Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben 1 Kor 9,24-27 alapján
Olvasmány: Mt 20,1-16
Sajnos nem vagyok nagy sportember, sem a testalkatom, sem az egészségi állapotom miatt nem voltam még arra kényszerítve, hogy rendszeresen mozogjak. Minden tiszteletem azoké, akik versenyszerűen sportolnak, és az eredményeikért hihetetlen áldozatokat képesek hozni, már egészen fiatalon is. Az edzésekkel együtt járó lemondás sokunknak ismerős lehet. Lemondani valamiről, amit nagyon szeretek. Félretenni valamit, amire vágyom. Késleltetni a kívánságok teljesülését. Nem megenni, nem meginni azt, amitől az orvos szigorúan eltiltott. Betegség, baleset, valami rendkívüli körülmény, vagy egyszerűen csak egy új dolog megtanulása abba a helyzetbe hoz, hogy le kell mondanom dolgokról, kényelmi berendezésekről, és addig kell gyakorolnom, amíg nem megy jól az új tevékenység, még akkor is, ha fáj.
Édesanyám stroke-ja után újra kellett tanulnia használni a bal lábát és a bal kezét. Mintha újra kisgyerek lenne. Néha bosszantó, máskor kijózanító: hogy lehet, hogy eddig olyan természetesnek vettem, hogy működik a testem, minden porcikám a helyén van, a szervezetemben minden egyes alkotóelem tudja a dolgát, és magától működik. Valóban szolga a test, méghozzá az esetek többségében nagyon is jól szolgál, de mi nem vesszük észre, csak ha elromlik benne valami. A test jelez: fájdalommal, tünetekkel szól, hogy valami nincs rendjén. Gyakran ekkor figyelünk oda rá először.
Pál apostol merész hasonlata a versengésről első hallásra nagyon is megtévesztő lehet. Az ókori sportversenyeken nem volt második, harmadik stb. helyezett, az olimpiákon nem osztottak ki több érmet. Csak az nyert, aki elsőként ért a célba. Ez a gondolat azt sugallná, mintha úgy kéne élnünk, hogy közben gondosan ügyelünk arra, hogy mindenki mást lehagyjunk a versenyben. Valóban így van Isten Országában? Csak akkor lehetek nyugodt, ha mindenki másnál jobban teljesítettem, ha mindenkit magam mögé utasítottam, ha mindenkinél jobb vagyok? Éppen ellenkezőleg: Pál azt mondja, hogy a soha el nem hervadó koszorúért küzdve nem a többiekkel kell foglalkoznom, hanem önmagammal és a kitűzött céllal.
A korinthusi gyülekezet belecsúszott abba a nagyon is emberi csapdába, amiben valószínűleg minden gyülekezet belecsúszik élete során akár több alkalommal is. A tagok elkezdik egymáshoz hasonlítgatni magukat. Ki mennyit adakozott? Ki él tisztábban? Ki tesz többet? Ki hivatkozik a nagyobb tanítóra? Pál szerint az igazi versenyző saját magát akarja legyőzni. Félre tudja tenni az önzését és az önimádatát. Még a jogos igényeit sem hánytorgatja fel. Háttérbe tudja szorítani a rövid távú érdekeit a hosszú távú célok érdekében. Ha ebben még nem vagyunk profik, akkor bizony gyakorolnunk kell, és ehhez szükséges némi önfegyelem.
A hangsúly itt nem azon van, hogy egy kívülről rám kényszerített edzésterv szerint haladok, tiltások és szabályozások sűrűjében. Ez egy olyan edzésterv, amelyet Isten és én közösen alakítunk ki. Ő tudja, mit tervezett, mit álmodott meg rólam a Teremtés csodálatos kompozíciójában. Én pedig tudom, hogy éppen hol tartok, figyelek a testemre, figyelek az edzőmre, megbízom benne. Folyamatosan ellenőrzöm, mennyit és hova fejlődtem. Visszanézek, hol is tartottam ezzel a gyakorlással 1, 5 vagy éppen 10 évvel ezelőtt. Ebből jól látszik az is, hogy ez egy olyan téma-e, amivel csak egy helyben toporgok, vagy olyan, ahol nagyon is látványos a személyiségem fejlődése és látszik az életutamon Isten keze nyoma.
Két hamis illúzióval is le kell számolnom, ha az isteni edzéstervre gondolok. Az egyik, a testre és erre a világra vonatkozó előítélet. Sok keresztény, köztük én magam is ebben az előítéletben nevelkedtünk. Leegyszerűsítve ezt így lehetne mondani: ez a földi élet pusztán egy siralomvölgy, itt minden csak rossz, a test, az anyagi valóság egy merő bűn. A testet le kell győzni, meg kell öldökölni, a földi életem minden sikerét és kudarcát egy nullának kell tartani. Mert az IGAZI élet az a szellemi, éteri, mennyei valóság. Ez egy közkeletű félreértés a kereszténység tanításáról. Ha Jézus EZT tanította volna, akkor miért hasonlította Isten országát lakodalomhoz, nagy vacsorához, akkor nem használt volna ennyire kézzelfogható, földi hasonlatokat a példázatokban, mint a szőlőmunkások helyzete, a magvető munkája vagy az apai szeretet valósága? Jézus nem azt tanította, hogy a test egy merő bűn, inkább azt, hogy a nagyon is szelleminek képzelt gondolataink visznek be minket a zsákutcába. Miközben igaznak hisszük magunkat, gyakran éppen távolodunk Isten szeretetétől, mert a saját teljesítményünkre koncentrálunk.
A test egy szolga, de olyan szolga, mint a kapernaumi százados szolgája: figyelnünk kell rá, ha beteg, a jelzéseire, szeretnünk kell és gondoskodnunk róla. megfegyelmeznünk, ha éppen arra van szüksége, hogy valamit megtagadjunk tőle a hosszú távú EGÉSZSÉG és TELJESSÉG érdekében.
Amikor ideköltöztem Mezőberénybe, elhatároztam, hogy nem fogok alkoholt inni. Tudtam, hogy ezen a vidéken az alkoholfogyasztás nagyon mélyen bevésődött a kultúrába, de azt is, hogy mekkora probléma, hány családot tesz tönkre alattomos módon. Egy teljes évig következetes tudtam ebben lenni, és nagyon örülök ennek, mert így meg tudtam figyelni magamat. Mikor gondolok arra, hogy jó lenne inni? Mennyire könnyű/nehéz visszautasítani a kínálást? Mikor környékez meg az a gondolat, hogy egyedül magamnak vegyek alkoholt? Persze ez az önmegtartóztatás nem önmagáért érdekes, hanem azért, amit közben tanultam magamról. Mi az igazi vágyam? Milyen szorongás van bennem? Mit fed el az ivás vágya?
A másik illúzió, amivel le kell számolnunk a saját erőfeszítésünkbe és teljesítményünkbe vetett hit. A szőlőmunkások példázata megmutatja, hogy Istennél egészen másképp vannak a dolgok, mint ahogyan azt emberileg gondolnánk. Isten jósága bőségesen ajándékoz, az utolsónak, a gyengének, a szerényebb képességűnek is annyit ad, amennyit az elsőknek, az erőseknek és a tehetségeseknek. De hát akkor miért tegyek én bármiféle erőfeszítést ebben az isteni edzéstervben, ha a végén nem állhatok előrébb a sorban, nem leszek kiemelve, nem állhatok fel a dobogóra? Miért fegyelmezzem magam, miért gyakoroljak, ha végül Isten nekem is azzal az egy dénárral szúrja ki a szemem? Ha a hervadhatatlan koszorút az utolsóként befutó is éppúgy bezsebelheti, aki csak meg megfutotta a pályát, még ha a saját tempójában is?
Az én erőfeszítésemre nem Istennek van szüksége, hanem nekem. Neki nem kell megfelelni. Nem számít, hogy korai vagy késői megtérő vagyok-e. Nem számít, mennyit tettem az egyházért. Nem számít, mit értem el emberileg. Az edzésre, a gyakorlásra nekem van szükségem. Hogy lássam, Isten hogyan cselekszik az életemben. Hogy megtapasztaljam, az evangélium nem egy vénasszonyos mese, amivel a haldoklókat és a szegényeket vigasztaljuk, hanem élő valóság, hatékony erő. Hogy érzékeljem a változást a jellememben, a kapcsolataimban. Szükségem van arra, hogy többé ne az számítson, én magam alkalmatlannak tartom-e magam, vagy az emberek hogyan vélekednek rólam, hanem a célt lássam magam előtt, hogy Isten merre vezet. Ezért imádkozzunk!
