Lost and found (Jézus módra)

Áhítat a Szinyeis diákok tiszteletére tartott megemlékezésen 2017.január 23-án
"Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. 

Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet? 

És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül."

 (Máté evangéliuma 18,11-14)

Egy hatéves kislány egyszer felkerekedett, hogy világgá menjen. Összekészítette a kis motyóját, kedvenc ruháit, némi elemózsiát, és átvágott a házuk mellett nyújtózó nagy templomkerten. Az Isten háza mellett laktak ugyanis. A kert tele volt hatalmas fákkal, cserjékkel, és a végén egy zöld kapu nyílt a külvilágra. A kislány odaért, de ekkor egy titokzatos hang megszólította: "Ne menj el, én szeretlek, nekem fontos vagy."

Ez a kislány én voltam. Meg voltam győződve arról, hogy ha eltűnnék, nem hiányoznék senkinek. Nem vagyok fontos, értéktelen vagyok. Azt éreztem, hogy teljesen el vagyok veszve.

16 mécses van előttünk: azoknak a fiatal életeknek a szimbóluma, akik odavesztek a buszbalesetben. Olyanok voltak, mint mi: tele vágyakkal, álmokkal, reményekkel. Előttük az élet. Biztosan küzdöttek szorongással, és az értéktelenség-érzés is megkísértette őket, ahogyan engem is hatéves koromban, és azóta százszor. Pedig minden élet értékes. Mégis, amikor egy tinédzser hal meg, ha fiatalokat gyászolunk, akkor mi, felnőttek is a fejünkhöz kapunk: "Ez velem is megtörténhet? Miért pont ők? Mi miért vagyunk életben? Hiszen mi is kirándulunk busszal!" Ez a mai nap közös gyászra hív, nemcsak a hozzátartozók, nemcsak a Szinyeis diáktársak búcsúznak, mindnyájan elvesztettük őket. 

Most okkal kérdezhetnétek: "Ha az élet ilyen kiszámíthatatlan, akkor mégis mit várhatok tőle? Mibe fektessek energiát? Nem tudhatjuk, mi fog kelleni az élethez, minden fölösleges!" Gyakran hallom tőletek, hogy áruljam már el, mikor fog kelleni a mindennapi élethez Avogadro törvénye vagy a Pithagorasz-tétel, de ha alaposan átgondoljátok, akkor is biztosak vagytok benne, hogy MINDEN, amit az iskolában tanultok, minden hatás, ami itt ér benneteket, az fölösleges? Berendezkedünk arra, hogy ellenséget lássunk a szüleinkben és a tanárainkban, de vajon el tudod-e képzelni, hogy egy tanár, akiről most azt gondolod, pikkel rád, visszamenne érted az égő buszba, hogy kimentsen? 

Azt mondtam a 9-es hittancsoportomnak, hogy ha az öt év hittanból csak egyetlen mondatot jegyeznek meg, akkor ez legyen az: Istenhez bármikor haza lehet menni. Jézus példázata az elveszett bárányról a mennyei Atya rendíthetetlen hűségét és szeretetét ábrázolja: ahogyan ő várja haza az elveszett gyerekeket, sőt, Jézust küldi, hogy keresse meg őket. Ezt a példázatot én rosszul értettem egészen ma reggelig. Mindig úgy gondoltam magamra, hogy én vagyok a pásztor, én keresem az elveszetteket, de ez nem igaz, én csak bojtár vagyok. Jézus az igazi pásztor. Jézus jött az elveszettekért. Én nem ismerlek mindnyájatokat, sokszor csak tömeget látok, de Jézus egyesével lát, név szerint ismer és a neveteket szólít titeket.

Hinni nem azt jelenti, hogy semmi rossz nem történik. Azt jelenti, hogy bármi történik, 

nem vagyok benne egyedül. Jézus velem van, és adja nekem az Atya szeretetét. 

A magyar kultúra napja is van, beszélünk a nemzet kincseiről, értékeiről. Pedig a nemzet kincse valójában ti vagytok. Még akkor is, ha ezt nem mindig hiszitek el magatokról, vagy ha mi nem mindig viselkedünk így veletek. Hiányoznátok, ha nem lennétek. Az egész nemzet hiányolna titeket, és az egész világ, mert van itt egy hely, csak neked. Van egy élet, amit csak te élhetsz. Jézus példázata arról is szól, hogy nemcsak egy szám vagy a tömegben. Te vagy az az EGY, akiért Jézus útra kel. Te vagy az az EGY, akiért Jézus az életét adja. Személy szerint TE, az egy, fontos és értékes vagy. Ne becsüld le magadat!

Testvérszeretet

Igehirdetés az ökumenikus imahéten 1Móz 50,15-20 alapján

Nagyon szeretem a magyar testvér szót. Az egyik, ami tetszik benne, hogy mindkét nemű testvérekre lehet vele utalni, nem kell mindenáron megkülönböztetni a fivéreket a nővérektől. A másik, hogy utal a testre és a vérre, arra a mély életközösségre, összetartozásra, ami ezt a kapcsolatot jellemzi. Egy vérből valók vagyunk, egy családot alkotunk, ugyanaz a származásunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy ez nem mindig ilyen egyszerű. A testvérkapcsolat elindulhat az irigység, rivalizálás útján éppúgy, mint a tudatos szövetségalkotás útján.

A Biblia is tud erről a kettősségről, és Mózes első könyve különös figyelmet szentel a testvérkonfliktusok témájának. Káin és Ábel történetében halálos kimenetele lesz a rivalizálásnak, aztán fokozatosan enyhül: Izsák és Izmael öröklési kérdése az idősebb fiú és édesanyja, Hágár száműzésével "oldódik meg" (elvetve a magját két nemzetség közti további harcoknak). Ézsau végül megbocsát az őt és apját becsapó öccsének, Jákóbnak. A teljes megbékélés megkapó története József és bátyjai regényében bontakozik ki.

A testvér szónak azért is van nagyon pozitív csengése számomra, mert szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy ki nekem és mindnyájunknak Jézus. Szólítjuk őt Úrnak, Mesternek, Megváltónknak, Üdvözítőnknek, és ezek a címek mind igazak rá. De a konfirmációi káténkban van egy kérdés, a "Kicsoda Jézus Krisztus?", amelyre a következőképpen hangzik a Felelet: "Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és Testvérem." A Zsidókhoz írt levél úgy fogalmaz, hogy Jézus, az Isten Fia "nem szégyell minket testvéreinek nevezni". Általa kapcsolódhatunk mi is Istenhez, mint az ő gyermekei. Jézus az igazi testvér.

Ferenczy Károly: Józsefet eladják testvérei

József az egyik legfontosabb előképe Jézus Krisztusnak a Teremtés könyvében. A bántalmazott, ruháitól megfosztott fiatalember, akit szinte látunk a kútból kihúzva, ruhátlanul remegni a rabszolgakereskedők vizsla szemei előtt. Bátyjai kecskevérbe mártott köpenyével keltik József halálhírét apja előtt - a holtteste nyilván nincs meg. Apja, Jákób számára mindenesetre meghal a szeretett fiú, sokáig gyászolja kedvenc gyermekét. József a legnagyobb mélységeket tapasztalja meg, az emberi lét legmélyebb pontjára jut. Megfosztva személyes szabadságától, emberi méltóságától. Hamis vádakkal elítélve. Egy különös fordulat nyomán azonban magas rangra emelkedik, egész Egyiptom kormányzója lesz, és végül ő menti meg az éhínségtől, nemcsak az egyiptomiakat, hanem a szomszédos népeket, köztük saját családját is. A testvérek azonban először nem ismerik fel - az eltelt évek, az, hogy halottnak hihették, és az, hogy képtelenségnek tartották volna, hogy Egyiptom második embere éppen az ő öccsük legyen - egyszóval: a körülmények eltakarják előlük, kicsoda valójában József.

József ebben a helyzetben egy izgalmas próbatételre szánja el magát. Kockázatos módon újrajátszatja velük a testvérük elárulását. Az egyik testvért ott tartva, követeli, hogy legközelebb, amikor jönnek élelemért, hozzák magukkal legkisebb testvérüket, József édesöccsét, Benjámint is. Jákób nagy nehezen elengedi a nagy útra a legkisebbet. József azonban belecsempészi Benjámin zsákjába az egyik kincsét, és visszahozatja azzal, hogy a tolvajt Egyiptomban tartja rabszolgának. A testvérek azonban ezt nem engedik, inkább Júda maga ajánlkozik, hogy ott marad Benjámin helyett. József ekkor sírva leleplezi magát a testvérei előtt, és egymás nyakába borulva kibékülnek.

Telnek-múlnak az évek, de az elkövetett bűn mégis valahogyan ott feszülhetett a családban, mert az apa halálakor újra fölmerül a testvérekben, hogy József talán mégis bosszút akar állni rajtuk. Ilyen mély a bűn rombolása annak a lelkében, aki elköveti: bizalmatlanná tesz annak a jóindulatával szemben, aki ellen vétettem. Nem hiszem el a bűnbocsánatot. Haragot, ítéletet, vádat, kárhoztatást és bosszúszomjat vélek felfedezni ott, ahol réges-régen felém nyújtott békejobb van.

Olvasok egy könyvet, a címe: A megbocsájtás könyve. Desmond Tutu, dél-afrikai érsek írta a lányával közösen, hogy utat mutassanak azoknak, akik személyes vagy társadalmi traumákból szeretnének gyógyulást találni. Akik nem akarnak a harag és bosszúállás ördögi körében vergődni. Négy állomásról beszélnek a megbocsátás útján. Szerintük a megbocsátás nem függ attól, hogy a vétkes kér-e bocsánatot az áldozattól vagy sem. A megbocsátás azon múlik, aki a sérelmet elszenvedte.  Tehát lehet egészen egyoldalú is.

József történetéből azonban látjuk, hogy a megbékélés teljességéhez mindkét fél kell. Nemcsak arra volt szükség, hogy József megbocsássa az ellene elkövetett árulást, hanem arra is, hogy a testvérek elhiggyék, elfogadják ezt a megbocsátást. A mai igénk kezdetén még bizalmatlanok. Üzenetet küldenek, és amikor személyesen megjelennek öccsük előtt, leborulnak. József sírva fakad, hogy a bátyjai nem bíztak teljesen a jóindulatában. Azt olvassuk, hogy "szívhez szólóan beszélt velük", bátorította, vigasztalta őket, "Ne féljetek"- mondja nekik.

A megbékélés kulcsa a testvér-fogalomban van. A testvérek éppen azért tudják olyan mélyen bántani egymást, mert az egymás iránt szeretet és bizalom sebezhetővé, kiszolgáltatottá tesz minket egymás előtt. Vajon képesek vagyunk-e a legmélyebb megbántottságban is testvérekként tekinteni egymásra? Képesek vagyunk-e felismerni egymásban a testvért, akiért Jézus meghalt? Képesek vagyunk-e, ahogyan József tette, túllátni az emberi gonoszság következményein, az elszenvedett megaláztatásokon? Képes vagyok-e meglátni az egész történet mögött Isten jó tervét, anélkül, hogy letagadnám a fájdalmamat? Lelkészek, gyülekezeti tagok és elöljárók, egyházi vezetők - emberek, akik vétkeznek. Testvérek-e? Testvérek-e akkor is, ha nem bánják meg a vétküket és nem kérnek bocsánatot? Testvérek-e azok is, akik semmi hajlandóságot nem mutatnak a változásra vagy a közeledésre? Tudom-e őket a kereszt alatt látni? Tudok-e szívhez szólóan beszélni ahhoz, aki szerintem súlyosan téved, és aki rólam legalább akkora rosszindulatot feltételez, amekkorát ő tanúsított korábban irántam?

Van egy paródiája az ökumenikus törekvéseknek, amely egy olyan "ál-köszöntés", amit a három történelmi felekezet hagyományos köszönéséből gyúrtak össze. Így hangzik: "Erőltessék a békesség." Ez a gúny-mondat nagyon jól illusztrálja azt, hogy a megbékélést nem lehet erőltetni. Pál apostol maga is azt írja a korinthusiaknak: "Krisztusért KÉRÜNK, béküljetek meg az Istennel". És ha Istennel kibékültem, akkor az embertársammal is ki tudok békülni. Az erdélyi reformátusok így köszönnek: "Békesség Istentől". A valódi békesség sehonnan máshonnan nem jöhet. Ahogyan Jézus imádkozik a tanítványokért a főpapi imádságban: hogy az Atya és Fiú közötti szeretet legyen teljessé bennünk és közöttünk. Vagy ahogyan a katolikus liturgiában az eukharisztia előtt köszöntjük egymást: "Legyen békesség köztünk mindenkor!" Ez Krisztus békéje. Ezt a békét ajánljuk fel egymásnak és a világnak. Ezt a békét tudjuk megteremteni az emberek között, hogy méltán hívhassanak minket Isten gyermekeinek. Jézus nem szégyell minket testvérnek nevezni. Kérlek, testvérem, te se szégyellj engem, én se akarlak szégyellni téged! Ámen

Amíg a halál el nem választ

Igehirdetés Jn 2,1-11 alapján Mezőberény II.kerületi gyülekezetben

2015 szeptemberében én prédikálhattam kisebbik húgom esküvőjén. Szerény összejövetel volt, de a szertartás után mi is tartottunk egy kis szeretetvendégséget, hogy a távolról utazókat elláthassuk, és együtt ünnepelhessünk. Minden testvér odatette magát, mindenkinek megvolt a feladata. És igen, mi is izgultunk, mint mindenki, aki hasonló rendezvényt szervez: minden elég lesz? Jól becsültük meg az étel-ital mennyiségét? Ugye minden a legnagyobb rendben lesz, semmiféle fennakadás nem fogja elrontani a fiatalok örömét?

Lina húgom és Beni sógorom eskütétele. Fotó: Karancsi Rudolf

Jézus és tanítványai a kánai lakodalmon ilyen helyzetbe csöppennek. Nincs szerepük, ők meghívott vendégek. Talán Jézus anyja, Mária rendelkezett valamilyen feladattal, de még ez sem biztos: csak annyit tudunk meg, hogy ő vette észre, hogy elfogyott a bor, és jelezte Jézusnak a hiányt. Nekem nagyon tetszik Jézus és Mária párbeszéde. Talán már félszavakból is értették egymást. Nem tudom, hogy Mária csodát várt-e a fiától, hiszen, ha ez volt Jézus első jele, akkor nem hivatkozhatott arra, hogy "emlékszel, a múltkor is milyen jól megoldottad a helyzetet". Mária nem követel semmit, nem akar mindenáron csodát, nem akar villogni a Messiás fiával a rokonok előtt, hogy "mutasd meg szépen Ezékiel bácsinak, hogy milyen ügyes vagy, kisfiam. " Egyszerűen csak jelzi a problémát. Ez számomra minta abban, hogy hogyan kell Jézus elé tárnom a kéréseimet, vagy mások problémáit.
A gimnáziumban még karácsony előtt kaptam néhány cédulát a tanárkollégáktól, amelyekre imatémák vannak fölírva. megígértem nekik, hogy imádkozom ezekért. És valóban: kiterítettem a cédulákat az imazsámolyom elé, hogy rájuk lássak, amikor imádkozom. És nem az a lényeg, hogy "üresre imádkozzam a padlót", ahogyan Luther a szerzetesi cellájában, hanem, hogy ott legyenek a kérések kiterítve, Jézus hatalmára és kegyelmére bízva. Az a bizalom is példaértékű, ahogyan Mária odafordul a szolgákhoz Jézus - látszólag elutasító - válasza után: "Bármit mond nektek, tegyétek meg!" Úgy tűnik, gyakorlata volt a ráhagyatkozásban.

Imacéduláim a kis Jézus-ikonom körül kiterítve

Vízkereszt ünnepe és az azt követő időszak Jézus isteni dicsősége körül forog. Azok a csodák és misztériumok vannak a középpontban, amikor a tanítványok és talán mások előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy Jézus nem akárki. Nem egyszerűen egy rabbi a sok közül, aki helyesen tanítja Isten igéjét, annál jóval több: ő a Messiás, az élő Isten Fia. Ez az első jel, ahol Jézus már a működése kezdetén kijelenti a dicsőségét. Mégsem maga a csoda áll a középpontban. Nem túl látványos az egész. Csak megtöltik a kőedényeket vízzel, merítenek, és visznek a násznagynak. Látszólag semmi különös nem történik. Jézus jelenléte és szava miatt mégis EGÉSZEN más lesz minden. Többről van itt szó, mint hogy egy folyadék minőségében megváltozik. A jel sohasem önmagáért való csodatétel. Önmagán túlra mutat.

Víz és bor. Számunkra rendkívüli jelentőségű elemek. Ezeket a jegyeket, látható jeleket használjuk, amikor a két szentségünket gyakoroljuk. A víz a keresztség jele. Sűrítetten tartalmazza mindazt az ajándékot, amelyet Isten ingyen, feltétel nélkül nekünk ad: tisztaság, új élet, bűnbocsánat, Szentlélek ereje. A bor pedig az úrvacsora látható jele a kenyér mellett. Utal a bűnbocsánat vérére, de arra a gazdag örömre is, ami a Királyi Menyegzőn, Isten Országában vár ránk. Az új bor az új szövetség jele. Isten Országának meghívott vendégei vagyunk - ezt a képet gyakran használja a Biblia. Isten Országát úgy képzelhetjük el, mint egy lakodalmat, az élet ünnepét, ahol a vidámság áthat mindent.

"Véletlenül ökumenikus" nagycsütörtöki úrvacsora Hetesen,
egy Kaposvár melletti kis faluban

A kánai menyegzőn lezajló csoda tehát nem egyszerűen Jézus belépője a nyilvános tanítás megkezdésekor, hanem előre utal egészen nagycsütörtökig, az utolsó pohár borig, amit Jézus a földön iszik, sőt még tovább, addig az új borig, amelyet velünk akar inni a mennyek országában. Az élet és a halál összeérnek Jézus szolgálatában, a menyegzőn Jézus már a halálára gondol "nem jött még el az én órám", amiért jött. De a halála előtti estén az új és örök életre gondol, a nagy menyegzőre, amelyre hivatalosak vagyunk.

Az esküvőn az ifjú pár azt fogadja meg, hogy addig kitartanak hűségben egymás mellett, amíg a halál el nem választja őket. A boldogság intenzitását éppen az adja, hogy a kapcsolat elveszíthető. Jézus ugyanígy folyton mondogatja a tanítványoknak, hogy készüljenek fel, hogy nélküle kell majd boldogulniuk "elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak", "nem leszek mindig veletek". Jézus halála, és paradox módon feltámadása és mennybemenetele bizonyos értelemben "elválaszt" minket tőle. Ő már átment valamin, aminek mi még előtte vagyunk. Amikor megkeresztelkedünk, éppen ezt előlegezi meg nekünk a szentség: egész életünket átadjuk Jézusnak, hogy az Ő életét éljük feltámadva.

Ő a vőlegény, az egyház pedig, az elhívottak közössége, a menyasszony. Mostanában kezdem kapizsgálni ennek a képnek a jelentőségét. Hiszen Jézus maga NAGYON sokat használja. A különbség az, hogy ezen az esküvőn már nem lesz halál, ami elválasszon, hiszen a halál addigra legyőzötten hever Jézus lábai alatt mint végső ellenség. A lakodalmi bor, ami olyan jó, hogy a násznagy csodálkozva hívja oda a vőlegényt, hogy miért nem adta fel korábban, előíze annak a felülmúlhatatlan örömnek, ami ránk vár az örök életben. Jézus sem mennyiségben, sem minőségben nem spórolt  a borral. Bőségesen (kb. 5-600 liter) és kiváló minőségben adott a násznépnek. Mi miért hisszük azt, hogy a mi kéréseinket majd szűkmarkúan fogja teljesíteni - ha egyáltalán teljesíti? Nem arról beszélek, hogy tekintsük Urunkat problémamegoldó-automatának, de ha valamire tényleg szükségünk van nekünk vagy szeretteinknek, ha valamiben tényleg hiányt szenvedünk, azt bátran tárjuk föl előtte! Ő meghallgat, mert fontos neki a szükségünk és az örömünk. Jézus teljességre hív, éljük meg Vele!