Védj meg minket a kísértésben!

Igehirdetés Böjt első vasárnapján Zsid4,14-16 alapján

 Lekció: Mt 4,1-11

Viktória húgomat gyerekkorában kínozta egy félreértés, pontosabban félrehallás. A Miatyánk jól ismert kérését: „ne vigy’ (azaz ne vigyél) minket a kísértésbe” ő úgy hallotta félre gyerekfüllel és gyermekfejjel, hogy „ne védj minket a kísértésben”. Nem is értette szegény, hogy miért mondunk le az Atya védelméről egy olyan helyzetben, amikor pedig arra a leginkább szükségünk volna.

Hiszen melyik helyzetben lennénk védtelenebbek és kiszolgáltatottabbak, mint éppen a kísértésben, amikor az fenyeget minket, hogy még távolabbra sodródunk Istentől, amikor olyan tettekre csábítanak a kívánságaink, amellyel önmagunkat és emberi kapcsolatainkat is romboljuk?

Mai igénk (sőt igéink, mert az oltár előtti olvasmány is ehhez a témához tartozik szorosan) eloszlatják ezt a félreértést. Nem kell egyedül megállnunk a kísértésben. Segítségünk, védelmezőnk van. Nem is akárki, hanem maga Jézus Krisztus, Isten Fia.

A Zsidókhoz írt levél valószínűleg olyan keresztényeknek íródott, akik komoly üldöztetéseken mentek keresztül. A sok szenvedés, az, hogy látták a vezetőiket mártírhalált halni, az, hogy mindennapos volt a börtönnel és egyéb hátrányokkal való fenyegetés, kezdte őket megtörni. Ez a közösség kezdte elveszíteni a hitét, a reménységét. A cím onnan adódik, hogy a szerző (talán Apollós?) rengeteg ószövetségi idézetet és előképet használ, ebből pedig arra következtethetünk, hogy zsidó hátterű keresztények a címzettek. Kísértésben vagytok, rögzíti a szerző, de nem vagytok egyedül ebben a helyzetben. Jézus mindig veletek van, ahogyan ígérte. Ezt a bátorítást fejtegeti az egész levélben.

A mennyben fent, a trónusnál c. ének előadása a MEKDSZ egyik táborában (forrás: MEKDSZ ill. Vekker Adrás Youtube-csatornája)

Ennek az ószövetségi képeket használó bátorításnak az egyik legerősebb képe a FŐPAP. Talán azt jobban megszoktuk, hogy Jézusról mint áldozatról beszéljünk, de ez a levél kiegészíti és árnyalja ezt a képet. Jézus nem passzív áldozat, hanem főpap, vagyis olyan valaki, aki aktívan bemutatja az áldozatot. Ahogyan a zsidó főpap évente egyszer az engesztelési ünnepen bement a Szentek szentjébe, hogy az áldozati vérrel engesztelést szerezzen a nép (és nem mellesleg a saját) vétkeiért, úgy ment be Jézus is a VALÓDI Szentek szentjébe, vagyis a mennybe, az Atya jelenlétébe, és a saját vérét úgy mutatta be mint egyszeri és megismételhetetlen áldozatot. Örökre eltörölve ezzel bűneinket. Van azonban egy nagyon fontos különbség a klasszikus lévita főpap és Jézus főpapsága között (pontosabban több különbség van, de mai perikópánk csak egyet emel ki), nevezetesen az, hogy Jézus olyan főpap, aki kísértést szenvedett, de nem bukott el a kísértésben.

Amikor az első emberpár az Éden kertjében találkozott a kísértéssel, akkor el kellett dönteniük, hogy kinek hisznek: Istennek, a Teremtőjüknek vagy pedig a kísértőnek? Csak ez a két eset volt lehetséges. Vagy Isten hazudik vagy a kísértő, mivel kettejük szava áll szemben egymással. Ők pedig a kísértőt választják. Szívbeli bizalmuk megtörik Isten iránt, így beleesnek a kísértésbe. A jót és a rosszat felismerik, meg tudják különböztetni egymástól, mégsem szabad a lelkiismeretük, képtelenek a jót választani. A bukott ember továbbra is erkölcsi lény, gondolkodik a jóról és rosszról, de leválasztja ezeket a Teremtőről.

Mi történik, amikor Jézust elviszi a Lélek a pusztába, hogy elszenvedje a kísértést? Jézus olyan 40 napos böjtöt él át, amiről nekünk fogalmunk sincs. Az éhség felerősíti a szükségleteket és vágyakat. A kísértő pedig nemcsak a kenyérrel,  hanem a hírnévvel és a hatalommal próbálja csábítani. Jézus viszont nem bukik el. Ő pontosan tudja, hogy kicsoda. Nem fogja bizonygatni. És amikor Jézus a kereszten van, akkor az emberek a tömegből az ördöghöz nagyon is hasonló szavakkal cukkolják: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről” Jézus itt sem bukik el. Összhangban marad az Atya akaratával. (Nikosz Kazantzakis görög író regénye, a Krisztus utolsó megkísértése éppen azzal a gondolatkísérlettel foglalkozik, hogy mi lett volna, ha Jézus mégis leszállt volna a keresztről. Martin Scorsese pedig kitűnő filmet forgatott belőle.)

Ezért mondja itt a levél szerzője, hogy Jézus – hozzánk hasonlóan – kísértést szenvedett mindenben. Megtapasztalta az emberi élet minden mélységét, és ez alól a kísértés sem kivétel. Csakhogy egy fontos különbség: nem vétkezett.

Ha pedig Jézus már legyőzte a kísértőt, akkor ez azt is jelenti, hogy mi sem vagyunk a kísértésnek kiszolgáltatva. Felismerhetjük, hogy benne vagyunk. Kérhetjük a főpapunk és közbenjárónk segítségét. A tőle kapott erővel pedig meg is állhatunk benne. A szerző arra biztat minket, hogy kérjünk bátran, bizalommal segítséget. Irgalomra és kegyelemre számíthatunk, nemcsak akkor, amikor már vétkeztünk, hanem akkor is, amikor még előtte vagyunk.

Szerdán elkezdődött a 40 napos böjti út, amely számunkra is a mélyebb önismeret lehetőségét nyújtja. A lemondás, a szokott dopaminadagunktól való megfosztottság (ha nem nassolunk, nem iszunk alkoholt, nem vásárolunk stb.) felerősítheti a mély vágyainkat, amelyek végső soron Istenre mutatnak. Mi történik, ha nem némítom el azonnal valamilyen pótcselekvéssel azokat a hangokat, amelyek a lelkem mélyén kiáltanak? A böjt, ha komolyan csináljuk, a kísértést is mindig felerősíti, mert kifejezetten ellen akarunk állni neki, tehát erősebben kell támadnia. Megérezhetem ebben a böjti helyzetben, hogy mennyire esendő, mennyire kiszolgáltatott vagyok, ha nem áll rendelkezésemre a fogyasztás biztonsága. Ugyanakkor megérezhetem Isten kegyelmének az erejét is. A böjt nem öncél, és nem arra való a böjtölés, hogy egyes keresztények magasabb kasztba sorolhassák magukat mint a többiek. Az a cél, hogy Istenhez kerüljünk közelebb, felfedezzük, hogy végső soron az Igazságra éhezünk és szomjazunk.

A böjt teszi értelmessé az ünnepet. A húsvét nem lesz katartikus, ha a következő 6 hét is csak egy jól kitolt farsang számunkra. Persze lehet ezt is tenni, de akkor elvesztegettünk egy lehetőséget.  Azonosulunk-e Jézussal, aki azonosult velünk, és vállalta a böjti utat, az éhséget, szomjúságot, fájdalmat? Bízunk-e benne, elhisszük-e, hogy Ő győzött, és vele mi is győzhetünk? Kérjük-e tőle, hogy „védj meg minket a kísértésben”, amikor felismerjük, hogy miben vagyunk.

Az első kísértés az volt, hogy „olyanok lesztek, mint isten”. Fordítsuk ezt visszájára, és legyünk olyanok, mint az Isten-ember Jézus Krisztus. Aki teljesen emberré lett. Vállaljuk fel mi is az emberi lét mélységét, árnyékait, és hívjuk segítségül azt a Főpapot, aki hídépítő lett az Atya és az elveszett gyermekek között.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te igaz Főpapunk és közbenjárónk lettél. Mi istenné akartunk válni, de az ördög csapdájába estünk. Te szabad voltál, mégis megüresedtél és emberré lettél. Dicsőítünk téged azért, mert megálltál a kísértések között, és mindenben engedelmes voltál az Atyának. Tudjuk, urunk, hogy tudod, miben vagyunk. Ismered a helyzetünket, szenvedéseinket, szenvedélyeinket. Ismered mindazt, ami bennünket megkötöz. Szabadíts meg minket minden gonosztól! Ámen 

Értelmes élet

Dialógus igehirdetés házasság hete alkalmából Ötvened vasárnapján Péld 9,10 alapján

„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.”

GLÓRI: Máté, neked milyen emlékeid vannak erről az igeversről?

MÁTÉ: Alapélményem az, hogy sokáig nem értettem ezt a verset, hogy mit is akar jelenteni. Harminc éves korom körül hallottam erről egy igehirdetést (már nem emlékszem, hogy mit mondott róla a lelkész), az autóban szüleimmel nagyszüleimhez menet kifakadtam, hogy „mi ez a hülyeség?”. Hogy lehet a félelem az alapja a bölcsességnek? Tudni kell rólam, hogy akkoriban kezdtem megszabadulni számos félelemtől, ami addig engem gyötört. Éppen azt éreztem, hogy végre semmitől és senkitől nem kell tovább félnem ebben az életben, és ettől felszabadultnak éreztem magam. Ezek a félelmek azonban a földi világhoz kötődtek, ami nem azonos az istenfélelemmel, sőt éppen abból fakadtak, hogy Isten az én életemben nem a középpontban volt.

Glóri, neked milyen kapcsolatod van ezzel az igével? Fel tudod oldani a benne lévő feszültséget?

GLÓRI: Kamaszként nekem is komoly gondot okozott ez az istenfélelem szó. Evangélikus iskolába jártam, ahol előszeretettel dobálóztak ezzel az igeverssel, és a felnőttek (tanárok) általában azt értették rajta, hogy fogadjunk szót az idősebbeknek, ne kérdőjelezzük meg a bölcsességüket, mert az az istenfélelem. Kicsit azt éreztem, hogy a felnőttek összekeverik önmagukat Istennel. Pedig az idősebb, okosabb, tapasztaltabb ember is ember marad. Tartsuk fenn magunknak a tévedés lehetőségét.

Már pszichológusként és teológusként fogalmaztam át magamnak, hogy az istenfélelem nem azt jelenti, hogy rettegünk Istentől (pl. attól, hogy megbüntethet vagy a pokolra küldhet), hanem azt, hogy Istent Istennek tartjuk, vagyis senkit és semmit nem tartunk nála nagyobbnak, jobbnak vagy fontosabbnak. Ha pedig Isten az Isten, akkor az ember ember maradhat és nem kell Isten székébe ülnie. Máté, a második tagmondat – amit kevesebbszer szoktunk idézni – hozzátesz valamit most a neked a mondat jelentéséhez?

MÁTÉ: Igen, a Szent szóra sokáig úgy gondoltam, mint ami megismerhetetlen, elérhetetlen, valami, ami nem én vagyok. Itt viszont pont arról van szó, hogy a Szent megismerhető. Mi ismerjük meg Őt, vagyis van közünk hozzá. Nem csak hogy megismerhető, de a megismerése értelmet is ad. Az én szeretetnyelvem a minőségi idő, vagyis szeretem a rendelkezésemre álló időt értelmes tevékenységekkel eltölteni. Ha a Bibliát olvasom vagy az igét hallgatom, akkor mindig úgy érzem, hogy ez nem kárba veszett idő. Mert Istenhez kapcsolódhatok általa. A munkámban is az értelmet keresem. Majdnem két évtizedet töltöttem el úgy, hogy különféle munkákat végeztem, amelyeket értelmetlennek éreztem. Tavaly augusztus óta azt élem meg, hogy egy nehéz, de legalább reményteljes hivatást gyakorlok. Ahogyan a tanítványaimmal igyekszem megismertetni Istent, úgy én is egyre jobban megismerem Őt.

Eljegyzésünkre kapott mézeskalács-szív (saját fotó)

Ugye most a házasság hetében vagyunk, és ezt a mai igehirdetést is részben ennek jegyében szerveztük. Te mit gondolsz, Glóri, könnyebb neked úgy félned Istent, hogy a férjed is istenfélő?

GLÓRI: Nekem egy sajátos teológiám van a házasságról. Szerintem a házasság olyan, mint a demokrácia. Nem tökéletes rendszer, de a legjobb, amit eddig kitaláltunk. Merthogy mi találtuk ki. Szerintem a házasság nem isteni, hanem emberi találmány, de egész jól is betöltheti a funkcióját, és Isten megáldja, ha kérjük. (Sőt, még a nem hívők házasságát is megáldhatja, mert az egyház nem birtokolja az Isten áldását, hanem közvetíti.) Viszont látok egy nagyon rossz tendenciát a kereszténységben, hogy sokszor a házasságot, a családot vagy ennek mintaszerű ideálját tesszük az Isten helyére. Például, amikor olyat mondunk egy lánynak, hogy Istennek csak az tetszik, ha te feleségként és anyaként teljesedsz ki, ezzel óhatatlanul a házasságra való vágy vagy a feleség és anyaszerep válhat az identitásunk alapjává. De ugyanígy a férfiaknak is kihívás lehet, hogy az, hogy én megfelelek ennek a társadalmi elvárásnak, hogy „van szép családom, karrierem, pénzem, autóm stb.”, akkor ebből merítem az önbecsülésemet, és már nem abból, amit Isten tett értem. Ez így ellentmond az istenfélelemnek. Szerintem a házasság akkor jó, ha nem cél, hanem eszköz. Ha együtt követjük Jézust, akkor épülhetünk egymás hite által, erőt meríthetünk az egymásért mondott imákból, a közös bibliatanulmányozásokból, és egy különleges érték lehet a kapcsolatunkban, hogy Jézus már minden bűnünket megbocsátotta. Ebből inspirálódhatunk, hogy mi is bocsássunk meg egymásnak.

Te mit gondolsz erről, Máté?

MÁTÉ: Azt gondolom, hogy Isten jól ismerte fel azt, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”. Én kamaszkorom óta vágytam egy társra, de az ezzel kapcsolatos próbálkozásaim nem voltak túl sikeresek. Végül éppen akkor sikerült megállapodnom melletted, amikor már ezt az egészet nem akartam annyira görcsösen. Amióta házasok vagyunk, közelebb kerültem Istenhez, de nem a házasság tényétől, mert Istenhez úgy is közel lehet kerülni, ha remete vagy a bakonybéli szentkútnál (mint Gellért püspök). Akkor tud segíteni a társad ebben, ha ő is közvetítőjévé válik Isten szeretetének, tehát kapcsolatban van Istennel is, meg veled is.

Sokáig nem értettem, hogy miért erőltetik az egyházban, hogy hívő párt kell találnunk magunknak (most sem szeretem, ha bárki bármit rám erőltet). Lehetsz te jó ember úgy is, hogy nem vagy hívő, élhetsz jó házasságban úgy is, hogy nem vagy hívő. Ha viszont mindketten hívők vagytok, akkor a földi házasságon túl még Isten örök életre vonatkozó ígérete is összekapcsol titeket. A házasság nem fog létezni már abban a formában, ahogyan most ismerjük, de nem is lesz rá szükség, mert az örök boldogságban leszünk együtt, függetlenül attól, hogy milyen életállapotban kaptuk az elhívást.

Szerinted Jézus hogyan van jelen a mi házasságunkban?

GLÓRI: Erről egy eléggé unortodox sztori jut eszembe a Bibliából. Merthogy kevés keresztény házaspárt ismerünk, és azokról is kevés az információ (például Priszka és Akvila, Pál munkatársai). Nem igazán van előttünk ebben jó, követendő példa, ahol leírnák, hogyan is kell ezt csinálni. Viszont van egy ellenpélda, Anániás és Szafira, akik azt hazudják a gyülekezetben, hogy az egész vagyonukról lemondtak azért, hogy a közösségnek adják, de valójában félretettek maguknak „öreg napjaikra”. Egyrészt nem bíztak Isten gondviselésében, másrészt jobbnak akarták mutatni magukat, mint amilyenek valójában voltak. Vagyis a képmutatás bűnébe estek.

Én azt szeretném, ha továbbra is azok lennénk, akik vagyunk. Megigazult bűnösök, akik Jézus vére által bűnbocsánatot és új életet nyertek. Jézus úgy van jelen az életünkben mint a hitünk és a megbocsátásunk forrása. Jézus, aki örök életre vezet minket, mi pedig együtt követjük Őt.  Te szívesen lennél a házasság hete reklámarca?

MÁTÉ: A hitemet nem a nagyvilág számára szeretném élni, hanem Isten felé. Távol áll tőlem a keresztény celebkultusz. Az ünnepek, kiemelt napok, hetek arra jók, hogy felhívjuk a figyelmet valamire, de ez nem azt jelenti, hogy azzal a dologgal nem kell foglalkozni az év hátralévő részében. Aki magyar, az az év minden napján magyar. Aki fontos neked, az nem csak a születésnapján vagy anyák napján vagy Valentin napkor fontos. Az ünnep jelzőfény. A házasság nem attól működik, és nem az a szeretet, hogy az év egy napján veszek egy csokor virágot. A szeretet napi döntések sorozata.

Imádkozzunk!

GLÓRI: Úr Jézus Krisztus, te a házasoknak, az egyedülállóknak, az elváltaknak, az özvegyeknek és mindenféle embernek megmutatod az istenfélelem útját, amely által értelmes életet élhetünk. Kérünk add, hogy identitásunk Benned gyökerezzen, tőled nyerjük a türelmet, hűséget és megbocsátást, amire szükségünk van. Ámen

 

Hóval és esővel táplálva

 

Igehirdetés Hatvanad vasárnapjára Ézs 55,6-11 alapján

„Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani. Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.  Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál.  Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek,  ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”

 

„Te megtaláltad már Jézust, Gump?” „Nem is tudtam, Uram, hogy keresnem kellett volna.” Talán többeknek ismerős ez a rövid kis párbeszéd-foszlány a Forrest Gump című amerikai filmből. Nem is tudtam, hogy keresnem kellett volna, mondja az enyhén értelmi fogyatékos Forrest egykori parancsnokának, Dan hadnagynak, aki éppen hitbeli és egzisztenciális válságban szenved. Dan hadnagynak nem csupán az a baja, hogy a vietnami háborúban szerzett sérülése miatt amputálni kellett a lábát, hanem az is, hogy nem találja az élete értelmét. Családjában generációkon át az volt a hagyomány, hogy a férfiak hősi halált haljanak valamelyik éppen aktuális amerikai háborúban. Dan meg van győződve róla, hogy neki is ezt a sorsot szánta az ég, ott kellett volna pusztulnia a vietnami dzsungelben. Forrest azonban több más bajtársához hasonlóan Dan hadnagy életét is megmenti, aki ezek után viszont nem találja a helyét. Hogyan értelmezzem újra az életemet, miután túléltem egy rendkívül traumatikus eseményt? Mihez kezdjek az életemmel? Mi az értelme? Ebben a tépelődésben bukkan fel a hadnagy életében Jézus és a hit kérdése. Vajon lehetséges-e újrakezdeni, lehetséges-e békét kötni Istennel?

A Forrest Gump ezen jelenete angol nyelven

Mai igénk arra bíztat minket is, hogy keressük Istent. Hívjuk Őt segítségül. Már a Biblia első lapjain felbukkan ez a kifejezés: „segítségül hívni az Úr nevét”. (Sétnek is született fia, akit Enósnak nevezett el. Akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét. 1Móz 4,26) Izgalmas belegondolni, hogy már az Ádám utáni második generáció, Sét idejében elkezdik az Úr nevének segítségül hívása. Bár jelen van a bűn romboló hatása, de ezzel párhuzamosan egy másik vonal is él, az Istent kereső, benne bízni próbáló vonal. Ez azt mutatja, hogy az emberben maradt valami, egy pislákoló vágy arra, hogy visszataláljon Istenhez. De azt is látjuk a Szentírás lapjain, hogy ebbe az embereknek milyen könnyen beletört a bicskájuk.

Valójában azért tudjuk keresni Istent, mert ő megtalálhatóvá tette magát. Azért hívhatjuk segítségül, mert Ő közel jött hozzánk. Ez a megtalálhatóság és közelség már az ószövetségi kijelentésben is tetten érhető, a leginkább kézzelfogható mégis Jézusban lett. Jézusban Isten egészen közel jött, és egészen könnyű volt megtalálni. Jézus mennybemenetele óta Jézus mindenütt jelen van: őt ITT és MOST, valójában bárhol és bármikor megtalálhatjuk.

Cseh Tamás mondja el önéletírásában, hogy 30 éves korában egyszer csak betért Budapesten egy katolikus templomba. Beült a padba, és imádkozni kezdett, ami tulajdonképpen egyfajta bűnvallás volt. Beismerte élete kudarcát – pedig ekkor már sikeres előadóművész volt. Belül azonban üresnek élte meg magát. Valami ilyesmi a megtérés.

A megtérést az Ószövetség leggyakrabban a SÚV = visszafordulni igével adja vissza. Mint amikor ráébredsz, hogy nem jó irányba mész, a valódi célod éppen az ellenkező irányban található, és megfordulsz 180 fokkal. Elhagyod azt az utat, amelyet addig követtél, amelyet lehet, hogy előtted az őseid is követtek, és amelyen talán az összes ismerősöd jár. Mindezt egy járatlan útért. Ez az út, Jézus szerint keskeny. Talán rögös is, kényelmetlen is. Mégis tudod róla, hogy a jó út, mert Istenhez visz egyre közelebb.

Az újszövetség szava a megtérésre a metanoia, azaz a gondolatok radikális megváltozása – lám, ez is szerepel itt, Ézsaiásnál. Az apostolok hangsúlyozzák, hogy a megtérés nem csupán, sőt nem is elsődlegesen a külső viselkedés megváltozása, hanem a belső világunk, a gondolatok, hiedelmek, értékek megváltozása, ezeken keresztül pedig az akarat megújult irányba fordulása.

Miért kell megváltoznia az útjainknak és a gondolatainknak? Nem feltétlenül azért, mert ezek az utak vagy ezek a gondolatok látványosan rosszak volnának. Akár még erkölcsösek is lehetnek a földi, emberek közötti mércével mérve. Csakhogy nem azonosak az Úr útjaival és az Úr gondolataival. Ahhoz, hogy őfelé közelítsünk, el kell hagynunk azt, ami régi, ami ellenkezik vele. Amikor viszont ez a pálfordulást megtesszük, akkor nem légüres térbe jutunk, hanem egyenesen Isten karjaiba sétálunk. Ő ugyanis irgalmaz, és készséges a megbocsátásra. Nála a kegyelem már készen áll. Teológiailag azt is mondhatjuk, hogy a kegyelem megelőz minket, elénk jön, ahogyan az apa tékozló fia elé.

A bűn legalább háromféle módon tud rombolni az életünkben. Először is ott vannak az ellenünk elkövetett bűnök, azután azok, amelyeket mi követünk el mások ellen. Végül pedig, ezek hajlamosak összekeveredni a fejünkben. Bűntudatot érzünk olyasvalami miatt, ami nem is a mi hibánk. Viszont le akarjuk rázni a felelősséget magunkról, miközben valamiben nagyon is hibásak vagyunk. A megtérés, a gondolkodás megváltoztatása azért is nagyon fontos, hogy a fejünkben végre rend legyen. Oké, álljunk meg egy pillanatra: Mi az, ami engem terhel, amit tényleg meg kell bánnom? Mi az, amiért más felel, amit inkább meg kell bocsátanom? Ez a folyamat önreflexió nélkül nem fog végbemenni. Ehhez pedig időt és teret kell hagynunk magunknak.

Mai szakaszunk beszél még az Isten igéjének az erejéről és hatásáról is. Egy nagyon izgalmas metaforában. Ez pedig a csapadék metaforája. A csapadék – tudja mindenki, aki termőfölddel foglalkozik – felbecsülhetetlen érték. Nemcsak az eső, hanem itt, érdekes módon a hó is meg van említve, ami Izraelben nagyon ritka, de amitől mi itt, Magyarországon is elszoktunk. Talán még bosszankodtunk is most januárban, hogy a hó akadályoz minket, nem tudunk olyan gyorsan autózni, elcsúszhatunk. A hónak számos előnye van az agrárium szempontjából. Például hőszigetelést nyújt a fagykárok ellen, de vízraktárként is funkcionál, mert a lassú olvadás sokkal praktikusabb a talajvíz-utánpótlás szempontjából, mint egy hirtelen lezúduló nagy eső.

A próféta is tud arról, hogy milyen fontos a csapadék. Valójában ez adja a talaj termékenységét, ebből lesz a vetőmag és a kenyérgabona. Milyen érdekes, hogy az oltár előtti igében Jézus is egy agrárpéldázattal, a magvető példázatával ábrázolja Isten országát. Ez mutatja ennek a képnek a korlátait is, mert ott inkább a maghoz, itt inkább a csapadékhoz hasonlítja Isten igéjét. Egy dolog azonban mindkét képből világos: a termés az Isten igéjének a hatására jön létre. Valami, ami felülről érkezik, ingyen, érdemeink nélkül, és a földbe jutva termővé teszi azt.

Ilyen az Isten szava is. Felülről jön. Adatik. Nem mi tettünk érte, nem mi érdemeltük ki. Ő az, aki elhív embereket, akik hirdetik. Mi a befogadó oldalon vagyunk. Isten igéje átjár, áthatja az életünk mély rétegeit, a lelkünk legmélyebb vízkészleteit is szeretné feltölteni. Nagyon fontos, hogy mindig hallgassuk az igét, és olvassuk is rendszeresen. Mert jöhetnek szárazabb időszakok, amikor nem lesz ilyen pofonegyszerű az igéhez hozzájutni, mint most. Az Isten igéje teszi termékennyé az életünket. Lehet, hogy nem azonnal és látványosan, de lassan és biztosan mint az olvadó hó. Isten ugyanis nem téved és nem véti el a célt. Ha Ő küldi az igét, akkor az célba ér. Eljut azokhoz, akiknek szüksége van rá, és megújítja az életünket.

Imádkozzunk!

Drága Urunk! Köszönjük, hogy téged meg lehet találni, köszönjük, hogy a te nevedet segítségül lehet hívni. Köszönjük, hogy ehhez ígéretek kapcsolódnak, hiszen te már hamarabb felénk fordultál, mint hogy mi feléd fordultunk volna. Hálásak vagyunk azért is, hogy nálad már készen áll a megbocsátás, és ebből mi is meríthetünk. Köszönjük és kérjük igédet, amely nem tér vissza hozzád üresen, hanem képes arra, hogy megöntözze, átitassa és termékennyé tegye életünket! Ámen

 

Helyes dicsekvés

 Textus: Jer 9,22-23

Lekció: Mt 20,1-16

Pénteken az egyik hittanos tanítványommal szkandereztem. Erős kisfiúról van szó, akinek azonban még sokat kell tanulnia arról, hogyan kell jól használni az erőt. Biztos vagyok benne, hogy az előtte álló évek során még rengeteget fog ebben fejlődni. Mert az nagyon fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeknek és a fiataloknak: önmagában a tudás/bölcsesség, az erő vagy a gazdagság, vagy bármilyen erőforrás még nem párosul automatikusan erénnyel. Az erőforrások megszerzése és a velük való jó gazdálkodás fontos, de még talán ennél is fontosabb a szemléletünk, amivel ezekre az erőforrásokra tekintünk. Kitől jön? Honnan származik? Mi a célja? Mire fogom használni? Hogyan fogok élni az erőforrásommal?

Jeremiás próféta könyvéből származik a mai igénk, aki 2500 évvel ezelőtt élt, de szavai ma is aktuálisak. A próféta egy súlyos társadalmi válság kellős közepén mondja el a figyelmeztetést arról, hogy létezik helyes és helytelen dicsekvés is, és a kettő között képesnek kell lennünk különbséget tenni.

Először a helytelen dicsekvést veszi sorra. A bölcsesség, az erő, a gazdagság fontos pozíciókba juttathatnak embereket. De ha ezek a – sok szempontból illékony – tulajdonságok a dicsekvés, a gőg, az Istennel szembeni lázadás vagy az embertársak méltóságának sárba tiprásának alapjává válnak, akkor az egyén elbukik. Bármilyen fontosnak is hitte magát. A felsorolt személyek, a bölcs, az erős és a gazdag, valóban rendelkeznek ezekkel az erőforrásokkal. Fontos azonban a szemlélet is, ahogyan ezekkel élünk. Tudjuk-e, hogy honnan származnak, kitől kaptuk? „A bölcsesség kezdete az Úr félelme…” Két hét múlva ez lesz majd az igehirdetési alapigénk. A Szentírás szerint ugyanis nem létezik egy hittől/istenfélelemtől mentes, attól 100%-ban független emberi bölcsesség, amely valóban megérdemelné a bölcsesség nevet. Enélkül pedig üres okoskodássá fajul az emberi bölcselkedés.

Delila levágja Sámson haját id, Lucas Cranach festményén

Hasonló a helyzet az erővel is. A Bibliában vannak nagyon erős emberek is, az egyik leghíresebb Sámson, aki szinte a Marvel-szuperhősök univerzumához is tartozhatna. Mégis elveszíti az erejét, amikor elfelejti Istennek tett fogadalmát, azt hogy ő Istenhez tartozik, az Ő számára lett szentelve (a názírfogadalom által, amelynek a jele a hosszú haj). Vagy ott van a gazdagság is ,amit az ókorban Isten áldása jelének tartottak. A kérdés azonban az, hogyan reagál az ember, amikor elveszíti a vagyonát, akár egyik pillanatról a másikra, ahogyan pl. Jób történetéből látjuk.

Aki ezekkel dicsekszik, mintha önmagától, érdemei szerint örökre birtokolná mindezt, az nem helyesen dicsekszik.

De akkor mi a helyes dicsekvés? Egyáltalán létezhet-e ilyen, hogy helyes dicsekvés?

Jeremiás szerint a válasz igen. Aki dicsekedni akar, mondja, az dicsekedjék az ÚR-ral. Az Úr maga mondja, hogy azzal, amit ő tesz, és amit ebből az ember képes megérteni, azzal igenis lehet dicsekedni. Mert ez valós. Az Úr szeretetet, jogot és igazságot teremt a földön. Látjuk, hogy ez sokszor éppen az ellentéte annak az őskáosznak, ami az emberi tevékenység nyomán fakad.

Két ellentétes erő dolgozik a földön. Amit az Úr létrehoz, az meg is lesz. Közben azonban a kísértésbe esett és a bűn rabságában vergődő ember is megalkotja a maga helyzeteit. Nem kétséges azonban, hogy ki az erősebb. Amikor azt érzékeljük, hogy mi is képesek vagyunk – Isten munkatársaiként a szeretet, a jog és az igazság szolgálatába állni, ezeknek a cselekedeteit végrehajtani, akkor nem a magunkét tesszük csupán, hanem azt a jót, amelyet Isten eleve elkészített. Amikor tehát jót teszünk, az igazság szolgálatában állunk, akkor sem önmagunkat képviseljük vagy hirdetjük, hanem az Urat, aki munkatársaivá fogadott bennünket.

J.I. Packer mondta: „Hogy szolgának lenni szégyen-e vagy dicsőség, az attól függ, kinek a szolgája az ember.” Kit szolgálsz? Mit szolgálsz? Ha bölcsként, erősként vagy gazdagként csak a saját érdekeidet vagy a hozzád közel álló érdekcsoport érdekeit vagy képes szolgálni, az bizony igen kétes alap a dicsekvésre. Aki viszont az Urat szolgálja, az dicsekedjék bátran, de ne azzal, hogy ő maga mit tesz, hanem hogy az Isten kegyelme mit tesz vele és általa.

Ehhez fantasztikus illusztráció az oltár előtti olvasmányunk a szőlőmunkások példázatával. Akik már kora reggeltől dolgoztak a szőlőben, bár a gazda a korban egyébként elvárható 1 dénáros napszámban egyezett meg velük, amikor látták, hogy a késő délután munkába állók is ennyit kaptak, felháborodnak, mintha valami igazságtalanság érte volna őket. Pedig a gazda jóságában, szeretetében nem csak az időt és a teljesítményt veszi figyelembe a bér kifizetésekor. A kora reggeltől a szőlőben munkálkodókban az az illúzió alakulhat ki, hogy az, hogy itt dolgozhatunk, a mi érdemünk, nekünk több jár, mint másoknak, hiszen sokkal jobbak vagyunk náluk. Pedig az, hogy ki mennyit dolgozhat az Úr szőlőjében, elsősorban kegyelem. Olyasmi, amit azért kapunk meg mint lehetőséget, mert Ő felfogadott bennünket.

Hogyan dicsekszel? Kivel dicsekszel? Az erőddel, a pénzeddel, a bölcsességeddel? Bármilyen erőforrásoddal?

Pál apostol az Úr Jézus Krisztussal dicsekszik. Azzal, akinek a keresztje a bölcsek szemében bolondságnak látszik. Azzal, aki gazdag létére szegénnyé lett értünk, emberekért. Azzal aki erőtlenné lett, hordozta a mi erőtlenségeinket.

Most az úrvacsorában ezzel a Jézus Krisztussal találkozhatunk. Rádöbbenhetünk, hogy nincs mivel dicsekednünk előtte. De nincs is szükség dicsekvésre. Ha késztetést érzünk dicsekedni, dicsekedjünk azokkal a javakkal, amelyeket ingyen kaptunk például az úrvacsora által is. Bűnbocsánat, békesség, hit, új erő, vigasztalás, megnyugvás, állhatatosság.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te gazdag létedre szegénnyé, erős létedre erőtlenné és bölcs létedre az emberek szemében bolonddá lettél értünk. Add, hogy ne legyünk gőgösek, ne dicsekedjünk a fölülről adatott javakkal, mintha a mi érdemünk volna, hanem éljünk velük helyesen embertársaink javára! Add nekünk meg a helyes dicsekvés képességét, hogy arra legyünk büszkék, amit Te cselekszel általunk! Ámen