Minden embernek

 Textus: Tit 2,11-14

Kedves Testvérek!

Van egy szó, amely nagyon fontos a kereszténységben. Ez a szó gyakorlatilag nélkülözhetetlen, ha meg akarjuk érteni annak a lényegét, amit Jézus Krisztus hozott el számunkra. Philippe Yancey könyvében „az utolsó legjobb szó”-nak nevezi. Mi, magyarországi keresztények mégis talán félve, nehezen mondjuk ki, és talán gyakran mi magunk sem értjük igazán. Ez a szó a kegyelem.

A kereszténység alapja a kegyelem. Ha valaki ezt nem érti, ha nem ebben hisz, akkor nem keresztény. A kegyelem lényege az, hogy az elveszett, megítélt ember nem hogy nem azt kapja, amit érdemelne, hanem éppen ellenkezőleg: mindent megkap, amit nem érdemelne meg.

A kereszténység nem arról szól, hogy „egyszer megjavulok én, jó leszek majd”. Mert ilyen nincs. Az ember nem tud kibújni a saját bőréből. Nem arról van szó, hogy gyűjtjük a jópontokat a mennyei Atyánál, aztán egyszer csak már méltók leszünk hozzá. Nem. A kegyelem a bűnösöknek jár. Azoknak, akik reménytelen helyzetben vannak, Isten teljesen ingyen felkínálja a megváltást, a gyógyulást, az üdvösséget. A kegyelem nem azon múlik, amit mi teszünk vagy éppen nem teszünk, hanem azon, amit Isten tesz értünk Jézus Krisztusban. Jézus nem kevesebbet, mint önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól – attól is, amit mi tettünk, teszünk és még tenni fogunk; és attól is, amit mások tettek, tesznek és még tenni fognak ellenünk. Ennek a kegyelemnek nincs semmilyen előfeltétele. Mindenki, bárki jöhet.

Minden ember számára megjelent ez a kegyelem. Ez pedig azt is jelenti, hogy senkit nem rekeszthetünk ki belőle. Ez a kegyelem rendkívül inkluzív. Jöttek is kezdettől fogva zsidók, samaritánusok, görögök, rómaiak; férfiak és nők; rabszolgák és szabadok; buzgó vallásgyakorlók és öntudatos ateista filozófusok; épek és fogyatékossággal élők. Neurotipikusak és neurodivergensek. Mindenféle etnikumú, világnézetű; bármely többséghez vagy kisebbséghez tartozó emberek. Mert ezt jelenti a MINDEN szó. A minden az minden- mondja Túrmezei Erzsébet egy versének refrénjében. Ezt a mindent – bár néha kényelmes volna – mi, Jézus követői nem írhatjuk felül. Mert Isten ezt a kegyelmet minden embernek felajánlja. Ezért nekünk is úgy kell élnünk, úgy kell mozognunk az emberek között, hogy folyamatosan a fejünkben jár: az az ember, aki mellém ült a templomban, vagy a buszon; az az ember, aki sorban áll előttem a pénztárnál vagy a postán; az az ember, aki szembejön velem az utcán és akár köszön, akár nem; az az ember, akivel körbeállom a karácsonyfát; az az ember, aki nem tudja maga kifizetni a tüzelőjét; az az ember, aki a hóesésben forró vizes jakuzziban üldögél pezsgőt kortyolgatva – ebbe a MINDEN emberbe beletartozik. Ebben a MINDEN-ben mindenki benne van. Az is, aki antipatikus. Az is, akire teljes joggal haragszom.

Mert mi mindnyájan egy hajóban evezünk. Mindenki Ádám leszármazottja. Amikor a természetes életünket megkaptuk a szüleinktől, akarva-akaratlanul ezt a helyzetet is átadták: Istenfélelem és Isten iránti bizalom nélkül jövünk a világra. Egyedül Jézus Krisztus tud ebből megszabadítani. De Ő meg tud szabadítani BÁRKIT.

Amikor a kegyelmet végre megértjük és elfogadjuk, akkor viszont azt vehetjük észre, hogy elkezdünk lassan de biztosan átalakulni. Ahogyan az újszülött napról napra új és új képességeket bontakoztat ki, mi is így élhetjük át a bontakozó új életet. Isten kegyelme éltet, táplál, nevel. És mi ebben a kegyelemben növekszünk nap mint nap. Már nem vergődünk a hitetlenség és a mások kárára teljesülő kívánságok hálójában. Sőt, egyre józanabbul, egyre igazságosabban és egyre kegyesebben élünk: nem magunktól, hanem a kegyelem erejével. Mert a kegyelem nem csak egy papír, nem csak egy döntés, amely felment minket az Istentől elszakítottságunk következményei alól. A kegyelem valóságos erő, amely munkálkodik bennünk.

Jézus Krisztus első eljövetele által jelent meg az Isten üdvözítő, helyreállító, gyógyító kegyelme minden embernek. Amikor másodszor jön, akkor már nem szegénységben, gyengeségben, nem rangrejtve jelenik meg, hanem teljes dicsőségben, és teljessé teszi a világ újjáteremtését. Addig viszont minden nap a kegyelem ideje. Minden nap az üdvösség napja. És ez a kegyelem, ez a gyógyulás és helyreállás mindenki számára nyitva áll. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te vagy a mi Istenünk, megváltónk, gyógyítónk, helyreállítónk! Nélküled elveszettek maradnánk. Kérünk, add hogy minél jobban magunkévá tegyük azt a kegyelmet, amely Benned adatott minden embernek. És mi is olyan természetességgel hívjunk mindenki mást ebbe a kegyelembe, ahogyan az egyik koldus mondja el a másik koldusnak, hogy hol talál tápláló kenyeret. Ámen

Fiú által szóló Isten

 “Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, 2ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette. 3Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült. 4Annyival feljebb való az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. 5Mert az angyalok közül kinek mondta valaha Isten: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged”, majd pedig: „Atyja leszek, és ő az én Fiam lesz”? 6Amikor pedig bevezeti az elsőszülöttet a világba, ismét így szól: „Imádja őt Isten minden angyala!” (Zsid 1,1-6)

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Több mint egy évtizede a református egyház készített egy karácsonyi kisfilmet, amelynek címe A Fiú. Egy fiatal férfi és nő stoppolnak, egy román kamionsofőr felveszi őket, de mivel a nő vajúdni kezd, hamarosan megáll egy pihenőhelyen, ahol, jobb híján a mosdóban születik meg a kisbaba. A másik kamionsofőr és a „bűnös nő” együtt ünneplik a kisgyermek világra jövetelét, majd egy szirénázó rendőrautó áll meg mellettük, akiknek a kamionsofőr büszkén mutatja a mobiljával készített képet: „Fiú” – így kiált fel. Felnőttként, ha jól ismerjük Jézus születésének történetét, annak több elemét is fölfedezhetjük ebben a képsorban, a saját korunkra ültetve.

Talán az itt ülő férfitestvérek között még van olyan, akinek születésekor a bábaasszony így kiáltott fel: Fiú. Régen ugyanis nem volt még ultrahang, nem lehetett leskelődni a születendő gyermek neme után tudakozódva. Persze ma sem minden magzat mutatja meg magát ebből a szempontból, és van, ahol a szülők tudatosan titkolják a születendő gyermek nemét, hiszen ma már mindegy, fiú születik-e vagy lány. Amikor Jézus született, akkor nem volt mindegy, neki, ahhoz, hogy az ő kora őt királyként fogadja el, fiúként kellett megszületnie.

A hangsúly azonban itt nem azon van, hogy a megszületett baba egy fiúgyermek a sok közül. Itt a csupa nagybetűs FIÚ-ról van szó, akit az ATYA Isten a fiának nevez. Ő az egyetlen fiú. Hogy is énekli Pintér Béla a Gyere el a jászolhoz című dalában? „Találkoznod kell Isten szeme fényével”. Jézus nem csak egy gyermek a sok közül, hanem Ő Isten egyetlen Fia, az ő szeme fénye, akiben kezdettől fogva gyönyörködik. Nem csak egy teremtmény. Még az angyalok fölött is Ő áll. Ezért látjuk sokszor festményeken a jászol előtt térdelő angyalfigurákat.

Például idősebb Lukas Cranach festményén is

„Próféták által szólt rígen néked az Isten, 
Az kit ígírt imé vigre meg adta fiát.” (Sylvester János: Az magyar nípnek) Sylversternek az első magyar nyelven nyomtatott Újszövetség fordítójának ajánló verssorai a Zsidókhoz írt levél első sorainak parafrázisa. Csaknem 500 éve már, hogy magyar nyelven is olvashatunk a Fiúról, akiben Isten kijelenti önmagát.

A magyar nyelvtan szabályai szerint a kijelentés és az állítás szinte rokon fogalmak. Isten állít magáról valamit. Én magam jobban kedvelem a kinyilatkoztatás szót, de mivel ez is kissé nehézkes, mondjuk azt, hogy Isten Jézus Krisztusban feltárja önmagát. Kicsivé, gyermekké, sebezhetővé lesz, hogy mi megértsük azt, amit mondani akar nekünk. Hogyan kommunikál egy újszülött? Eleinte szinte kizárólag sírással. A szülők meg kapkodják a fejüket, hogy megpróbálják megérteni, milyen szükségletet próbál kifejezni éppen a gyermek. Amikor Isten újszülötté lett, ő is a sírás nyelvét választotta, hogy érezzük, együtt sír velünk. Ő nem a magasból néz ránk lefelé, hanem egy szintre kerül velünk.

Hogyan szól Isten? Ugyanazon a nyelven, amit mi is megértünk. Sír a sírókkal, örül az örülőkkel. Egy növekvő gyermekben mutatja meg szeretetének mélységét. Egy olyan gyermekben, aki felnőve testvéreivé tesz minket, életét adja értünk, és feltámadása után elfoglalja méltó helyét az Atya jobbján, ahogyan hitvallásainkban mondjuk. Jézus világrajövetele után semmi sem maradt már ugyanolyan. Az emberek mindenütt megismerhetik Isten szeretetének mélységét. Mi pedig ünnepeljük és imádjuk ezt a Szeretetet, ezt a legnagyobb Ajándékot! Ámen

Imádkozzunk!

Szerető Mennyei Atyánk! Hálás a szívünk, amiért elküldted szeretett Fiadat, a te szemed fényét, hogy a világot megmentse. Kérünk, adj a mi szívünkbe is bőségesen a Te szeretetedből, hogy adni tudjunk belőle mindenkinek, aki rászorul. Ámen

Még mindig az örömhírről

 Kegyelem és békesség…

„Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!  Hallgasd csak! Őrállóid hangosan kiáltanak, együtt ujjonganak, mert saját szemükkel látják, hogy visszatér az Úr a Sionra.  Vígan ujjongjatok mindnyájan, Jeruzsálem romjai! Mert megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet!   Kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára; meglátják majd mindenütt a földön Istenünk szabadítását.” (Ézs 52,7-10)

Kedves Testvérek!

Múlt héten azzal zártam az igehirdetést, hogy unalmas leszek, mert mindig az örömhírről fogok beszélni. Talán a mai alapigénket hallva mindenki tudatosította, hogy valóban így lesz. Az öröm és az ujjongás az a központi jelenség, amely áthatja a mai igeszakaszunkat.

A prófétai képben egy hírnököt látunk szaladni. Az ókori világban még nem volt email vagy Messenger vagy mobiltelefon, de még posta sem. Az emberek többsége nem tudott írni. Nem kaphattunk levelet, se képeslapot. A leggyorsabb üzenetküldési lehetőség a hírnök volt. Fontos katonai híreket az ókori nagybirodalmakban gyakran lovas futárok szállítottak. A magánjellegű leveleket és üzeneteket pedig gyalogos hírnökök vitték.  Az eredeti szövegben nincs benne, hogy milyen hírt hoz a hírnök, de abból, hogy a szöveg szó szerint szép lábúnak nevezi, már utal arra, hogy a hír, amit hoz, örömteli tartalmú. Honnan tudták Jeruzsálem őrei, hogy örömhírt hoz a hírnök? Úgy rohant, ahogy csak tudott. Akármilyen messziről jött is. A hír, amit hoz, fontos, halaszthatatlan és pozitív tartalmú. Azután a prófécia kifejti az üzenet tartalmát, amit az őrállók ismételnek és megerősítenek: békesség, öröm, szabadulás. A szabadulásra használt szó rendkívül izgalmas, Jeshuah, ami nem más, mint Jézus neve héberül.

Ézsaiás próféciájának alkalmazása egy messiáshívő zsidó dicsőítő dalban

Az eredeti címzettek a babiloni fogság hivatalos végét ünnepelhették, azt, hogy az elhurcolt júdaiak végre visszatérhetnek Jeruzsálembe, de őket megelőzi maga az ÚR, aki előttük halad, visszatér a szent helyre. Ez a szabadítás olyan hatalmas, hogy minden nép számára látható lesz, egy olyan csoda, amely mintegy bizonyíték Isten hatalma mellett. A mai igeszakaszunk több ponton is párhuzamot mutat a múlt hetivel, érdemes őket egymás mellé tenni és úgy olvasni: a Biblia nyelve gyakran alkalmaz ilyen előre- és visszautalásokat.

Ézsaiás prófétát úgy is szoktuk emlegetni, hogy ő az Ószövetség evangélistája. Az egész prófétai könyv hemzseg a messiási próféciáktól és utalásoktól. Az Újszövetségben ezt a könyvet idézik leggyakrabban a szentírók. Ezt a mai igeszakaszunkat is. Már maga az evangélium kifejezés is, amely Jézus Krisztusról szól, alighanem innen eredhet.

Kivel kezdődik az evangélium? Nagyon érdekes, hogy nem Jézussal. Bizonyos értelemben Keresztelő Jánossal, aki gyakori szereplője az adventi evangéliumi részleteknek. Márk evangélista például mindjárt evangéliuma második mondatában szerepelteti Keresztelő Jánost, de Lukács is először János születését beszéli el és állítja párhuzamba Jézuséval. János evangélista pedig úgy beszél a Keresztelőről mint az első tanúról, aki a kritikus pillanatban megvallja – mit is? Hogy NEM ő a Messiás. Milyen izgalmas, nem? Isten először egy követet küld, egy hírnököt, egy útkészítőt, aki MÉG NEM az Eljövendő. Mielőtt elhangzana Isten szájából az a bizonyos nagy IGEN és nagy ÁMEN minden korábbi ígéretének beteljesedése a Fiúban, még utoljára küld egy szolgát, hogy aztán a Fiút is elküldje szolgai formában. János és Jézus között csupán fél év a korkülönbség. Ez az igeszakasz szokott Mária és Erzsébet találkozásának ünnepének igéje is lenni, amelyet néhány evangélikus gyülekezet is ünnepel a világ több pontján, de a Vizitáció jelenetét mindannyian jól ismerjük a magyar és nemzetközi egyházművészet jeles alkotásai révén. Erzsébet azt kérdi Máriától, hogyan lehetséges, hogy Urának anyja látogatja meg őt? S ez a kérdés feszíti később magát Jánost is Máté evangéliumában: Te jössz hozzám? – kérdi Jézustól.

Jánossal együtt mi is kérdezhetnénk Jézust: „Uram, te jössz hozzám?” Isten jön az emberhez? A szent jön a bűnöshöz? A méltó a méltatlanhoz? Hogyan lehetséges ez?

Azért kell az evangéliumnak egy ilyen fantasztikus emberrel kezdődnie, mint Keresztelő János, hogy még inkább egyértelmű legyen, még egy ilyen kiválóság sem lehetett maga a Felkent. A legkiválóbb ember is megbotlik. Neki magának is a bűnbánat keresztségére van szüksége. Viszont János válik az örömhír első hirdetőjévé is. Ha tovább olvassuk a mai evangéliumi igeszakaszt, látjuk magunk előtt, amit János látott, és halljuk, amit mondott: Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét. (A bárány az arámi nyelvben egyaránt jelent fiúgyermeket is)

Isten Báránya, az Isten Fia volt az egyedül méltó arra, hogy Krisztusként, Messiásként a világba lépjen. Azért jött, hogy a bűnöket elvegye. A legsúlyosabb, leggyalázatosabb bűnöket is. Magára vegye. Milyen izgalmas, hogy ugyanehhez az üzenethez jutunk, ha Ézsaiás próféta könyvét tovább olvassuk a mai perikópa után, az 52.fejezet végétől ugyanis elkezdődik az Úr szolgájáról szóló 4. ének, amelyben a szolga szenvedéseiről olvashatunk. Valaki, aki ártatlan szenvedése által szabadítja meg a bűnösöket. Otthon nyugodtan tegye ki-ki egymás mellé a két fejezetet. Vajon nem ez a Krisztus? – kérdezi a samáriai asszony, és mi is így kezdünk el hinni, ilyen kicsit bizonytalankodva, de már sok mindent megtapasztalva. A samáriai asszony is futott vissza a városba, hogy azoknak vigye az örömhírt, akik őt korábban kirekesztették. Az emmausi tanítványok azt kérdezik: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” És amikor a saját kérdésükre igen a válasz, rohannak vissza Jeruzsálembe hanyatt homlok, mert az örömhírnek gyors lábúnak kell lennie.

Mondják történészek, hogy Jézus egy nagyon szerencsés időpontban jött a világra 2000 évvel ezelőtt. Éppen Augustus császár került hatalomra, megszilárdítva ezzel a Pax Romana-t, a viszonylagos béke és jólét államát. A Földközi-tenger medencéjét behálózták a római katonák által épített köves utak, ami lehetővé tette, hogy az apostolok az örömhírrel elképesztő sebességgel tudjanak közlekedni. Az apostoli levelek pikk pakk odaértek – persze a kor viszonyai között értve – a címzettekhez. A Jézus Krisztusban kapott szabadulás örömhíre néhány évtized leforgása alatt meghódította az akkor ismert világot.

Ma egy nagyon hasonló technikai forradalomban élünk. A hírközlés elképesztő mértékben felgyorsult. Nyomtatás, rádió, TV, internet, okostelefon. Ma már a nap bármely percében online lehetünk, híreket fogyaszthatunk a földgolyó bármely pontjáról. És ennek van egy csomó hátulütője. Ezek persze főleg rossz hírek, mert annak van hírértéke. Gyakran manipulált hírek, vagy a saját szokásaink, előzetes várakozásaink torzítják az információt. Meghalljuk-e a jó hírt, amit Isten ma is hirdettet önmagáról? Azt, hogy Ő uralkodik, nem erőszakkal, nem önkényes hatalommal, hanem szeretettel. Sőt, mi több, leszünk-e mi magunk is hírnökei, hordozói ennek az örömhírnek?

Pénteken a Kis Bálint iskola karácsonyi műsorán hallottam először a Carol of the Bells című angolszász karácsonyi ének magyar változatát. Csak pár sort idéznék a magyar szövegből: „Hírnöke most bárki lehet, kisgyerekek és öregek, Szent üzenet, zengje harang, szóljon a hír, szálljon a hang!”

A Glory dicsőítő zenekar magyar nyelvű feldolgozása a Carol of the Bells-re

BÁRKI lehet a hírnöke. Te is, én is. Legyünk örömhír-vivők. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, aki a rólad szóló örömhírt viszi, annak magának is hinnie kell. Kérünk, gyógyítsd kishitűségünk, erősítsd meg derekunkat, lábainkat és szívünket, hogy a gyermek lelkesedésével és a felnőtt felelősségével legyünk a Te hírvivőid, hiszen te az evangéliumot ránk bíztad. Ámen

Örömhír a fogságban

 Lekció: Mt 11,2-10

Textus: Ézs 40,1-11

Kedves Testvérek!

Mit jelent az, hogy evangélikus? Mit jelent nekünk az, hogy evangélikusok vagyunk? Ezt már sokszor és sokféleképpen próbálták meghatározni.

Már a 3. osztályos hittankönyvünkben le van írva, hogy az evangélikus szó az evangélium = jó hír, örömhír szóból származik. De mi az örömhír? Amikor a MEKDSZ-ben voltam diák-bibliakör vezető, akkor találkoztam először azzal a paradoxonnal, hogy a világ szemében – de sokszor a magunk szemében is- a jó hír valójában egy rossz hírt feltételez, vagy egy rossz hírrel kezdődik. Ezt a paradoxont a „Van egy jó hírem: bűnös vagy.” mondattal próbáltuk összefoglalni, jelezve, hogy milyen nehéznek tartjuk ezt, hogy a fogyasztói társadalom kellős közepén a diáktársainknak megpróbáljuk „eladni” Jézus Krisztus evangéliumát.

Ki az evangélikus? Andorka Eszter és aMEVISZ Bárka egy megfogalmazása nekem nagyon tetszik: "Evangélikus = akinek egy örömhír (görögül evangélium) határozza meg az életét. Ez az örömhír arról szól, hogy Istennek én személyesen fontos vagyok, Õ nem hagy reménytelenül belebonyolódva az engem körülvevő rosszba, gonoszságba, hanem megment, megvált, újjáteremt felelős emberként. Így hát felelős vagyok ügyéért, szeretettel és Őróla szóló tanúságtétellel tartozom a világ minden emberének. Sőt saját magamnak is újra meg újra meg kell fogalmaznom, meg kell értenem, ki az a Jézus, akit követni próbálok. Nem felejthetem el azonban: az, hogy Istenben bízni tudok, az Ő ajándéka, az pedig, amit hitemből szavakba öntök, mindig kevesebb, mint a nekem felkínált ajándék teljessége."

Na, de mi akkor az örömhír? Kezdjük talán azzal, hogy mi nem az.

Az örömhír nem az, hogy Isten megoldja minden problémádat.

Az örömhír nem az, hogy "ti, akik eddig nem voltatok vallásgyakorlók, most legyetek vallásgyakorlók".(Ez Szikszai Szabolcs gondolata a MEKDSZ Grund táborából 2016)

Az örömhír nem az, hogy bűnös vagy.

A mai prófétai igénk szerint az örömhír mindig egy olyan helyzetben hangzik el, ami emberileg reménytelen. Olyan rabságban, amiből emberileg nem tudjuk elképzelni a szabadulást. Olyan körülmények között, ami egyáltalán nem látszik dicsőségesnek. Egy olyan próféta szájából, aki nem tartja magát az örömhír hirdetésére alkalmasnak. Mégis megszólítja az ÚR.

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” – ez az első felszólítás. A vigasztalás feltételezi, hogy valaki egy nehéz helyzetben van, szomorú, csalódott, elkeseredett vagy gyászol. Az öröm nem pusztán a jó helyzet vagy az ajándékok miatti hála, hanem valami olyasmi, ami mintegy felülről tör be a cseppet sem kellemes valóságunkba. Ezért nem lehet az evangélium soha egy fogyasztói üzenet. Nem szólhat arról, hogy fogyassz még többet és akkor majd boldog leszel. Az öröm nem puszta vidámság vagy toxikus pozitivitás, hanem Isten örömében való osztozás. Isten öröme pedig leginkább az elveszett ember újra megtalálásában ragadható meg(lásd az elveszettség példázatokat Lukács evangéliuma 15. fejezetében). Isten örül nekem, amikor hozzá fordulok. Mindig. Nem tudok olyat tenni, nem tudok Tőle annyira eltávolodni, hogy amikor hozzá visszatérek, akkor neki ne az öröm legyen az első reakciója. Ez az öröm lehet a miénk is, amikor látjuk, hogy akár a legkisebb is, vagy a legbűnösebb, Istenhez fordul.

Lehet, hogy sok rosszat tettünk életünkben. Biztosan hoztunk egy csomó olyan döntést, amit ma már szégyellünk, de az evangélikus ember nem engedheti, hogy a szégyen megbénítsa és megakadályozza az Istenhez fordulásban. Az evangélikus öröm feltételezi a bűnbánatot, és a bűnbánat mindig feltételezi az örömöt. Mert az evangélikus bűnbánat nem önmarcangolás vagy önostorozás, hiszen akkor azt gondolnám, hogy az én töredelmem nagysága vagy látható jelei eszközlik számomra a bűnbocsánatot. De nem! A bűnbocsánat mindig Istenből fakad, Istentől jön. Isten önmagáért bocsát meg. Isten önmagáért kegyelmez. Egyénként és közösségként is.

Egy kicsit megtévesztő a 140-es adventi énekünkben az, hogy egy picit mintha azt lehetne kiolvasni belőle, hogy Isten akkor jön el, és hozza el a dicsőséges beteljesedést, amikor mi, emberek sikeresen elhordtuk a halmokat és feltöltöttük a völgyeket. De Ő nem a mi készenlétünk miatt jön el, hanem azért készülünk, mert hisszük, hogy eljön.

Mi van velünk, mezőtúri és gyomai evangélikusokkal? Vagyunk még? Elégnek vagy kevésnek érezzük magunkat? Ha kevésnek érezzük magunkat, akkor igazunk van. De nem azért vagyunk kevesek, mert számszakilag kevesen vagyunk. Bár ez is igaz lehet. Azért vagyunk kevesek, mert minden emberi erőforrás kevés arra, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessük. Ezt, ha 200-an járnának templomba, és több milliós tartalékunk lenne anyagilag, akkor is kevesek lennénk hozzá. Ezért nekünk nem az emberi vagy a pénzügyi erőforrások a kincseink. Hálásak lehetünk az Istennek, hogy engedte, hogy ezek megcsappanjanak, mert így teljesen világossá vált, hogy a mi kincsünk semmi más, csakis és kizárólag az evangélium (ezt Luther már a 95 tételben "leszögezte").

Úgyhogy a kérdésem az, hogy megvan-e nekünk, mezőtúri illetve gyomai evangélikusoknak az evangélium? Tudjuk-e, hogy mi az? Tudjuk-e, hogy az evangélium nem jogosít fel az embertársaink megítélésére, hanem inkább tanúságtételre szólít? Tudjuk-e, hogy az evangélium azért örömhír, mert Isten örül nekünk, amikor hozzá térünk, amikor hozzá tér egy eltévedt lélek, és mi ebben az örömben osztozunk? Az evangélium nem azt jelenti, hogy mostantól minden heppi, vagy hogy mostantól minden könnyű. De azt jelenti, hogy mostantól már tudhatod, hogy soha nem vagy egyedül. Isten Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra melléd állt. Kiállt melletted a sötétség és gonoszság erőivel szemben. Jézus Krisztus Úr lett az életed fölött, és ez azt jelenti, hogy senki más rabszolgája nem vagy. Sem ördög, sem földi ember, sem evilági sem túlvilági hatalmak nem kényszeríthetnek téged engedelmességre, mert Jézus Krisztusban te szabad vagy.

Ha viszont ez a kincsünk megvan, ha tudjuk, hogy egy aranyteléren ülünk, akkor ne szégyenkezzünk. Adjuk tovább! Ez nem az a fajta kincs, amit őrizgetni kéne, nehogy ellopja valaki. Nem kell elrejteni vagy titkolni, hogy hol tartjuk. Ezt a kincsesládát ki kell nyitni, és nagyon nagyvonalúan adni belőle mindenkinek, akinek szüksége van rá. Minden nap szüksége van rá valakinek. A szomszédodnak, a családtagodnak, a barátaidnak, azoknak a félig-meddig ismert embereknek, akikkel találkozol. Ne félj tőle, hogy elfogy, mert nem fog. Az evangélium ugyanis, minél több emberrel osztjuk meg, annál inkább lesz a miénk is. Minél jobban engedem, hogy ez az örömhír átformálja az életem, annál többekre lesz hatással, és annál inkább visszahat rám is.

A prófétának a pusztában kellett elkezdeni kiabálni az örömhírt. Nekünk itt a templom, ahol vasárnapról vasárnapra hirdettetik az evangélium. Ez csoda. Ez ajándék. Ez az életünk alapja. Ez a legnagyobb kincsünk. Megígérhetem a gyülekezetnek, hogy maximálisan unalmas leszek, mert én mindig ezt fogom hirdetni. Amíg csak egy ember is eljön, nyitottan arra, hogy az örömhír formálja az életét, addig itt ez fog hangozni, amíg csak a Szentlélek adja az igét a számba.

Kérem a gyülekezet minden tagját, hogy imádkozzanak értem és velem együtt mindannyiunkért, városunkért!

Drága Úr Jézus Krisztus!

Te vagy az életünk alapja, te vagy az életünk Ura! Hálát adunk neked szabadításodért, hogy nem vagyunk már rabságban, nem kell a sötétségben ülnünk, mert te vagy a mi világosságunk! Kérünk, add hogy a Te örömhíred legyen valóban minden kincsünk, hadd formálja át az életünket, hogy egyre jobban hasonlítsunk rád! Add, hogy szereteted és bocsánatod új emberré tegyen bennünket, és hogy ebből a kincsből bátran és nagyvonalúan tudjunk másoknak is adni. Ámen

Fellebbezés Istenhez

 Szeretett Testvérek!

A Youtube-on nemrég kezdtem követni a Kritikán felüli nevezetű csatornát, ahol a csatornakészítő filmek elemzésével foglalkozik. De nemcsak konkrét filmek, hanem egész életművek illetve műfajok áttekintésére is vállalkozik. Van egy olyan videója, amelyben a Karácsonyi film műfajának történetét járja körül. Több érdekes megállapítása is van. Például, hogy a karácsonyi filmek alapvető paradoxona, hogy kritizálják a csak fogyasztásra épülő életmódot, miközben maguk is a fogyasztói kultúrának a csúcstermékei. Vagy: a karácsonyi filmek fő funkciója, hogy a nosztalgia és a megnyugvás érzésével szolgáljanak a megtekintés évről évre ismétlődő rítusa segítségével. De ami talán még ennél is érdekesebb, hogy a legsikeresebb karácsonyi filmeknek van egyfajta belső megváltástörténetük: a főhős megtér a közöny, az utálat vagy a kapzsiság bűnéből, hogy a család, a közösség értékei felé forduljon.

A Kritikán felüli csatorna Karácsonyi filmekkel foglalkozó videója. 

Akárhogy is van, a világ azt várja az advent és a karácsony időszakától, hogy valamiféle hangulatot teremtsen, amibe békésen bele lehet merülni. Ha mi is azt gondoljuk, hogy erre van szükségünk, akkor van egy rossz hírem: az Isten igéje nem ilyen. Az ige nem azért van, hogy kellemes pozitív hangulatot keltsen. Sőt, lehet, hogy kényelmetlen érzéseket kelt, mint talán a mai igeszakaszunk is. Mert ez egy panaszdal. A panaszdal a zsoltárköltészet egyik műfaja, amelynek jellegzetessége, hogy az imádkozó egyéni vagy Isten népének kollektív bajaival Istenhez fordul imádságban mint végső fórumhoz.

Panaszkodni Adventben? Milyen különös gondolat – mondhatnánk. Nemegy adventi naptárral, az ünnepre előkészítő gondolatsorral találkoztam, amely éppen az ellenkezőjére buzdít: hagyjunk fel az örökös panaszáradattal és inkább a hálaadást gyakoroljuk! Akkor most hogyan lesz pozitív az advent?

Nincs igazunk, ha azt gondoljuk, hogy Istenhez nem lehet fordulni a bajainkkal, a negatívumokkal. A mai ige és a Zsoltárok könyvében található többi panaszimának is az az első számú tanulsága, hogy bármilyen érzéssel fordulhatunk Istenhez. Harag, bánat, gyász, félelem, szorongás, még a bosszúvágyunkat is Isten kezébe tehetjük. Feltehetjük neki a kérdéseinket azzal a reménységgel, hogy Ő válaszolni fog rájuk így vagy úgy.

A mai igeszakaszunk Ézsaiás könyvének a harmadik nagy egységéből való. Vannak bibliatudósok, akik szerint itt már Ézsaiás próféta késői követőinek hangját halljuk, akik a babiloni fogságból való visszatérés után szólalnak meg egy mély csalódottság, kiábrándultság állapotából.  Círus perzsa király elrendelte a hazatérést, és a zsidók jelentős része haza is ment és nekikezdtek a templom és Jeruzsálem újjáépítésének. Csakhogy nem volt könnyű. Állandó összetűzésbe keveredtek a samaritánusokkal és más népekkel. Egyáltalán nem látszott meg rajtuk Isten dicsősége. Nem tűntek megváltott, megszabadított népnek. Hiába történt egy nagyon nagy dolog, hiába ért véget a fogság, valami még hiányzott. Ezért fellebbeznek Istenhez, ezért kérik a beavatkozását.

Két nagyon izgalmas kifejezést hoz elénk a mai ige: egyik a góél, megváltó szó. Ez a szó az Ószövetségben azt a rokont jelöli, akinek kötelessége megváltani a rokonai földjét az adósságból. Például Ruth könyve végén Boáz kerül ilyen góél-szerepbe. Jób könyvében is szerepel a szó a híres mondatban: „De én tudom, hogy az én megváltóm él…” Mai ézsaiási igénk Istent nevezi góél-nak, megváltónak. Arra hivatkozik, hogy a nép ősidőktől fogva magát Istent tekinti megváltónak. Érzik és tudják, hogy egyedül Isten  képes a népet újra önmagához fordítani, kiragadni a kísértésekből. A Miért? – kérdések és a Hol? kérdések merészen és provokatívan szólongatják Istent, de az imádkozó tudja, hogy Isten elég nagy ahhoz, hogy ne sértődjön meg ezen: sőt, örül, ha kérdéseinkkel, kétségeinkkel őhozzá menekülünk. Mert ki máshoz fordulnánk? Ki másban bízhatnánk? Isten a végső fórum, ahová a panaszainkkal, hiányainkkal fordulhatunk. Ő az, aki képes szétszakítani az eget, és leszállni, hogy beavatkozzon a világ menetébe.

Az EHÉ-n vendégünk volt tavasszal egy fiatal rabbi, aki a zsidók messiásvárásáról beszélt. Azt mondta, hogy a messiás a zsidó várakozások szerint egyértelműen egy emberi személy, aki korántsem csak politikai megváltást hoz Izraelnek, hanem egy nagyszabású spirituális megújulást is. A góél viszont, a megváltó, az nem lehet ember, csakis Isten lehet a zsidó logika szerint. Keresztényként hisszük, hogy Jézus Krisztusban az isteni és emberi természet egyesül, ezért hívhatjuk őt nemcsak messiásnak, krisztusnak, de megváltónak is. És miből vált meg, miből szabadít meg? Abból a rosszból, ami a legjobban fenyeget bennünket, a bennünk lévő rossztól szabadít meg: a bűn rabságából.

Isten valóban szétszakította ez eget és leszállt. De ez nem azon a rendkívüli, apokaliptikus módon történt, ahogyan a fogság után imádkozók várták, hogy a hegyek rögtön meginognak. Jézus gyerekként jött, egy szegény názáreti lány méhében lett egy kicsi embrió. Emberré lett. Túrmezei Erzsébet szavaival: emberré lettél, hogy ember legyek. Isten beavatkozása egyáltalán nem tűnik fel, sőt, a Fia tökéletes inkognitóban növekedett fel: még a saját szülei sem voltak 100%-ig képben, hogy ki is ő. Mi egy hirtelen, az ellenségek számára is nyilvánvaló, sőt, őket lehetőleg megalázó beavatkozásról fantáziálunk, Isten viszont szelíden és alázatosan jön, és paradox módon éppen ezáltal ragyog fel dicsősége.

A másik izgalmas kifejezés, amivel az Ószövetségben ritkán szokták Istent illetni, az az Atya szó. Az imádkozók megvallják, hogy önmagában az ősatyákra való emlékezés, az ő hagyományaik követése nem képes megtartani a népet. Minden generációnak meg kell találnia a saját útját Istenhez, nem lehet állandóan csak a múlton merengeni, nem lehet állandóan csak nosztalgiázni, mert a nagyapám és az apám hite vagy a nagyanyám és anyám hite nem lesz automatikusan az enyém, csak ha megküzdök érte. Ha én is elkezdem ostromolni az eget, ha én is elkezdem Atyámnak szólítani az Istent. Jézus ebben is radikálisan újat hozott: természetessé tette, hogy Istenre mint Atyára (mint apára és anyára) tekintsünk. És amikor Istent szólítjuk, akkor ő nem csak az én atyám, hanem mindig a mi Atyánk. Ez pedig rögtön feledhetetetlenné teszi, hogy mi pedig egymásnak testvérei vagyunk. Ha Jézus Krisztus atyja a mi Atyánk is, akkor mi Jézus Krisztus testvérei és egymás testvérei lettünk. A testvérek olykor konfliktusban vannak, néha versengenek, de nagyon fontos, hogy szolidaritást vállalnak egymással a bajban. Ezen a testvériségen áll vagy bukik az, hogy a világ az adventi zajban és fényáradatban meglátja-e rajtunk az Úr dicsőségét vagy sem. Ez a testvériség nem egy nagy csinadratta, apró figyelmességeken, Teréz anya szavaival élve, kis dolgoknak nagy szeretettel való megtételén múlik.

Ezért imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, megvalljuk, hogy te vagy a felkent király, akit Isten népe várt, és te vagy a góél, a megváltó, akit az egész emberiség sóvárogva várt. Add nekünk minden nap Szentlelkedet, hogy valósággá legyen köztünk az a testvériség, amelyet te hoztál el, és valamennyien bátran szólítsuk az Atyát Atyánknak, nekiszegezve kérdéseinket, nehéz érzéseinket és vele osztozva minden örömünkön. Ámen