A legnagyobb HŐS

Megemlékezés november 1-én, Mezőberényben a hősi emlékműnél

Igehirdetés 1Sám 2,1-10 alapján

Szeretett Testvérek! Kedves Polgárok!

Anna hálaéneke az Ószövetségi Szentírás egyik költői gyöngyszeme. Az évekig gyermektelenséggel küzdő asszony imája végül meghallgatásra talált, fiúgyermeknek adott életet, a kis Sámuelnek. A gyermek neve is azt jelenti: Isten meghallgatott. Erre a csodára Anna úgy tud válaszolni, hogy hálája dicsőítő énekként fakad fel belőle.

Az ének szavai két végletet festenek a lelki szemeink elé: szegénység és gazdagság, jólét és nyomor, gőg és alázat, halál és élet. És a Mindenható Isten, akit Anna szavai úgy írnak le, mint aki Úr a végletek fölött. Isten Mindenható, Mindentudó, mindenek Teremtője, és ezért ítélni is csak neki van joga. Isten, aki megaláz, de fel is magasztal. Isten, aki sírba visz, de meg is elevenít, felhoz a mélyből, a pokolból is. Anna éneke figyelmeztet is, hogy akinek éppen felszálló ágban a csillaga, ne kövesse el azt a hibát, hogy istenfélelem nélkül, a Teremtővel nem számolva gőgösen és fennhéjázóan beszél és éli az életét.

Ezekben a napokban a temetőket járjuk, szeretteink sírjaira helyezzük el az emlékezés virágait és mécseseit. A virág és a gyertya az elmúlás jelképei. A virág, ha elvágják a gyökerétől, elhervad. A gyertya, ha végigég benne a kanóc, elalszik. Életünk múlandóságára, halandóságunk tudatára ébreszt bennünket ez a két jelkép. A hébereknél egy másik jelképet látunk a gyászra és a fájdalomra: a követ. A kő megmarad, ahogyan Wass Albert írja. A kő szilárd. Egy nagy egésznek egy kis része, de emlékeztet a hatalmas sziklára, amelyről levált. A mi életünk egy kis darabka Isten hatalmas és szeretettel teli tervében. Hiszem, hogy mindenki életének értelmet és célt adott a Teremtő, és ezt a célt és értelmet Vele találhatjuk meg. Halandóságunk tudata egyben az Ő örök szeretetére is rávilágíthat: hiszen valamennyien Isten köpönyege alól bújtunk elő. Ő álmodott meg bennünket, Ő tervezett, egyedinek, megismételhetetlennek, olyannak, amilyenek vagyunk. Isten akarja velünk megajándékozni az egész világot.

Egy hősi emlékműnél megállni nem könnyű, hiszen a sok fiatal élet, amely odaveszett a 20. század két véres háborújában, nem is szólva a polgárháborúkról, forradalmakról és a legújabb terror-típusú hadviselésről, valamennyiünkből előhozza a kérdést: volt-e értelme az életüket áldozni? Veszteséglistánk hatalmas. A 20. században Magyarország legnagyobb vesztesége nem maga a terület, nem is a gazdasági erőforrások. Magyarország legnagyobb vesztesége az ember. Temérdek ember, aki odaveszett, akár a csatatéren, akár malenkij robotban, akár a holokauszt során. Azok a gyermekek, akik meg sem születtek. Azok az apák, akik sosem tértek vissza a családjukhoz. A veszteséglista egyre nő a 21. században is.

Tudunk-e azzal a sóvárgó szívvel odafordulni a Mindenható Istenhez, ahogyan a meddő Anna tette, akinek nem volt más reménysége? Meg tudjuk-e még alázni magunkat - nem emberek előtt, hanem az előtt az Isten előtt, aki tisztán látja a szívünket minden titkos motivációnkat? Le tudunk-e térdelni? Merünk- e hinni a feltámadásban? Szeretteink, családtagjaink egyéni feltámadásában is, de én most egész nemzetünkről beszélek! Fel tudunk-e támadni a szürke halálból, a közönyből, a fásultságból? Tudunk-e új életet kezdeni, hittel és reménnyel? Meg tudjuk-e találni az igazi helyünket az Isten által teremtett világban?

Isten ma kihívást intéz felénk, egyúttal megad minden erőt és bátorságot ahhoz, hogy ezt a kihívást teljesítsük. Emberségre támadni fel az embertelenség poklából. Fennhéjázó gőg helyett az alázatos szolgálat és egymásra figyelés útjára lépni. Ha ennek a kihívásnak megfelelünk, akkor minden okunk megvan a hálára, hiszen utódainkban Isten jövőt épít számunkra. Ekkor leszünk az elesett hősök méltó utódai, ha a hétköznapok hőseivé válunk.