. Én kamaszkorom óta vágytam egy társra, de az ezzel kapcsolatos próbálkozásaim nem voltak túl sikeresek. Végül éppen akkor sikerült megállapodnom melletted, amikor már ezt az egészet nem akartam annyira görcsösen. Amióta házasok vagyunk, közelebb kerültem Istenhez, de nem a házasság tényétől, mert Istenhez úgy is közel lehet kerülni, ha remete vagy a bakonybéli szentkútnál (mint Gellért püspök). Akkor tud segíteni a társad ebben, ha ő is közvetítőjévé válik Isten szeretetének, tehát kapcsolatban van Istennel is, meg veled is.

Sokáig nem értettem, hogy miért erőltetik az egyházban, hogy hívő párt kell találnunk magunknak (most sem szeretem, ha bárki bármit rám erőltet). Lehetsz te jó ember úgy is, hogy nem vagy hívő, élhetsz jó házasságban úgy is, hogy nem vagy hívő. Ha viszont mindketten hívők vagytok, akkor a földi házasságon túl még Isten örök életre vonatkozó ígérete is összekapcsol titeket. A házasság nem fog létezni már abban a formában, ahogyan most ismerjük, de nem is lesz rá szükség, mert az örök boldogságban leszünk együtt, függetlenül attól, hogy milyen életállapotban kaptuk az elhívást.

Szerinted Jézus hogyan van jelen a mi házasságunkban?

GLÓRI: Erről egy eléggé unortodox sztori jut eszembe a Bibliából. Merthogy kevés keresztény házaspárt ismerünk, és azokról is kevés az információ (például Priszka és Akvila, Pál munkatársai). Nem igazán van előttünk ebben jó, követendő példa, ahol leírnák, hogyan is kell ezt csinálni. Viszont van egy ellenpélda, Anániás és Szafira, akik azt hazudják a gyülekezetben, hogy az egész vagyonukról lemondtak azért, hogy a közösségnek adják, de valójában félretettek maguknak „öreg napjaikra”. Egyrészt nem bíztak Isten gondviselésében, másrészt jobbnak akarták mutatni magukat, mint amilyenek valójában voltak. Vagyis a képmutatás bűnébe estek.

Én azt szeretném, ha továbbra is azok lennénk, akik vagyunk. Megigazult bűnösök, akik Jézus vére által bűnbocsánatot és új életet nyertek. Jézus úgy van jelen az életünkben mint a hitünk és a megbocsátásunk forrása. Jézus, aki örök életre vezet minket, mi pedig együtt követjük Őt.  Te szívesen lennél a házasság hete reklámarca?

MÁTÉ: A hitemet nem a nagyvilág számára szeretném élni, hanem Isten felé. Távol áll tőlem a keresztény celebkultusz. Az ünnepek, kiemelt napok, hetek arra jók, hogy felhívjuk a figyelmet valamire, de ez nem azt jelenti, hogy azzal a dologgal nem kell foglalkozni az év hátralévő részében. Aki magyar, az az év minden napján magyar. Aki fontos neked, az nem csak a születésnapján vagy anyák napján vagy Valentin napkor fontos. Az ünnep jelzőfény. A házasság nem attól működik, és nem az a szeretet, hogy az év egy napján veszek egy csokor virágot. A szeretet napi döntések sorozata.

Imádkozzunk!

GLÓRI: Úr Jézus Krisztus, te a házasoknak, az egyedülállóknak, az elváltaknak, az özvegyeknek és mindenféle embernek megmutatod az istenfélelem útját, amely által értelmes életet élhetünk. Kérünk add, hogy identitásunk Benned gyökerezzen, tőled nyerjük a türelmet, hűséget és megbocsátást, amire szükségünk van. Ámen

 

Hóval és esővel táplálva

 

Igehirdetés Hatvanad vasárnapjára Ézs 55,6-11 alapján

„Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani. Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.  Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál.  Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek,  ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”

 

„Te megtaláltad már Jézust, Gump?” „Nem is tudtam, Uram, hogy keresnem kellett volna.” Talán többeknek ismerős ez a rövid kis párbeszéd-foszlány a Forrest Gump című amerikai filmből. Nem is tudtam, hogy keresnem kellett volna, mondja az enyhén értelmi fogyatékos Forrest egykori parancsnokának, Dan hadnagynak, aki éppen hitbeli és egzisztenciális válságban szenved. Dan hadnagynak nem csupán az a baja, hogy a vietnami háborúban szerzett sérülése miatt amputálni kellett a lábát, hanem az is, hogy nem találja az élete értelmét. Családjában generációkon át az volt a hagyomány, hogy a férfiak hősi halált haljanak valamelyik éppen aktuális amerikai háborúban. Dan meg van győződve róla, hogy neki is ezt a sorsot szánta az ég, ott kellett volna pusztulnia a vietnami dzsungelben. Forrest azonban több más bajtársához hasonlóan Dan hadnagy életét is megmenti, aki ezek után viszont nem találja a helyét. Hogyan értelmezzem újra az életemet, miután túléltem egy rendkívül traumatikus eseményt? Mihez kezdjek az életemmel? Mi az értelme? Ebben a tépelődésben bukkan fel a hadnagy életében Jézus és a hit kérdése. Vajon lehetséges-e újrakezdeni, lehetséges-e békét kötni Istennel?

A Forrest Gump ezen jelenete angol nyelven

Mai igénk arra bíztat minket is, hogy keressük Istent. Hívjuk Őt segítségül. Már a Biblia első lapjain felbukkan ez a kifejezés: „segítségül hívni az Úr nevét”. (Sétnek is született fia, akit Enósnak nevezett el. Akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét. 1Móz 4,26) Izgalmas belegondolni, hogy már az Ádám utáni második generáció, Sét idejében elkezdik az Úr nevének segítségül hívása. Bár jelen van a bűn romboló hatása, de ezzel párhuzamosan egy másik vonal is él, az Istent kereső, benne bízni próbáló vonal. Ez azt mutatja, hogy az emberben maradt valami, egy pislákoló vágy arra, hogy visszataláljon Istenhez. De azt is látjuk a Szentírás lapjain, hogy ebbe az embereknek milyen könnyen beletört a bicskájuk.

Valójában azért tudjuk keresni Istent, mert ő megtalálhatóvá tette magát. Azért hívhatjuk segítségül, mert Ő közel jött hozzánk. Ez a megtalálhatóság és közelség már az ószövetségi kijelentésben is tetten érhető, a leginkább kézzelfogható mégis Jézusban lett. Jézusban Isten egészen közel jött, és egészen könnyű volt megtalálni. Jézus mennybemenetele óta Jézus mindenütt jelen van: őt ITT és MOST, valójában bárhol és bármikor megtalálhatjuk.

Cseh Tamás mondja el önéletírásában, hogy 30 éves korában egyszer csak betért Budapesten egy katolikus templomba. Beült a padba, és imádkozni kezdett, ami tulajdonképpen egyfajta bűnvallás volt. Beismerte élete kudarcát – pedig ekkor már sikeres előadóművész volt. Belül azonban üresnek élte meg magát. Valami ilyesmi a megtérés.

A megtérést az Ószövetség leggyakrabban a SÚV = visszafordulni igével adja vissza. Mint amikor ráébredsz, hogy nem jó irányba mész, a valódi célod éppen az ellenkező irányban található, és megfordulsz 180 fokkal. Elhagyod azt az utat, amelyet addig követtél, amelyet lehet, hogy előtted az őseid is követtek, és amelyen talán az összes ismerősöd jár. Mindezt egy járatlan útért. Ez az út, Jézus szerint keskeny. Talán rögös is, kényelmetlen is. Mégis tudod róla, hogy a jó út, mert Istenhez visz egyre közelebb.

Az újszövetség szava a megtérésre a metanoia, azaz a gondolatok radikális megváltozása – lám, ez is szerepel itt, Ézsaiásnál. Az apostolok hangsúlyozzák, hogy a megtérés nem csupán, sőt nem is elsődlegesen a külső viselkedés megváltozása, hanem a belső világunk, a gondolatok, hiedelmek, értékek megváltozása, ezeken keresztül pedig az akarat megújult irányba fordulása.

Miért kell megváltoznia az útjainknak és a gondolatainknak? Nem feltétlenül azért, mert ezek az utak vagy ezek a gondolatok látványosan rosszak volnának. Akár még erkölcsösek is lehetnek a földi, emberek közötti mércével mérve. Csakhogy nem azonosak az Úr útjaival és az Úr gondolataival. Ahhoz, hogy őfelé közelítsünk, el kell hagynunk azt, ami régi, ami ellenkezik vele. Amikor viszont ez a pálfordulást megtesszük, akkor nem légüres térbe jutunk, hanem egyenesen Isten karjaiba sétálunk. Ő ugyanis irgalmaz, és készséges a megbocsátásra. Nála a kegyelem már készen áll. Teológiailag azt is mondhatjuk, hogy a kegyelem megelőz minket, elénk jön, ahogyan az apa tékozló fia elé.

A bűn legalább háromféle módon tud rombolni az életünkben. Először is ott vannak az ellenünk elkövetett bűnök, azután azok, amelyeket mi követünk el mások ellen. Végül pedig, ezek hajlamosak összekeveredni a fejünkben. Bűntudatot érzünk olyasvalami miatt, ami nem is a mi hibánk. Viszont le akarjuk rázni a felelősséget magunkról, miközben valamiben nagyon is hibásak vagyunk. A megtérés, a gondolkodás megváltoztatása azért is nagyon fontos, hogy a fejünkben végre rend legyen. Oké, álljunk meg egy pillanatra: Mi az, ami engem terhel, amit tényleg meg kell bánnom? Mi az, amiért más felel, amit inkább meg kell bocsátanom? Ez a folyamat önreflexió nélkül nem fog végbemenni. Ehhez pedig időt és teret kell hagynunk magunknak.

Mai szakaszunk beszél még az Isten igéjének az erejéről és hatásáról is. Egy nagyon izgalmas metaforában. Ez pedig a csapadék metaforája. A csapadék – tudja mindenki, aki termőfölddel foglalkozik – felbecsülhetetlen érték. Nemcsak az eső, hanem itt, érdekes módon a hó is meg van említve, ami Izraelben nagyon ritka, de amitől mi itt, Magyarországon is elszoktunk. Talán még bosszankodtunk is most januárban, hogy a hó akadályoz minket, nem tudunk olyan gyorsan autózni, elcsúszhatunk. A hónak számos előnye van az agrárium szempontjából. Például hőszigetelést nyújt a fagykárok ellen, de vízraktárként is funkcionál, mert a lassú olvadás sokkal praktikusabb a talajvíz-utánpótlás szempontjából, mint egy hirtelen lezúduló nagy eső.

A próféta is tud arról, hogy milyen fontos a csapadék. Valójában ez adja a talaj termékenységét, ebből lesz a vetőmag és a kenyérgabona. Milyen érdekes, hogy az oltár előtti igében Jézus is egy agrárpéldázattal, a magvető példázatával ábrázolja Isten országát. Ez mutatja ennek a képnek a korlátait is, mert ott inkább a maghoz, itt inkább a csapadékhoz hasonlítja Isten igéjét. Egy dolog azonban mindkét képből világos: a termés az Isten igéjének a hatására jön létre. Valami, ami felülről érkezik, ingyen, érdemeink nélkül, és a földbe jutva termővé teszi azt.

Ilyen az Isten szava is. Felülről jön. Adatik. Nem mi tettünk érte, nem mi érdemeltük ki. Ő az, aki elhív embereket, akik hirdetik. Mi a befogadó oldalon vagyunk. Isten igéje átjár, áthatja az életünk mély rétegeit, a lelkünk legmélyebb vízkészleteit is szeretné feltölteni. Nagyon fontos, hogy mindig hallgassuk az igét, és olvassuk is rendszeresen. Mert jöhetnek szárazabb időszakok, amikor nem lesz ilyen pofonegyszerű az igéhez hozzájutni, mint most. Az Isten igéje teszi termékennyé az életünket. Lehet, hogy nem azonnal és látványosan, de lassan és biztosan mint az olvadó hó. Isten ugyanis nem téved és nem véti el a célt. Ha Ő küldi az igét, akkor az célba ér. Eljut azokhoz, akiknek szüksége van rá, és megújítja az életünket.

Imádkozzunk!

Drága Urunk! Köszönjük, hogy téged meg lehet találni, köszönjük, hogy a te nevedet segítségül lehet hívni. Köszönjük, hogy ehhez ígéretek kapcsolódnak, hiszen te már hamarabb felénk fordultál, mint hogy mi feléd fordultunk volna. Hálásak vagyunk azért is, hogy nálad már készen áll a megbocsátás, és ebből mi is meríthetünk. Köszönjük és kérjük igédet, amely nem tér vissza hozzád üresen, hanem képes arra, hogy megöntözze, átitassa és termékennyé tegye életünket! Ámen

 

Helyes dicsekvés

 Textus: Jer 9,22-23

Lekció: Mt 20,1-16

Pénteken az egyik hittanos tanítványommal szkandereztem. Erős kisfiúról van szó, akinek azonban még sokat kell tanulnia arról, hogyan kell jól használni az erőt. Biztos vagyok benne, hogy az előtte álló évek során még rengeteget fog ebben fejlődni. Mert az nagyon fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeknek és a fiataloknak: önmagában a tudás/bölcsesség, az erő vagy a gazdagság, vagy bármilyen erőforrás még nem párosul automatikusan erénnyel. Az erőforrások megszerzése és a velük való jó gazdálkodás fontos, de még talán ennél is fontosabb a szemléletünk, amivel ezekre az erőforrásokra tekintünk. Kitől jön? Honnan származik? Mi a célja? Mire fogom használni? Hogyan fogok élni az erőforrásommal?

Jeremiás próféta könyvéből származik a mai igénk, aki 2500 évvel ezelőtt élt, de szavai ma is aktuálisak. A próféta egy súlyos társadalmi válság kellős közepén mondja el a figyelmeztetést arról, hogy létezik helyes és helytelen dicsekvés is, és a kettő között képesnek kell lennünk különbséget tenni.

Először a helytelen dicsekvést veszi sorra. A bölcsesség, az erő, a gazdagság fontos pozíciókba juttathatnak embereket. De ha ezek a – sok szempontból illékony – tulajdonságok a dicsekvés, a gőg, az Istennel szembeni lázadás vagy az embertársak méltóságának sárba tiprásának alapjává válnak, akkor az egyén elbukik. Bármilyen fontosnak is hitte magát. A felsorolt személyek, a bölcs, az erős és a gazdag, valóban rendelkeznek ezekkel az erőforrásokkal. Fontos azonban a szemlélet is, ahogyan ezekkel élünk. Tudjuk-e, hogy honnan származnak, kitől kaptuk? „A bölcsesség kezdete az Úr félelme…” Két hét múlva ez lesz majd az igehirdetési alapigénk. A Szentírás szerint ugyanis nem létezik egy hittől/istenfélelemtől mentes, attól 100%-ban független emberi bölcsesség, amely valóban megérdemelné a bölcsesség nevet. Enélkül pedig üres okoskodássá fajul az emberi bölcselkedés.

Delila levágja Sámson haját id, Lucas Cranach festményén

Hasonló a helyzet az erővel is. A Bibliában vannak nagyon erős emberek is, az egyik leghíresebb Sámson, aki szinte a Marvel-szuperhősök univerzumához is tartozhatna. Mégis elveszíti az erejét, amikor elfelejti Istennek tett fogadalmát, azt hogy ő Istenhez tartozik, az Ő számára lett szentelve (a názírfogadalom által, amelynek a jele a hosszú haj). Vagy ott van a gazdagság is ,amit az ókorban Isten áldása jelének tartottak. A kérdés azonban az, hogyan reagál az ember, amikor elveszíti a vagyonát, akár egyik pillanatról a másikra, ahogyan pl. Jób történetéből látjuk.

Aki ezekkel dicsekszik, mintha önmagától, érdemei szerint örökre birtokolná mindezt, az nem helyesen dicsekszik.

De akkor mi a helyes dicsekvés? Egyáltalán létezhet-e ilyen, hogy helyes dicsekvés?

Jeremiás szerint a válasz igen. Aki dicsekedni akar, mondja, az dicsekedjék az ÚR-ral. Az Úr maga mondja, hogy azzal, amit ő tesz, és amit ebből az ember képes megérteni, azzal igenis lehet dicsekedni. Mert ez valós. Az Úr szeretetet, jogot és igazságot teremt a földön. Látjuk, hogy ez sokszor éppen az ellentéte annak az őskáosznak, ami az emberi tevékenység nyomán fakad.

Két ellentétes erő dolgozik a földön. Amit az Úr létrehoz, az meg is lesz. Közben azonban a kísértésbe esett és a bűn rabságában vergődő ember is megalkotja a maga helyzeteit. Nem kétséges azonban, hogy ki az erősebb. Amikor azt érzékeljük, hogy mi is képesek vagyunk – Isten munkatársaiként a szeretet, a jog és az igazság szolgálatába állni, ezeknek a cselekedeteit végrehajtani, akkor nem a magunkét tesszük csupán, hanem azt a jót, amelyet Isten eleve elkészített. Amikor tehát jót teszünk, az igazság szolgálatában állunk, akkor sem önmagunkat képviseljük vagy hirdetjük, hanem az Urat, aki munkatársaivá fogadott bennünket.

J.I. Packer mondta: „Hogy szolgának lenni szégyen-e vagy dicsőség, az attól függ, kinek a szolgája az ember.” Kit szolgálsz? Mit szolgálsz? Ha bölcsként, erősként vagy gazdagként csak a saját érdekeidet vagy a hozzád közel álló érdekcsoport érdekeit vagy képes szolgálni, az bizony igen kétes alap a dicsekvésre. Aki viszont az Urat szolgálja, az dicsekedjék bátran, de ne azzal, hogy ő maga mit tesz, hanem hogy az Isten kegyelme mit tesz vele és általa.

Ehhez fantasztikus illusztráció az oltár előtti olvasmányunk a szőlőmunkások példázatával. Akik már kora reggeltől dolgoztak a szőlőben, bár a gazda a korban egyébként elvárható 1 dénáros napszámban egyezett meg velük, amikor látták, hogy a késő délután munkába állók is ennyit kaptak, felháborodnak, mintha valami igazságtalanság érte volna őket. Pedig a gazda jóságában, szeretetében nem csak az időt és a teljesítményt veszi figyelembe a bér kifizetésekor. A kora reggeltől a szőlőben munkálkodókban az az illúzió alakulhat ki, hogy az, hogy itt dolgozhatunk, a mi érdemünk, nekünk több jár, mint másoknak, hiszen sokkal jobbak vagyunk náluk. Pedig az, hogy ki mennyit dolgozhat az Úr szőlőjében, elsősorban kegyelem. Olyasmi, amit azért kapunk meg mint lehetőséget, mert Ő felfogadott bennünket.

Hogyan dicsekszel? Kivel dicsekszel? Az erőddel, a pénzeddel, a bölcsességeddel? Bármilyen erőforrásoddal?

Pál apostol az Úr Jézus Krisztussal dicsekszik. Azzal, akinek a keresztje a bölcsek szemében bolondságnak látszik. Azzal, aki gazdag létére szegénnyé lett értünk, emberekért. Azzal aki erőtlenné lett, hordozta a mi erőtlenségeinket.

Most az úrvacsorában ezzel a Jézus Krisztussal találkozhatunk. Rádöbbenhetünk, hogy nincs mivel dicsekednünk előtte. De nincs is szükség dicsekvésre. Ha késztetést érzünk dicsekedni, dicsekedjünk azokkal a javakkal, amelyeket ingyen kaptunk például az úrvacsora által is. Bűnbocsánat, békesség, hit, új erő, vigasztalás, megnyugvás, állhatatosság.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te gazdag létedre szegénnyé, erős létedre erőtlenné és bölcs létedre az emberek szemében bolonddá lettél értünk. Add, hogy ne legyünk gőgösek, ne dicsekedjünk a fölülről adatott javakkal, mintha a mi érdemünk volna, hanem éljünk velük helyesen embertársaink javára! Add nekünk meg a helyes dicsekvés képességét, hogy arra legyünk büszkék, amit Te cselekszel általunk! Ámen