Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Reménység
vasárnapján Jer 8,4-7 alapján
„Mondd meg nekik, hogy így szól az Úr: Ha
elesik valaki, nem kel-e föl? Ha helytelen útra tér, nem fordul-e vissza? Miért
tért tévútra ez a nép, miért tévelyeg állandóan Jeruzsálem? Miért ragaszkodik a
csalárdsághoz, és miért nem akar megtérni? Figyeltem, és hallottam, hogy nem
őszintén beszélnek. Senki sem bánja gonoszságát, és nem mondja: Mit tettem?!
Mindenki összevissza futkos, mint a csatában száguldozó lovak. Még a gólya is,
az égen, tudja költözése idejét, a gerlice, a fecske és a daru is vigyáz, mikor
kell megjönnie, csak az én népem nem ismeri az Úr törvényét.”
Szeretett Testvéreim!
Gyerekkorom meghatározó élménye a Nils
Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal című rajzfilmsorozat. Már
felnőttként, férjemmel és gyermekeimmel együtt néztem meg újra, sőt, idén
tavasszal elkezdtem, és nemrég befejeztem a könyv olvasását is. A történet egy
vásott kisfiúról szól, aki lustaságával, engedetlenségével és főleg az állatok
kínzásában lelet örömével igazi megszomorítója a szüleinek. A fiút azonban
elvarázsolja egy manó, és napjait parányi törpeként kell élnie, viszont
csodálatos módon ettől kezdve érti az állatok nyelvét. Útitársul szegődik a
vadludaknak, akik északra, Lappföldre repülnek, hogy ott költsék ki tojásaikat,
Nilsszel együtt azonban Márton gúnár, a szülei házilúdja is megszökik a
tanyáról. Nils a történet egy pontján megtudja, hogy csak akkor varázsolja
őt vissza a manó emberré, ha sikeresen visszaviszi a szülei tanyájára Mártont,
éppen Szent Márton napjára, hogy levághassák. Mi legyen? Feláldozza-e Nils a
barátja életét azért, hogy visszanyerhesse helyét az emberek között?
Hazatérhet-e ezen az áron?
Jeremiás próféta izgalmas képében láthatjuk, hogy a vándormadarak
„ösztönösen”, külső beavatkozás nélkül tudják, mikor kell költözniük. Az ember
nem tudja ennyire spontán módon, hogy hogyan tudna Isten akarata szerint élni.
Az állatok nem reflektálnak arra, amit tesznek, ezért nem is övék az erkölcsi
felelősség, hogy jól vagy rosszul döntsenek, hanem az emberé, aki a teremtésben
Isten képmásának mandátumát kapta. Egyedül az ember evett a gyümölcsből,
amely kényszeríti arra, hogy jó és rossz közül válasszon: de ez nem spontán
tudás, állandó tanulást és mérlegelést követel. És alázatot: amit tudok, amire
képes vagyok, az teremtményként tudom, nem én vagyok, aki ezt az egészet
létrehozta: van fölöttem valaki, aki engem is teremtett.
A Nils Holgerssonban egy valódi megtérés
történik, egy belső utazás, amelynek során a főhős olyan kihívásokkal
találkozik, amelyeket korábban elképzelni sem tudott. A szó szoros értelmében
véve emberré válik, aki felismeri felelősségét és korlátait. Ebben a mesében
nemcsak fizikailag repüli át egy gyerek Svédországot, hanem visszatalál az
igazi önmagához.
Mi a megtérés? A héber ige, SÚV szó szerint
megfordulást jelent. Egy 180°os fordulatot. Eddig tartott az életem valamerre,
most pedig visszafordulok, és az ellenkező irányba megyek tovább. Eddig
Istentől távolodtam, olyan döntéseket hoztam, olyan lépéseket tettem, amelyek
elfelé vittek tőle, most pedig megfordulok, hogy FELÉ forduljak.
A megtérés nem puszta életmódváltás. Nem
arról szól, hogy elhatározom, hogy nem csinálom azt, amit eddig csináltam, és
amiről felismertem, hogy rossz. Persze lehet a megtérésnek következménye, hogy
az ember elhagy olyan szokásokat, amelyeket Isten akaratával ellentétesként
ismer fel, de a próféták figyelmeztetnek, hogy a megtérés nem pusztán a
viselkedés megváltozása. A szokást szokással legyőzni bármely ember képes
lehet. A görög kifejezés (metanoia) az értelem megváltozására utal. A
megtérő ember képes kilépni a korábbi nézőpontjából, és megváltozik a
gondolkodásmódja, méghozzá a Szentlélek által.
Ez nemcsak egyszer történhet meg az ember
életében – bár sokan vannak, köztük én is, akiknek az életében van egy
viszonylag jól körülhatárolható, drámai élettörténeti eseménysor, amelyhez
kötöm az első olyan spirituális élményemet, amely már megtérés volt. Ez lehet
egy nagyon mélyen meghatározó, identitásformáló élmény. Lehet valakinek egy
nagyon csendes, akár magányosan elmondott ima is, amelyben valaki rábízza magát
Jézus Krisztusra, és így jut el a hitre. De az, hogy az ember továbbra is küzd
a bűneivel, a kétségeivel, ahogyan a Szentlélek küzd bennünk, hogy
megtisztítson és megszenteljen és felkészítsen a Krisztus napjára, az közös
élmény. Ez még nem perfektum, nem egy lezárt, befejezett dolog – legalábbis a
mi megélésünk szintjén. Ez egy út, amelyen haladunk, és napról napra
lépéseket teszünk, de még nem vagyunk a célban. A megtérés még nem a
célbaérkezés pillanata.
Amikor a tékozló fiú úgy dönt, hogy az
éhhalál helyett a hazatérést választja, az csak az út eleje. De ha nem dönt
úgy, hogy hazamegy? Ez a legfontosabb az életünkben. És amikor elindulunk
hazafelé, akkor nagyon fontos, hogy tudjuk, hogy HAZAfelé tartunk. Itt, a
földön mindnyájan idegenben járunk. Mit remélünk? Mit várunk a megérkezéstől? A
tékozló fiú a minimumot remélte, és mindent megkapott, amit nem érdemelt meg.
Miközben az életünk útján járunk, tudjuk-e, hogy az atyai ház felé tartunk?
Atyai háznak látjuk-e, vagy egy könyörtelen, igazságtalan bíróságnak vagy
rabszolgaháznak?
Jeremiás próféta a hétköznapi élet képeit
hozza kortársai elé. Ha valaki valamit nagyon elront, nem arra törekszik-e,
hogy minél hamarabb helyrehozza? Furcsán viselkednek az emberek, nem akarják
belátni a bűneiket. Talán könnyebb ezekkel az emberekkel azonosulni, ha arra
gondolunk, hogy mennyire nehéz belátni, hogy eltévedtünk. Fogjuk a térképet,
felkészülünk az útvonalból, talán tapasztalt túravezetők vagyunk, még papírunk
is van róla, mégis elvétjük az utat. Vagy valami egyszerűen nem úgy van az
útvonalon, ahogyan számítottunk rá. Hány kilométert mentél már testvérem
fölöslegesen az életedben a rossz irányba, csak azért, mert nem akartad
beismerni, hogy tévedtél, ez rossz irány. Iszonyú nehéz visszafordulni, és
még nehezebb, amikor mások követnek. Minél többen követnek, annál erősebb az
illúzió, hogy akkor én biztosan a jó irányba megyek. Pedig az, hogy sokan
követnek, az egyetlenegy dolgot jelent, azt, hogy sokan követnek. Emlékszünk a
Forrest Gump című filmben arra, amikor a címszereplő egyszercsak elkezd futni?
Az emberek elkezdenek vele futni és követni őt ebben. Pedig hiába próbálják
belőle kihúzni a riporterek, hogy mi a célja vagy az üzenete a futásának,
miközben a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig fut és vissza. Az emberek futnak
utána, és amikor megáll, ők is megállnak, hogy „Most mondani fog valamit.” Na,
ez biztosan ismerős mindenkinek: olyan információs zűrzavarban élünk, amikor
rengeteg ember vár arra, hogy valaki mondja meg, hogy mit kell gondolni, valaki
értelmezze ezt az egész katyvaszt, amiben élünk. Forrest azonban nem
spirituális tanító. A futása úgy ér véget, ahogyan a monszuneső a vietnami
dzsungelben, egyik pillanatról a másikra, előjel és magyarázat nélkül.
(Emlékszünk, hogy mit mond ezután? „Most hazamegyek.”)
Jeremiás prófétáról az utolsó élettörténeti
információ az, hogy az Egyiptomba emigrálók magukkal hurcolják. Vajon
hazatérhetett-e valaha Jeremiás? Emberileg nem túl valószínű. De Jeremiás hitt
a hazatérésben. Nem csak a kisbetűs hazatérésben, hogy a babiloni foglyok egy
nap majd visszatérhetnek őseik földjére. Nem. Az igazi megtérés és hazatérés
nem földrajzi kérdés. A mai Reménység vasárnapon a prófétai ige minket is
kérdez: Merre tart az életünk? Isten
vonz minket magához, vagy erőnek erejével rángatjuk magunkat ki az Ő
szeretetéből? Mit várunk, mit remélünk, amikor megérkezünk? Tudjuk-e, hogy Isten
kegyelméből léphetünk be az ajtón, és az Ő irgalmas szeretete felold minket
minden átok alól, hogy emberként teljes szeretetben örökké éljünk?
Imádkozzunk! Drága mennyei Atyánk!
Köszönjük, hogy a Te házad atyai ház, ahonnan a Fiad, Jézus Krisztus indult a
mi megkeresésünkre. Add, hogy kóválygás és tévelygés helyett a Te utadon
járjunk, Jézus Krisztust követve hazataláljunk Hozzád, és az úton másokat ne
lenyomjunk a sárba, ne gáncsoljunk, hanem segítsük és támogassuk egymást, amíg
mindnyájan haazérkezünk oda, ahol Fiad, Jézus Krisztus helyet készített nekünk.
Ámen



