How I met my God?

Igehirdetés Ap.csel. 8,26-40 alapján, Mezőberény II. kerület

Vannak életünkben sorsfordító találkozások. Megismerkedünk valakivel, és az életünk utána soha többé nem lesz olyan, mint előtte volt. Az első nagy szerelem, a házastárs, a legjobb barátaink olyan emberek, akikkel az első találkozás is már gyakran örökké emlékezetes. Magyarországon is sikerrel vetítették az Így jártam anyátokkal c. sorozatot, amelyben egy párját kereső fiatalember vívódásait láthatjuk, hogy megismerje gyermekei leendő anyját.

Vajon ezeket a találkozásokat a végzet vak istennője irányítja? Vagy csupán a véletlen művei? Emberi szervezés kérdése az egész? Vagy van a találkozások mögött Valaki, aki szeretettel tervez, szövögeti a szálakat, tisztelve közben mégis az emberi szabadságot?

Mai igénk egy ilyen sorsfordító találkozásról beszél. Fülöp evangélista és az etióp kincstárnok találkozásáról. Két olyan ember megismerkedéséről, akik vadidegenek voltak, és a köztük lévő óriási kulturális szakadék miatt emberileg nehezen is volt elképzelhető, hogy kapcsolatba kerüljenek. Hiszen a kincstárnok egy fekete bőrű afrikai ember, pogány (vagyis nem zsidó), így kultikus értelemben tisztátalan, ráadásul hazája szokásai értelmében a magas udvari pozíciót csak azon az áron tölthette be, hogy eunuch (herélt) volt, vagyis nem volt reménye a családalapításra. A mózesi törvények értelmében azonban arra sem, hogy az Úr gyülekezetéhez csatlakozzon (5Móz 23,2). Hiába volt gazdag és magas rangú, hiába kereste őszintén Istent, a jeruzsálemi templom udvaránál nem jutott tovább. Alighanem itt vásárolhatta meg Ézsaiás próféta könyvét egy papirusztekercsen, amit a hintón buzgón olvasott.

Fülöp és az etióp találkozását megörökítő ikon

Ezzel szemben Fülöp a Jeruzsálemben lángra kapott üldözés miatt magányosan járja Palesztinát, kitaszított, szegény, azt a jézusi, aszkéta életet éli, amelyet a Mester vándorló misszionárius tanítványaira hagyományozott. Faluról falura és városról városra jár, hirdeti Jézust, zsidó, de mégis megvetett, mint Jézus követője. Ha a Szentlélek nem biztatta volna Fülöpöt, hogy nyisson a hintón érkező különös ember felé, és ha Fülöp nem elég bátor, nyitott és engedelmes, akkor ez a találkozás nem valósult volna meg. 

Érted is, amit olvasol? - ezzel a kérdéssel kezdeményez beszélgetést Fülöp. Hogyan érthetném, amíg valaki meg nem magyarázza?- hangzik a válasz. Ez mindannyiunk számára személyes élmény lehet. Óriási a kulturális szakadék a Biblia szövege és köztem. Idegen, régies nyelvezet, furcsa képek, hiányzó háttérismeretek nehezítik, hogy a Szentírás szövege közvetlenül hozzáférhető legyen számomra. Idő és energia híján aztán sokszor el is marad a bibliaolvasás, hiszen nem érek rá, hogy utánanézzek, értelmezzem a magam számára. Azonnal oldódó, instant üzeneteket szeretnénk, de a Biblia olyan, mint a nyers hús: még alapos feldolgozásra szorul, míg emészthető lesz. Sokszor meg akarjuk spórolni ezt a munkát. Pedig egy pici befektetéssel, a Lélek megvilágosító erejéért könyörögve óriási kincsek tárháza lehetne számunkra is a Szentírás.

Egy bibliaolvasó program segítségével két éven át olvastam a Bibliát. Napi egy fejezet, kommentárokkal kiegészítve. Adott egy nagy adag háttérismeret, megtanított kérdéseket föltenni az igének, és rászoktatott a rendszeres igeolvasásra ez az anyag. Ezért a három hozadékért nagyon hálás vagyok.

Az etióp kincstárnoknak a kezében volt az Istentől ihletett Írás, de hiányzott hozzá a kulcs. nem tudta értelmezni Ézsaiás próféta képét az Úr szenvedő szolgájáról. Fülöp viszont ismeri a kulcsot. Ismeri Jézus Krisztust, aki neki is Megváltója, aki az egész Szentírás főszereplője. Ebből az igéből kiindulva ragyogtatja föl az idegennek Jézus alakját, és az ismeretlen, pogány főember hitre jut.

Luther szerint, ha a Bibliában nehéz, igehelyre bukkanunk, olyan szövegre, ami "kemény dió", akkor csak hozzá kell vágnunk a szöveget Jézus Krisztushoz, a Kősziklához, és az isteni üzenet máris édes dióbélként hozzáférhetővé válik. Így történik itt is: a hiányzó mozaikdarabkák a helyükre kerülnek.

Hermann Nauwincx: Az etióp eunuch megkersztelése

Mi akadálya, hogy megkeresztelkedjem? - kérdezi a friss hívő, amikor a vízhez érnek. Talán nem csak formaságból érdeklődött az akadályok felől, egyszerűen hozzászokott, hogy egy olyan ember, mint ő, akadályokba ütközik, ha Istenhez próbál közeledni. csakhogy Jézusban ledőlt minden akadály, és megnyílt az út Isten szívéhez. Csak a hit által közeledhetünk Istenhez, azzal a gyermeki bizalommal, ami elfogadja, hogy Ő elfogad bennünket a keresztségben. Ezt ünnepelhettük múlt héten, amikor egy kisgyermeket ajánlottunk Isten féltő szeretetébe. A hitvallás, amit olvasunk, a kereszténység legősibb hitvallása: Jézus Krisztus, az Isten Fia. Megváltó. Úr. Ezeken a neveken szólították Őt már első követői. Döbbenetes, hogy már kétezer éve létezik ez az ősi mag-hitvallás. Összeköt bennünket.

A történet végén ennek a két embernek az útja szétválik, de a kincstárnok azzal az örömmel folytatja útját, ami Isten Lelkének a gyümölcse. Mert aki találkozott az Úrral - hiszen végső soron nem Fülöppel, hanem Jézussal találkozott a főember - annak az élete megváltozik. nem abban az értelemben, hogy mostantól nem lesznek problémái, hanem birtokba veszi őt egy mély, intenzív öröm, ami felemeli őt a mindennapi szürkeségen. A kincstárnok új emberként megy tovább.

Mi lesz Fülöppel? Hát hogy lehet, hogy nem borul le előtte a nap és a hold, amiért ilyen nagy dolgot vitt véghez? Egy igazi hatalmasságot térített meg! Fülöp nem kaszálja le az ezzel kapcsolatos vélt vagy valós dicsőséget. Csak megy tovább, engedve a Lélek sodró erejének. érti, hogy a mandátuma, ami az örömhír hirdetésére szól, átmeneti, és nem azért kapta, hogy villogjon vele. Nekem is komoly tanulság ez. Kész vagyok arra, hogy hirdessem az evangéliumot itt, Mezőberényben, ős-evangélikusoknak és vallástalanoknak egyaránt. Öröm és kiváltság ez, és Isten hatalma megnyilvánul benne. Akkor is, ha hatszáz embernek prédikálok, és ha "csak" egyvalaki ül velem szemben a lelkigondozói szobában. Hiszen a "csak egy" emberek változtatták meg minden korban az egyház életét, egész arculatát. Akkor lett változás az egyházban, amikor a prédikátoroknak volt merszük kilépni a megszokott keretekből, mint itt, Fülöpnek. Amikor átlépjük az átléphetetlennek hitt határokat a Szentlélek hívására. Erre a változásra várok, ezért imádkozom. Isten mindenkor újraformálja az övéit, reformálja egyházát. Ne féljünk ettől, engedjünk neki!

Engedd el!

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnapon
Alapige: Máté 18,21-35

A Véres gyémánt című film Afrikában, Sierra Leonéban játszódik, a cselekmény egy különlegesen értékes gyémánt körül forog, amit mindenki meg akar szerezni magának, miközben a gyönyörű országban ezrével szedi áldozatait a véres polgárháború, ahol kábítószerre szoktatott gyerekkatonákat is bevetnek. A Leonardo DiCaprio által alakított - egyébként kapzsi és önző - kincsvadász a film egy pontján felteszi a kérdést: "Vajon megbocsátja Isten mindazt, amit egymással teszünk?"

Mi a megbocsátás? Hányszor bocsáthatok meg valakinek, aki talán közel áll hozzám, aki talán újra és újra elköveti ellenem ugyanazt a vétket? Isten parancsolja vagy lehetővé teszi a megbocsátást? A megbocsátás felejtést is jelent? Ha megbocsátok, akkor kötelező a kapcsolatot újraépítenem? Ezek olyan kérdések, amelyeket Jézusnak is föltettek. A mai igénk is egy ilyen kérdéssel indul, Péter megy oda Jézushoz, hogy megkérdezze, hányszor kell a testvérnek megbocsátani? Talán még hétszer is?

Péter valószínűleg azt gondolta, hogy egy óriási számot mond: emberileg valóban nehéz elképzelni, hogy ennél többször adjunk esélyt valakinek, aki ezt az esélyt úja és újra eljátssza. Jézus mégis egy elképesztően nagy számot mond, az irgalom isteni matematikájába vonva Pétert: még hetvenszer hétszer is. Hiszen Isten is elképesztő mennyiségű vétket bocsát meg nap mint nap - nem azért, mert ez a dolga, hanem mert új esélyt akar adni, hogy megtanuljunk jól élni az életünkkel.

A példázat, amit Jézus elmond, három felvonásból áll. Az első felvonásban az úr maga elé hívatja számadásra egyik szolgáját, aki 10 ezer talentummal tartozik. Talán nehéz belőnünk, hogy ez mekkora mennyiség: nos, egy talentum kb. 50 kg ezüstöt jelent. 500 tonna ezüstöt kell tehát elképzelnünk. Egész Syria tartományban volt az éves adóbevétel 6-8 ezer talentum. A Római Birodalomban ez a pénz, amivel ez a szolga tartozik, államháztartási tétel. Mintha ma én 100 milliárdokkal tartoznék az államnak, és azt mondanám, hogy majd én a kis fizetésemből visszafizetem. A szolga fogadkozásának semmi alapja nincsen, teljesen reménytelen, hogy ezt a tartozást rendezze. Még ha egész családjával együtt adósrabszolga lesz is, az úr akkor sincsen kártalanítva. 

Az úr azonban könyörületes, elengedi a szolga adósságát, és ő maga is szabadon távozhat. Itt indul a második felvonás. A szolga ugyanis összetalálkozik egy szolgatársával, egy vele egyenrangú, hasonszőrű emberrel, aki 100 dénárral tartozik neki. 1 dénárért egy napot kellett dolgozniuk a napszámosoknak, tehát ez a 100 dénár is igen nagy összeg, de ha nagyon összeszedi magát a társ, talán idővel valóban visszafizethette volna. Erre azonban nem kerül sor, mert társa hiába könyörög neki ugyanazokkal a szavakkal, amivel imént még hősünk kérlelte urát, nem könyörül meg rajta, hanem börtönbe veti. Ezzel egyszersmind megakadályozza, hogy az a tartozást rendezze, hiszen családja kénytelen nélkülözni az ő munkaerejét. Nincs mód a jóvátételre, így egyszerűen csak bosszúról beszélhetünk. 

A többi szolga azonban látva, amit társuk tett, felháborodnak. Érzik ők is, hogy a hatalmas kegyelem, amiben részesült, meg kellett volna, hogy változtassa a szolga szívét, a hozzáállását saját adósaihoz. Az úr a harmadik felvonásban megkérdezi: "nem kellett volna neked is megkönyörülnöd társadon, ahogyan én is megkönyörültem rajtad?" És ugyanazzal az ítélettel sújtja, amivel ő is lesújtott korábban a társára. 

Az adósság egy gyakori kép a bűn romboló hatására a Bibliában. A Miatyánkban is azt kérjük Istentől: "engedd el a mi adósságainkat, miképpen mi is elengedjük azokat a nekünk tartozóknak". Csak az a fordítás, amit mi használunk, már értelmezi ezt a képet a vétkek által kihasított hiányra. Az elengedés képe a megbocsátásé. Engedd el az adósságot! Kéri ma Isten tőled és tőlem.

Hogyan is történhet ez az elengedés? Mit veszíthetünk, ha nem tesszük meg?
Nem csak arról van szó, hogy majd Isten sem bocsát meg nekünk, egy egyszerű lélektani folyamat is megmutatja, hogy a sérelem dédelgetésével magunkat is egy börtönbe zárjuk azzal, aki vétett ellenünk. Amíg nem engedem el a sértettségemet, megbántottságomat, én magam is hozzá vagyok láncolva az adósomhoz. 

Biztosan sokan fantáziáltunk már arról, hogy az ellenünk vétő majd megalázza magát előttünk, és térdre borulva esedezik bocsánatért, mint itt, a példázatban. Csakhogy amíg szeretnénk a másikat megalázni a vétke miatt, alighanem még nem állunk készen az elengedésre, inkább bosszúról képzelgünk. Vagy legalábbis elégtételt akarunk venni a sérelemért. A megbocsátás egy folyamat, és elképzelhető, hogy még nem is állok készen megadni, amikor a másik kéri tőlem. Ebben az esetben időt kell kérnem, mert egy kényszeredett gesztusból nem lehet újraépíteni semmilyen kapcsolatot.

Az is lehetséges viszont, hogy a másik sohasem fogja kérni a bocsánatomat. vagy mert nem is látja be, hogy vétkezett, vagy büszkeségből, vagy egyszerűen nincs már rá lehetősége, mert már meghalt. Ebben az esetben is lehetséges az elengedés, mert nem a másik emberen múlik, hanem rajtam. Az én szívemben születhet csak meg. 

Egy középkori teológus, Anselmus úgy magyarázza a bűn súlyát és a hiányt, amit létrehoz, hogy azt képzeljük el, hogy a Végtelen hatalmú Úr, az Isten felé egy végtelen nagyságú adósság keletkezik, amikor vétkezünk. Még akkor is, ha a másik emberhez mérve nem látszunk annyira nagyon bűnösnek. Ennek az elengedéséhez Isten végtelen nagyságú kegyelme szükségeltetik. Ugyanígy az emberek ellenünk elkövetett kisebb-nagyobb, szándékos vagy véletlen vétségeihez a mi véges kegyelmünk szükséges.

A velencei kalmár című Shakespeare-darabban a bosszúvágyó hitelező, Shylock a záloglevélbe azt íratja, hogy hadd vágjon ki egy darabot az őt korábban megsértő Antonio húsából. Mivel a kereskedő nem tud fizetni, Shylock ragaszkodik a zálog behajtásához. Nem a pénzét akarja vissza, hanem bosszút akar állni a markába került ellenségen. Egy nagy perben barátai próbálják megmenteni a kalmár életét, és ekkor mondja el az egyik szereplő a következő szavakat: 

A kegyelem lényege nem a kényszer, 
Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből 
A lenti földre, s kétszeresen áldott: 
Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja. 
A nagyokban is ez a legnagyobb. 
Koronánál szebb dísze a királynak, 
Mert jogara földi erő jele, 
A félelem és felség tartozéka, 
De kegyelme erősebb a jogarnál, 
A királyok szívében tartja trónját 
S az Istennek magának tartozéka, 
S a hatalom akkor legistenibb, 
Ha fékje kegyelem. 

A megbocsátásban nem pusztán a másik emberről van szó, és hogy esélyt adhatunk neki a változásra és a kapcsolat helyreállítására. Az elengedés a próbaköve annak, hogy mennyire válunk Istenhez hasonlatossá, mint az Ő gyermekei, vagy inkább akarunk hasonlítani arra a könyörtelen, gonoszra, akitől kérjük a Miatyánkban, hogy szabadítson meg?

A TE fiad él

Igehirdetés Mezőberény II.kerület János evangéliuma 4,46-54 alapján

Kb. hat héttel apám halála után történt, hogy álmodtam vele. Arra a paradox tettre készültem, hogy helyettesítsem őt a vasárnapi istentiszteleten. Álmomban már épp készültem fölmenni a szószékre, de ahogy megálltam alatta, egyszer csak látom, hogy valahonnan ott termett a szószéken apám, és elkezdett prédikálni. Abszurd helyzet volt, mint Örkény egyperces novellájában, ahol a színész még halála után is játszik a színpadon. Csodálkoztam, hogy él, mégis annyira természetes volt.

Apám a kutyánkkal halála évében a legéndi parókia lépcsőjén

"A te fiad él" , a te apád él, a te anyád él, a te testvéred él, a nagyapád, dédapád, unokád, lányod, feleséged és férjed. A te kedvesed él. Akit szeretsz, a tiéd marad, láthatod őt újra minden nap. Mindenki ezt akarja hallani. Mintha az evangélikus igei rend összeállítói tudnák, hogy Mezőberényben milyen gyásszal küzdünk, hány betegért kell imádkoznunk. Mintha tisztában lennének vele, hány összetört kapcsolatért járok közben mostanában. Újra egy gyógyító történetet hoznak elénk, ahol a hit kerül középpontba.

A csömöri szószéken a vizsga-istentiszteletemen.
 Álmomban ehhez hasonló szószéket láttam.

A királyi tisztviselő alighanem a Galileában és Júdeában egyaránt gyűlölt Heródes Antipás udvarához tartozott, aki nem szimpatizált Jézussal, sőt,  elfogni és megöletni készült, ahogyan korábban Keresztelő Jánossal is tette. Ez az ember a pogányokhoz és a vámszedőkhöz hasonlóan megvetésben részesült. Most azonban óriási bajban van, a gyermeke haldoklik. Utolsó szalmaszálként rohan Jézushoz, hogy elhívja magához, hogy kézrátétellel gyógyítsa meg a fiát. Szinte halljuk az apa kétségbeesett hangját: "Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem." Kinek ne esne meg a szíve egy ilyen könyörgést hallva?

Jézus azonban mégis keményen, szinte közönyösen és ridegen válaszol, meg is döbbenünk rajta, hogy viselkedhet ilyen érzéketlenül: "Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek." Jézus a hitetlenségünket és a csodavárásunkat veti a szemünkre, amikor mi éppen kétségbeesetten kiáltunk azért, ami nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket. Mégis miért vonakodik megtenni a csodát, ami neki csak egy csettintés? Oké, máskor is titkolja a csodáit, de ugyanakkor készséges azokhoz, akik bajban vannak, sőt, tanítványait maga biztatja, hogy igyekezzenek meglátogatni a betegeket. Akkor ő most miért nem indul sietve ezzel a gyötrődő apával vissza Kapernaumba?

"Hiszem, ha látom" - a gimisek között az egyik legfőbb magyarázat a hitetlenségre, hogy még nem láttuk Istent és semmit nem tapasztaltunk meg az ő állítólagos hatalmából. Na de vajon tud-e Isten olyat mutatni nekünk, ami már elég bizonyíték, vagy előre eldöntöttük, hogy nem hiszünk neki? Isten ma is tesz csodákat, de ezeket könnyű figyelmen kívül hagyni, vagy ha meg is tapasztaltunk egy-egy nagyobb jelet, amit már nem tudtunk a véletlen vagy a vakszerencse számlájára írni, azt is könnyen elfelejtjük. Isten ÉLETPÁRTI és akarja a gyógyulást, a szeretetkapcsolatok helyreállását, a boldog házasságokat és a megszülető gyermekeket, sőt a gyümölcsöző munkát is. Amikor mindez megvan, mégsem adunk hálát érte.

Tudsz-e hinni Jézus szavának, ahogyan ez az apa tette? Nem volt más választása, Jézus volt az utolsó esélye és Jézus hazaküldte ezzel az egyetlen sovány kis ígérettel: "a te fiad él". Nincs látható bizonyíték. Az apának Jézus szavába kellett belekapaszkodnia. A zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy "a hit a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés". A hitben fontos szerepet játszik mindaz, ami (még) nem látszik, ami (még) nem tapasztalható és nem kézzelfogható, de attól még LÉTEZIK. Jézus szava nyomán az apában hit támad, és ez a hit kitart addig, amíg a hazafelé vezető úton szembejönnek vele a szolgái a jó hírrel, hogy a fia jobban van. Ez pedig megerősíti a hitét, és az egész háznép hitre jut.

Van egy végső betegség, ahol valamennyiünknek az ellenkező látszat ellenére kell hinnünk. Ez a halál. Van néhány történet az evangéliumokban, ahol Jézus elkésik a gyógyításból: már csak a halotthoz ér oda. Látjuk azt, hogy neki ez sem probléma. Ahol az orvosok visszafordíthatatlan folyamatot látnak, ott Jézus csak fokozati különbséget. Úgy ébreszti föl a halottakat, mintha csak aludnának. Néhány órával apám halála előtt éppen a legjobb barátnőmmel imádkoztam érte. Van egy bevett mondatom arra, hogy Istenre bízzam a kedveseimet: "Uram, a te kezedbe teszem le mindazokat, akiket szeretek, mert Te sokkal jobban szereted őket, mint én". Ez egy nehéz ima. Néhány órával azután, hogy Isten kezébe tettem le apámat, remélve, hogy helyreállhat vele a kapcsolatom, váratlanul távozott az élők sorából. Mégis meggyőződésem, hogy ez az esemény Isten irgalmának a jele volt.

Amikor elveszítünk valakit vagy valamit, aki vagy ami fontos nekünk, feszülnek bennünk a MIÉRT-ek. Miért pont én? Miért őt kell elveszítenem? Miért pont most? Hol van Isten, amikor úgy fáj, hogy majd' kiszakad a bensőm?


Luther Márton és Bóra Katalin boldog házassága hat gyermekkel áldatott meg. A hatból viszont kettőt is elveszítettek. A kis Hans-t gyászolva Kata egyszer csak dühösen kiáltott a síró apának: "Hol volt Isten, amikor ez történt?" Luther megrendülten így válaszolt: "Ugyanott, ahol a saját fia halálakor." A mennyei Atyára hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint aki nem tudja, mi is a gyász fájdalma. Pedig Isten a legdrágábbat adta, egyszülött Fiát a kereszten, hogy legyőzze a bűn és a halál hatalmát, és örök életet adjon bárkinek, aki Jézusban hisz. Isten belülről ismeri a gyász mélységeit, az apai és a fiúi fájdalmat. Az elszakadás fájdalmát. De a kereszten egyben a legnagyobb csodát is megtette, a legnagyobb betegséget is meggyógyította. Nézzünk rá, a megfeszített Jézus Krisztusra, aki testében hordozza minden bűnünk, betegségünk, fájdalmunk terhét! Nézzünk rá, aki indít minket a hitre, és be is teljesíti azt, hogy vallhassuk, Őbenne örök életünk van!