Isten és a férfi

Férfi. Igen, férfi, aki utál gyülekezetbe menni. Aki valahol máshol van. Rejtőzködik. Valami hangnak engedelmeskedve magába fojtja érzéseit. Zavarják a rózsaszín falak, a csipketerítők, a két karos ölelések és a szerelmes Jézus-énekek. Úgy érzi, mintha a fogát húznák. Pedig keresi Istent.

Isten. Igen, Isten, aki utál gyülekezetbe menni. Aki valahol máshol van. Rejtőzködik. Valami hangot hallat, nyilvánvalóvá teszi érzéseit. Zavarja az önzés, a képmutatás és a felszínesség. A szíve keresztre feszíti. Keresi az embert. Férfit és nőt egyaránt.

Férfi, akinek kötelességei vannak. Dolgozik arca verejtékével. Szerez. Vadászik. Harcol. Lemossa a vért a kezéről. Elesik. Megsérül. Meghal. A bankszámlát a feleség örökli. A Führer öngyilkos lesz a bunkerben, miközben Berlint szarrá bombázzák. Az '56-osok ledöntik a Sztálin-szobrot.

Isten, akinek szabadsága van. Vért verejtékezik a kertben. Elfogadja az árulója csókját. Parancsol, mint egy úr, és lábat mos, mint egy rabszolga. Megvert. Elhagyott. Elárult. Elesett. Meghalt. Mirhával bekent, gyolcsba göngyölt, eltemetett.

Férfi, aki fél. Aki bezárkózik az ajtók mögé. Aki letagadja a barátját. Fut. Hitetlenkedik.

Isten, aki győz. Kisétál a halál torkából. Szájon vágja a kígyót. Bemegy a bezárt ajtókon. Hív és küld. Mindig mindenütt velünk van.

Férfi. Férfi, aki győz. Elismeri, ha hibázik, és nem emlegetik többé neki az esetet SOHA.
Nem kell senki másnál jobbnak lennie, csakis a tegnapi önmagánál, és már ma is ELÉG jónak érezheti magát.
Férfi, aki felel, ha kérdezik, nem hárít és nem igazolja magát, mert már IGAZ.
Férfi, aki SZABAD, és a szeretet elég kötelék neki, hogy hűséges legyen. Nyitott ajtónál is bent tud maradni. Elhívatott és küldetése van. Ha kell, szájon vágja a kígyót. Ha kell, besétál a halál torkába.

Otthonunk: a MEGHALLGAT-LAK

Csütörtök. Déli 12 óra. 2 kislány a hittanórán. A JÓ PLETYKA nevű játékot játsszuk. Egyvalaki hátat fordít, a másik kettő pedig "kibeszéli" a háta mögött, de csakis jó dolgokat lehet mondani az illetőről. A gyanútlan hitoktató néni is sorra kerül. "Én azt szeretem Glória néniben, hogy bármit el lehet neki mondani."

Bármit. Ami a szívedet nyomja. Akár órákon át. Meghallgatlak. Nem oldom meg helyetted a problémádat, nem adok tanácsot, legfeljebb szempontokat. Volt idő, amikor ezt olyan nagyüzemben gyakoroltam, hogy már-már a kiégés szélére kerültem. Közben persze kiderült, hogy nem mindenkin segít, ha meghallgatom. Van, aki éveken át folyamatosan ontja magából ugyanazt a panaszáradatot, és nincs elmozdulás. Mert a változás nehéz. És fájdalmas is.

"Doktornő, a maga szíve sose fáj?" kérdezhetné valaki. De igen, szokott, legalább olyan gyakran, mint bárkié. Nekem sincs kevésbé szükségem arra, hogy meghallgassanak, mint neked. Nem is tartok számon "barátság" vagy "párkapcsolat" címszó alatt olyan kapcsolatokat, amelyek igazából aszimmetrikus, esetleg segítő kapcsolatok. Az a kölcsönösség színtere a számomra. És van lelki vezetőm, aki engem tart meg feltétel nélkül.

Megtisztelő a részesévé válni mások életének, akár egy-egy diákkörösömről vagy mentoráltamról van szó, akár más módon van rám bízva. Jó érzés menedékévé lenni annak, aki úgy éli meg, hogy éppen üldözi az élet. De aki ilyen módon kapcsolatba került velem, nem szerzett ezzel jogosultságot arra, hogy bármikor a rendelkezésére álljak. Csak akkor tudok másokat tartani, ha a határaimat is tartom.

Miért is olyan fontos a MEGHALLGAT-LAK? Óvodás koromban dadogtam, és hihetetlen hosszúra nyúlt, ha el akartam mondani valamit anyukámnak. Folyton azt éreztem, hogy türelmetlenek a felnőttek, és féltem, hogy nem fogják hagyni, hogy végigmondjam azt az egy nagyon is fontos és jelentős dolgot, amire én ott és akkor minden idegszálammal koncentráltam. A meg-nem-hallgatottság élménye összefüggött a szememben az otthon elvesztésével.

Úgy látom, hogy Istennel is így vagyunk. Elveszítettük az otthonunkat, a Paradicsomot. Nincs közösségünk Istennel, és azt feltételezzük, hogy nem is hallgat meg bennünket. Egy végtelenül transzcendens lényt képzelünk el, aki nem foglalkozhat csipp-csupp ügyeinkkel, akinek nem lehet megrángatni a ruháját, és kérni, hogy vegyen az ölébe.

Akkor most kisebbtől a nagyobbig jussunk el a következtetésben: ha a két hittanos kislánynak az az élménye a bukott pszichológus, gyakran oda nem figyelő, "ha bal lábbal kelt föl, cseppet sem empatikus" hitoktatóról, Seben Glóriáról, hogy nem kisebb dolgot, mint bármit el lehet neki mondani, akkor az Istennek...?

Nemi(s) kérdés - Örülj, hogy lány!

Engem a szüleim fiúnak akartak. Főleg anyám. Ő három fiúgyereket akart. Merthogy nagyon szeretett volna jó apákat nevelni. Aztán lány lettem. Meg a húgom is. Richárd lett volna a nevem.

Persze mindezt csak örököltem tőle, mert már őt is fiúnak akarták a szülei. Pontosabban egyáltalán nem akarták, de "ha már megszülettél, legalább fiú lettél volna". Így aztán anyámnak már kettős bűne volt: a létezés és a nőiség. Talán ennek köszönhetjük zengő, érces alt hangját és keménységét..

Lányként én mindig botladoztam. Nem láttam magam szépnek vagy bájosnak. Mások sem mondtak annak. Nem hordtam rózsaszínt. Sőt: szoknyát sem nagyon. A fülemet hétéves koromban lőtték ki. De a fülbevalókat vagy nem bírta a fülem, vagy elvesztettem őket. A hajamat praktikus okokból anyám folyton rövidre nyírta. Apám igencsak fukarkodott a gyengédségével. Ez persze jó alap volt arra, hogy szétzúzódjak a gyerekkor szikláján.

Aztán jött a kamaszkor. A vér és a változás időszaka. Amikor senki sem tudta, ki ő és mit akar, de az intenzitása mindennek erős volt. Én csak a mélységbe és az önmagamról való hazudozásba mentem bele. Utáltam a tükröket. Persze már próbálkoztam a hosszú hajjal, a rövidnadrággal és a sminkkel.

Aztán láttam A fiúk nem sírnak című filmet. Ebben szó van egy lányról, aki nem is lány, hanem fiú. És persze azért sír a filmben. Én is sírtam, mikor megerőszakolták. Vele és nem ellene. Egy fiú lelke lánytestbe zárva. Valaki, aki a bukott természet fekete humorának áldozata.

Végül egy cellában tértem magamhoz  26 évesen. Egy tükör előtt álltam ruhátlanul, ahogy Isten mindig lát engem. Életemben először engedtem magamat annak lenni, aki vagyok. Néztem a testemet, amely tökéletlenül, halálraítélten vacogott az Édenkert kapujának  innenső oldalán, de nem védekezett a Teremtő tekintete előtt holmi fügefalevéllel. Sebzetten, töredezetten, mégis titokzatos módon: Istenre hasonlítva. Akkor bizonyossá vált, hogy engem nem viccelt meg abszurditásával a megváltás után üvöltő természet. Nem is temetett maga alá a minden eredetiséget kioltó mesterségesség. Nem sodort el semmiféle mainstream.
Megkövezett, de nem ölt meg az idegenek bántása.

Életemben először, egységben és békében önmagammal és az egész világgal: örömmel éltem meg, hogy NŐ vagyok.

Esküdni mernék

Ez kb. a mai napon Csepelen elhangzott prédikációm szövege (János 21,15-19 http://www.parokia.hu/ujkiadas/):

„Én, Seben Glória, esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Isten, hogy a mellettem álló férfit igazán szeretem, hűséges házastársa leszek Isten rendje és igéje szerint, holtomig, holtáig el nem hagyom, sem egészségében, sem betegségében, sem örömében, sem bánatában. Isten engem úgy segéljen!”

Nagy  bátorságra vall – vagy inkább vakmerőségre, hogy mi, evangélikusok a házasságkötéskor megesküszünk Isten színe előtt, hogy szeretjük azt az embert. Sőt, nemcsak arra, hogy az eskütétel pillanatában éppen szeretjük, hanem arra is, hogy szeretni fogjuk mindhalálig. Még önátkot is mondunk magunkra: Isten engem úgy segéljen – vagyis, ha megszegem az esküt, hagyjon el, ne segítsen többé. Ismerem egy másik felekezet fogadalomtételét, abban ez így hangzik: Isten segítsen erre. Vagyis inkább megvallja a tehetetlenségét és gyengeségét, és Isten erejét hívja segítségül ígérete betartásához. Az én szememben az egyházi esküvő nem valamiféle biztosíték, hanem inkább egy bizalomjáték. Meghívás arra, hogy bízzunk egymás – nagyon is törékeny – szeretetében, és még inkább Isten szeretetében.

Simon Péter is letett egy esküt, hogy haláláig szeretni fogja Jézust. Az utolsó vacsorán elbizakodottan fogadkozik – ő, a Kőszikla, az egyes számú tanítvány – hogy ha mások el is hagyják Jézust megbotránkozva, ő mindvégig kitart majd mellette. A börtönbe, sőt a halálba is követlek téged – hangoztatja. Dehogy tagadlak meg, az életemet adom érted!

Húsvét előtt volt szerencsém részt venni a messiáshívő zsidók páskavacsoráján. Rendkívüli erővel hatott rám az este szimbolikája, felfokozott ünnepi hangulata. Péter is egy ilyen felfokozott páska-hangulatban, a négy pohár húsvéti bor alkoholtartalmával a vérkeringésében fogadkozik ilyen hevesen. Ismerjük a történet folytatását: még kakasszóig sem tartott ki a tanítvány az elhatározásában, a főpap udvarán fagyoskodva háromszor is letagadta, hogy ismerné a Názáretit. Máté evangélista hozzáteszi, hogy tagadását esküvel is megerősítette.  Így lesznek az elsőkből utolsók – ahogyan a Mester előre megmondta. Ennyit az esküdözésről.

Ordass Lajos böjti elmélkedéseiben azt írja, hogy szerinte Péter ebben a pillanatban, amikor kimondja: „Nem ismerem azt az embert” a szó legmélyebb értelmét tekintve nem hazudik. Valóban nem ismerte Jézust. Csak kivetítette Jézusra annak a Messiásnak a képét, akit elképzelt magának. A saját messiási elvárásait látta Jézusban, és ennek megfelelően is viselkedett. Nem számított a szenvedő Krisztusra, ezért nem is tudta követni őt. Egy meghamisított Krisztust szeretett.

A mai igeszakasz egy megrendítő beszélgetésbe enged belehallgatni. Jézus feltámadása után már harmadszor jelenik meg a tanítványoknak, és ezúttal azért is jön, hogy helyreállítsa a kapcsolatát Péterrel. Kihívja a halászbárkából, megeteti és elhívja beszélgetni. Még sosem voltam részese férfi-férfi beszélgetésnek, de úgy képzelem, ha ennyire komoly a téma, akkor a férfiak keveset beszélnek és sokat hallgatnak.

Talán egyesek felszisszennek: férfi a férfival hogyan beszélgethet szeretetről? Hiszen ez az a téma, amit a férfiak kerülnek, mint a pestist. Nem gondolom, hogy egy férfi jobban félne a szeretettől, mint egy nő. De a szeretésnek az a fajtája, amelyre itt Jézus utal, nem is azonos azzal az érzelmi túlfűtöttséggel vagy rajongó ragaszkodással, amit mi általában szeretetnek szoktunk tekinteni, és amelytől sokan okkal irtózunk.

Jézus az ’agapaó’ igét használja, amikor megkérdezi Simon Pétert: „Jobban szeretsz engem, mint ezek?” Azt a mindent feláldozni kész, feltétel nélküli szeretetet kéri számon, amelyet Péter csütörtök este olyan gőgösen megígért – ha mások elhagynak is, én kitartok melletted. Péternek el kell ismernie a felelősségét – hogy felelőtlenül beszélt, hogy ok nélkül lenézte a többi tanítványt.

Péter válaszában viszont a ’fileó’ igét használja, amely inkább az érzelemteli, kölcsönös baráti szeretetre, szimpátiára utal. De van egy másik jelentése is a szónak: ’csókolni’. A szinoptikus evangéliumok – Máté, Márk és Lukács – egyaránt ezt a szót használják annak a jelenetnek a leírásánál, amikor Júdás csókkal árulja el Jézust. Péter megvallja, hogy szeretete nem több, mint emberi ragaszkodás, amelyből a tagadás és az árulás is következhet. Nem jobb ez a szeretet Júdásénál.

Itt viszont fordulat következik. Jézus szidalmak és büntetés helyett új megbízást ad Péternek: Tápláld bárányaimat! Az a Jézus, aki a Jó Pásztornak mondja magát, aki az életét adja a juhaiért, akik hozzá tartoznak, most megbízza ezzel a pásztori feladattal azt a tanítványt, aki ilyen csúnyán elbukott! Így lesznek az utolsókból elsők. Péter ebben a pillanatban eléggé megszeppenhetett. De mi is megszeppenünk, amikor arra gondolunk, hogy Jézus emberi lényeket bíz ránk. A családunkat, barátainkat, munkatársainkat, szomszédainkat, a rászorultakat. Miért dolgozik ilyen béna és tökéletlen bojtárokkal az, aki a Jó Pásztornak mondja magát? A paradoxon az, hogy éppen akkor, amikor megvalljuk a tehetetlenségünket, siet a segítségünkre Jézus, és ruház föl olyan erővel és bölcsességgel, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy bennünk lehet. És ÍGY már el tudjuk látni a tőle kapott feladatot.

Igen ám, de Jézus még nem végzett. Újra megkérdezi Pétert, egy picit módosítva a kérdést: „Szeretsz engem?” Itt ismét az ’agapaó’ ige van, én úgy képzelem, itt nem is ezen van a hangsúly, hanem inkább az ’engem’ szón. Jézus arra kíváncsi: Szeretsz-e ENGEM, az igazi Jézust, a valódi Messiást? Azt, aki szenved és meghal és harmadnapra feltámad? Ezt a ciki és kényelmetlen Messiást? Most, hogy tudod, ki vagyok valójában, a rózsaszín szemüveged nélkül is szeretsz engem?

Péter válasza viszont ugyanaz. „Kedvellek, Uram, te tudod”. Tulajdonképpen szimpatikus ez az értünk feláldozott élet. Igaz, nem egészen ezt vártuk, de a nagypénteki Krisztust kellő mértékben lehet sajnálni – és benne a szenvedő önmagunkat, a húsvéti Krisztusban pedig kiválóan lehet reménykedni. Ez az átlag keresztény válasz, amikor Jézus a szeretetünk felől érdeklődik. Ez a válasz már felfogta valamennyire Jézus szeretetét. Már nem politikai megváltást akar. Ez a válasz már spirituális. Igen Jézus, én téged választalak spirituális utamnak vagy tanítómnak.

Jézus megerősíti a megbízást: pásztorold juhaimat.

A harmadik kérdés viszont egészen más. Jézus itt szaván fogja Pétert, és kölcsönveszi tőle a ’fileó’ igét. „Simon, te kedvelsz engem?” Megcsókolsz? Elárulsz? Eladsz a megfelelő pillanatban? Egy barátom olvasta egy mexikói pap könyvében, hogy egy prostituáltnak mesélte Jézus szenvedéstörténetét, aki egy konkrét mozzanattal tudott azonosulni: Engem is megcsókolt az anyám, amikor eladott.

Péter erre szomorodik el. Nincs más lehetősége, mint hogy Jézus mindentudására hivatkozik. „Uram, te mindent tudsz, te ismersz engem, te tudod, mennyire és hogyan szeretlek téged.” Jézus ismét rábízza a juhokat, hogy táplálja őket.

És ahogyan az utolsó vacsorán Jézus megprófétálta, hogy hajnal előtt háromszor is megtagadja őt ez a tanítvány, úgy prófétálja meg most azt, hogy amikor eljön az idő, élete végén, valóban követni fogja őt a halálba, valóban az életét adja majd érte, valóban a vérével fog tanúskodni Jézus mellett.

Nemcsak az igaz, hogy Péter nagycsütörtök éjszaka túlbecsülte Jézus iránt odaadását, hanem az is, hogy most pedig alábecsülte. Sigmund Freud egyszer azt mondta, hogy az ember nemcsak rosszabb, mint gondolja, hanem jobb is. Ez a Krisztus-követőkre mindenképpen igaz. Sokkal kevésbé szeretjük Jézust, meg az embertársainkat és magunkat, mint gondoljuk. Ugyanakkor jobban is szeretjük Jézust – meg az embertársainkat és magunkat, mint gondoljuk.

Hogyan lehetséges ez a szeretés, amit itt Péter nem mer feltételezni magáról? A kulcs Jézus hívása: Kövess engem! Így is lehetne fordítani: Legyél velem! Nem lehet megtanulni szeretni másképp, csak ha Jézussal vagyok, őt követem, őt utánzom, őt tanulom. Ha tanulom elfogadni az ő szeretését. Van egy kis kék könyv, amit nagyon szeretek, Kempis Tamás írta, a címe: Krisztus követése. Az eredeti latin cím: Imitatio Christi, vagyis Krisztus utánzása. A legelemibb tanulási módszer. Apánkkal, anyánkkal azonosulunk így kisgyerekkorban. A könyv központi gondolata, hogy csak úgy lehet Jézust követni, ha sokat vagyok vele. Sokat olvasok, még többet imádkozom, veszem az Úrvacsorát. Közben viselkedésemben is átalakulok.

Persze van egy fontos különbség Jézus iskolája és a többi iskola között. Itt nem lesz a végén egy diploma vagy érettségi bizonyítvány, hogy minden vizsgán megfeleltem, és most már kész vagyok. Most már elég krisztusi vagyok. Jézus szeretés-iskolája egy életen át tart. És ebben az iskolában a bukás nem jelent sem meglepetést, sem végső elvetettséget. A kérdés az, hogy a bukásommal Jézushoz menekülök-e, hogy segítsen. Ha így teszek, ő kész arra, hogy engem is helyreállítson és újra megbízzon bennem.