Örömkönnyözön

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben advent 4. vasárnapján Filippi 4,4-7 alapján

Csömörön, ahol a gyülekezeti gyakorlatomat, a teológiai hatodévet töltöttem, a lila színű szószék-terítőre, amely csak adventben és böjtben kerül föl a szószékre, a következő igeverset hímezték az asszonytestvérek: Örüljetek az Úrban mindenkor! Ez nagyon mélyen megmaradt bennem, mert világéletemben azt tanultam, hogy a lila szín, ami a két nagy Krisztus-ünnepre felkészítő időszak liturgikus színe, a bűnbánatra, a mélységre, a készülés komolyságára utal. Sehogy se fért nekem össze  a lila terítő ezzel az örömre buzdító mondattal.

Asszonyok a templom előtt hagyományos nagytarcsai (szlovák) népviseletben,
 mely az egyházi esztendő liturgikus színéhez illeszkedik (jelen esetben lila).
Sajnos csömöri képet nem találtam, de az ottani szokás is hasonló. 

A mai eszemmel azt gondolom, hogy a bűnbánat és az öröm egyáltalán nem zárják ki egymást. Éppen ellenkezőleg, következnek egymásból. Mindkettőnek köze van ugyanis az imádsághoz, amely összeköt bennünket Istennel.

Egy hét múlva karácsony, alighanem unalomig hallottuk a béke, szeretet és öröm szavakat, de az már egy fogósabb kérdés, hogy mennyire éljük át ezeket, mennyire érezzük magunkénak? Hogyan lehet szert tenni Isten békességére, arra a békességre, ami Pál apostol szerint MINDEN értelmet meghalad? Hogyan lehet félretenni az aggodalmakat, felülemelkedni a szorongásokon (belül) és a szorongattatáson (kívül)? Hogyan lehet minden emberi számítással szemben imában és könyörgésben kiönteni a szívünket Istennek? Hogyan válhatnánk szelídekké, hogy erről a szelídségről minden ember felismerhesse a közel lévő Urunkat, Jézust? Hogyan lennénk képesek minden helyzetben örülni, hiszen annyi minden van az életünkben, ami megfojtja ezt az örömöt, és amire sokkal könnyebb odafigyelni!?

Egy kopt szerzetesnek, Matta El Meszkin atyának az elmélkedéseit olvasom az imádságról. Mint oly sokan a keleti egyházakban, ő is a szüntelen imádságot hangsúlyozza. Amíg nem vagy képes szüntelenül imádkozni, imádkozz gyakran, olyan gyakran, amilyen gyakran csak tudsz. Legyenek rendszeres és spontán imádságaid. Imádkozz hosszan és röviden, szavakkal és csönddel. Hálával és könyörgéssel. Önmagadért és másokért. Imádkozz töredelemmel és bűnbánattal, ugyanakkor gyönyörködj teljes örömmel az Úrban! Az imádság által vagyunk képesek eltávolodni a megkötözöttségeinktől, kiszakadni a véges időből, és Isten szívéhez, az örök szeretethez emelkedni. Ezáltal pedig mi is egyre teljesebben átformálódunk Krisztus képére. A szelíd és alázatos Úr így vonja egyre közelebb magához azokat, akik keresik Őt.

Ugyanakkor az ima több mint kötelesség, ez ajándék. Isten hídja az emberek felé. Jézus maga tanít minket imádkozni, szánkba adva a szavakat, hogy mit kell kérnünk. A Szentlélek is segítségünkre van, mellénk áll, súg, átjár, hogy átadhassuk magunkat az Atya ölelésének, mint a hazatérő tékozló fiú. Ami rajtunk áll, az a gyakorlás. Az ima olyan eszköz, amelyet muszáj használnunk, különben semmit sem használ nekünk. NEKÜNK van erre szükségünk, nem pedig Istennek, hiszen ő egyébként is tudja, mi a legjobb nekünk. De mi elgondolkoztunk-e már azon, hogy mit is szeretnénk igazából kérni a MINDENHATÓTÓL?

Rembradt: A tékozló fiú hazatérése (megunhatalan kép, legalábbis nekem)

Képeslapokon, kártyákon és szóban is szokás egymásnak boldog, örömteli karácsonyt és új évet kívánni. De mit jelent az, hogy boldog? Mi az igaz öröm? Nem lehet, hogy mi vagyunk a saját örömünk és boldogságunk legnagyobb akadályai időnként? 

Az az öröm és béke, amiről Pál apostol beszél, nem a körülményektől függ. Nem egyszerűen annyi, hogy jól érzem magam. És nem csömörlök meg tőle, mint egy részeges éjszaka másnapján. Ez az Istennel való kapcsolatból fakad. Nem lehet kicsikarni, ajándékként fakad fel belőlünk újra és újra, ahogyan a kapcsolatunk Istennel egyre mélyül és érettebbé válik. Ehhez azonban az szükséges, hogy ne az imádkozás legyen az egyetlen dolog, amitől sajnáljuk az időt. Bár első körben úgy tűnhet, hogy aki imádkozik, az semmit sem csinál, és ez egy megvetendő dolog a mi kultúránkban. Valójában azonban a legfontosabb dolgok éppen imádság közben történnek velünk. Isten ekkor végzi bennünk titkos de különleges munkáját.

A teológiai évek alatt nagyon közel került hozzám az úrvacsora szentsége. Ebben tudtam leginkább megélni, milyen is az, amikor a bánat könnyei az öröm könnyeivé változnak, Jézus Krisztus valóságos jelenléte által. A fájdalom és a gyönyörűség együtt járnak. Ez minden kapcsolatra igaz, de az Isten-kapcsolatra különösen. Amikor magamhoz vettem Krisztus testét és vérét, akkor változott át bennem sokszor a veszteségélmény és a lelkifurdalás hálává és békességgé. Várom a karácsonyi közös úrvacsorákat, amikor ebben a gyülekezetben is megtapasztalhatom ennek a kincsét, és nem is csak én, hanem mindenki, aki nyitott szívvel közeledik az ünnepen, hogy beengedje az életébe Jézus Krisztus átformáló erejét.