Csodára éhesen

Mennyi kenyér kell egy éhezőnek, hogy azt higgye, azt már nem érdemli meg?

A Nagyhét első felét a horvátországi Kutinában töltöttem egy evangélikus gyülekezetben (kb. 1 tucat lehet belőlük az egész országban).

A gyülekezetet Elina vezeti, aki egy finn származású lelkészNŐ.
A férje, Thiago, Brazíliából jött, és egy olyan missziót vezet Európa országaiban, ahol önkéntes brazil fiatalok hip-hop és break táncot tanítanak tiniknek.

Velük mozogtam hétfőtől csütörtökig, miközben a felséges Kroácia hol zivataros, hol napos arcát mutatta. A pályaudvaron kedvem támadt hirtelen szociofotókat készíteni, ahogy a kukákat turkálták a - vietnámi háborús veteránokra emlékeztető külsejű - otthontalanok. Talán ők maguk a balkáni háború veteránjai. Midlife crisis.

Láttam vakolatlan házakat - lövedéknyomoknak már nincs nyoma. Otthon, ahol sparhelttel fűtenek. Pici lyuk, ahol az egész életét éli egy idős, beteg asszony, akinek nyugdíja sincs, mert egész életében háztartásbeli volt. Egy kislány, akinek ragyog az arca. Egy fiú, aki nyáron minden este meglocsolja a gyülekezetben a virágokat, és nekem is teát főz a zuhogó esőben. Egy néni, akivel együtt esszük meg azt a darab kenyeret, azt a kortynyi bort. Együtt éhezünk, és együtt kapunk enni. És nem beszélünk közös nyelvet, mégis érzem, hogy szeretve vagyok. Eléneklem horvátul a dalt: "Hadd menjek, Istenem, mindig feléd..."

És Nagycsütörtök. Együtt vagyunk egy fehéren terített asztal körül. Alig ismerek valakit, mégis egy család vagyunk, és benne vagyunk a Drámában. "Azon az éjszakán, amelyen értünk adta önmagát, kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte...". Egy falat kenyér. Egy korty bor.

És Nagypéntek. A kereszt durva fájának tapintása és balzsamos illata.

És Nagyszombat. Vacsora a zsidókkal, akik úgy nevezik a Messiást: Jesua. Mi Jézusként szoktuk emlegetni. Egy darabka macesz keserű tormába mártva. Egy darabka macesz a harmadik pohár borba mártva. Megváltás a keserű rabszolgaságból.

És Húsvétvasárnap. Vacsora ebédidő előtt. A születési családommal. Egy falat kenyér. Egy kortynyi bor. Templombelső.

És Húsvéthétfő. Prédikálok és hármas keresztelőt látok. Mindkét gyülekezettel egy falat kenyér. Egy korty bor.

Aztán este beszéltem azzal az éhezővel, akit a legjobban szeretek a világon: az anyámmal. Miért nem tudom neki elmondani: Én is csak egy éhező vagyok? Miért nem tudom rávenni, hogy jöjjön velem oda, ahol én is kapom a "könyör"-kenyeret? Mert szerinte ő azt nem érdemli meg. Ez a csoda még várat magára...