Új ló farkánál

Mintha még nem volna elege Istennek a meglepetésekből! "Mindjárt vége a márciusnak, elküldöm ezt a szegény kis Glórit Pécsre, az ottani bibliakörbe, a városba, ahol tanult, hadd tanuljon még egy kicsit!"

Miután Kelenföldön épphogyosan elértem az IC-t (nem, nem volt még 4-es metró!), belefeledkeztem a könyvembe, ami régi jó szokásom Pécsre utazván. Így aztán csak Bicsérd után vettem észre teológustársamat, aki szintén az Öttornyú Városba igyekezett, és velem egy vagonban ült.

A következő meglepetés a Széchenyi téren várt rám, ahol Zsófi, a pécsi bibliakör szilásza az "új ló farkánál" beszélt meg velem találkozót. Nos, megvallom, ennél undorítóbb dolgot keveset láttam életemben, mint a Da Vinci kiállítás reklámállatkáját (állatka? egy monstrum!). Ráadásul útban van, miközben a mediterrán egyetemi város hangulatába oly módon rondít bele, ahogyan arra korábban csak kommunista és egyéb -ista vezetők gigászi méretű szobrai voltak képesek.

Zsófival egy-egy kávéköltemény mellett nosztalgiáztunk, egyben gondolkodtunk és reménykedtünk a várost és főleg az egyetemet a szemünk előtt tartva. Szegény sebzett szívek, bezárkózó keresztények, szakadozó gyülekezetek, elhanyagolt fiatal felnőttek és a felelősségvállalás borotvaélén balettozni próbáló egyetemisták!

És mégis...! Úgy mentem én Pécsre 2002-ben, 18 éves fejjel, mint aki végleg és eldöntötten nem foglalkozik soha többé a Jézus-üggyel. Arra nem számítottam, hogy Jézus viszont foglalkozni akar az én ügyemmel. Vajon hányan vannak ott a PTE-n ugyanebben a hangulatban? Az egyház hagyjon engem békén! Eléggé meggyötört! Úgysem tud vagy akar válaszolni a kérdéseimre. Vajon hányan vannak, akik sohasem találkoztak igazi szeretettel? Akik csak keresgélik a békét? Én így mentem el. És Isten megszólított, egy kellemesen hűvös szeptemberi éjszakán, ami ugyanolyannak látszott, mint bármelyik másik.

Amikor látom a diákokat, akik MOST tanulnak az egyetemen, MOST gyűlnek össze keddenként, MOST szeretik egymást, MOST tartanak össze, MOST sütnek szalonnát (és mályvacukrot!), MOST mennek sörözni (vagy forrócsokizni!), MOST imádkoznak, MOST olvassák a Bibliát, MOST énekelnek, MOST fogadják be az újakat, MOST látnak meg valamit Jézusból, MOST hisznek és MOST élnek, akkor tudom, hogy Isten nem mondott le Pécsről, és hogy neki fontosak az emberek, akik éppen MOST járnak arra az egyetemre.

Minden változik, és én sem találkozhatok kétszer ugyanannak a lónak a farkánál ugyanazzal az emberrel. Megváltozott a diákkör, igen, mióta én voltam pécsi egyetemista. De az a Valaki, aki gondot visel, aki ennek az egész projektnek a Gazdája, az az Isten nem változott meg. Ő ugyanúgy szeret, ugyanúgy vár, ugyanúgy adja az életet és a növekedést. Ugyanúgy vágyik utánad.