Kegyelemmel teljes

A reflexiós cikkekben megpróbálok mindig eszperente címet adni, ahogy a Tervezett gyerek-ben is tettem. Saját reflektálásaimat olvashatod Szikszai Szabolcs barátom által felvetett témákra a 136 napos út keretében.

Az elmúlt 12 nap bejegyzései egytől egyik a kegyelemhez vezettek. Ez persze egy kedvenc keresztény téma, de azért kell újra és újra elővenni, mert a kegyelem olyasmi, mint a mindennapi kenyér: nem elég, hogy egyszer ettél belőle, újra és újra táplálnod kell magadat általa.

Mi is a kegyelem? Nem is olyan könnyű ezt megérteni, sem elmagyarázni. Írtam róla 10 pontot- ahogyan én tapasztalom.

1. Valami, amit megkapsz anélkül, hogy tenned kéne érte valamit, vagy meg kéne felelned előzetes elvárásoknak. Ajándék. Nem lehet kiérdemelni vagy kifizetni előre vagy utólag.

2. Jogi értelemben véve a már kiszabott büntetés alól kap mentességet az, aki kegyelemben részesül. Vagyis nem kell bűnhődnie, olyasmiért sem, amiért megérdemelné a büntetést.

3. A kegyelemből mégsem erkölcstelenség következik, hanem "kegyelem kegyelemre". Vagyis aki kegyelmet kapott, maga is kegyelmessé válik másokkal szemben.

4. A kegyelem a senkiket választja ki, megalázva a gőgösöket, ahogyan a Názáreti Máriával is tette. Tehát nem lehet azoké, akik valakiknek tartják magukat Isten előtt.

5. A kegyelem mégsem mondja azt, hogy szorítsd vissza magadat, korlátozd magad, mondj le a saját szükségleteidről mintegy "cserébe" a kegyelemért, hanem szabaddá tesz a bőséges életre és a hiány elviselésére is.

6. Aki kegyelemből él, annak a szíve hálás. A keveset is képes becsülni, mert azt is Isten kezéből veszi.

7. A kegyelem nem diszkriminál és nem mér szűkmarkúan.

8. A kegyelem Istentől jön, mindig Ő a forrása. Az emberek egymás közötti kegyelme is így lehetséges, mert Isten képmásai vagyunk.

9. A kegyelem és az igazságosság nem zárják ki egymást, hanem egyetlen paradox feszültségben mindkettő teljesül Jézus Krisztusban, aki által mindkettő megjelent a világban.

10. A kegyelem nem ugyanaz, mint a törvény. Törvény által sosem érheted el azt, amit a kegyelemből megkapsz. És miután kegyelmet kaptál, sem válik a törvény megmentőddé. Ellenkezőleg: ha a törvény vádolna is, Krisztus megment a vádaktól. Ahogyan a kegyelemből kegyelmezés következik, úgy következik a törvénykezésből ítélet.

Örömkönnyözön

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben advent 4. vasárnapján Filippi 4,4-7 alapján

Csömörön, ahol a gyülekezeti gyakorlatomat, a teológiai hatodévet töltöttem, a lila színű szószék-terítőre, amely csak adventben és böjtben kerül föl a szószékre, a következő igeverset hímezték az asszonytestvérek: Örüljetek az Úrban mindenkor! Ez nagyon mélyen megmaradt bennem, mert világéletemben azt tanultam, hogy a lila szín, ami a két nagy Krisztus-ünnepre felkészítő időszak liturgikus színe, a bűnbánatra, a mélységre, a készülés komolyságára utal. Sehogy se fért nekem össze  a lila terítő ezzel az örömre buzdító mondattal.

Asszonyok a templom előtt hagyományos nagytarcsai (szlovák) népviseletben,
 mely az egyházi esztendő liturgikus színéhez illeszkedik (jelen esetben lila).
Sajnos csömöri képet nem találtam, de az ottani szokás is hasonló. 

A mai eszemmel azt gondolom, hogy a bűnbánat és az öröm egyáltalán nem zárják ki egymást. Éppen ellenkezőleg, következnek egymásból. Mindkettőnek köze van ugyanis az imádsághoz, amely összeköt bennünket Istennel.

Egy hét múlva karácsony, alighanem unalomig hallottuk a béke, szeretet és öröm szavakat, de az már egy fogósabb kérdés, hogy mennyire éljük át ezeket, mennyire érezzük magunkénak? Hogyan lehet szert tenni Isten békességére, arra a békességre, ami Pál apostol szerint MINDEN értelmet meghalad? Hogyan lehet félretenni az aggodalmakat, felülemelkedni a szorongásokon (belül) és a szorongattatáson (kívül)? Hogyan lehet minden emberi számítással szemben imában és könyörgésben kiönteni a szívünket Istennek? Hogyan válhatnánk szelídekké, hogy erről a szelídségről minden ember felismerhesse a közel lévő Urunkat, Jézust? Hogyan lennénk képesek minden helyzetben örülni, hiszen annyi minden van az életünkben, ami megfojtja ezt az örömöt, és amire sokkal könnyebb odafigyelni!?

Egy kopt szerzetesnek, Matta El Meszkin atyának az elmélkedéseit olvasom az imádságról. Mint oly sokan a keleti egyházakban, ő is a szüntelen imádságot hangsúlyozza. Amíg nem vagy képes szüntelenül imádkozni, imádkozz gyakran, olyan gyakran, amilyen gyakran csak tudsz. Legyenek rendszeres és spontán imádságaid. Imádkozz hosszan és röviden, szavakkal és csönddel. Hálával és könyörgéssel. Önmagadért és másokért. Imádkozz töredelemmel és bűnbánattal, ugyanakkor gyönyörködj teljes örömmel az Úrban! Az imádság által vagyunk képesek eltávolodni a megkötözöttségeinktől, kiszakadni a véges időből, és Isten szívéhez, az örök szeretethez emelkedni. Ezáltal pedig mi is egyre teljesebben átformálódunk Krisztus képére. A szelíd és alázatos Úr így vonja egyre közelebb magához azokat, akik keresik Őt.

Ugyanakkor az ima több mint kötelesség, ez ajándék. Isten hídja az emberek felé. Jézus maga tanít minket imádkozni, szánkba adva a szavakat, hogy mit kell kérnünk. A Szentlélek is segítségünkre van, mellénk áll, súg, átjár, hogy átadhassuk magunkat az Atya ölelésének, mint a hazatérő tékozló fiú. Ami rajtunk áll, az a gyakorlás. Az ima olyan eszköz, amelyet muszáj használnunk, különben semmit sem használ nekünk. NEKÜNK van erre szükségünk, nem pedig Istennek, hiszen ő egyébként is tudja, mi a legjobb nekünk. De mi elgondolkoztunk-e már azon, hogy mit is szeretnénk igazából kérni a MINDENHATÓTÓL?

Rembradt: A tékozló fiú hazatérése (megunhatalan kép, legalábbis nekem)

Képeslapokon, kártyákon és szóban is szokás egymásnak boldog, örömteli karácsonyt és új évet kívánni. De mit jelent az, hogy boldog? Mi az igaz öröm? Nem lehet, hogy mi vagyunk a saját örömünk és boldogságunk legnagyobb akadályai időnként? 

Az az öröm és béke, amiről Pál apostol beszél, nem a körülményektől függ. Nem egyszerűen annyi, hogy jól érzem magam. És nem csömörlök meg tőle, mint egy részeges éjszaka másnapján. Ez az Istennel való kapcsolatból fakad. Nem lehet kicsikarni, ajándékként fakad fel belőlünk újra és újra, ahogyan a kapcsolatunk Istennel egyre mélyül és érettebbé válik. Ehhez azonban az szükséges, hogy ne az imádkozás legyen az egyetlen dolog, amitől sajnáljuk az időt. Bár első körben úgy tűnhet, hogy aki imádkozik, az semmit sem csinál, és ez egy megvetendő dolog a mi kultúránkban. Valójában azonban a legfontosabb dolgok éppen imádság közben történnek velünk. Isten ekkor végzi bennünk titkos de különleges munkáját.

A teológiai évek alatt nagyon közel került hozzám az úrvacsora szentsége. Ebben tudtam leginkább megélni, milyen is az, amikor a bánat könnyei az öröm könnyeivé változnak, Jézus Krisztus valóságos jelenléte által. A fájdalom és a gyönyörűség együtt járnak. Ez minden kapcsolatra igaz, de az Isten-kapcsolatra különösen. Amikor magamhoz vettem Krisztus testét és vérét, akkor változott át bennem sokszor a veszteségélmény és a lelkifurdalás hálává és békességgé. Várom a karácsonyi közös úrvacsorákat, amikor ebben a gyülekezetben is megtapasztalhatom ennek a kincsét, és nem is csak én, hanem mindenki, aki nyitott szívvel közeledik az ünnepen, hogy beengedje az életébe Jézus Krisztus átformáló erejét.

Tervezett gyerek

Reflexió az Újragondoló blog néhány bejegyzésére a 136nap-os projekt első szakasza után

Szikszai Szabi barátom írásait elolvashatod itt, és csatlakozhatsz az eseményhez, 2016 adventtől 2017 húsvétjáig együtt zarándoklunk virtuálisan. 

Tervezett gyerek vagyok. Elsőszülött, vágyott gyerek, akire nagyon is sok elvárás és remény hárult már a születése előtt. Édesanyámnak határozott elképzelései voltak arról, milyennek kéne lennem. Ez a tervezettség hatalmas felelősségként nyomta a vállamat egészen húsz éves koromig, amikor az újjászületés-élmény történt velem.

A Star Wars-ban C3-PO így kiált fel időről-időre: "Jaj, Tervezőm!" - arra utal, hogy valaki megalkotta őt, valaki tervezte őt valamilyenre, valamilyen céllal. Amikor újjászülettem, akkor ráébredtem, hogy egy másik Szülő tervezett gyereke vagyok: a Teremtő Istené. Nem csoda, hogy nem vagyok boldog, miközben emberei elvárásoknak próbálok megfelelni, legyenek azok akár a szüleim, tanáraim, vagy bármilyen tekintélyszemély, akár a kortárscsoportban. Nem ők terveztek, nem is illeszkedem tökéletesen az emberi terveikbe. Egyszerűen nem felelek meg az elvárásoknak, és ezért gyötrődöm, mintha nem volnék szerethető. De a félelem még sokáig fogva tartott.

Tervezett. Elsőszülött. Mégis negyedik és legkisebb a nevelt tesók között. (saját kép)

Ez az isteni terv dolog az egyik leginkább félreértett teológiai fogalom. A megtérés első hevében semmi mást nem csináltam, mint próbáltam megfelelni Isten rám vonatkozó elvárásainak. Ha Isten tervezte az embert, akkor van hozzá használati utasítás is - nosza, olvassuk el a Bibliát, abból secperc alatt kiderül, hogyan működöm, hogyan kerülhetek közelebb Istenhez és válhatok jó kereszténnyé - amilyennek Ő tervezett engem. És bár a Szentírásból valóban elképesztően sokat megtudtam Istenről és az emberről is, azért nem volt ez ilyen egyszerű. Évekig tartott, mire rádöbbentem, hogy a Biblia nem Istentől jövő napiparancs-gyűjtemény, amit csak felcsapok, és máris kiolvasom belőle a jövőmet, mint asztrológus a csillagokból.

Azután ott van az a gyakori hiedelem is, hogy amit én akarok, amire vágyom, az rossz. Annak egészen biztosan semmi köze Isten akaratához. Isten csupa olyan helyre küld, ahova nem akarok menni. Ha vágyom arra, hogy teológiát tanuljak, az biztosan nem Isten terve. Ha jól érzem magam egy közösségben, akkor szégyelljem magam, mert nem érdemlem meg. Ambivalens az egész, mert egyrészt folyamatosan jól kell érezned magad ("mit Isten tesz, mind jó nekem"), másrészt ha valóban örömöt élsz át, akkor azonnal el kell hárítanod magadtól, nehogy felfuvalkodottságból magadnak tulajdonítsd, és ne Istennek adj hálát érte. Nagyon nehéz integrált, önazonos keresztény életet élni, miközben folyamatosan egymásnak is ellentmondó elvárások érkeznek a közösségből, ami egyformán Isten akarataként van előadva. 

Szóval az a felismerés, hogy Istennek nem az én életemmel van terve, amit ha nem sikerül eltalálnom, akkor "Bumm, szívtál!" van, ÉLETMENTŐ. És sok időt meg lehet vele spórolni. Atyai jóbarátom már 2012-ben mondta nekem: "Glóri, neked nem azt kell kitalálnod, hogy Isten mit akar, hanem, hogy te mit akarsz." Csak erre egyszerűen képtelen voltam. A tervezettség, és mindaz, amit a saját tervezettségemről gondoltam, egyszerűen megbénított. Pedig egyfolytában Isten titkos tervének apró részleteit kutatni, ez rém fárasztó. Isten nem mondja meg neked, hogy ma milyen színű zoknit vegyél fel. Továbbmegyek: azt sem mondja meg neked, hogy ki legyen a párod. Azt sem feltétlenül mondja meg neked konkrétan, hogy milyen pályát válassz, mivel keresd a kenyeredet. És most egy nagyon megbotránkoztató dolog: a lelkészi pályára sem feltétlenül hív el Isten úgy, ahogyan azt gondoljuk. Azt legalábbis nem mondja, hogy úgy és csak úgy lehet hirdetni az evangéliumot életvitelszerűen, ahogyan arra az egyházi tradíció a legutóbbi évtizedekben éppen mintát adott.

Az elmúlt néhány év kellett ahhoz, hogy felfedezzem, hogy emberi terveket, történelmi szükségszerűségeket nem kell összekevernem Isten tervével. Isten fel tudja használni ezeket a saját üdvözítő terve végrehajtásában, és ezért is imádkozunk, amikor a Miatyánkban azt kérjük: "legyen meg a Te akaratod". Attól viszont nem kell félnem, hogy elvétem Isten tervét, ahogyan attól sem, hogy majd a fejem fölött, akaratom ellenére fogja megvalósítani. Tervezett gyerek vagyok, és ezzel együtt szabad, hogy keressem Isten akaratát.

Úgy élsz, amint remélsz

Igehirdetés Róma 15,4-13 alapján Mezőberény II. kerületi gyülekezetben

Apámnak volt egy feltevése az élet mozgatórugóiról. Azt gondolta, hogy az eszkatológia meghatározza az etikát. Vagyis az, amit a végső dolgokról gondolsz: a világ és a saját életed végéről, az meghatározza azt, hogy a jelenben hogyan cselekszel és miért. Vagyis úgy élsz, ahogy remélsz.

Ha azt gondolod, hogy a halál után nincs semmi, akkor adott számodra a "carpe diem" filozófiája, vagyis amíg fiatal és egészséges vagy, addig kell kihoznod az életedből a maximális élvezetet. Ha a Nyugaton elterjedt reinkarnáció (félre-)értelmezésből indulunk ki, akkor az élet egy többfordulós játékra hasonlít, vagyis nem baj, ha elrontom, legfeljebb tanulok belőle, és a következő életemben jobban fogom csinálni. Ha azt gondolom, hogy az alantas, bűnös test és az anyagi világ pusztulásával végre megnyílik az út a "tiszta", éteri, szellemi létezés felé, akkor testemet önpusztító módon fogom agyondédelgetni vagy sanyargatni. És mi történik, ha hiszem a test feltámadását? Ha hiszem az örök életet? Ha hiszem Krisztus örökkévaló uralmát minden idő felett? Mi következik abból, ha várom a holtak föltámadását? 

Számomra az következik, hogy nem kell rettegnem a haláltól, de az e világi élet értelmetlenségétől sem. Mindenre van időm. Nem maradok le semmiről. Nem a birtoklás határoz meg. Elfogadhatom önmagamat,a  teremtettségemet, ahogy vagyok, hiszen Isten is ezt teszi velem Krisztusban. És az egész teremtett világ, benne a többi ember felé is úgy fordulhatok, mint akik várományosai ennek a reménységnek.

Felhős naplemente Mezőberény felett december 2-án (saját kép)

A reménység az egyik legfontosabb kulcsszó a mai igében, a három fő keresztény erény egyike a hit és a szeretet mellett, és adventben különösen gyakran emlegetett, már-már agyonkoptatott szavunk. "Nem szabad elveszíteni a reményt", "a remény hal meg utoljára". De miben is reménykedünk? Mit várunk a jövőtől? Mi felé halad a világ, és mi felé haladunk mi magunk?

Pál apostol zsidóként nevelkedett, és sokat tudott a reménykedésről. A zsidókat a remény tartotta életben. A várakozás arra, hogy Isten beteljesítse az ígéreteit. A hosszú várakozás azonban mit okoz? Óhatatlanul is elvárások, konkrét képek alakulnak ki az emberben arról, milyen is lesz az, akire vár. Miközben Izrael várta a Messiást, olyan határozott képek alakultak ki róla, hogy amikor Isten valóban elküldte a Názáreti Jézusban, az emberek nem ismerték föl. Elvakította őket mindaz, amit előzetesen gondoltak. A várakozás helyébe az elvárás lépett. A reménységet összekeverték a látással.

Ugyanígy a mi reménységünket is elvárások formálják. Mindaz, amire tanítottak minket - és általában nem a Szentírásból vettük a tanultak nagy részét - befolyásolja, hogy mit várunk. Kit várunk, mire várunk adventben? Meghitt, édeskés ünneplésre? És mi történik, ha nem kapjuk meg? Ha Isten nem cselekszik az elvárásaink szerint?

A Római levél egy különös helyzetben született. A történelem viharai megtépázták a fiatal római keresztény közösséget. Claudius császár rendelete miatt minden zsidónak el kellett hagynia Rómát - Pál így találkozik Görögországban Priszkával és Akvillával, akik szintén onnan jöttek. Természetesen a Jézust követő zsidókra is vonatkozott a rendelet. Amikor később visszatérhettek, a zsidó származású hívők szerették volna visszakapni a közösségben korábban betöltött vezető szerepüket, ahol addig értelemszerűen a pogány származású testvérek helyettesítették őket. Ebből aztán nagy veszekedés lett, mert aki időközben vezető szerepbe került, nem akart erről lemondani. Írásmagyarázók szerint Pál erre a konfliktusra utal a levél számos pontján.

Pál az egész levélben azt fejtegeti, hogy származástól és vallásos előképzettségtől függetlenül helyzetünk Isten előtt és szabadulásunk útja is azonos. Az istenfélelemben nevelkedett zsidó nem kevésbé lázadó, és a törvényt nélkülöző más népbe született ember sem tud önmagától Istennek tetsző életet élni. A hit által azonban szabad utunk van Jézus Krisztus Atyjához, aki nekünk is apánk. Zsidónak és nem zsidónak ugyanaz a reménysége. Részesedni Isten dicsőségében. A levél végén visszatér ehhez a nagyon fontos témához: a reménységhez, amely összeköt, és lehetővé teszi, hogy egymástól nagyon különböző emberek együtt dicsőítsék az Urat a gyülekezetben. Ha nem tudunk a közös jövőre koncentrálni, képtelenség lesz egyetértésre jutni. Ehhez azonban szükség van egymás befogadására.

A 2015-ös év igéje volt a 7. vers: "Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket az Isten dicsőségére." Ezt úgy is lehet fordítani, hogy "Isten dicsőségéBE". Az ember - saját érdemétől függetlenül, ingyen, Isten kegyelméből - befogadott, elfogadott. Ezt az elfogadást fogadjuk el a hit által. Igen, hiszem, hogy Isten Krisztusért teljesen elfogadott engem. A gimnazistákkal játszottunk egy olyan játékot, amelyben a neveket a csoportban a jelentésük alapján kellett kitalálniuk. Trükköztem egy kicsit, és beletettem a sorba a "dicsőség" szót is. Persze a megfejtés kivételesen az én nevem volt, nem a gyerekeké. Korábban nagyon zavart, hogy így hívnak, terhesnek éreztem a "glória" nevet. Ma már lehetőségként gondolok erre: Isten megmutathatja rajtam dicsőségét, amelybe már befogadott, és ahová én is meghívhatok másokat.

Miben reménykedünk, mit várunk? A Miatyánkban minden nap elmondjuk, hogy "jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod" meg azt is, hogy "tied a dicsőség", de közben belül, a lelkünkben mégis ott vagyunk leragadva, hogy azt akarom, hogy az én uralmam jöjjön el, hogy én irányítsak, hogy az én akaratom legyen meg. És igen, azt is, hogy enyém legyen a dicsőség. Az egységet, ami megvalósulhatna a gyülekezetben, az egyházban, csakis és kizárólag úgy tudjuk elképzelni, hogy mindenki térjen meg - az én véleményemre. Nekem ne kelljen változnom. Ne kelljen engednem, ne kelljen beismernem, hogy tévedtem.

Pedig a Krisztus szerinti egység csak természetfeletti módon képzelhető el. Csakis akkor, ha a Szentlélek megteremti közöttünk. Különben nem lennénk képesek befogadni a másikat, hiszen még önmagunkat sem tudjuk elfogadni. De vigyázzunk, ha egyszer kérjük a Lelket, Ő meg fog változtatni egy-két dolgot. Ha Krisztus valóban belép a közösség életébe, valóban középre kerül, ott hamar felforgatja a megszokott rendet szokatlan békességével, ami fölülmúlja az emberi képzelőerőt. Készen állok-e arra, hogy változzak, hogy Krisztus átformáló hatalmának átengedjem magam? Valóban kérem-e, hogy "jöjjön el a Te országod"? Készen állok-e Isten Országára, vagy csak simán berendezkedtem a saját kényelmemre? Mit várok ettől az adventtől? Hozza el a szép, nyugodt, békés karácsonyt, ami a megszokott forgatókönyv szerint zajlik?

Mit szólok ahhoz, ha Isten már írja a Felforgatókönyvet? 

„Amim van, azt adom” – az irgalmasságról

Igehirdetés Jn 19,38-42 alapján a 2016. november 13-i Tamás-misén Lágymányosi Ökumenikus Központban

Az igehirdetés elhangzott szövegét itt hallgathatod meg.

Hat évvel ezelőtt, egy novemberi vasárnapon meghalt apám. Hirtelen történt, előzmények nélkül. Nagyobbik húgom és öcsém voltak otthon, egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy már nem lélegzik. Hiába próbálták újraéleszteni ők is, a mentősök is. Be sem vitte a mentő. Ott álltak éjjel egy órakor egy holtesttel a karjaikban. Lemosdatták, levágták a haját, a körmét. Felöltöztették szép ruhába, cipőt húztak a lábára. Száz évvel ezelőtt ezt minden család megtehette a halott szeretteivel. Mi már kevéssé ismerjük azt az érzést, milyen irgalmasnak lenni egy halott ember utolsó elveszített tulajdonával, a holttestével.

János evangéliumában  megjelenik Jézus keresztje alatt egy titkos tanítvány, a zsidó főtanácsnak, a Szanhedrinnek a tagja, Arimátiai József, hogy felajánlja Jézus holtteste számára a saját sírját. Ez a sír egy kertben volt, közel a Golgotához, Jézus kivégzésének színhelyéhez. A keresztre feszítettek testének normál körülmények között az lett volna a sorsa, hogy a kereszten maradjanak, amíg meg nem halnak, sőt, akár amíg a dögevő madarak el nem végzik a maguk dolgát. A másnapi szombat azonban nagy ünnepnap, a kovásztalan kenyerek fesztiváljának nagy napja volt, így a Főtanács sem akarta, hogy a testek a kereszteken lógjanak. Ezért arra kérték Piltáust, gyorsítsák meg az elítéltek agóniáját azzal, hogy eltörik a lábszárcsontjukat. Jézus már halott volt, így az egyik katona a lándzsájával ellenőrizte a halál beálltát. Jézus testét kidobhatták volna a gyehennára, Jeruzsálem szemétdombjára is, de nem így történt. Arimátiai József azt adta, amije volt: egy gazdagoknak való sírhelyet. Eljött Nikodémus is, aki átbeszélgetett Jézussal egy éjszakát.  Azt adta, amije volt: mirhából és aloéból készült olajat. Megadták a végtisztességet Jézusnak, gyorsan, kapkodva, befejezetlenül a szombat közelgő csillaga miatt. 

Jézus temetése kéziratos magyarországi imádságoskönyvből (1192-95 körül)

Ritkán gondolunk arra, mibe kerülhetett ez nekik. Másnap reggel a Szanhedrin ünnepi gyűlésén bizonyára feltűnt, hogy ketten hiányoznak a tagok közül. Nem lehetett nehéz kideríteni, hogy József és Nikodémus halott érintése miatti tisztátalanság okán nem léphettek a templom területére a húsvét szent ünnepén. Családjuktól és nemzetüktől elkülönülve, némán gyászoltak, némán tüntettek az ártatlanul meggyilkolt názáreti próféta temetése után. Két tisztátalan. Két irgalmas ember.

A mai alkalom központi témája az irgalmasság. Hol találok egy irgalmas Istenre? – ez volt 500 évvel ezelőtt egy fiatal szerzetesnek, Luther Mártonnak a kínzó kérdése. Ma a kérdés inkább így hangzik: Hol találok egy irgalmas embert? Szomjazunk az irgalomra, ugyanakkor rettegünk tőle. Egyesek úgy tekintenek rá, mint naivitásra, amely szélesre tárja a kaput az ellenség előtt. Az irgalom sokak szemében pusztán balekség, amikor ahelyett, hogy elvennéd, amit elvehetsz, inkább te adsz mindabból, ami jog szerint a tiéd. Pedig az irgalmasság Isten beceneve, amikor bejelentkezik a világba. Nem ítélni és pusztítani, hanem szeretni és adni jön közénk Jézus Krisztusban.

„Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” – idézi Jézus Hóseás prófétát. Mi, emberek, jobban szeretünk áldozatot hozni. Újra és újra félreértelmezzük ezt az áldozatot, és vallásos erényt kovácsolunk belőle önmagunknak. Mintha az áldozatban bármi olyat fel lehetne ajánlani Istennek, ami ne lett volna eleve az övé. Az áldozathozatal azért veszélyes, mert abba a hitbe ringathatja az embert, hogy most Isten a lekötelezettjévé vált. Bűnös vagyok, de majd jövök az oltárhoz áldozni, és ezzel el lesz intézve a dolog. Odaadom az áldozatot Istennek, és ezzel érdemeket szerzek magamnak. Amikor így imádkozom: „Köszönöm, Uram, hogy tizedet adok mindenből, amit szerzek, még a mentából és kaporból is.” Ha tizedet adsz, azt valójában abból adod, amit Isten adott neked. Semmi sincs az oltáron, semmi sincs a perselyben, semmi sincs a zsebedben, amit ne Istentől kaptál volna.

Irgalmasságot akarok. Az irgalomban az ember azt adja, ami az övé. A legenda szerint Tours-i Szent Márton a meztelen koldust látva kettéhasította kardjával a köpenyét, és a felét ráterítette. Álmában aztán megjelent neki Krisztus, és ugyanazt a fél köpenyt viselte. Jézus Krisztus a koldus inkognitójában élvezte Márton irgalmát. Azért adta csak a fél köpenyét, mert a másik fele a légió tulajdona volt. Így Márton mindent odaadott, ami csak tőle telt.

Amim van, az vagyok – abban az illúzióban élünk, hogy az identitásunkat a birtoklás határozza meg. Ezzel az attitűddel nem oszthatom meg senkivel, azt, amim van, mert akkor elveszíteném azt, aki vagyok. Ha adok is valamit a sajátomból, ezzel a másik tartozik nekem. Adósság-csapdákban élünk. Állandósult körbetartozás uralja az életünket ebben a szemléletben.

Aki irgalmat gyakorol, nem szívességet tesz. Nem vár és nem fogad el viszonzást, legalábbis attól nem, akivel irgalmas volt. Az irgalom teljesen önkéntes. Nem lehet kikényszeríteni, hogy irgalmat gyakorolj. Az irgalom a szív szabadsága. Lemondás. Odaadás. Sebek bekötözése. Elhagyottak felkarolása. Kitaszítottak befogadása. Halottak eltemetése. Az irgalom az, ami belőled fakad, amikor ráhangolódsz Isten szívére. Próbálták már kiirtani az irgalmat az emberekből, de teljesen sohasem tűnt el, a leggonoszabb diktatúrák tombolása közben is megbújt az emberek között. Időnként kitört és mozgalmakat inspirált. „Aki a szegényeknek ad, jobbat tesz, mint ha búcsúcédulát vásárol.” – írja Luther a 95 tételben. Pedig milyen klassz érzés lehetett egy papírt lobogtatni arról, hogy én adakoztam a templom építésére, így már nem tartozom Istennek, sőt, már-már Ő tartozik nekem.

Azért olyan nehéz az irgalom, mert az adás és az elfogadás kölcsönös kiszolgáltatottságot hoz létre. Jézus nem félt kiszolgáltatni magát, nem félt sebezhetővé válni. Mi viszont rettegünk. Ott állunk egy szál semmiben Isten előtt, ruhátlan koldusokként, és félünk, el akarjuk takarni a mezítelenségünket. Jézus azonban ránk teríti az irgalom köpenyét, hogy soha többé ne fázzunk, ne is szégyelljük magunkat. Egyúttal magára ölti a mezítelenségünket. Mert az irgalom mindig azzal jár, hogy érintkezned kell a tisztátalansággal. Nem őrizheted magadat steril vallásosságban. 

Az evangélikus oltáron ott van az a különleges lakoma, amit olyan részegítő lenne a mi Istennek felajánlott áldozatunknak tekinteni. Luther szerint ez az isteni irgalom lakomája. A tékozló gyerekek hazatérésének örömünnepe. Az oltáron a kenyér és bor jegyeiben magát Jézus Krisztust vesszük magunkhoz, az Ő valóságos testét és vérét. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban maga Isten valóságosan és teljesen nekünk adja önmagát. Mi pedig élvezzük az Ő jóságát, irgalmasságát. Isten is azt adta, ami tőle telt. Jézusban saját magát adta és adja. Testét és vérét. Jézus az utolsó vacsorán végrendelkezik a testéről és a véréről. Vegyétek, egyétek, igyatok ebből mindnyájan. Ez a vacsora ma rád is vár. Jézus végrendelete értelmében, aki csak hisz, örökségül kap mindent, ami az övé. Egy halott ember utolsó elveszített tulajdona. Ezt is neked adja.

De miért...?

Igehirdetés Mezőberény II. kerület,2016. november 6. Ítélet vasárnapja

Jób könyve 14,1-17 alapján

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ma Magyarország legidegesítőbb kérdése a "De MIÉRT?" Egy gyógyszerreklám ártatlannak vélt gyerekpoénja rátapintott valamire, ami eltalálta az ember érzékeny pontját. A gyerekeknek van egy olyan időszakuk, amikor egészen normális, hogy mindennek az okát kérdezgetik. A felnőttek azonban egy idő után kifogynak az okokból, és a türelmükből is, ilyenkor szokták lezárni a vitát azzal, hogy "CSAK" vagy "így akarom és kész".

Jób könyve az Ószövetség egyik legbosszantóbb könyve. Ugyanezt a Miért- kérdést feszegeti egy olyan témában, ami az ember húsába vág, amióta kiléptünk az Éden kertjéből. Miért szenvedünk? Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel? Miért engedi Isten, hogy az ember mindent elveszítsen, még akkor is, ha hisz benne, és szolgálni próbálja Őt?  És a legbosszantóbb az, hogy a kérdést megválaszolatlanul hagyja. A 42. fejezet végén is ott állsz, mint olvasó, és azt kérdezed magadtól: Erre volt jó a sok okoskodás? Mert Jób könyve végül is nem a Miért? kérdésre válaszol, hanem a Kivel? kérdésre. Kivel vagy együtt a szenvedésben?

A kerettörténet szerint Jób dúsgazdag keleti úr, istenfélelme és jámborsága legendás, még maga az ÚR is dicsekszik vele a Sátánnal szemben. A vádló (mert neve ezt jelenti) azonban bizarr fogadást ajánl: Ha Isten a kezébe adja Jóbot, hogy csapásokkal sújthassa, hamar letéríti az igaz útról és istenkáromlóvá teszi. Az Úr elfogadja a kihívást, és Jób valóban elveszíti az egész vagyonát, a gyermekeit majd az egészségét is.  Még a felesége sem áll mellé: "Átkozd meg istent és halj meg!" a búcsúmondata. A barátai eljönnek ugyan vigasztalni, de az együtt érző hallgatást hamar a klasszikus istenképet védelmező okoskodás váltja fel. Jób barátai ugyanis nem tudják elfogadni, hogy Isten megengedheti Jób szenvedését, hacsak nincs valami hatalmas titkolt bűn a tarsolyában. Nekik fontosabb, hogy ragaszkodhassanak a biztonságot adó, igazságos világképhez, amelyben mindenki csak azt kapja, amit megérdemel. Jób magára marad a panaszával, amit Istennek önt ki.

Mai igénkben Jób a mélypontot sajátosan ünnepli meg: a reménység forrását keresgéli kérdésekkel. Nem Istenről beszél, hanem IstenHEZ. A mélyponton általában nem segít, ha IstenRŐL próbálok meg beszélni, hallani vagy olvasni. Muszáj IstenHEZ beszélni. De ez nagyon nehéz, mert várni kell a válaszára. És ami másnak válasz, nekem lehet, hogy nem lesz az. Ezért Isten külön nekem, nagyon személyesen fog válaszolni. Csak néha olyan csendesen mondja, hogy nem hallom meg.

Ezért Jób könyvét bátran mondhatjuk a legemberibb könyvnek is a Bibliában. Mert Jób mi vagyunk, valamennyien. Ha nem is ilyen iszonyú csapássorozatot, de mind átéltünk már, és még fogunk is átélni tragikus eseményeket. Amikor a fájdalomtól és tehetetlenségtől szinte ordítani tudnánk. Ki lehet-e egyáltalán bírni ezeket a helyzeteket ép ésszel? Ki lehet-e bírni úgy, hogy megmarad a hitem?

Ilyenkor novemberben nem kell sok ahhoz, hogy az embernek elmenjen az életkedve. Jóbon is erőt vesz időnként a halálvágy. De közben fél is a haláltól, hiszen onnan nem lehet visszajönni. Egyszerre gondol rá úgy, mint a nyugalom helyére, ahol - paradox módon - még magától Istentől és az ő haragjától is biztonságban lesz (érdekes, hogy C. S. Lewis azt mondta, hogy a pokol inkább az a hely, ahol biztonságban lehetsz Isten szeretetétől). Jób azért kíván a Seólba feküdni, mert talán ott át lehetne vészelni, amíg Isten haragja megengesztelődik a sok kisebb-nagyobb, még általa sem ismert vétke miatt. Ugyanakkor fél is. Meg egy kicsit reménykedik is, mert érzi azt, hogy Isten hatalma és szeretete nagyobb kell hogy legyen annál, mint ami az embernek ebben a 70-80 évben adatik. Hiszen még a kivágott fából is sarjad új élet. Vajon elképzelhető-e, hogy az Élet Ura saját képmásainak az örök halált szánja?

Írországban járva gyakran találkoztam a sírköveken a R.I.P. rövidítéssel: Rest in peace - nyugodj békében - üzenik az elhunytnak a visszamaradottak. Valaki azt kérdezte a napokban a Facebook-on, miért nem inkább ÉLNI akarunk békében? Halandóságunk tudata rá kellene, hogy ébresszen minket, hogy felelősek vagyunk a saját életünkért, és másokért is sokat tehetünk. A béke és az értelmes élet elérhető, és nem a körülményektől függ. A novemberi sötétségben is, a halál szelét érezve is, a temetőket járva is, mi figyelhetünk az Élet Igéjére, az örök Élet beszédére. Ugyancsak Írországban a sírkövek keresztje áttör egy körívet. Ez a kör-kereszt a feltámadás szimbóluma. A kör az evilági élet, a szemmel látható világ a maga törvényszerűségeivel. A kereszt szárai ezt törik át és bontják meg, egy teljesen más törvényszerűséget hozva.

Miért van szenvedés? Halvány fogalmam sincs. A Biblia arról beszél, hogy Isten teremtő akaratában nem szerepel, és végül meg is fog szűnni. Azt viszont tudom, hogy Isten megáldotta és megszentelte a szenvedést, amikor emberré lett Jézus Krisztusban. Nehéz megmondani, hogy az egyes ember szenvedésének vajon van-e valamilyen célja vagy értelme. Az viszont biztos, hogy Isten az embert nem hagyja egyedül ebben a fájdalomban. Isten belépett a bűn, a fájdalom és a halál kétszínű világába, hogy újból mindent a sajátjává tegyen. A kereszt nem csupán a fájdalom fája. Az élet fájává lett értünk Krisztusban. Jézus azt kéri, hogy vegyük fel a saját keresztünket, és azzal a vállunkon kövessük Őt. Ez nem azt jelenti, hogy keressük szándékosan a szenvedést, legyünk önjelölt mártírok, de azt igen, hogy higgyük el azt, hogy nem járhatunk az emberi élet olyan mélységében, ahol Jézus ne járt volna előttünk.

Az Apostoli Hitvallásban van egy különös mondat, amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni: "alászállt a poklokra". Mit akar ez jelenteni? Hiszen nincs ilyen jelenet a Bibliában. Aztán egy kicsit utánavizslattam, hogy amit a Szentírásban "pokol"-nak fordítunk az általában egyszerűen a "halál" szinonimája. Jób Seólja, a halottak háza, ahová kívánkozott. Ahol a 139. zsoltár szerint Isten jobbja elérhet minket. A holtak háza is egy olyan hely, ahol Jézus már járt előttünk. és ami még fontosabb: ahonnan visszajött. 

Vajon ki lehet-e bírni, hogy elveszítem a legdrágábbat? A szerelmemet? A gyerekemet? A szüleimet? A testi épségemet? Az életemet? Isten nem int türelemre, mint Jób barátai, nem teologizál, nem is vonul ki a történetből, mint Jób felesége. Isten belép a történetünkbe. A sajátjává teszi a fájdalmunkat, a betegségeinket, a halálunkat. Velünk együtt hordozza. Halálával legyőzi a halált és megszabadít minket a félelem bilincséből. Nem keresgéli nagyítóval rejtett vétkeinket. Ellenkezőleg, a tenger mélyére veti őket. A gonosz, a fájdalom és a halál az életünk részei, de nem ezek alkotják a végső valóságot. A VÉGSŐ VALÓSÁG Isten országa, ahová Jézus hív minket. Ha az út meg nem érdemelt (vagy éppen igazságos) bűnhődésen, halálon és poklon át vezet, akkor is érdemes Őt követni. 

Egy kis Johny Cash aláfestő zenének

A legnagyobb HŐS

Megemlékezés november 1-én, Mezőberényben a hősi emlékműnél

Igehirdetés 1Sám 2,1-10 alapján

Szeretett Testvérek! Kedves Polgárok!

Anna hálaéneke az Ószövetségi Szentírás egyik költői gyöngyszeme. Az évekig gyermektelenséggel küzdő asszony imája végül meghallgatásra talált, fiúgyermeknek adott életet, a kis Sámuelnek. A gyermek neve is azt jelenti: Isten meghallgatott. Erre a csodára Anna úgy tud válaszolni, hogy hálája dicsőítő énekként fakad fel belőle.

Az ének szavai két végletet festenek a lelki szemeink elé: szegénység és gazdagság, jólét és nyomor, gőg és alázat, halál és élet. És a Mindenható Isten, akit Anna szavai úgy írnak le, mint aki Úr a végletek fölött. Isten Mindenható, Mindentudó, mindenek Teremtője, és ezért ítélni is csak neki van joga. Isten, aki megaláz, de fel is magasztal. Isten, aki sírba visz, de meg is elevenít, felhoz a mélyből, a pokolból is. Anna éneke figyelmeztet is, hogy akinek éppen felszálló ágban a csillaga, ne kövesse el azt a hibát, hogy istenfélelem nélkül, a Teremtővel nem számolva gőgösen és fennhéjázóan beszél és éli az életét.

Ezekben a napokban a temetőket járjuk, szeretteink sírjaira helyezzük el az emlékezés virágait és mécseseit. A virág és a gyertya az elmúlás jelképei. A virág, ha elvágják a gyökerétől, elhervad. A gyertya, ha végigég benne a kanóc, elalszik. Életünk múlandóságára, halandóságunk tudatára ébreszt bennünket ez a két jelkép. A hébereknél egy másik jelképet látunk a gyászra és a fájdalomra: a követ. A kő megmarad, ahogyan Wass Albert írja. A kő szilárd. Egy nagy egésznek egy kis része, de emlékeztet a hatalmas sziklára, amelyről levált. A mi életünk egy kis darabka Isten hatalmas és szeretettel teli tervében. Hiszem, hogy mindenki életének értelmet és célt adott a Teremtő, és ezt a célt és értelmet Vele találhatjuk meg. Halandóságunk tudata egyben az Ő örök szeretetére is rávilágíthat: hiszen valamennyien Isten köpönyege alól bújtunk elő. Ő álmodott meg bennünket, Ő tervezett, egyedinek, megismételhetetlennek, olyannak, amilyenek vagyunk. Isten akarja velünk megajándékozni az egész világot.

Egy hősi emlékműnél megállni nem könnyű, hiszen a sok fiatal élet, amely odaveszett a 20. század két véres háborújában, nem is szólva a polgárháborúkról, forradalmakról és a legújabb terror-típusú hadviselésről, valamennyiünkből előhozza a kérdést: volt-e értelme az életüket áldozni? Veszteséglistánk hatalmas. A 20. században Magyarország legnagyobb vesztesége nem maga a terület, nem is a gazdasági erőforrások. Magyarország legnagyobb vesztesége az ember. Temérdek ember, aki odaveszett, akár a csatatéren, akár malenkij robotban, akár a holokauszt során. Azok a gyermekek, akik meg sem születtek. Azok az apák, akik sosem tértek vissza a családjukhoz. A veszteséglista egyre nő a 21. században is.

Tudunk-e azzal a sóvárgó szívvel odafordulni a Mindenható Istenhez, ahogyan a meddő Anna tette, akinek nem volt más reménysége? Meg tudjuk-e még alázni magunkat - nem emberek előtt, hanem az előtt az Isten előtt, aki tisztán látja a szívünket minden titkos motivációnkat? Le tudunk-e térdelni? Merünk- e hinni a feltámadásban? Szeretteink, családtagjaink egyéni feltámadásában is, de én most egész nemzetünkről beszélek! Fel tudunk-e támadni a szürke halálból, a közönyből, a fásultságból? Tudunk-e új életet kezdeni, hittel és reménnyel? Meg tudjuk-e találni az igazi helyünket az Isten által teremtett világban?

Isten ma kihívást intéz felénk, egyúttal megad minden erőt és bátorságot ahhoz, hogy ezt a kihívást teljesítsük. Emberségre támadni fel az embertelenség poklából. Fennhéjázó gőg helyett az alázatos szolgálat és egymásra figyelés útjára lépni. Ha ennek a kihívásnak megfelelünk, akkor minden okunk megvan a hálára, hiszen utódainkban Isten jövőt épít számunkra. Ekkor leszünk az elesett hősök méltó utódai, ha a hétköznapok hőseivé válunk.

How I met my God?

Igehirdetés Ap.csel. 8,26-40 alapján, Mezőberény II. kerület

Vannak életünkben sorsfordító találkozások. Megismerkedünk valakivel, és az életünk utána soha többé nem lesz olyan, mint előtte volt. Az első nagy szerelem, a házastárs, a legjobb barátaink olyan emberek, akikkel az első találkozás is már gyakran örökké emlékezetes. Magyarországon is sikerrel vetítették az Így jártam anyátokkal c. sorozatot, amelyben egy párját kereső fiatalember vívódásait láthatjuk, hogy megismerje gyermekei leendő anyját.

Vajon ezeket a találkozásokat a végzet vak istennője irányítja? Vagy csupán a véletlen művei? Emberi szervezés kérdése az egész? Vagy van a találkozások mögött Valaki, aki szeretettel tervez, szövögeti a szálakat, tisztelve közben mégis az emberi szabadságot?

Mai igénk egy ilyen sorsfordító találkozásról beszél. Fülöp evangélista és az etióp kincstárnok találkozásáról. Két olyan ember megismerkedéséről, akik vadidegenek voltak, és a köztük lévő óriási kulturális szakadék miatt emberileg nehezen is volt elképzelhető, hogy kapcsolatba kerüljenek. Hiszen a kincstárnok egy fekete bőrű afrikai ember, pogány (vagyis nem zsidó), így kultikus értelemben tisztátalan, ráadásul hazája szokásai értelmében a magas udvari pozíciót csak azon az áron tölthette be, hogy eunuch (herélt) volt, vagyis nem volt reménye a családalapításra. A mózesi törvények értelmében azonban arra sem, hogy az Úr gyülekezetéhez csatlakozzon (5Móz 23,2). Hiába volt gazdag és magas rangú, hiába kereste őszintén Istent, a jeruzsálemi templom udvaránál nem jutott tovább. Alighanem itt vásárolhatta meg Ézsaiás próféta könyvét egy papirusztekercsen, amit a hintón buzgón olvasott.

Fülöp és az etióp találkozását megörökítő ikon

Ezzel szemben Fülöp a Jeruzsálemben lángra kapott üldözés miatt magányosan járja Palesztinát, kitaszított, szegény, azt a jézusi, aszkéta életet éli, amelyet a Mester vándorló misszionárius tanítványaira hagyományozott. Faluról falura és városról városra jár, hirdeti Jézust, zsidó, de mégis megvetett, mint Jézus követője. Ha a Szentlélek nem biztatta volna Fülöpöt, hogy nyisson a hintón érkező különös ember felé, és ha Fülöp nem elég bátor, nyitott és engedelmes, akkor ez a találkozás nem valósult volna meg. 

Érted is, amit olvasol? - ezzel a kérdéssel kezdeményez beszélgetést Fülöp. Hogyan érthetném, amíg valaki meg nem magyarázza?- hangzik a válasz. Ez mindannyiunk számára személyes élmény lehet. Óriási a kulturális szakadék a Biblia szövege és köztem. Idegen, régies nyelvezet, furcsa képek, hiányzó háttérismeretek nehezítik, hogy a Szentírás szövege közvetlenül hozzáférhető legyen számomra. Idő és energia híján aztán sokszor el is marad a bibliaolvasás, hiszen nem érek rá, hogy utánanézzek, értelmezzem a magam számára. Azonnal oldódó, instant üzeneteket szeretnénk, de a Biblia olyan, mint a nyers hús: még alapos feldolgozásra szorul, míg emészthető lesz. Sokszor meg akarjuk spórolni ezt a munkát. Pedig egy pici befektetéssel, a Lélek megvilágosító erejéért könyörögve óriási kincsek tárháza lehetne számunkra is a Szentírás.

Egy bibliaolvasó program segítségével két éven át olvastam a Bibliát. Napi egy fejezet, kommentárokkal kiegészítve. Adott egy nagy adag háttérismeret, megtanított kérdéseket föltenni az igének, és rászoktatott a rendszeres igeolvasásra ez az anyag. Ezért a három hozadékért nagyon hálás vagyok.

Az etióp kincstárnoknak a kezében volt az Istentől ihletett Írás, de hiányzott hozzá a kulcs. nem tudta értelmezni Ézsaiás próféta képét az Úr szenvedő szolgájáról. Fülöp viszont ismeri a kulcsot. Ismeri Jézus Krisztust, aki neki is Megváltója, aki az egész Szentírás főszereplője. Ebből az igéből kiindulva ragyogtatja föl az idegennek Jézus alakját, és az ismeretlen, pogány főember hitre jut.

Luther szerint, ha a Bibliában nehéz, igehelyre bukkanunk, olyan szövegre, ami "kemény dió", akkor csak hozzá kell vágnunk a szöveget Jézus Krisztushoz, a Kősziklához, és az isteni üzenet máris édes dióbélként hozzáférhetővé válik. Így történik itt is: a hiányzó mozaikdarabkák a helyükre kerülnek.

Hermann Nauwincx: Az etióp eunuch megkersztelése

Mi akadálya, hogy megkeresztelkedjem? - kérdezi a friss hívő, amikor a vízhez érnek. Talán nem csak formaságból érdeklődött az akadályok felől, egyszerűen hozzászokott, hogy egy olyan ember, mint ő, akadályokba ütközik, ha Istenhez próbál közeledni. csakhogy Jézusban ledőlt minden akadály, és megnyílt az út Isten szívéhez. Csak a hit által közeledhetünk Istenhez, azzal a gyermeki bizalommal, ami elfogadja, hogy Ő elfogad bennünket a keresztségben. Ezt ünnepelhettük múlt héten, amikor egy kisgyermeket ajánlottunk Isten féltő szeretetébe. A hitvallás, amit olvasunk, a kereszténység legősibb hitvallása: Jézus Krisztus, az Isten Fia. Megváltó. Úr. Ezeken a neveken szólították Őt már első követői. Döbbenetes, hogy már kétezer éve létezik ez az ősi mag-hitvallás. Összeköt bennünket.

A történet végén ennek a két embernek az útja szétválik, de a kincstárnok azzal az örömmel folytatja útját, ami Isten Lelkének a gyümölcse. Mert aki találkozott az Úrral - hiszen végső soron nem Fülöppel, hanem Jézussal találkozott a főember - annak az élete megváltozik. nem abban az értelemben, hogy mostantól nem lesznek problémái, hanem birtokba veszi őt egy mély, intenzív öröm, ami felemeli őt a mindennapi szürkeségen. A kincstárnok új emberként megy tovább.

Mi lesz Fülöppel? Hát hogy lehet, hogy nem borul le előtte a nap és a hold, amiért ilyen nagy dolgot vitt véghez? Egy igazi hatalmasságot térített meg! Fülöp nem kaszálja le az ezzel kapcsolatos vélt vagy valós dicsőséget. Csak megy tovább, engedve a Lélek sodró erejének. érti, hogy a mandátuma, ami az örömhír hirdetésére szól, átmeneti, és nem azért kapta, hogy villogjon vele. Nekem is komoly tanulság ez. Kész vagyok arra, hogy hirdessem az evangéliumot itt, Mezőberényben, ős-evangélikusoknak és vallástalanoknak egyaránt. Öröm és kiváltság ez, és Isten hatalma megnyilvánul benne. Akkor is, ha hatszáz embernek prédikálok, és ha "csak" egyvalaki ül velem szemben a lelkigondozói szobában. Hiszen a "csak egy" emberek változtatták meg minden korban az egyház életét, egész arculatát. Akkor lett változás az egyházban, amikor a prédikátoroknak volt merszük kilépni a megszokott keretekből, mint itt, Fülöpnek. Amikor átlépjük az átléphetetlennek hitt határokat a Szentlélek hívására. Erre a változásra várok, ezért imádkozom. Isten mindenkor újraformálja az övéit, reformálja egyházát. Ne féljünk ettől, engedjünk neki!

Engedd el!

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnapon
Alapige: Máté 18,21-35

A Véres gyémánt című film Afrikában, Sierra Leonéban játszódik, a cselekmény egy különlegesen értékes gyémánt körül forog, amit mindenki meg akar szerezni magának, miközben a gyönyörű országban ezrével szedi áldozatait a véres polgárháború, ahol kábítószerre szoktatott gyerekkatonákat is bevetnek. A Leonardo DiCaprio által alakított - egyébként kapzsi és önző - kincsvadász a film egy pontján felteszi a kérdést: "Vajon megbocsátja Isten mindazt, amit egymással teszünk?"

Mi a megbocsátás? Hányszor bocsáthatok meg valakinek, aki talán közel áll hozzám, aki talán újra és újra elköveti ellenem ugyanazt a vétket? Isten parancsolja vagy lehetővé teszi a megbocsátást? A megbocsátás felejtést is jelent? Ha megbocsátok, akkor kötelező a kapcsolatot újraépítenem? Ezek olyan kérdések, amelyeket Jézusnak is föltettek. A mai igénk is egy ilyen kérdéssel indul, Péter megy oda Jézushoz, hogy megkérdezze, hányszor kell a testvérnek megbocsátani? Talán még hétszer is?

Péter valószínűleg azt gondolta, hogy egy óriási számot mond: emberileg valóban nehéz elképzelni, hogy ennél többször adjunk esélyt valakinek, aki ezt az esélyt úja és újra eljátssza. Jézus mégis egy elképesztően nagy számot mond, az irgalom isteni matematikájába vonva Pétert: még hetvenszer hétszer is. Hiszen Isten is elképesztő mennyiségű vétket bocsát meg nap mint nap - nem azért, mert ez a dolga, hanem mert új esélyt akar adni, hogy megtanuljunk jól élni az életünkkel.

A példázat, amit Jézus elmond, három felvonásból áll. Az első felvonásban az úr maga elé hívatja számadásra egyik szolgáját, aki 10 ezer talentummal tartozik. Talán nehéz belőnünk, hogy ez mekkora mennyiség: nos, egy talentum kb. 50 kg ezüstöt jelent. 500 tonna ezüstöt kell tehát elképzelnünk. Egész Syria tartományban volt az éves adóbevétel 6-8 ezer talentum. A Római Birodalomban ez a pénz, amivel ez a szolga tartozik, államháztartási tétel. Mintha ma én 100 milliárdokkal tartoznék az államnak, és azt mondanám, hogy majd én a kis fizetésemből visszafizetem. A szolga fogadkozásának semmi alapja nincsen, teljesen reménytelen, hogy ezt a tartozást rendezze. Még ha egész családjával együtt adósrabszolga lesz is, az úr akkor sincsen kártalanítva. 

Az úr azonban könyörületes, elengedi a szolga adósságát, és ő maga is szabadon távozhat. Itt indul a második felvonás. A szolga ugyanis összetalálkozik egy szolgatársával, egy vele egyenrangú, hasonszőrű emberrel, aki 100 dénárral tartozik neki. 1 dénárért egy napot kellett dolgozniuk a napszámosoknak, tehát ez a 100 dénár is igen nagy összeg, de ha nagyon összeszedi magát a társ, talán idővel valóban visszafizethette volna. Erre azonban nem kerül sor, mert társa hiába könyörög neki ugyanazokkal a szavakkal, amivel imént még hősünk kérlelte urát, nem könyörül meg rajta, hanem börtönbe veti. Ezzel egyszersmind megakadályozza, hogy az a tartozást rendezze, hiszen családja kénytelen nélkülözni az ő munkaerejét. Nincs mód a jóvátételre, így egyszerűen csak bosszúról beszélhetünk. 

A többi szolga azonban látva, amit társuk tett, felháborodnak. Érzik ők is, hogy a hatalmas kegyelem, amiben részesült, meg kellett volna, hogy változtassa a szolga szívét, a hozzáállását saját adósaihoz. Az úr a harmadik felvonásban megkérdezi: "nem kellett volna neked is megkönyörülnöd társadon, ahogyan én is megkönyörültem rajtad?" És ugyanazzal az ítélettel sújtja, amivel ő is lesújtott korábban a társára. 

Az adósság egy gyakori kép a bűn romboló hatására a Bibliában. A Miatyánkban is azt kérjük Istentől: "engedd el a mi adósságainkat, miképpen mi is elengedjük azokat a nekünk tartozóknak". Csak az a fordítás, amit mi használunk, már értelmezi ezt a képet a vétkek által kihasított hiányra. Az elengedés képe a megbocsátásé. Engedd el az adósságot! Kéri ma Isten tőled és tőlem.

Hogyan is történhet ez az elengedés? Mit veszíthetünk, ha nem tesszük meg?
Nem csak arról van szó, hogy majd Isten sem bocsát meg nekünk, egy egyszerű lélektani folyamat is megmutatja, hogy a sérelem dédelgetésével magunkat is egy börtönbe zárjuk azzal, aki vétett ellenünk. Amíg nem engedem el a sértettségemet, megbántottságomat, én magam is hozzá vagyok láncolva az adósomhoz. 

Biztosan sokan fantáziáltunk már arról, hogy az ellenünk vétő majd megalázza magát előttünk, és térdre borulva esedezik bocsánatért, mint itt, a példázatban. Csakhogy amíg szeretnénk a másikat megalázni a vétke miatt, alighanem még nem állunk készen az elengedésre, inkább bosszúról képzelgünk. Vagy legalábbis elégtételt akarunk venni a sérelemért. A megbocsátás egy folyamat, és elképzelhető, hogy még nem is állok készen megadni, amikor a másik kéri tőlem. Ebben az esetben időt kell kérnem, mert egy kényszeredett gesztusból nem lehet újraépíteni semmilyen kapcsolatot.

Az is lehetséges viszont, hogy a másik sohasem fogja kérni a bocsánatomat. vagy mert nem is látja be, hogy vétkezett, vagy büszkeségből, vagy egyszerűen nincs már rá lehetősége, mert már meghalt. Ebben az esetben is lehetséges az elengedés, mert nem a másik emberen múlik, hanem rajtam. Az én szívemben születhet csak meg. 

Egy középkori teológus, Anselmus úgy magyarázza a bűn súlyát és a hiányt, amit létrehoz, hogy azt képzeljük el, hogy a Végtelen hatalmú Úr, az Isten felé egy végtelen nagyságú adósság keletkezik, amikor vétkezünk. Még akkor is, ha a másik emberhez mérve nem látszunk annyira nagyon bűnösnek. Ennek az elengedéséhez Isten végtelen nagyságú kegyelme szükségeltetik. Ugyanígy az emberek ellenünk elkövetett kisebb-nagyobb, szándékos vagy véletlen vétségeihez a mi véges kegyelmünk szükséges.

A velencei kalmár című Shakespeare-darabban a bosszúvágyó hitelező, Shylock a záloglevélbe azt íratja, hogy hadd vágjon ki egy darabot az őt korábban megsértő Antonio húsából. Mivel a kereskedő nem tud fizetni, Shylock ragaszkodik a zálog behajtásához. Nem a pénzét akarja vissza, hanem bosszút akar állni a markába került ellenségen. Egy nagy perben barátai próbálják megmenteni a kalmár életét, és ekkor mondja el az egyik szereplő a következő szavakat: 

A kegyelem lényege nem a kényszer, 
Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből 
A lenti földre, s kétszeresen áldott: 
Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja. 
A nagyokban is ez a legnagyobb. 
Koronánál szebb dísze a királynak, 
Mert jogara földi erő jele, 
A félelem és felség tartozéka, 
De kegyelme erősebb a jogarnál, 
A királyok szívében tartja trónját 
S az Istennek magának tartozéka, 
S a hatalom akkor legistenibb, 
Ha fékje kegyelem. 

A megbocsátásban nem pusztán a másik emberről van szó, és hogy esélyt adhatunk neki a változásra és a kapcsolat helyreállítására. Az elengedés a próbaköve annak, hogy mennyire válunk Istenhez hasonlatossá, mint az Ő gyermekei, vagy inkább akarunk hasonlítani arra a könyörtelen, gonoszra, akitől kérjük a Miatyánkban, hogy szabadítson meg?

A TE fiad él

Igehirdetés Mezőberény II.kerület János evangéliuma 4,46-54 alapján

Kb. hat héttel apám halála után történt, hogy álmodtam vele. Arra a paradox tettre készültem, hogy helyettesítsem őt a vasárnapi istentiszteleten. Álmomban már épp készültem fölmenni a szószékre, de ahogy megálltam alatta, egyszer csak látom, hogy valahonnan ott termett a szószéken apám, és elkezdett prédikálni. Abszurd helyzet volt, mint Örkény egyperces novellájában, ahol a színész még halála után is játszik a színpadon. Csodálkoztam, hogy él, mégis annyira természetes volt.

Apám a kutyánkkal halála évében a legéndi parókia lépcsőjén

"A te fiad él" , a te apád él, a te anyád él, a te testvéred él, a nagyapád, dédapád, unokád, lányod, feleséged és férjed. A te kedvesed él. Akit szeretsz, a tiéd marad, láthatod őt újra minden nap. Mindenki ezt akarja hallani. Mintha az evangélikus igei rend összeállítói tudnák, hogy Mezőberényben milyen gyásszal küzdünk, hány betegért kell imádkoznunk. Mintha tisztában lennének vele, hány összetört kapcsolatért járok közben mostanában. Újra egy gyógyító történetet hoznak elénk, ahol a hit kerül középpontba.

A csömöri szószéken a vizsga-istentiszteletemen.
 Álmomban ehhez hasonló szószéket láttam.

A királyi tisztviselő alighanem a Galileában és Júdeában egyaránt gyűlölt Heródes Antipás udvarához tartozott, aki nem szimpatizált Jézussal, sőt,  elfogni és megöletni készült, ahogyan korábban Keresztelő Jánossal is tette. Ez az ember a pogányokhoz és a vámszedőkhöz hasonlóan megvetésben részesült. Most azonban óriási bajban van, a gyermeke haldoklik. Utolsó szalmaszálként rohan Jézushoz, hogy elhívja magához, hogy kézrátétellel gyógyítsa meg a fiát. Szinte halljuk az apa kétségbeesett hangját: "Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem." Kinek ne esne meg a szíve egy ilyen könyörgést hallva?

Jézus azonban mégis keményen, szinte közönyösen és ridegen válaszol, meg is döbbenünk rajta, hogy viselkedhet ilyen érzéketlenül: "Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek." Jézus a hitetlenségünket és a csodavárásunkat veti a szemünkre, amikor mi éppen kétségbeesetten kiáltunk azért, ami nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket. Mégis miért vonakodik megtenni a csodát, ami neki csak egy csettintés? Oké, máskor is titkolja a csodáit, de ugyanakkor készséges azokhoz, akik bajban vannak, sőt, tanítványait maga biztatja, hogy igyekezzenek meglátogatni a betegeket. Akkor ő most miért nem indul sietve ezzel a gyötrődő apával vissza Kapernaumba?

"Hiszem, ha látom" - a gimisek között az egyik legfőbb magyarázat a hitetlenségre, hogy még nem láttuk Istent és semmit nem tapasztaltunk meg az ő állítólagos hatalmából. Na de vajon tud-e Isten olyat mutatni nekünk, ami már elég bizonyíték, vagy előre eldöntöttük, hogy nem hiszünk neki? Isten ma is tesz csodákat, de ezeket könnyű figyelmen kívül hagyni, vagy ha meg is tapasztaltunk egy-egy nagyobb jelet, amit már nem tudtunk a véletlen vagy a vakszerencse számlájára írni, azt is könnyen elfelejtjük. Isten ÉLETPÁRTI és akarja a gyógyulást, a szeretetkapcsolatok helyreállását, a boldog házasságokat és a megszülető gyermekeket, sőt a gyümölcsöző munkát is. Amikor mindez megvan, mégsem adunk hálát érte.

Tudsz-e hinni Jézus szavának, ahogyan ez az apa tette? Nem volt más választása, Jézus volt az utolsó esélye és Jézus hazaküldte ezzel az egyetlen sovány kis ígérettel: "a te fiad él". Nincs látható bizonyíték. Az apának Jézus szavába kellett belekapaszkodnia. A zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy "a hit a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés". A hitben fontos szerepet játszik mindaz, ami (még) nem látszik, ami (még) nem tapasztalható és nem kézzelfogható, de attól még LÉTEZIK. Jézus szava nyomán az apában hit támad, és ez a hit kitart addig, amíg a hazafelé vezető úton szembejönnek vele a szolgái a jó hírrel, hogy a fia jobban van. Ez pedig megerősíti a hitét, és az egész háznép hitre jut.

Van egy végső betegség, ahol valamennyiünknek az ellenkező látszat ellenére kell hinnünk. Ez a halál. Van néhány történet az evangéliumokban, ahol Jézus elkésik a gyógyításból: már csak a halotthoz ér oda. Látjuk azt, hogy neki ez sem probléma. Ahol az orvosok visszafordíthatatlan folyamatot látnak, ott Jézus csak fokozati különbséget. Úgy ébreszti föl a halottakat, mintha csak aludnának. Néhány órával apám halála előtt éppen a legjobb barátnőmmel imádkoztam érte. Van egy bevett mondatom arra, hogy Istenre bízzam a kedveseimet: "Uram, a te kezedbe teszem le mindazokat, akiket szeretek, mert Te sokkal jobban szereted őket, mint én". Ez egy nehéz ima. Néhány órával azután, hogy Isten kezébe tettem le apámat, remélve, hogy helyreállhat vele a kapcsolatom, váratlanul távozott az élők sorából. Mégis meggyőződésem, hogy ez az esemény Isten irgalmának a jele volt.

Amikor elveszítünk valakit vagy valamit, aki vagy ami fontos nekünk, feszülnek bennünk a MIÉRT-ek. Miért pont én? Miért őt kell elveszítenem? Miért pont most? Hol van Isten, amikor úgy fáj, hogy majd' kiszakad a bensőm?


Luther Márton és Bóra Katalin boldog házassága hat gyermekkel áldatott meg. A hatból viszont kettőt is elveszítettek. A kis Hans-t gyászolva Kata egyszer csak dühösen kiáltott a síró apának: "Hol volt Isten, amikor ez történt?" Luther megrendülten így válaszolt: "Ugyanott, ahol a saját fia halálakor." A mennyei Atyára hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint aki nem tudja, mi is a gyász fájdalma. Pedig Isten a legdrágábbat adta, egyszülött Fiát a kereszten, hogy legyőzze a bűn és a halál hatalmát, és örök életet adjon bárkinek, aki Jézusban hisz. Isten belülről ismeri a gyász mélységeit, az apai és a fiúi fájdalmat. Az elszakadás fájdalmát. De a kereszten egyben a legnagyobb csodát is megtette, a legnagyobb betegséget is meggyógyította. Nézzünk rá, a megfeszített Jézus Krisztusra, aki testében hordozza minden bűnünk, betegségünk, fájdalmunk terhét! Nézzünk rá, aki indít minket a hitre, és be is teljesíti azt, hogy vallhassuk, Őbenne örök életünk van!

Halló süket-beszélő néma

„Jézus ismét elhagyta Tírusz határát, és Szidónon át a Galileai-tengerhez ment a Tízváros vidékén keresztül. Ekkor egy süketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. 

Jézus félrevonta őt a sokaságtól, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét; azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz: Nyílj meg!

És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy rendesen tudott beszélni. Jézus megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték, és szerfölött álmélkodtak, és ezt mondták: Milyen jó mindaz, amit tesz! Képes azt is megtenni, hogy a süketek halljanak, és a némák beszéljenek!” (Márk evangéliuma 7,31-37)

Családunkban különös hagyománya van a hallásnak és a meghallgatásnak. Nem mindegy ugyanis, hogy egy családban miről beszélnek, mi az, amit nem lehet kimondani. Mi az, amit nem lehet meghallani, ha valaki szóba hozza. Ki az, akire nem figyel senki, bármit is mond.

Anyai nagyanyám nagyot halló, gyerekkorától kezdve szájról olvasással, később hallókészülékkel próbálta kompenzálni a kiesett funkciót. Mivel sosem hallott jól, nem mozgott ügyesen egyedül a felnőttek világában, másokat, például az akkor még gyermek anyámat használta arra, hogy a „füle” legyen, vagyis otthon elmondja neki mindazt, amit esetleg ő nem fogott fel a körülötte zajló eseményekből.

Bár én magam nem szenvedtem halláskárosodást, a fogyatékosság másik oldala, a nehéz nyelvűség rám is érvényes. Óvodáskoromban dadogtam, és minél türelmetlenebbek voltak velem a körülöttem lévők, minél inkább tartanom kellett attól, hogy rövid időn belül elveszíthetem a figyelmüket, paradox módon annál hosszabban sikerült csak előadnom a mondandómat. Talán ennek ellensúlyozására lett belőlem később versmondó, versenyszerűen vitázó és végül igehirdető.

Akit Jézushoz visznek, abban az emberben a két funkciókiesés egyesül. Se hallani, se beszélni nem képes megfelelően. Talán a két fogyatékosság egymást is erősíthette. A beteget mások viszik oda Jézushoz, olyanok, akik támogatják őt rászorultságában, segítenek neki a világban eligazodni. Jézus pedig egy hosszabb „külföldi” útról tér vissza a Galileai-tengerhez, hiszen pogány vidéken tartózkodott, Máté evangéliumából megtudhatjuk, hogy nem sokkal Keresztelő János halála után elvonult a tanítványokkal, hogy kiheverje a sokkot: hiszen János halála saját halálát is előre jelezte számára. Jézus óriási kerülővel tér vissza Galileába, átgondolva és magában forgatva mindazt, mit is jelent a küldetése, amiről hamarosan már nyíltan kezd beszélni a tizenkettőnek.

A tömeg, akik most hosszú idő után újra látják Jézust, talán arra számítanak, hogy valami látványos kézrátételes csodatételben lesz részük: újabb jelet kapnak arra, hogy Jézus a várva várt Messiás, és királyt kiálthatnak, hogy aztán problémáik megoldását követeljék rajta. Jézus azonban félrevonja a süketnémát a sokaságból. Kiemeli az egyént a tömegből és egy intim szférába vonja, ahol egészen szorosan és egyedülálló módon találkozhat Vele.

Milyen érzésünk támad, amikor olvassuk vagy halljuk ezt a szent igét, hogy Jézus „beledugta az ujját a siket fülébe”, meg azt, hogy „az ujjára köpve megérintette a nyelvét”? Nem undorító ez? Vagy legalábbis furcsa? Hiszen Jézus valóságos Isten, aki egyetlen szavával képes világokat alkotni, nem probléma neki egyetlen szóval gyógyítani. Mi köze van neki a nyálhoz? A porhoz? A testhez? Húshoz és vérhez? És mi ez, hogy „az égre tekintve fohászkodik”? Hát nincs neki saját hatalma? Miért KÉR mégis?

Effata-ikon: Jézus és a siketnéma közötti határon egy élő fán függő Jézus-alak, akinek oldalából vér és víz ömlik (Jn 19,34), a víz utalás Ezékiel jövendölésére a gyógyító vízről (Ez 47.fej.) a vér pedig a sziklahasadékban látható koponyára csorog (a halál rabságában levő emberiség jelképe); a siketnéma mögött megnyíló sírból a halottaiból feltámadó gyolcsokba tekert Lázár (Jn 11.fejezet) látható.

Amikor kimondja a szót: „Effata”, vagyis „nyílj meg”, a beteg test és lélek egyaránt megnyílik Isten gyógyító erejének, és helyreáll. A közösség már egy teljesen más embert kap vissza, és Jézus határozott tiltása ellenére továbbadja a hírt, csodálkozva a különleges gyógyító tetteken. Márk evangéliumának két motívumára is felfigyelhetünk itt: az egyik az arám szavak használata, amit az evangélista néha megenged magának, hiszen az evangéliumok görög nyelven íródtak, de Jézus anyanyelvén, arámiul mondta szavait. A másik az, amit a bibliatudósok „messiási titok”-nak kereszteltek el. Márkra ugyanis jellemző, hogy nála Jézus kifejezetten titkolózik csodáit és Messiás-voltát illetően. Jézus itt is megtiltja, hogy beszéljenek a csodáról, de annál inkább terjed.

Ma mintha egy fordított logikával élnénk a keresztény életünket. Nem számolunk be senkinek arról, hogy Isten mit tett vagy tesz az életünkben. Most nincs megtiltva, hogy beszéljünk, senki sem üldöz, ha nyíltan tanúskodunk Jézusról. Talán nincs kinek beszámolnunk. Lehet, hogy nem is nagyon érintkezünk olyanokkal, akik a jó hírt még nem hallották. Vagy csak olyanoknak és csak akkor beszélünk róla, akik már unalomig ismerik, olyan közegben, ahol ez nem ciki vagy kényelmetlen, ahol jól ismerik a keresztény szakzsargont.

De az is előfordulhat, hogy nincs MIRŐL beszélnünk. Talán egyáltalán nem történt vagy történik olyan csoda az életünkben, amit Jézus és az Atya erejének tulajdonítanánk. Persze szép dolgok ezek a csodák a Bibliában, de ma már ilyesmi nem történik, legalábbis velem biztosan nem. Ami az én életemben jó, azt tulajdonképpen magamnak köszönhetem, én dolgoztam meg érte. Vagy szerencsés voltam. De hogy Isten cselekedne velem, bennem és értem – na azt nem igazán hiszem.

Nem lehet, hogy túlságosan is be akarjuk határolni Isten munkáját? Mi akarjuk megszabni neki, mit és hogyan tegyen vagy mikor. Valójában mi nem engedjük Jézust cselekedni az életünkben, mert nagyon is konkrét és pontos elképzeléseink vannak arról, mit is kéne tennie. Látványos gyógyulást és sikereket kéne adnia nekem. Látványos bukásokat és csapásokat kéne bocsátania az ellenségeimre. Na, ezzel szívesen kiegyeznénk. De ne zargasson minket Jézus ilyen furcsa, undorító, kényelmetlen dolgokkal. Ne vegyen ki a megszokott közegünkből. Ne vegye el a játszmáinkat. Ne döntse le a bálványainkat.

Számomra ma az a kérdés, hogy mi az, amit Jézus valóban helyre akar állítani az életemben? Mi a valódi probléma?

Jean-Paul Sartre francia filozófus azt mondja, hogy „a pokol a másik ember”. Mind így gondolkodunk a lelkünk mélyén: ha a másik ember megváltozna, ne lenne ilyen vagy olyan, mennyivel boldogabb életem lehetne. Mi csak annyiban szeretnénk változni, hogy a kényelmetlenségeinktől és fájdalmainktól meg akarunk szabadulni. De alapvetően a MÁSIK megváltoztatását kérjük Jézustól, a másikat tekintjük a saját problémáink forrásának, és ennek megfelelően a boldogságunkat is sokszor a másik embertől várjuk.

Csakhogy valójában „mi magunk vagyunk a probléma”, ahogy egy együttes énekli. A problémám forrása bennem van, és én vagyok az is, aki megnyílhat Isten gyógyító hatalma számára. Mi az én igazi problémám? Nem a többi ember. Oda kell mennem Jézushoz, és nekem személyesen kell találkoznom vele, még akkor is, ha furcsa és szokatlan számomra ez a találkozás. Persze sokat jelenthet, hogy mások kísérnek, támogatnak, imádkoznak értem – nem ennek a közösségnek az erejét akarom lebecsülni. De az igazi helyreállító találkozásnak köztem és Jézus között kell megtörténnie, ezt nem úszhatom meg.

Mit üzen ma nekem a siketnéma meggyógyításának története? Mit kell meghallanom? Miről kell beszélnem? Mire kell megnyílnia a fülemnek és a szívemnek? Mire kell megoldódnia a nyelvemnek? Biztosan nem pletykák és rosszindulatú hírek terjesztésére. Na de akkor mire? Mire akar nyitottá tenni Jézus? És a legnehezebb kérdés: vajon nagyon taszító, kényelmetlen, fura lesz, amire Jézus hív?

Isten fiainak apokalipszise

Alapige: Pál levele a rómaikahoz 8,16-23

 „A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” – ez a sokat idézett igevers Fabiny Tamás püspök úr iktatási igéje, püspöki szolgálatának hitvallása. Mit jelent ez a mondat valójában? Kik és mik tartoznak a teremtett világhoz, és mit jelent az a türelmetlen, szorongó várakozás, sőt: vágyakozás Isten gyermekei után? Kik Isten gyermekei és hogyan jelennek meg?

Kézenfekvőnek tűnik a válasz: Isten gyermekei természetesen mi vagyunk, keresztények. Akik hiszünk, akik Krisztust követjük, akik itt ülünk most ezen az istentiszteleten. De ha magunkat helyettesítjük be ebbe a mondatba, máris elbizonytalanodunk: a mi megjelenésünkre várna a teremtett világ? Hiszen a világ fütyül ránk, nem számít a hívő közösségre és nem is számít neki a hívő közösség. Egy maroknyi csapat, akit a világ inkább üldöz, nem ért meg – és mi sokszor tetszelgünk is ebben a szerepben, és nem vállalunk közösséget, szolidaritást a világgal, inkább a magunk sebeit nyalogatjuk, hiszen mi csupán áldozatok vagyunk.

Fiókáit tápláló fecskeanya

Van egy rossz hírem: ki kell lépnünk az áldozatszerepből. Ugyanis a teremtett világgal szemben valamennyien a bántalmazók oldalán állunk. Mindenki jól tudja, hogy a fecske egy védett madár. A fecskefészkeket pénzbüntetés terhe mellett nem szabad leverni. Barátnőm mégis azt tapasztalta, hogy a fölötte lakó szomszéd bizony elpusztított egy fészket, az anyamadár és az egyik fióka azonnal szörnyethaltak. A másik fióka a párkányára esett, és a törött szárnyú, törött lábú kismadarat ő próbálta megmenteni. Vajon miért nem látta ez az ember azt a csodálatos rendszert, amelyet Isten teremtett, és amelyben neki semmivel sincs inkább joga élni, mint a madárnak? Csak a pillanatra tekintett, hogy itt és most zavarják a madarak, és nem vette tudomásul, hogy a teremtmények fölötti uralkodásunk ilyesmire nem jogosít fel.

A teremtett világot senki mástól nem kell védeni, csakis az embertől. „Az ember fáj a földnek” – ahogyan Vörösmarty Mihály fogalmaz. Miért tapasztaljuk ezt a fájdalmas hasítottságot ember és ember valamint ember és teremtmények között? A nyomok az Éden kertjébe vezetnek, ahhoz az ősi pillanathoz, amikor az ember hátat fordított Istennek, úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a jó és rossz fölötti döntés jogát. Tragédia, hogy az ember a bukásba magával rántotta az egész teremtett világot: a föld is átkozottá lett miattunk. Bánk bán így sóhajt fel Katona József drámájában: "Nincs a teremtésben vesztes, csak én!" - de ezt a mondatot meg is fordíthatjuk: az egész teremtés vesztese lett az ember bűnének, Isten ellen fordulásának.

A teremtettség azóta nyög és szenved az emberrel együtt, az ember miatt, az ember bűnének következményeitől. Mi mindnyájan érezzük testünkben és lelkünkben azt, hogy „alávetettként” élünk. 30 éves elmúltam, már én is érzem, hogy az érzékszerveim, az idegeim, a szerveim nem mindig működnek simán. Érzékeljük azt, hogy a romlandóság szolgái vagyunk. Ezt mindenki tudja, aki élt már át betegséget. A legfájdalmasabb az, amikor a halál közelébe kerülünk. Amikor megtapasztaljuk egy szeretett személy elvesztését. A gyász, ami ilyenkor tépi a lelkünket egy nagyon fontos tünet, egy jelzés: azt jelzi, hogy a teremtés nem az eredeti kerékvágásban halad. Hogy nem ez volt az eredeti cél. Érezzük, hogy a halál nem lehet a végállomás, mégis csak a múlandóságot, az átmenetiséget, az időlegességet észleljük.

Hogyan változtathat ezen Isten fiainak megjelenése? Az eredeti görög szó, ami itt szerepel, az apokalipszis. Persze mi már ehhez a szóhoz a filmeknek köszönhetően teljesen más, negatív fogalmakat asszociálunk. Az apokalipszis számunkra pusztulás, rombolás, csapások és katasztrófák sorozata. Pedig eredetileg éppen az ellenkezőjét jelenti. Valaminek a lelepleződését, nyilvános megjelenését illették ezzel a szóval az újszövetségi korban. Tehát nem a pusztulás, hanem a romlásból való megszabadulás történik meg, amikor Isten fiainak apokalipszise bekövetkezik.

Hogyan képzeljük el Isten gyermekeinek apokalipszisét? Mit várunk, amikor várjuk az utolsó napot? Hogyan fogunk feltámadni és Krisztushoz csatlakozni? Attól tartok, sokunk számára ez inkább egy zombitámadás jellegét ölti magára: a vak gyűlölet, az egyéniségvesztés és a bosszúállás idejeként tekintünk rá. Vagy úgy képzeljük el, mint az ókori hadvezérek diadalmenetét. Végre, ki fog derülni, hogy nekünk volt igazunk, és mindenki, aki valaha bántott vagy kigúnyolt azért, mert hiszünk, ott majd a lábunk elé esik, és mi diadalittasan rátehetjük a lábunkat, mint vadász az elejtett zsákmányára!

Pál apostol egészen merész képet fest elénk. Isten azzal a reménységgel vetette alá a teremtményeit a romlásnak, hogy egy napon az EGÉSZ meg fog szabadulni. Mit jelent ez pontosan? Nem tudjuk, de az biztos, hogy hibát követünk el, ha azt hisszük, Isten célja a pusztulás. Ő azt tervezi, és azt is ígéri, hogy újjáteremt MINDENT.

A teremtett világ EGYÜTT szenved, együtt kínlódik, együtt haldoklik velünk. Vajon mi képesek vagyunk-e más teremtményekkel együtt szenvedni? Képesek vagyunk-e a kereszten nyögő és haláltusáját vívó Krisztussal együtt szenvedni? Ha vele együtt szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk, írja Pál apostol. És a mostani kínlódás össze sem hasonlítható azzal a dicsőséggel, ami nyilvánvalóvá lesz, amikor Krisztussal együtt megjelenünk. Erre a dicsőségre, ebbe a szabadságba kap meghívást minden ember, de a legkisebb teremtmény is.

Nagyon szeretem Assisi Szent Ferenc életéből azokat az epizódokat, amikor a virágokhoz vagy az állatokhoz beszél. Pécsen van egy köztéri szobra, ahol a galamboknak prédikál, a szülővárosában pedig egy olyan, ami fekve ábrázolja őt, amint a csillagokat nézi. Íme az az Isten-gyermek, aki ráébredt arra, hogy a teremtmények a testvérei és társai a dicsőítésben, és hogy ő nem lehet a teremtés koronája, Isten méltó képmása nélkülük.

Szent Ferenc csillagokat bámuló szobra Assisi-ben. Gerdán-Pálóczi Ágnes fotója

A bukásba magunkkal rántottuk egymást, az embertársakat, az egész teremtést. Magunkkal tudjuk-e rántani a többieket a felemelkedésbe is? Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságába? Egyáltalán: mi ott vagyunk-e? Vagy a törött szárnyunkkal a sarokban gubbasztunk és sérelmeinket dédelgetjük? Mi vagyunk-e tényleg azok az Isten-gyermekek, akikről az ige beszél?

Talán kevesen tudják, hogy ma Apák napja van. Ez egy amerikai eredetű ünnep, de én mégsem bánnám, ha jobban ünnepelnénk, mert nagy szükség van az apákra, és arra, hogy megerősítsük őket. A földi apák (és anyák) Isten megbízott képviselői a gyermekeik életében. Ki az én apám? Kinek a gyereke vagyok? Pál azt bizonygatja a római gyülekezetnek ezekben a hosszú körmondatokban, hogy nyugodtan higgyék el, hogy Isten az apjuk.

A római jogban egy bonyodalmas eljárás volt az, amit az ige itt „fiúvá fogadásnak” nevez. A latinban adoptio-nak neveztékezt az eljárást, ami részben hasonlít a mai örökbefogadáshoz. A római pater familias-ok, családapák, akiknek nem született vér szerinti fiuk, gyakran akár felnőtt férfiak adoptálásával biztosították a név, a családi vagyon és az ősök kultuszának továbbvitelét. Pál ezt a képet használja arra, hogy illusztrálja, mi történt velünk, amikor Jézus Krisztusban megváltást nyertünk. A rabszolgaságból, a bűn és a halál uralma alól felszabadultunk, az Atya pedig fiaivá fogadott bennünket. Aki végigment ezen a jogi eljáráson, az ugyanolyan jogokban részesült, mintha vér szerinti gyerek lett volna. Ezért mondja Pál, hogy Istennek örökösei, Krisztusnak pedig TÁRSÖRÖKÖSEI vagyunk.

Viszont ennek beteljesedésére, az örökség átvételére még várnunk kell. Ezért van szükség a reménységre, amely képes áthidalni a szakadékot a „már igen” (Isten gyermekei vagyunk) és a „még nem” (még nem lett nyilvánvaló, hogy kivé válunk Őbenne) között. Ezért nyögünk mi is, akárcsak a többi teremtmény, osztozunk velük a fájdalomban, amíg a helyreállítás teljessé nem lesz.

Milyen lesz Isten fiainak apokalipszise? Először is, nem mi leszünk a főszereplői, hanem Krisztus. Nem előttünk fognak meghajolni a térdek, hanem Őelőtte. Az ítélkezés joga egyszer s mindenkorra visszaszáll arra, aki méltó rá, és mi nem vindikáljuk többé magunknak, hogy mi mondjuk meg, mi a jó és mi a rossz.

Reményik Sándor írja: ,,A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak visszáját látjuk itt,

És néha - legszebb perceinkben -A színéből is  valamit."

Az apokalipszis talán ahhoz fog hasonlítani, mint amikor egy gyönyörű textilt csak a visszájáról néztünk sokáig, de aztán kifordítjuk. Isten újjáteremt mindent. Mintha kifordítaná a teremtést, pontosabban a visszájára fordult teremtettséget visszafordítja a színére. Azt valljuk: színről színre fogunk látni. Istent magát és minden mást is. Úgy fogunk ismerni, ahogyan minket is megismert Isten. Valódi célja és értelme lesz mindennek.