„Amim van, azt adom” – az irgalmasságról

Igehirdetés Jn 19,38-42 alapján a 2016. november 13-i Tamás-misén Lágymányosi Ökumenikus Központban

Az igehirdetés elhangzott szövegét itt hallgathatod meg.

Hat évvel ezelőtt, egy novemberi vasárnapon meghalt apám. Hirtelen történt, előzmények nélkül. Nagyobbik húgom és öcsém voltak otthon, egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy már nem lélegzik. Hiába próbálták újraéleszteni ők is, a mentősök is. Be sem vitte a mentő. Ott álltak éjjel egy órakor egy holtesttel a karjaikban. Lemosdatták, levágták a haját, a körmét. Felöltöztették szép ruhába, cipőt húztak a lábára. Száz évvel ezelőtt ezt minden család megtehette a halott szeretteivel. Mi már kevéssé ismerjük azt az érzést, milyen irgalmasnak lenni egy halott ember utolsó elveszített tulajdonával, a holttestével.

János evangéliumában  megjelenik Jézus keresztje alatt egy titkos tanítvány, a zsidó főtanácsnak, a Szanhedrinnek a tagja, Arimátiai József, hogy felajánlja Jézus holtteste számára a saját sírját. Ez a sír egy kertben volt, közel a Golgotához, Jézus kivégzésének színhelyéhez. A keresztre feszítettek testének normál körülmények között az lett volna a sorsa, hogy a kereszten maradjanak, amíg meg nem halnak, sőt, akár amíg a dögevő madarak el nem végzik a maguk dolgát. A másnapi szombat azonban nagy ünnepnap, a kovásztalan kenyerek fesztiváljának nagy napja volt, így a Főtanács sem akarta, hogy a testek a kereszteken lógjanak. Ezért arra kérték Piltáust, gyorsítsák meg az elítéltek agóniáját azzal, hogy eltörik a lábszárcsontjukat. Jézus már halott volt, így az egyik katona a lándzsájával ellenőrizte a halál beálltát. Jézus testét kidobhatták volna a gyehennára, Jeruzsálem szemétdombjára is, de nem így történt. Arimátiai József azt adta, amije volt: egy gazdagoknak való sírhelyet. Eljött Nikodémus is, aki átbeszélgetett Jézussal egy éjszakát.  Azt adta, amije volt: mirhából és aloéból készült olajat. Megadták a végtisztességet Jézusnak, gyorsan, kapkodva, befejezetlenül a szombat közelgő csillaga miatt. 

Jézus temetése kéziratos magyarországi imádságoskönyvből (1192-95 körül)

Ritkán gondolunk arra, mibe kerülhetett ez nekik. Másnap reggel a Szanhedrin ünnepi gyűlésén bizonyára feltűnt, hogy ketten hiányoznak a tagok közül. Nem lehetett nehéz kideríteni, hogy József és Nikodémus halott érintése miatti tisztátalanság okán nem léphettek a templom területére a húsvét szent ünnepén. Családjuktól és nemzetüktől elkülönülve, némán gyászoltak, némán tüntettek az ártatlanul meggyilkolt názáreti próféta temetése után. Két tisztátalan. Két irgalmas ember.

A mai alkalom központi témája az irgalmasság. Hol találok egy irgalmas Istenre? – ez volt 500 évvel ezelőtt egy fiatal szerzetesnek, Luther Mártonnak a kínzó kérdése. Ma a kérdés inkább így hangzik: Hol találok egy irgalmas embert? Szomjazunk az irgalomra, ugyanakkor rettegünk tőle. Egyesek úgy tekintenek rá, mint naivitásra, amely szélesre tárja a kaput az ellenség előtt. Az irgalom sokak szemében pusztán balekség, amikor ahelyett, hogy elvennéd, amit elvehetsz, inkább te adsz mindabból, ami jog szerint a tiéd. Pedig az irgalmasság Isten beceneve, amikor bejelentkezik a világba. Nem ítélni és pusztítani, hanem szeretni és adni jön közénk Jézus Krisztusban.

„Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” – idézi Jézus Hóseás prófétát. Mi, emberek, jobban szeretünk áldozatot hozni. Újra és újra félreértelmezzük ezt az áldozatot, és vallásos erényt kovácsolunk belőle önmagunknak. Mintha az áldozatban bármi olyat fel lehetne ajánlani Istennek, ami ne lett volna eleve az övé. Az áldozathozatal azért veszélyes, mert abba a hitbe ringathatja az embert, hogy most Isten a lekötelezettjévé vált. Bűnös vagyok, de majd jövök az oltárhoz áldozni, és ezzel el lesz intézve a dolog. Odaadom az áldozatot Istennek, és ezzel érdemeket szerzek magamnak. Amikor így imádkozom: „Köszönöm, Uram, hogy tizedet adok mindenből, amit szerzek, még a mentából és kaporból is.” Ha tizedet adsz, azt valójában abból adod, amit Isten adott neked. Semmi sincs az oltáron, semmi sincs a perselyben, semmi sincs a zsebedben, amit ne Istentől kaptál volna.

Irgalmasságot akarok. Az irgalomban az ember azt adja, ami az övé. A legenda szerint Tours-i Szent Márton a meztelen koldust látva kettéhasította kardjával a köpenyét, és a felét ráterítette. Álmában aztán megjelent neki Krisztus, és ugyanazt a fél köpenyt viselte. Jézus Krisztus a koldus inkognitójában élvezte Márton irgalmát. Azért adta csak a fél köpenyét, mert a másik fele a légió tulajdona volt. Így Márton mindent odaadott, ami csak tőle telt.

Amim van, az vagyok – abban az illúzióban élünk, hogy az identitásunkat a birtoklás határozza meg. Ezzel az attitűddel nem oszthatom meg senkivel, azt, amim van, mert akkor elveszíteném azt, aki vagyok. Ha adok is valamit a sajátomból, ezzel a másik tartozik nekem. Adósság-csapdákban élünk. Állandósult körbetartozás uralja az életünket ebben a szemléletben.

Aki irgalmat gyakorol, nem szívességet tesz. Nem vár és nem fogad el viszonzást, legalábbis attól nem, akivel irgalmas volt. Az irgalom teljesen önkéntes. Nem lehet kikényszeríteni, hogy irgalmat gyakorolj. Az irgalom a szív szabadsága. Lemondás. Odaadás. Sebek bekötözése. Elhagyottak felkarolása. Kitaszítottak befogadása. Halottak eltemetése. Az irgalom az, ami belőled fakad, amikor ráhangolódsz Isten szívére. Próbálták már kiirtani az irgalmat az emberekből, de teljesen sohasem tűnt el, a leggonoszabb diktatúrák tombolása közben is megbújt az emberek között. Időnként kitört és mozgalmakat inspirált. „Aki a szegényeknek ad, jobbat tesz, mint ha búcsúcédulát vásárol.” – írja Luther a 95 tételben. Pedig milyen klassz érzés lehetett egy papírt lobogtatni arról, hogy én adakoztam a templom építésére, így már nem tartozom Istennek, sőt, már-már Ő tartozik nekem.

Azért olyan nehéz az irgalom, mert az adás és az elfogadás kölcsönös kiszolgáltatottságot hoz létre. Jézus nem félt kiszolgáltatni magát, nem félt sebezhetővé válni. Mi viszont rettegünk. Ott állunk egy szál semmiben Isten előtt, ruhátlan koldusokként, és félünk, el akarjuk takarni a mezítelenségünket. Jézus azonban ránk teríti az irgalom köpenyét, hogy soha többé ne fázzunk, ne is szégyelljük magunkat. Egyúttal magára ölti a mezítelenségünket. Mert az irgalom mindig azzal jár, hogy érintkezned kell a tisztátalansággal. Nem őrizheted magadat steril vallásosságban. 

Az evangélikus oltáron ott van az a különleges lakoma, amit olyan részegítő lenne a mi Istennek felajánlott áldozatunknak tekinteni. Luther szerint ez az isteni irgalom lakomája. A tékozló gyerekek hazatérésének örömünnepe. Az oltáron a kenyér és bor jegyeiben magát Jézus Krisztust vesszük magunkhoz, az Ő valóságos testét és vérét. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban maga Isten valóságosan és teljesen nekünk adja önmagát. Mi pedig élvezzük az Ő jóságát, irgalmasságát. Isten is azt adta, ami tőle telt. Jézusban saját magát adta és adja. Testét és vérét. Jézus az utolsó vacsorán végrendelkezik a testéről és a véréről. Vegyétek, egyétek, igyatok ebből mindnyájan. Ez a vacsora ma rád is vár. Jézus végrendelete értelmében, aki csak hisz, örökségül kap mindent, ami az övé. Egy halott ember utolsó elveszített tulajdona. Ezt is neked adja.