Mi az egyház igazi kincse? Erre a kérdésre válaszol nekünk az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 3.fejezete.
Reformáció napján elsősorban nem egy régmúlt eseményre emlékezünk, hanem egy folyamatot ünneplünk. Olyan folyamatot, amely nem 500 éve kezdődött. 1517.október 31. legfeljebb egy mérföldkő a Krisztus-követés útján. Luther Márton nem olyasmit fedezett fel, ami azelőtt ne létezett volna. Ellenkezőleg. Luthernek csak beleakadt az ásója abba a bizonyos kincsbe, amely a közös szántóföldben volt elrejtve. Nem a szentek fölös jócselekedeteinek ládikája, nem a pénzzel teli ládika fontos számunkra, akik Jézust szeretnénk követni, hanem az evangélium kincse.
Ebben a történetben látszólag egy gyógyítás-csodának lehetünk tanúi. Péter és János imádkozni mennek fel a templomba, és a kapuban találkoznak a rendszeresen ott kolduló sántával. A gyógyítás után Péternek ismét lehetősége nyílik a templomban Jézusról prédikálni, amit - majd látni fogjuk - a vallási vezetők nem néznek jó szemmel.
Elgondolkodtam, vajon hány ponton bukhatott volna meg ez a csoda.
0. pont: Péter és János a zsidó szokásokhoz igazodva mentek fel imádkozni a jeruzsálemi templomba délután 3 órára. Mondhatták volna azt, hogy mi már annyira megvilágosodottak/felvilágosultak vagyunk. Mi már ismerjük a Krisztust. Mi közünk nekünk ehhez az üres, formális tradícióhoz, mint a templomi imádkozás? Hiszen mi már olyan intenzív Szentlélek-élményeket éltünk át! Inkább otthon maradunk, a saját kis belterjes közösségünkben, ahol mindenki fél szavakból is megért bennünket. Minek tegyük ki magunkat a maradiak okvetetlenkedéseinek? Péter és János nem ezt mondták, hanem igazodtak azokhoz, akiknek a hite még nem ragadta meg Jézus Krisztust. Velük együtt és értük akartak könyörögni.
1. pont: Találkoztak a sántával, aki alamizsnát kért. Reagálhattak volna erre az ismert közhellyel: "Majd imádkozunk érted is". És egyszerűen továbbsétálnak. Én is gyakran hallom - a saját berkeinkből - hogy "az egyház dolga az, hogy imádkozzon." Ez a mondat éppen azért visz nagyon félre, mert igaz. Az egyháznak elsősorban, mindenekelőtt az a dolga, hogy imádkozzon. Az imádság viszont nem helyettesíti a cselekvést. Nem azért imádkozunk, hogy megússzuk a tevékenységeket, hanem hogy azoknak helyes, Istennek tetsző irányt találjunk. Az imádság nélküli cselekvés nem hitből fakad, ezért gyakran félrevisz. Viszont az az imádság, amelyből nem fakadnak tettek, nem hangolódott rá teljes mértékben Isten akaratára.
2.pont: Van az a pénz, amivel lehet segíteni ezen az emberen. "Ha valami bajod van, és nem tudod megoldani pénzzel, oldd meg sok pénzzel!" mondja Dadan a Macskajaj című filmben. Péternek és Jánosnak ugyan nincs pénze, hiszen beadták a közös kasszába a gyülekezetben, de hát volt rá példa, hogy Jézus ilyen csodát is tett, amikor a templomadót kellett volna befizetni(Máté 17,24-27). Jézus nem értett ugyan egyet az adó megfizetésével (Heródes a nép verítékén újította fel - egyébként pazar módon - a templomot), de hogy a gyengébb hitűt védje, utasítást adott Péternek, hogy fogjon ki egy halat, és annak szájában talált ezüstpénzt adja oda. Ha Jézus egyszer tudott csodával pénzt csinálni, megteheti akár többször is, nem? Nosza, dobjunk egy kis alamizsnát a rászorulónak! Aztán eljövünk holnap meg holnapután is, és újra dobunk, ez a szerencsétlen meg csak eltengeti az életét valahogyan. Vagy hívjuk fel a figyelmét a gyülekezet által működtetett ingyenkonyhára.
Félreértés ne essék, nem vagyok a segélyezés vagy a hagyományos értelemben vett diakónia, a szegények iránti szolgálat ellen. Viszont veszélyesnek tartom, ha a szolgálatunk elkezd a pénz megszerzéséről és annak újraelosztásáról szólni. Jézus nem véletlenül figyelmeztet, hogy nem szolgálhatunk egyszerre Istennek és a mammonnak (ami az arámi nyelvben a pénz megszemélyesítése volt, Máté 6,24). Márpedig a reprezentatív szolgálathoz, a nagyszabású ételosztásokhoz, a templomépítő és -felújító látványberuházásokhoz pénz kell. Sok pénz. Önmagában ezektől viszont nem válik élővé a kereszténység. A Heródes-templom pompás épületeit csodálták a tanítványok, de Jézus intette őket, hogy "nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának". Heródes király vallásosságát bizonyítandó kezdett az építkezésbe, és az még halálakor sem volt készen. Negyvenhat éves projekt. Jézus merészen saját testére utal, amikor így szól: "Romboljátok le EZT a templomot, és én három nap alatt fölépítem." (János 2,19) Ami élővé teszi a kereszténységet, azt nem lehet pénzen megvenni.
3.pont: Miután elkerülték az önmagukba fordulás és a pénzen megvehető segítség csapdáját, megérkeztek a gyógyítás pillanatához. Érdemes figyelnünk a mozdulatokra. A koldus, fejét alighanem lehajtva könyörög alamizsnáért. Péter és János ránéznek: egy földön ülő vagy fekvő ember, aki alattuk van, kiszolgáltatott állapotban. Először is azt kérik: "Nézz ránk". Az ember föltekint. Antropos. Az embert jelentő görög szó szó szerinti jelentése éppen ez: "fölfelé néző". Elkezdik szép fokozatosan visszaadni ennek az embernek a méltóságát. "Ezüstöm és aranyam nincsen" kezdi Péter. Ez a második csapda kikerülése. "Amim van, azt adom". Hűha! Mekkora igazság, és hogy elfelejtettük! Miért nem adjuk az embereknek azt, amink van, ahelyett, ami nincs? Kincs, ami nincs. Melyik is az a kincsünk, ami VAN?
Péter az evangéliumot adja ennek az embernek, mindazt, amije van, amiből ő maga is minden nap él. Egy mondatos velős hitvallás: "a názáreti Jézus Krisztus nevében". Jézus neve összekapcsolva a várva várt király, a Messiás rangjával. A Názáreti Jézus a Krisztus. Izrael és a világ szabadítója. Neki adatott minden hatalom égen és földön, az Atya jobbján ül. Ezzel a hatalommal mondja ki Péter a felhatalmazás és gyógyítás szavait: "kelj fel és járj!" Jobb kezénél fogva fel is emeli a földről. Ahogyan maga Isten emeli föl a porba rogyó embert. Megerősíti, felruházza méltósággal és újra képessé teszi arra, hogy cselekedjen.
Van egy súlyos hiba, amit itt is elkövethettek volna, és amit mi is elkövethetünk. Amikor Jézus nevét úgy használjuk, mint a Jolly Jokert a kártyában. Jézus mindent üt. Ha kiejtem a nevét, akkor a saját vélt vagy valós igazságomra megfellebezhetetlen pecsétet nyomhatok. Amikor mechanikusan ismételgetem Jézus nevét akár válogatott rangokkal (Úr, Krisztus) összekapcsolva. Amikor ezt tesszük, hasonlóvá válunk a vándor ördögűzőkhöz, akik úgy akarták a saját hatalmukba állítani Jézus nevét, mint valami varázsigét (Apcsel 19,13-16). Hoppá! Ez így nem működik. Ne csodálkozzunk, ha a gonosz ilyenkor nekünk is visszafelesel. Jézus szabad, szuverén Úr. Ha csodát tesz, Övé a dicsőség. Semmi olyannal nem kecsegtethetek egy beteg embert, amire nem lettem felhatalmazva.
Jézus nevét Péter úgy ejti ki, mint egy olyan nevet, akit jól ismer. Akit már háromszor sikerült megtagadnia, és most egész életével, teljes egzisztenciájával képes megvallani. Látni fogjuk a továbbiakban, hogy itt nem üres szavakról van szó. Jézus nevét megvallani, az Ő nevében tanítani és csodát tenni, mindez nem volt biztonságos abban a közegben. Üldözés járt érte. Péter ezt is vállalja. A sánta pedig meggyógyul. A helyzet lehetőséget ad Péternek, hogy tanúskodjon Jézusról. A lavina elindult...
