Halló süket-beszélő néma

„Jézus ismét elhagyta Tírusz határát, és Szidónon át a Galileai-tengerhez ment a Tízváros vidékén keresztül. Ekkor egy süketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. 

Jézus félrevonta őt a sokaságtól, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét; azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz: Nyílj meg!

És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy rendesen tudott beszélni. Jézus megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték, és szerfölött álmélkodtak, és ezt mondták: Milyen jó mindaz, amit tesz! Képes azt is megtenni, hogy a süketek halljanak, és a némák beszéljenek!” (Márk evangéliuma 7,31-37)

Családunkban különös hagyománya van a hallásnak és a meghallgatásnak. Nem mindegy ugyanis, hogy egy családban miről beszélnek, mi az, amit nem lehet kimondani. Mi az, amit nem lehet meghallani, ha valaki szóba hozza. Ki az, akire nem figyel senki, bármit is mond.

Anyai nagyanyám nagyot halló, gyerekkorától kezdve szájról olvasással, később hallókészülékkel próbálta kompenzálni a kiesett funkciót. Mivel sosem hallott jól, nem mozgott ügyesen egyedül a felnőttek világában, másokat, például az akkor még gyermek anyámat használta arra, hogy a „füle” legyen, vagyis otthon elmondja neki mindazt, amit esetleg ő nem fogott fel a körülötte zajló eseményekből.

Bár én magam nem szenvedtem halláskárosodást, a fogyatékosság másik oldala, a nehéz nyelvűség rám is érvényes. Óvodáskoromban dadogtam, és minél türelmetlenebbek voltak velem a körülöttem lévők, minél inkább tartanom kellett attól, hogy rövid időn belül elveszíthetem a figyelmüket, paradox módon annál hosszabban sikerült csak előadnom a mondandómat. Talán ennek ellensúlyozására lett belőlem később versmondó, versenyszerűen vitázó és végül igehirdető.

Akit Jézushoz visznek, abban az emberben a két funkciókiesés egyesül. Se hallani, se beszélni nem képes megfelelően. Talán a két fogyatékosság egymást is erősíthette. A beteget mások viszik oda Jézushoz, olyanok, akik támogatják őt rászorultságában, segítenek neki a világban eligazodni. Jézus pedig egy hosszabb „külföldi” útról tér vissza a Galileai-tengerhez, hiszen pogány vidéken tartózkodott, Máté evangéliumából megtudhatjuk, hogy nem sokkal Keresztelő János halála után elvonult a tanítványokkal, hogy kiheverje a sokkot: hiszen János halála saját halálát is előre jelezte számára. Jézus óriási kerülővel tér vissza Galileába, átgondolva és magában forgatva mindazt, mit is jelent a küldetése, amiről hamarosan már nyíltan kezd beszélni a tizenkettőnek.

A tömeg, akik most hosszú idő után újra látják Jézust, talán arra számítanak, hogy valami látványos kézrátételes csodatételben lesz részük: újabb jelet kapnak arra, hogy Jézus a várva várt Messiás, és királyt kiálthatnak, hogy aztán problémáik megoldását követeljék rajta. Jézus azonban félrevonja a süketnémát a sokaságból. Kiemeli az egyént a tömegből és egy intim szférába vonja, ahol egészen szorosan és egyedülálló módon találkozhat Vele.

Milyen érzésünk támad, amikor olvassuk vagy halljuk ezt a szent igét, hogy Jézus „beledugta az ujját a siket fülébe”, meg azt, hogy „az ujjára köpve megérintette a nyelvét”? Nem undorító ez? Vagy legalábbis furcsa? Hiszen Jézus valóságos Isten, aki egyetlen szavával képes világokat alkotni, nem probléma neki egyetlen szóval gyógyítani. Mi köze van neki a nyálhoz? A porhoz? A testhez? Húshoz és vérhez? És mi ez, hogy „az égre tekintve fohászkodik”? Hát nincs neki saját hatalma? Miért KÉR mégis?

Effata-ikon: Jézus és a siketnéma közötti határon egy élő fán függő Jézus-alak, akinek oldalából vér és víz ömlik (Jn 19,34), a víz utalás Ezékiel jövendölésére a gyógyító vízről (Ez 47.fej.) a vér pedig a sziklahasadékban látható koponyára csorog (a halál rabságában levő emberiség jelképe); a siketnéma mögött megnyíló sírból a halottaiból feltámadó gyolcsokba tekert Lázár (Jn 11.fejezet) látható.

Amikor kimondja a szót: „Effata”, vagyis „nyílj meg”, a beteg test és lélek egyaránt megnyílik Isten gyógyító erejének, és helyreáll. A közösség már egy teljesen más embert kap vissza, és Jézus határozott tiltása ellenére továbbadja a hírt, csodálkozva a különleges gyógyító tetteken. Márk evangéliumának két motívumára is felfigyelhetünk itt: az egyik az arám szavak használata, amit az evangélista néha megenged magának, hiszen az evangéliumok görög nyelven íródtak, de Jézus anyanyelvén, arámiul mondta szavait. A másik az, amit a bibliatudósok „messiási titok”-nak kereszteltek el. Márkra ugyanis jellemző, hogy nála Jézus kifejezetten titkolózik csodáit és Messiás-voltát illetően. Jézus itt is megtiltja, hogy beszéljenek a csodáról, de annál inkább terjed.

Ma mintha egy fordított logikával élnénk a keresztény életünket. Nem számolunk be senkinek arról, hogy Isten mit tett vagy tesz az életünkben. Most nincs megtiltva, hogy beszéljünk, senki sem üldöz, ha nyíltan tanúskodunk Jézusról. Talán nincs kinek beszámolnunk. Lehet, hogy nem is nagyon érintkezünk olyanokkal, akik a jó hírt még nem hallották. Vagy csak olyanoknak és csak akkor beszélünk róla, akik már unalomig ismerik, olyan közegben, ahol ez nem ciki vagy kényelmetlen, ahol jól ismerik a keresztény szakzsargont.

De az is előfordulhat, hogy nincs MIRŐL beszélnünk. Talán egyáltalán nem történt vagy történik olyan csoda az életünkben, amit Jézus és az Atya erejének tulajdonítanánk. Persze szép dolgok ezek a csodák a Bibliában, de ma már ilyesmi nem történik, legalábbis velem biztosan nem. Ami az én életemben jó, azt tulajdonképpen magamnak köszönhetem, én dolgoztam meg érte. Vagy szerencsés voltam. De hogy Isten cselekedne velem, bennem és értem – na azt nem igazán hiszem.

Nem lehet, hogy túlságosan is be akarjuk határolni Isten munkáját? Mi akarjuk megszabni neki, mit és hogyan tegyen vagy mikor. Valójában mi nem engedjük Jézust cselekedni az életünkben, mert nagyon is konkrét és pontos elképzeléseink vannak arról, mit is kéne tennie. Látványos gyógyulást és sikereket kéne adnia nekem. Látványos bukásokat és csapásokat kéne bocsátania az ellenségeimre. Na, ezzel szívesen kiegyeznénk. De ne zargasson minket Jézus ilyen furcsa, undorító, kényelmetlen dolgokkal. Ne vegyen ki a megszokott közegünkből. Ne vegye el a játszmáinkat. Ne döntse le a bálványainkat.

Számomra ma az a kérdés, hogy mi az, amit Jézus valóban helyre akar állítani az életemben? Mi a valódi probléma?

Jean-Paul Sartre francia filozófus azt mondja, hogy „a pokol a másik ember”. Mind így gondolkodunk a lelkünk mélyén: ha a másik ember megváltozna, ne lenne ilyen vagy olyan, mennyivel boldogabb életem lehetne. Mi csak annyiban szeretnénk változni, hogy a kényelmetlenségeinktől és fájdalmainktól meg akarunk szabadulni. De alapvetően a MÁSIK megváltoztatását kérjük Jézustól, a másikat tekintjük a saját problémáink forrásának, és ennek megfelelően a boldogságunkat is sokszor a másik embertől várjuk.

Csakhogy valójában „mi magunk vagyunk a probléma”, ahogy egy együttes énekli. A problémám forrása bennem van, és én vagyok az is, aki megnyílhat Isten gyógyító hatalma számára. Mi az én igazi problémám? Nem a többi ember. Oda kell mennem Jézushoz, és nekem személyesen kell találkoznom vele, még akkor is, ha furcsa és szokatlan számomra ez a találkozás. Persze sokat jelenthet, hogy mások kísérnek, támogatnak, imádkoznak értem – nem ennek a közösségnek az erejét akarom lebecsülni. De az igazi helyreállító találkozásnak köztem és Jézus között kell megtörténnie, ezt nem úszhatom meg.

Mit üzen ma nekem a siketnéma meggyógyításának története? Mit kell meghallanom? Miről kell beszélnem? Mire kell megnyílnia a fülemnek és a szívemnek? Mire kell megoldódnia a nyelvemnek? Biztosan nem pletykák és rosszindulatú hírek terjesztésére. Na de akkor mire? Mire akar nyitottá tenni Jézus? És a legnehezebb kérdés: vajon nagyon taszító, kényelmetlen, fura lesz, amire Jézus hív?