„Én, Seben Glória, esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú,
Szentlélek, Szentháromság egy igaz Isten, hogy a mellettem álló férfit igazán
szeretem, hűséges házastársa leszek Isten rendje és igéje szerint, holtomig,
holtáig el nem hagyom, sem egészségében, sem betegségében, sem örömében, sem
bánatában. Isten engem úgy segéljen!”
Nagy bátorságra vall
– vagy inkább vakmerőségre, hogy mi, evangélikusok a házasságkötéskor
megesküszünk Isten színe előtt, hogy szeretjük azt az embert. Sőt, nemcsak
arra, hogy az eskütétel pillanatában éppen szeretjük, hanem arra is, hogy
szeretni fogjuk mindhalálig. Még önátkot is mondunk magunkra: Isten engem úgy
segéljen – vagyis, ha megszegem az esküt, hagyjon el, ne segítsen többé.
Ismerem egy másik felekezet fogadalomtételét, abban ez így hangzik: Isten
segítsen erre. Vagyis inkább megvallja a tehetetlenségét és gyengeségét, és
Isten erejét hívja segítségül ígérete betartásához. Az én szememben az egyházi
esküvő nem valamiféle biztosíték, hanem inkább egy bizalomjáték. Meghívás arra,
hogy bízzunk egymás – nagyon is törékeny – szeretetében, és még inkább Isten
szeretetében.
Simon Péter is letett egy esküt, hogy haláláig szeretni
fogja Jézust. Az utolsó vacsorán elbizakodottan fogadkozik – ő, a Kőszikla, az
egyes számú tanítvány – hogy ha mások el is hagyják Jézust megbotránkozva, ő
mindvégig kitart majd mellette. A börtönbe, sőt a halálba is követlek téged –
hangoztatja. Dehogy tagadlak meg, az életemet adom érted!
Húsvét előtt volt szerencsém részt venni a messiáshívő
zsidók páskavacsoráján. Rendkívüli erővel hatott rám az este szimbolikája,
felfokozott ünnepi hangulata. Péter is egy ilyen felfokozott páska-hangulatban,
a négy pohár húsvéti bor alkoholtartalmával a vérkeringésében fogadkozik ilyen
hevesen. Ismerjük a történet folytatását: még kakasszóig sem tartott ki a
tanítvány az elhatározásában, a főpap udvarán fagyoskodva háromszor is
letagadta, hogy ismerné a Názáretit. Máté evangélista hozzáteszi, hogy
tagadását esküvel is megerősítette. Így
lesznek az elsőkből utolsók – ahogyan a Mester előre megmondta. Ennyit az
esküdözésről.
Ordass Lajos böjti elmélkedéseiben azt írja, hogy szerinte
Péter ebben a pillanatban, amikor kimondja: „Nem ismerem azt az embert” a szó
legmélyebb értelmét tekintve nem hazudik. Valóban nem ismerte Jézust. Csak
kivetítette Jézusra annak a Messiásnak a képét, akit elképzelt magának. A saját
messiási elvárásait látta Jézusban, és ennek megfelelően is viselkedett. Nem
számított a szenvedő Krisztusra, ezért nem is tudta követni őt. Egy
meghamisított Krisztust szeretett.
A mai igeszakasz egy megrendítő beszélgetésbe enged
belehallgatni. Jézus feltámadása után már harmadszor jelenik meg a
tanítványoknak, és ezúttal azért is jön, hogy helyreállítsa a kapcsolatát
Péterrel. Kihívja a halászbárkából, megeteti és elhívja beszélgetni. Még sosem
voltam részese férfi-férfi beszélgetésnek, de úgy képzelem, ha ennyire komoly a
téma, akkor a férfiak keveset beszélnek és sokat hallgatnak.
Talán egyesek felszisszennek: férfi a férfival hogyan
beszélgethet szeretetről? Hiszen ez az a téma, amit a férfiak kerülnek, mint a
pestist. Nem gondolom, hogy egy férfi jobban félne a szeretettől, mint egy nő.
De a szeretésnek az a fajtája, amelyre itt Jézus utal, nem is azonos azzal az
érzelmi túlfűtöttséggel vagy rajongó ragaszkodással, amit mi általában
szeretetnek szoktunk tekinteni, és amelytől sokan okkal irtózunk.
Jézus az ’agapaó’ igét használja, amikor megkérdezi Simon
Pétert: „Jobban szeretsz engem, mint ezek?” Azt a mindent feláldozni kész,
feltétel nélküli szeretetet kéri számon, amelyet Péter csütörtök este olyan
gőgösen megígért – ha mások elhagynak is, én kitartok melletted. Péternek el
kell ismernie a felelősségét – hogy felelőtlenül beszélt, hogy ok nélkül
lenézte a többi tanítványt.
Péter válaszában viszont a ’fileó’ igét használja, amely
inkább az érzelemteli, kölcsönös baráti szeretetre, szimpátiára utal. De van
egy másik jelentése is a szónak: ’csókolni’. A szinoptikus evangéliumok – Máté,
Márk és Lukács – egyaránt ezt a szót használják annak a jelenetnek a leírásánál,
amikor Júdás csókkal árulja el Jézust. Péter megvallja, hogy szeretete nem
több, mint emberi ragaszkodás, amelyből a tagadás és az árulás is következhet.
Nem jobb ez a szeretet Júdásénál.
Itt viszont fordulat következik. Jézus szidalmak és büntetés
helyett új megbízást ad Péternek: Tápláld bárányaimat! Az a Jézus, aki a Jó
Pásztornak mondja magát, aki az életét adja a juhaiért, akik hozzá tartoznak,
most megbízza ezzel a pásztori feladattal azt a tanítványt, aki ilyen csúnyán
elbukott! Így lesznek az utolsókból elsők. Péter ebben a pillanatban eléggé
megszeppenhetett. De mi is megszeppenünk, amikor arra gondolunk, hogy Jézus
emberi lényeket bíz ránk. A családunkat, barátainkat, munkatársainkat,
szomszédainkat, a rászorultakat. Miért dolgozik ilyen béna és tökéletlen
bojtárokkal az, aki a Jó Pásztornak mondja magát? A paradoxon az, hogy éppen
akkor, amikor megvalljuk a tehetetlenségünket, siet a segítségünkre Jézus, és
ruház föl olyan erővel és bölcsességgel, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy
bennünk lehet. És ÍGY már el tudjuk látni a tőle kapott feladatot.
Igen ám, de Jézus még nem végzett. Újra megkérdezi Pétert,
egy picit módosítva a kérdést: „Szeretsz engem?” Itt ismét az ’agapaó’ ige van,
én úgy képzelem, itt nem is ezen van a hangsúly, hanem inkább az ’engem’ szón.
Jézus arra kíváncsi: Szeretsz-e ENGEM, az igazi Jézust, a valódi Messiást? Azt,
aki szenved és meghal és harmadnapra feltámad? Ezt a ciki és kényelmetlen
Messiást? Most, hogy tudod, ki vagyok valójában, a rózsaszín szemüveged nélkül
is szeretsz engem?
Péter válasza viszont ugyanaz. „Kedvellek, Uram, te tudod”.
Tulajdonképpen szimpatikus ez az értünk feláldozott élet. Igaz, nem egészen ezt
vártuk, de a nagypénteki Krisztust kellő mértékben lehet sajnálni – és benne a
szenvedő önmagunkat, a húsvéti Krisztusban pedig kiválóan lehet reménykedni. Ez
az átlag keresztény válasz, amikor Jézus a szeretetünk felől érdeklődik. Ez a
válasz már felfogta valamennyire Jézus szeretetét. Már nem politikai megváltást
akar. Ez a válasz már spirituális. Igen Jézus, én téged választalak spirituális
utamnak vagy tanítómnak.
Jézus megerősíti a megbízást: pásztorold juhaimat.
A harmadik kérdés viszont egészen más. Jézus itt szaván
fogja Pétert, és kölcsönveszi tőle a ’fileó’ igét. „Simon, te kedvelsz engem?”
Megcsókolsz? Elárulsz? Eladsz a megfelelő pillanatban? Egy barátom olvasta egy
mexikói pap könyvében, hogy egy prostituáltnak mesélte Jézus
szenvedéstörténetét, aki egy konkrét mozzanattal tudott azonosulni: Engem is
megcsókolt az anyám, amikor eladott.
Péter erre szomorodik el. Nincs más lehetősége, mint hogy
Jézus mindentudására hivatkozik. „Uram, te mindent tudsz, te ismersz engem, te
tudod, mennyire és hogyan szeretlek téged.” Jézus ismét rábízza a juhokat, hogy
táplálja őket.
És ahogyan az utolsó vacsorán Jézus megprófétálta, hogy
hajnal előtt háromszor is megtagadja őt ez a tanítvány, úgy prófétálja meg most
azt, hogy amikor eljön az idő, élete végén, valóban követni fogja őt a halálba,
valóban az életét adja majd érte, valóban a vérével fog tanúskodni Jézus
mellett.
Nemcsak az igaz, hogy Péter nagycsütörtök éjszaka
túlbecsülte Jézus iránt odaadását, hanem az is, hogy most pedig alábecsülte.
Sigmund Freud egyszer azt mondta, hogy az ember nemcsak rosszabb, mint
gondolja, hanem jobb is. Ez a Krisztus-követőkre mindenképpen igaz. Sokkal
kevésbé szeretjük Jézust, meg az embertársainkat és magunkat, mint gondoljuk.
Ugyanakkor jobban is szeretjük Jézust – meg az embertársainkat és magunkat,
mint gondoljuk.
Hogyan lehetséges ez a szeretés, amit itt Péter nem mer feltételezni
magáról? A kulcs Jézus hívása: Kövess engem! Így is lehetne fordítani: Legyél
velem! Nem lehet megtanulni szeretni másképp, csak ha Jézussal vagyok, őt
követem, őt utánzom, őt tanulom. Ha tanulom elfogadni az ő szeretését. Van egy
kis kék könyv, amit nagyon szeretek, Kempis Tamás írta, a címe: Krisztus
követése. Az eredeti latin cím: Imitatio Christi, vagyis Krisztus utánzása. A
legelemibb tanulási módszer. Apánkkal, anyánkkal azonosulunk így
kisgyerekkorban. A könyv központi gondolata, hogy csak úgy lehet Jézust
követni, ha sokat vagyok vele. Sokat olvasok, még többet imádkozom, veszem az
Úrvacsorát. Közben viselkedésemben is átalakulok.
Persze van egy fontos különbség Jézus iskolája és a többi
iskola között. Itt nem lesz a végén egy diploma vagy érettségi bizonyítvány,
hogy minden vizsgán megfeleltem, és most már kész vagyok. Most már elég
krisztusi vagyok. Jézus szeretés-iskolája egy életen át tart. És ebben az
iskolában a bukás nem jelent sem meglepetést, sem végső elvetettséget. A kérdés
az, hogy a bukásommal Jézushoz menekülök-e, hogy segítsen. Ha így teszek, ő
kész arra, hogy engem is helyreállítson és újra megbízzon bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése