Amíg a halál el nem választ

Igehirdetés Jn 2,1-11 alapján Mezőberény II.kerületi gyülekezetben

2015 szeptemberében én prédikálhattam kisebbik húgom esküvőjén. Szerény összejövetel volt, de a szertartás után mi is tartottunk egy kis szeretetvendégséget, hogy a távolról utazókat elláthassuk, és együtt ünnepelhessünk. Minden testvér odatette magát, mindenkinek megvolt a feladata. És igen, mi is izgultunk, mint mindenki, aki hasonló rendezvényt szervez: minden elég lesz? Jól becsültük meg az étel-ital mennyiségét? Ugye minden a legnagyobb rendben lesz, semmiféle fennakadás nem fogja elrontani a fiatalok örömét?

Lina húgom és Beni sógorom eskütétele. Fotó: Karancsi Rudolf

Jézus és tanítványai a kánai lakodalmon ilyen helyzetbe csöppennek. Nincs szerepük, ők meghívott vendégek. Talán Jézus anyja, Mária rendelkezett valamilyen feladattal, de még ez sem biztos: csak annyit tudunk meg, hogy ő vette észre, hogy elfogyott a bor, és jelezte Jézusnak a hiányt. Nekem nagyon tetszik Jézus és Mária párbeszéde. Talán már félszavakból is értették egymást. Nem tudom, hogy Mária csodát várt-e a fiától, hiszen, ha ez volt Jézus első jele, akkor nem hivatkozhatott arra, hogy "emlékszel, a múltkor is milyen jól megoldottad a helyzetet". Mária nem követel semmit, nem akar mindenáron csodát, nem akar villogni a Messiás fiával a rokonok előtt, hogy "mutasd meg szépen Ezékiel bácsinak, hogy milyen ügyes vagy, kisfiam. " Egyszerűen csak jelzi a problémát. Ez számomra minta abban, hogy hogyan kell Jézus elé tárnom a kéréseimet, vagy mások problémáit.
A gimnáziumban még karácsony előtt kaptam néhány cédulát a tanárkollégáktól, amelyekre imatémák vannak fölírva. megígértem nekik, hogy imádkozom ezekért. És valóban: kiterítettem a cédulákat az imazsámolyom elé, hogy rájuk lássak, amikor imádkozom. És nem az a lényeg, hogy "üresre imádkozzam a padlót", ahogyan Luther a szerzetesi cellájában, hanem, hogy ott legyenek a kérések kiterítve, Jézus hatalmára és kegyelmére bízva. Az a bizalom is példaértékű, ahogyan Mária odafordul a szolgákhoz Jézus - látszólag elutasító - válasza után: "Bármit mond nektek, tegyétek meg!" Úgy tűnik, gyakorlata volt a ráhagyatkozásban.

Imacéduláim a kis Jézus-ikonom körül kiterítve

Vízkereszt ünnepe és az azt követő időszak Jézus isteni dicsősége körül forog. Azok a csodák és misztériumok vannak a középpontban, amikor a tanítványok és talán mások előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy Jézus nem akárki. Nem egyszerűen egy rabbi a sok közül, aki helyesen tanítja Isten igéjét, annál jóval több: ő a Messiás, az élő Isten Fia. Ez az első jel, ahol Jézus már a működése kezdetén kijelenti a dicsőségét. Mégsem maga a csoda áll a középpontban. Nem túl látványos az egész. Csak megtöltik a kőedényeket vízzel, merítenek, és visznek a násznagynak. Látszólag semmi különös nem történik. Jézus jelenléte és szava miatt mégis EGÉSZEN más lesz minden. Többről van itt szó, mint hogy egy folyadék minőségében megváltozik. A jel sohasem önmagáért való csodatétel. Önmagán túlra mutat.

Víz és bor. Számunkra rendkívüli jelentőségű elemek. Ezeket a jegyeket, látható jeleket használjuk, amikor a két szentségünket gyakoroljuk. A víz a keresztség jele. Sűrítetten tartalmazza mindazt az ajándékot, amelyet Isten ingyen, feltétel nélkül nekünk ad: tisztaság, új élet, bűnbocsánat, Szentlélek ereje. A bor pedig az úrvacsora látható jele a kenyér mellett. Utal a bűnbocsánat vérére, de arra a gazdag örömre is, ami a Királyi Menyegzőn, Isten Országában vár ránk. Az új bor az új szövetség jele. Isten Országának meghívott vendégei vagyunk - ezt a képet gyakran használja a Biblia. Isten Országát úgy képzelhetjük el, mint egy lakodalmat, az élet ünnepét, ahol a vidámság áthat mindent.

"Véletlenül ökumenikus" nagycsütörtöki úrvacsora Hetesen,
egy Kaposvár melletti kis faluban

A kánai menyegzőn lezajló csoda tehát nem egyszerűen Jézus belépője a nyilvános tanítás megkezdésekor, hanem előre utal egészen nagycsütörtökig, az utolsó pohár borig, amit Jézus a földön iszik, sőt még tovább, addig az új borig, amelyet velünk akar inni a mennyek országában. Az élet és a halál összeérnek Jézus szolgálatában, a menyegzőn Jézus már a halálára gondol "nem jött még el az én órám", amiért jött. De a halála előtti estén az új és örök életre gondol, a nagy menyegzőre, amelyre hivatalosak vagyunk.

Az esküvőn az ifjú pár azt fogadja meg, hogy addig kitartanak hűségben egymás mellett, amíg a halál el nem választja őket. A boldogság intenzitását éppen az adja, hogy a kapcsolat elveszíthető. Jézus ugyanígy folyton mondogatja a tanítványoknak, hogy készüljenek fel, hogy nélküle kell majd boldogulniuk "elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak", "nem leszek mindig veletek". Jézus halála, és paradox módon feltámadása és mennybemenetele bizonyos értelemben "elválaszt" minket tőle. Ő már átment valamin, aminek mi még előtte vagyunk. Amikor megkeresztelkedünk, éppen ezt előlegezi meg nekünk a szentség: egész életünket átadjuk Jézusnak, hogy az Ő életét éljük feltámadva.

Ő a vőlegény, az egyház pedig, az elhívottak közössége, a menyasszony. Mostanában kezdem kapizsgálni ennek a képnek a jelentőségét. Hiszen Jézus maga NAGYON sokat használja. A különbség az, hogy ezen az esküvőn már nem lesz halál, ami elválasszon, hiszen a halál addigra legyőzötten hever Jézus lábai alatt mint végső ellenség. A lakodalmi bor, ami olyan jó, hogy a násznagy csodálkozva hívja oda a vőlegényt, hogy miért nem adta fel korábban, előíze annak a felülmúlhatatlan örömnek, ami ránk vár az örök életben. Jézus sem mennyiségben, sem minőségben nem spórolt  a borral. Bőségesen (kb. 5-600 liter) és kiváló minőségben adott a násznépnek. Mi miért hisszük azt, hogy a mi kéréseinket majd szűkmarkúan fogja teljesíteni - ha egyáltalán teljesíti? Nem arról beszélek, hogy tekintsük Urunkat problémamegoldó-automatának, de ha valamire tényleg szükségünk van nekünk vagy szeretteinknek, ha valamiben tényleg hiányt szenvedünk, azt bátran tárjuk föl előtte! Ő meghallgat, mert fontos neki a szükségünk és az örömünk. Jézus teljességre hív, éljük meg Vele!