„Amim van, azt adom” – az irgalmasságról

Igehirdetés Jn 19,38-42 alapján a 2016. november 13-i Tamás-misén Lágymányosi Ökumenikus Központban

Az igehirdetés elhangzott szövegét itt hallgathatod meg.

Hat évvel ezelőtt, egy novemberi vasárnapon meghalt apám. Hirtelen történt, előzmények nélkül. Nagyobbik húgom és öcsém voltak otthon, egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy már nem lélegzik. Hiába próbálták újraéleszteni ők is, a mentősök is. Be sem vitte a mentő. Ott álltak éjjel egy órakor egy holtesttel a karjaikban. Lemosdatták, levágták a haját, a körmét. Felöltöztették szép ruhába, cipőt húztak a lábára. Száz évvel ezelőtt ezt minden család megtehette a halott szeretteivel. Mi már kevéssé ismerjük azt az érzést, milyen irgalmasnak lenni egy halott ember utolsó elveszített tulajdonával, a holttestével.

János evangéliumában  megjelenik Jézus keresztje alatt egy titkos tanítvány, a zsidó főtanácsnak, a Szanhedrinnek a tagja, Arimátiai József, hogy felajánlja Jézus holtteste számára a saját sírját. Ez a sír egy kertben volt, közel a Golgotához, Jézus kivégzésének színhelyéhez. A keresztre feszítettek testének normál körülmények között az lett volna a sorsa, hogy a kereszten maradjanak, amíg meg nem halnak, sőt, akár amíg a dögevő madarak el nem végzik a maguk dolgát. A másnapi szombat azonban nagy ünnepnap, a kovásztalan kenyerek fesztiváljának nagy napja volt, így a Főtanács sem akarta, hogy a testek a kereszteken lógjanak. Ezért arra kérték Piltáust, gyorsítsák meg az elítéltek agóniáját azzal, hogy eltörik a lábszárcsontjukat. Jézus már halott volt, így az egyik katona a lándzsájával ellenőrizte a halál beálltát. Jézus testét kidobhatták volna a gyehennára, Jeruzsálem szemétdombjára is, de nem így történt. Arimátiai József azt adta, amije volt: egy gazdagoknak való sírhelyet. Eljött Nikodémus is, aki átbeszélgetett Jézussal egy éjszakát.  Azt adta, amije volt: mirhából és aloéból készült olajat. Megadták a végtisztességet Jézusnak, gyorsan, kapkodva, befejezetlenül a szombat közelgő csillaga miatt. 

Jézus temetése kéziratos magyarországi imádságoskönyvből (1192-95 körül)

Ritkán gondolunk arra, mibe kerülhetett ez nekik. Másnap reggel a Szanhedrin ünnepi gyűlésén bizonyára feltűnt, hogy ketten hiányoznak a tagok közül. Nem lehetett nehéz kideríteni, hogy József és Nikodémus halott érintése miatti tisztátalanság okán nem léphettek a templom területére a húsvét szent ünnepén. Családjuktól és nemzetüktől elkülönülve, némán gyászoltak, némán tüntettek az ártatlanul meggyilkolt názáreti próféta temetése után. Két tisztátalan. Két irgalmas ember.

A mai alkalom központi témája az irgalmasság. Hol találok egy irgalmas Istenre? – ez volt 500 évvel ezelőtt egy fiatal szerzetesnek, Luther Mártonnak a kínzó kérdése. Ma a kérdés inkább így hangzik: Hol találok egy irgalmas embert? Szomjazunk az irgalomra, ugyanakkor rettegünk tőle. Egyesek úgy tekintenek rá, mint naivitásra, amely szélesre tárja a kaput az ellenség előtt. Az irgalom sokak szemében pusztán balekség, amikor ahelyett, hogy elvennéd, amit elvehetsz, inkább te adsz mindabból, ami jog szerint a tiéd. Pedig az irgalmasság Isten beceneve, amikor bejelentkezik a világba. Nem ítélni és pusztítani, hanem szeretni és adni jön közénk Jézus Krisztusban.

„Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” – idézi Jézus Hóseás prófétát. Mi, emberek, jobban szeretünk áldozatot hozni. Újra és újra félreértelmezzük ezt az áldozatot, és vallásos erényt kovácsolunk belőle önmagunknak. Mintha az áldozatban bármi olyat fel lehetne ajánlani Istennek, ami ne lett volna eleve az övé. Az áldozathozatal azért veszélyes, mert abba a hitbe ringathatja az embert, hogy most Isten a lekötelezettjévé vált. Bűnös vagyok, de majd jövök az oltárhoz áldozni, és ezzel el lesz intézve a dolog. Odaadom az áldozatot Istennek, és ezzel érdemeket szerzek magamnak. Amikor így imádkozom: „Köszönöm, Uram, hogy tizedet adok mindenből, amit szerzek, még a mentából és kaporból is.” Ha tizedet adsz, azt valójában abból adod, amit Isten adott neked. Semmi sincs az oltáron, semmi sincs a perselyben, semmi sincs a zsebedben, amit ne Istentől kaptál volna.

Irgalmasságot akarok. Az irgalomban az ember azt adja, ami az övé. A legenda szerint Tours-i Szent Márton a meztelen koldust látva kettéhasította kardjával a köpenyét, és a felét ráterítette. Álmában aztán megjelent neki Krisztus, és ugyanazt a fél köpenyt viselte. Jézus Krisztus a koldus inkognitójában élvezte Márton irgalmát. Azért adta csak a fél köpenyét, mert a másik fele a légió tulajdona volt. Így Márton mindent odaadott, ami csak tőle telt.

Amim van, az vagyok – abban az illúzióban élünk, hogy az identitásunkat a birtoklás határozza meg. Ezzel az attitűddel nem oszthatom meg senkivel, azt, amim van, mert akkor elveszíteném azt, aki vagyok. Ha adok is valamit a sajátomból, ezzel a másik tartozik nekem. Adósság-csapdákban élünk. Állandósult körbetartozás uralja az életünket ebben a szemléletben.

Aki irgalmat gyakorol, nem szívességet tesz. Nem vár és nem fogad el viszonzást, legalábbis attól nem, akivel irgalmas volt. Az irgalom teljesen önkéntes. Nem lehet kikényszeríteni, hogy irgalmat gyakorolj. Az irgalom a szív szabadsága. Lemondás. Odaadás. Sebek bekötözése. Elhagyottak felkarolása. Kitaszítottak befogadása. Halottak eltemetése. Az irgalom az, ami belőled fakad, amikor ráhangolódsz Isten szívére. Próbálták már kiirtani az irgalmat az emberekből, de teljesen sohasem tűnt el, a leggonoszabb diktatúrák tombolása közben is megbújt az emberek között. Időnként kitört és mozgalmakat inspirált. „Aki a szegényeknek ad, jobbat tesz, mint ha búcsúcédulát vásárol.” – írja Luther a 95 tételben. Pedig milyen klassz érzés lehetett egy papírt lobogtatni arról, hogy én adakoztam a templom építésére, így már nem tartozom Istennek, sőt, már-már Ő tartozik nekem.

Azért olyan nehéz az irgalom, mert az adás és az elfogadás kölcsönös kiszolgáltatottságot hoz létre. Jézus nem félt kiszolgáltatni magát, nem félt sebezhetővé válni. Mi viszont rettegünk. Ott állunk egy szál semmiben Isten előtt, ruhátlan koldusokként, és félünk, el akarjuk takarni a mezítelenségünket. Jézus azonban ránk teríti az irgalom köpenyét, hogy soha többé ne fázzunk, ne is szégyelljük magunkat. Egyúttal magára ölti a mezítelenségünket. Mert az irgalom mindig azzal jár, hogy érintkezned kell a tisztátalansággal. Nem őrizheted magadat steril vallásosságban. 

Az evangélikus oltáron ott van az a különleges lakoma, amit olyan részegítő lenne a mi Istennek felajánlott áldozatunknak tekinteni. Luther szerint ez az isteni irgalom lakomája. A tékozló gyerekek hazatérésének örömünnepe. Az oltáron a kenyér és bor jegyeiben magát Jézus Krisztust vesszük magunkhoz, az Ő valóságos testét és vérét. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban maga Isten valóságosan és teljesen nekünk adja önmagát. Mi pedig élvezzük az Ő jóságát, irgalmasságát. Isten is azt adta, ami tőle telt. Jézusban saját magát adta és adja. Testét és vérét. Jézus az utolsó vacsorán végrendelkezik a testéről és a véréről. Vegyétek, egyétek, igyatok ebből mindnyájan. Ez a vacsora ma rád is vár. Jézus végrendelete értelmében, aki csak hisz, örökségül kap mindent, ami az övé. Egy halott ember utolsó elveszített tulajdona. Ezt is neked adja.

De miért...?

Igehirdetés Mezőberény II. kerület,2016. november 6. Ítélet vasárnapja

Jób könyve 14,1-17 alapján

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ma Magyarország legidegesítőbb kérdése a "De MIÉRT?" Egy gyógyszerreklám ártatlannak vélt gyerekpoénja rátapintott valamire, ami eltalálta az ember érzékeny pontját. A gyerekeknek van egy olyan időszakuk, amikor egészen normális, hogy mindennek az okát kérdezgetik. A felnőttek azonban egy idő után kifogynak az okokból, és a türelmükből is, ilyenkor szokták lezárni a vitát azzal, hogy "CSAK" vagy "így akarom és kész".

Jób könyve az Ószövetség egyik legbosszantóbb könyve. Ugyanezt a Miért- kérdést feszegeti egy olyan témában, ami az ember húsába vág, amióta kiléptünk az Éden kertjéből. Miért szenvedünk? Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel? Miért engedi Isten, hogy az ember mindent elveszítsen, még akkor is, ha hisz benne, és szolgálni próbálja Őt?  És a legbosszantóbb az, hogy a kérdést megválaszolatlanul hagyja. A 42. fejezet végén is ott állsz, mint olvasó, és azt kérdezed magadtól: Erre volt jó a sok okoskodás? Mert Jób könyve végül is nem a Miért? kérdésre válaszol, hanem a Kivel? kérdésre. Kivel vagy együtt a szenvedésben?

A kerettörténet szerint Jób dúsgazdag keleti úr, istenfélelme és jámborsága legendás, még maga az ÚR is dicsekszik vele a Sátánnal szemben. A vádló (mert neve ezt jelenti) azonban bizarr fogadást ajánl: Ha Isten a kezébe adja Jóbot, hogy csapásokkal sújthassa, hamar letéríti az igaz útról és istenkáromlóvá teszi. Az Úr elfogadja a kihívást, és Jób valóban elveszíti az egész vagyonát, a gyermekeit majd az egészségét is.  Még a felesége sem áll mellé: "Átkozd meg istent és halj meg!" a búcsúmondata. A barátai eljönnek ugyan vigasztalni, de az együtt érző hallgatást hamar a klasszikus istenképet védelmező okoskodás váltja fel. Jób barátai ugyanis nem tudják elfogadni, hogy Isten megengedheti Jób szenvedését, hacsak nincs valami hatalmas titkolt bűn a tarsolyában. Nekik fontosabb, hogy ragaszkodhassanak a biztonságot adó, igazságos világképhez, amelyben mindenki csak azt kapja, amit megérdemel. Jób magára marad a panaszával, amit Istennek önt ki.

Mai igénkben Jób a mélypontot sajátosan ünnepli meg: a reménység forrását keresgéli kérdésekkel. Nem Istenről beszél, hanem IstenHEZ. A mélyponton általában nem segít, ha IstenRŐL próbálok meg beszélni, hallani vagy olvasni. Muszáj IstenHEZ beszélni. De ez nagyon nehéz, mert várni kell a válaszára. És ami másnak válasz, nekem lehet, hogy nem lesz az. Ezért Isten külön nekem, nagyon személyesen fog válaszolni. Csak néha olyan csendesen mondja, hogy nem hallom meg.

Ezért Jób könyvét bátran mondhatjuk a legemberibb könyvnek is a Bibliában. Mert Jób mi vagyunk, valamennyien. Ha nem is ilyen iszonyú csapássorozatot, de mind átéltünk már, és még fogunk is átélni tragikus eseményeket. Amikor a fájdalomtól és tehetetlenségtől szinte ordítani tudnánk. Ki lehet-e egyáltalán bírni ezeket a helyzeteket ép ésszel? Ki lehet-e bírni úgy, hogy megmarad a hitem?

Ilyenkor novemberben nem kell sok ahhoz, hogy az embernek elmenjen az életkedve. Jóbon is erőt vesz időnként a halálvágy. De közben fél is a haláltól, hiszen onnan nem lehet visszajönni. Egyszerre gondol rá úgy, mint a nyugalom helyére, ahol - paradox módon - még magától Istentől és az ő haragjától is biztonságban lesz (érdekes, hogy C. S. Lewis azt mondta, hogy a pokol inkább az a hely, ahol biztonságban lehetsz Isten szeretetétől). Jób azért kíván a Seólba feküdni, mert talán ott át lehetne vészelni, amíg Isten haragja megengesztelődik a sok kisebb-nagyobb, még általa sem ismert vétke miatt. Ugyanakkor fél is. Meg egy kicsit reménykedik is, mert érzi azt, hogy Isten hatalma és szeretete nagyobb kell hogy legyen annál, mint ami az embernek ebben a 70-80 évben adatik. Hiszen még a kivágott fából is sarjad új élet. Vajon elképzelhető-e, hogy az Élet Ura saját képmásainak az örök halált szánja?

Írországban járva gyakran találkoztam a sírköveken a R.I.P. rövidítéssel: Rest in peace - nyugodj békében - üzenik az elhunytnak a visszamaradottak. Valaki azt kérdezte a napokban a Facebook-on, miért nem inkább ÉLNI akarunk békében? Halandóságunk tudata rá kellene, hogy ébresszen minket, hogy felelősek vagyunk a saját életünkért, és másokért is sokat tehetünk. A béke és az értelmes élet elérhető, és nem a körülményektől függ. A novemberi sötétségben is, a halál szelét érezve is, a temetőket járva is, mi figyelhetünk az Élet Igéjére, az örök Élet beszédére. Ugyancsak Írországban a sírkövek keresztje áttör egy körívet. Ez a kör-kereszt a feltámadás szimbóluma. A kör az evilági élet, a szemmel látható világ a maga törvényszerűségeivel. A kereszt szárai ezt törik át és bontják meg, egy teljesen más törvényszerűséget hozva.

Miért van szenvedés? Halvány fogalmam sincs. A Biblia arról beszél, hogy Isten teremtő akaratában nem szerepel, és végül meg is fog szűnni. Azt viszont tudom, hogy Isten megáldotta és megszentelte a szenvedést, amikor emberré lett Jézus Krisztusban. Nehéz megmondani, hogy az egyes ember szenvedésének vajon van-e valamilyen célja vagy értelme. Az viszont biztos, hogy Isten az embert nem hagyja egyedül ebben a fájdalomban. Isten belépett a bűn, a fájdalom és a halál kétszínű világába, hogy újból mindent a sajátjává tegyen. A kereszt nem csupán a fájdalom fája. Az élet fájává lett értünk Krisztusban. Jézus azt kéri, hogy vegyük fel a saját keresztünket, és azzal a vállunkon kövessük Őt. Ez nem azt jelenti, hogy keressük szándékosan a szenvedést, legyünk önjelölt mártírok, de azt igen, hogy higgyük el azt, hogy nem járhatunk az emberi élet olyan mélységében, ahol Jézus ne járt volna előttünk.

Az Apostoli Hitvallásban van egy különös mondat, amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni: "alászállt a poklokra". Mit akar ez jelenteni? Hiszen nincs ilyen jelenet a Bibliában. Aztán egy kicsit utánavizslattam, hogy amit a Szentírásban "pokol"-nak fordítunk az általában egyszerűen a "halál" szinonimája. Jób Seólja, a halottak háza, ahová kívánkozott. Ahol a 139. zsoltár szerint Isten jobbja elérhet minket. A holtak háza is egy olyan hely, ahol Jézus már járt előttünk. és ami még fontosabb: ahonnan visszajött. 

Vajon ki lehet-e bírni, hogy elveszítem a legdrágábbat? A szerelmemet? A gyerekemet? A szüleimet? A testi épségemet? Az életemet? Isten nem int türelemre, mint Jób barátai, nem teologizál, nem is vonul ki a történetből, mint Jób felesége. Isten belép a történetünkbe. A sajátjává teszi a fájdalmunkat, a betegségeinket, a halálunkat. Velünk együtt hordozza. Halálával legyőzi a halált és megszabadít minket a félelem bilincséből. Nem keresgéli nagyítóval rejtett vétkeinket. Ellenkezőleg, a tenger mélyére veti őket. A gonosz, a fájdalom és a halál az életünk részei, de nem ezek alkotják a végső valóságot. A VÉGSŐ VALÓSÁG Isten országa, ahová Jézus hív minket. Ha az út meg nem érdemelt (vagy éppen igazságos) bűnhődésen, halálon és poklon át vezet, akkor is érdemes Őt követni. 

Egy kis Johny Cash aláfestő zenének

A legnagyobb HŐS

Megemlékezés november 1-én, Mezőberényben a hősi emlékműnél

Igehirdetés 1Sám 2,1-10 alapján

Szeretett Testvérek! Kedves Polgárok!

Anna hálaéneke az Ószövetségi Szentírás egyik költői gyöngyszeme. Az évekig gyermektelenséggel küzdő asszony imája végül meghallgatásra talált, fiúgyermeknek adott életet, a kis Sámuelnek. A gyermek neve is azt jelenti: Isten meghallgatott. Erre a csodára Anna úgy tud válaszolni, hogy hálája dicsőítő énekként fakad fel belőle.

Az ének szavai két végletet festenek a lelki szemeink elé: szegénység és gazdagság, jólét és nyomor, gőg és alázat, halál és élet. És a Mindenható Isten, akit Anna szavai úgy írnak le, mint aki Úr a végletek fölött. Isten Mindenható, Mindentudó, mindenek Teremtője, és ezért ítélni is csak neki van joga. Isten, aki megaláz, de fel is magasztal. Isten, aki sírba visz, de meg is elevenít, felhoz a mélyből, a pokolból is. Anna éneke figyelmeztet is, hogy akinek éppen felszálló ágban a csillaga, ne kövesse el azt a hibát, hogy istenfélelem nélkül, a Teremtővel nem számolva gőgösen és fennhéjázóan beszél és éli az életét.

Ezekben a napokban a temetőket járjuk, szeretteink sírjaira helyezzük el az emlékezés virágait és mécseseit. A virág és a gyertya az elmúlás jelképei. A virág, ha elvágják a gyökerétől, elhervad. A gyertya, ha végigég benne a kanóc, elalszik. Életünk múlandóságára, halandóságunk tudatára ébreszt bennünket ez a két jelkép. A hébereknél egy másik jelképet látunk a gyászra és a fájdalomra: a követ. A kő megmarad, ahogyan Wass Albert írja. A kő szilárd. Egy nagy egésznek egy kis része, de emlékeztet a hatalmas sziklára, amelyről levált. A mi életünk egy kis darabka Isten hatalmas és szeretettel teli tervében. Hiszem, hogy mindenki életének értelmet és célt adott a Teremtő, és ezt a célt és értelmet Vele találhatjuk meg. Halandóságunk tudata egyben az Ő örök szeretetére is rávilágíthat: hiszen valamennyien Isten köpönyege alól bújtunk elő. Ő álmodott meg bennünket, Ő tervezett, egyedinek, megismételhetetlennek, olyannak, amilyenek vagyunk. Isten akarja velünk megajándékozni az egész világot.

Egy hősi emlékműnél megállni nem könnyű, hiszen a sok fiatal élet, amely odaveszett a 20. század két véres háborújában, nem is szólva a polgárháborúkról, forradalmakról és a legújabb terror-típusú hadviselésről, valamennyiünkből előhozza a kérdést: volt-e értelme az életüket áldozni? Veszteséglistánk hatalmas. A 20. században Magyarország legnagyobb vesztesége nem maga a terület, nem is a gazdasági erőforrások. Magyarország legnagyobb vesztesége az ember. Temérdek ember, aki odaveszett, akár a csatatéren, akár malenkij robotban, akár a holokauszt során. Azok a gyermekek, akik meg sem születtek. Azok az apák, akik sosem tértek vissza a családjukhoz. A veszteséglista egyre nő a 21. században is.

Tudunk-e azzal a sóvárgó szívvel odafordulni a Mindenható Istenhez, ahogyan a meddő Anna tette, akinek nem volt más reménysége? Meg tudjuk-e még alázni magunkat - nem emberek előtt, hanem az előtt az Isten előtt, aki tisztán látja a szívünket minden titkos motivációnkat? Le tudunk-e térdelni? Merünk- e hinni a feltámadásban? Szeretteink, családtagjaink egyéni feltámadásában is, de én most egész nemzetünkről beszélek! Fel tudunk-e támadni a szürke halálból, a közönyből, a fásultságból? Tudunk-e új életet kezdeni, hittel és reménnyel? Meg tudjuk-e találni az igazi helyünket az Isten által teremtett világban?

Isten ma kihívást intéz felénk, egyúttal megad minden erőt és bátorságot ahhoz, hogy ezt a kihívást teljesítsük. Emberségre támadni fel az embertelenség poklából. Fennhéjázó gőg helyett az alázatos szolgálat és egymásra figyelés útjára lépni. Ha ennek a kihívásnak megfelelünk, akkor minden okunk megvan a hálára, hiszen utódainkban Isten jövőt épít számunkra. Ekkor leszünk az elesett hősök méltó utódai, ha a hétköznapok hőseivé válunk.