Jób könyve 14,1-17 alapján
Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ma Magyarország legidegesítőbb kérdése a "De MIÉRT?" Egy gyógyszerreklám ártatlannak vélt gyerekpoénja rátapintott valamire, ami eltalálta az ember érzékeny pontját. A gyerekeknek van egy olyan időszakuk, amikor egészen normális, hogy mindennek az okát kérdezgetik. A felnőttek azonban egy idő után kifogynak az okokból, és a türelmükből is, ilyenkor szokták lezárni a vitát azzal, hogy "CSAK" vagy "így akarom és kész".
Jób könyve az Ószövetség egyik legbosszantóbb könyve. Ugyanezt a Miért- kérdést feszegeti egy olyan témában, ami az ember húsába vág, amióta kiléptünk az Éden kertjéből. Miért szenvedünk? Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel? Miért engedi Isten, hogy az ember mindent elveszítsen, még akkor is, ha hisz benne, és szolgálni próbálja Őt? És a legbosszantóbb az, hogy a kérdést megválaszolatlanul hagyja. A 42. fejezet végén is ott állsz, mint olvasó, és azt kérdezed magadtól: Erre volt jó a sok okoskodás? Mert Jób könyve végül is nem a Miért? kérdésre válaszol, hanem a Kivel? kérdésre. Kivel vagy együtt a szenvedésben?
A kerettörténet szerint Jób dúsgazdag keleti úr, istenfélelme és jámborsága legendás, még maga az ÚR is dicsekszik vele a Sátánnal szemben. A vádló (mert neve ezt jelenti) azonban bizarr fogadást ajánl: Ha Isten a kezébe adja Jóbot, hogy csapásokkal sújthassa, hamar letéríti az igaz útról és istenkáromlóvá teszi. Az Úr elfogadja a kihívást, és Jób valóban elveszíti az egész vagyonát, a gyermekeit majd az egészségét is. Még a felesége sem áll mellé: "Átkozd meg istent és halj meg!" a búcsúmondata. A barátai eljönnek ugyan vigasztalni, de az együtt érző hallgatást hamar a klasszikus istenképet védelmező okoskodás váltja fel. Jób barátai ugyanis nem tudják elfogadni, hogy Isten megengedheti Jób szenvedését, hacsak nincs valami hatalmas titkolt bűn a tarsolyában. Nekik fontosabb, hogy ragaszkodhassanak a biztonságot adó, igazságos világképhez, amelyben mindenki csak azt kapja, amit megérdemel. Jób magára marad a panaszával, amit Istennek önt ki.
Mai igénkben Jób a mélypontot sajátosan ünnepli meg: a reménység forrását keresgéli kérdésekkel. Nem Istenről beszél, hanem IstenHEZ. A mélyponton általában nem segít, ha IstenRŐL próbálok meg beszélni, hallani vagy olvasni. Muszáj IstenHEZ beszélni. De ez nagyon nehéz, mert várni kell a válaszára. És ami másnak válasz, nekem lehet, hogy nem lesz az. Ezért Isten külön nekem, nagyon személyesen fog válaszolni. Csak néha olyan csendesen mondja, hogy nem hallom meg.
Ezért Jób könyvét bátran mondhatjuk a legemberibb könyvnek is a Bibliában. Mert Jób mi vagyunk, valamennyien. Ha nem is ilyen iszonyú csapássorozatot, de mind átéltünk már, és még fogunk is átélni tragikus eseményeket. Amikor a fájdalomtól és tehetetlenségtől szinte ordítani tudnánk. Ki lehet-e egyáltalán bírni ezeket a helyzeteket ép ésszel? Ki lehet-e bírni úgy, hogy megmarad a hitem?
Ilyenkor novemberben nem kell sok ahhoz, hogy az embernek elmenjen az életkedve. Jóbon is erőt vesz időnként a halálvágy. De közben fél is a haláltól, hiszen onnan nem lehet visszajönni. Egyszerre gondol rá úgy, mint a nyugalom helyére, ahol - paradox módon - még magától Istentől és az ő haragjától is biztonságban lesz (érdekes, hogy C. S. Lewis azt mondta, hogy a pokol inkább az a hely, ahol biztonságban lehetsz Isten szeretetétől). Jób azért kíván a Seólba feküdni, mert talán ott át lehetne vészelni, amíg Isten haragja megengesztelődik a sok kisebb-nagyobb, még általa sem ismert vétke miatt. Ugyanakkor fél is. Meg egy kicsit reménykedik is, mert érzi azt, hogy Isten hatalma és szeretete nagyobb kell hogy legyen annál, mint ami az embernek ebben a 70-80 évben adatik. Hiszen még a kivágott fából is sarjad új élet. Vajon elképzelhető-e, hogy az Élet Ura saját képmásainak az örök halált szánja?
Írországban járva gyakran találkoztam a sírköveken a R.I.P. rövidítéssel: Rest in peace - nyugodj békében - üzenik az elhunytnak a visszamaradottak. Valaki azt kérdezte a napokban a Facebook-on, miért nem inkább ÉLNI akarunk békében? Halandóságunk tudata rá kellene, hogy ébresszen minket, hogy felelősek vagyunk a saját életünkért, és másokért is sokat tehetünk. A béke és az értelmes élet elérhető, és nem a körülményektől függ. A novemberi sötétségben is, a halál szelét érezve is, a temetőket járva is, mi figyelhetünk az Élet Igéjére, az örök Élet beszédére. Ugyancsak Írországban a sírkövek keresztje áttör egy körívet. Ez a kör-kereszt a feltámadás szimbóluma. A kör az evilági élet, a szemmel látható világ a maga törvényszerűségeivel. A kereszt szárai ezt törik át és bontják meg, egy teljesen más törvényszerűséget hozva.
Miért van szenvedés? Halvány fogalmam sincs. A Biblia arról beszél, hogy Isten teremtő akaratában nem szerepel, és végül meg is fog szűnni. Azt viszont tudom, hogy Isten megáldotta és megszentelte a szenvedést, amikor emberré lett Jézus Krisztusban. Nehéz megmondani, hogy az egyes ember szenvedésének vajon van-e valamilyen célja vagy értelme. Az viszont biztos, hogy Isten az embert nem hagyja egyedül ebben a fájdalomban. Isten belépett a bűn, a fájdalom és a halál kétszínű világába, hogy újból mindent a sajátjává tegyen. A kereszt nem csupán a fájdalom fája. Az élet fájává lett értünk Krisztusban. Jézus azt kéri, hogy vegyük fel a saját keresztünket, és azzal a vállunkon kövessük Őt. Ez nem azt jelenti, hogy keressük szándékosan a szenvedést, legyünk önjelölt mártírok, de azt igen, hogy higgyük el azt, hogy nem járhatunk az emberi élet olyan mélységében, ahol Jézus ne járt volna előttünk.
Az Apostoli Hitvallásban van egy különös mondat, amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni: "alászállt a poklokra". Mit akar ez jelenteni? Hiszen nincs ilyen jelenet a Bibliában. Aztán egy kicsit utánavizslattam, hogy amit a Szentírásban "pokol"-nak fordítunk az általában egyszerűen a "halál" szinonimája. Jób Seólja, a halottak háza, ahová kívánkozott. Ahol a 139. zsoltár szerint Isten jobbja elérhet minket. A holtak háza is egy olyan hely, ahol Jézus már járt előttünk. és ami még fontosabb: ahonnan visszajött.
Vajon ki lehet-e bírni, hogy elveszítem a legdrágábbat? A szerelmemet? A gyerekemet? A szüleimet? A testi épségemet? Az életemet? Isten nem int türelemre, mint Jób barátai, nem teologizál, nem is vonul ki a történetből, mint Jób felesége. Isten belép a történetünkbe. A sajátjává teszi a fájdalmunkat, a betegségeinket, a halálunkat. Velünk együtt hordozza. Halálával legyőzi a halált és megszabadít minket a félelem bilincséből. Nem keresgéli nagyítóval rejtett vétkeinket. Ellenkezőleg, a tenger mélyére veti őket. A gonosz, a fájdalom és a halál az életünk részei, de nem ezek alkotják a végső valóságot. A VÉGSŐ VALÓSÁG Isten országa, ahová Jézus hív minket. Ha az út meg nem érdemelt (vagy éppen igazságos) bűnhődésen, halálon és poklon át vezet, akkor is érdemes Őt követni.
Egy kis Johny Cash aláfestő zenének
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése