Szeretett Testvérek!
A Youtube-on nemrég kezdtem követni a
Kritikán felüli nevezetű csatornát, ahol a csatornakészítő filmek elemzésével
foglalkozik. De nemcsak konkrét filmek, hanem egész életművek illetve műfajok
áttekintésére is vállalkozik. Van egy olyan videója, amelyben a Karácsonyi film
műfajának történetét járja körül. Több érdekes megállapítása is van. Például,
hogy a karácsonyi filmek alapvető paradoxona, hogy kritizálják a csak fogyasztásra
épülő életmódot, miközben maguk is a fogyasztói kultúrának a csúcstermékei.
Vagy: a karácsonyi filmek fő funkciója, hogy a nosztalgia és a megnyugvás
érzésével szolgáljanak a megtekintés évről évre ismétlődő rítusa segítségével.
De ami talán még ennél is érdekesebb, hogy a legsikeresebb karácsonyi filmeknek
van egyfajta belső megváltástörténetük: a főhős megtér a közöny, az utálat vagy
a kapzsiság bűnéből, hogy a család, a közösség értékei felé forduljon.
Akárhogy is van, a világ azt várja az
advent és a karácsony időszakától, hogy valamiféle hangulatot teremtsen, amibe
békésen bele lehet merülni. Ha mi is azt gondoljuk, hogy erre van szükségünk,
akkor van egy rossz hírem: az Isten igéje nem ilyen. Az ige nem azért van, hogy
kellemes pozitív hangulatot keltsen. Sőt, lehet, hogy kényelmetlen érzéseket
kelt, mint talán a mai igeszakaszunk is. Mert ez egy panaszdal. A panaszdal a
zsoltárköltészet egyik műfaja, amelynek jellegzetessége, hogy az imádkozó
egyéni vagy Isten népének kollektív bajaival Istenhez fordul imádságban mint
végső fórumhoz.
Panaszkodni Adventben? Milyen különös
gondolat – mondhatnánk. Nemegy adventi naptárral, az ünnepre előkészítő
gondolatsorral találkoztam, amely éppen az ellenkezőjére buzdít: hagyjunk fel
az örökös panaszáradattal és inkább a hálaadást gyakoroljuk! Akkor most hogyan
lesz pozitív az advent?
Nincs igazunk, ha azt gondoljuk, hogy
Istenhez nem lehet fordulni a bajainkkal, a negatívumokkal. A mai ige és a
Zsoltárok könyvében található többi panaszimának is az az első számú tanulsága,
hogy bármilyen érzéssel fordulhatunk Istenhez. Harag, bánat, gyász, félelem,
szorongás, még a bosszúvágyunkat is Isten kezébe tehetjük. Feltehetjük neki a
kérdéseinket azzal a reménységgel, hogy Ő válaszolni fog rájuk így vagy úgy.
A mai igeszakaszunk Ézsaiás könyvének a
harmadik nagy egységéből való. Vannak bibliatudósok, akik szerint itt már
Ézsaiás próféta késői követőinek hangját halljuk, akik a babiloni fogságból
való visszatérés után szólalnak meg egy mély csalódottság, kiábrándultság állapotából. Círus perzsa király elrendelte a hazatérést,
és a zsidók jelentős része haza is ment és nekikezdtek a templom és Jeruzsálem
újjáépítésének. Csakhogy nem volt könnyű. Állandó összetűzésbe keveredtek a
samaritánusokkal és más népekkel. Egyáltalán nem látszott meg rajtuk Isten
dicsősége. Nem tűntek megváltott, megszabadított népnek. Hiába történt egy
nagyon nagy dolog, hiába ért véget a fogság, valami még hiányzott. Ezért
fellebbeznek Istenhez, ezért kérik a beavatkozását.
Két nagyon izgalmas kifejezést hoz elénk a
mai ige: egyik a góél, megváltó szó. Ez a szó az Ószövetségben azt a rokont
jelöli, akinek kötelessége megváltani a rokonai földjét az adósságból. Például
Ruth könyve végén Boáz kerül ilyen góél-szerepbe. Jób könyvében is szerepel a
szó a híres mondatban: „De én tudom, hogy az én megváltóm él…” Mai ézsaiási
igénk Istent nevezi góél-nak, megváltónak. Arra hivatkozik, hogy a nép
ősidőktől fogva magát Istent tekinti megváltónak. Érzik és tudják, hogy egyedül
Isten képes a népet újra önmagához
fordítani, kiragadni a kísértésekből. A Miért? – kérdések és a Hol? kérdések
merészen és provokatívan szólongatják Istent, de az imádkozó tudja, hogy Isten
elég nagy ahhoz, hogy ne sértődjön meg ezen: sőt, örül, ha kérdéseinkkel,
kétségeinkkel őhozzá menekülünk. Mert ki máshoz fordulnánk? Ki másban
bízhatnánk? Isten a végső fórum, ahová a panaszainkkal, hiányainkkal
fordulhatunk. Ő az, aki képes szétszakítani az eget, és leszállni, hogy
beavatkozzon a világ menetébe.
Az EHÉ-n vendégünk volt tavasszal egy
fiatal rabbi, aki a zsidók messiásvárásáról beszélt. Azt mondta, hogy a messiás
a zsidó várakozások szerint egyértelműen egy emberi személy, aki korántsem csak
politikai megváltást hoz Izraelnek, hanem egy nagyszabású spirituális
megújulást is. A góél viszont, a megváltó, az nem lehet ember, csakis Isten
lehet a zsidó logika szerint. Keresztényként hisszük, hogy Jézus Krisztusban az isteni és emberi természet egyesül, ezért hívhatjuk
őt nemcsak messiásnak, krisztusnak, de megváltónak is. És miből vált meg, miből
szabadít meg? Abból a rosszból, ami a legjobban fenyeget bennünket, a bennünk
lévő rossztól szabadít meg: a bűn rabságából.
Isten valóban szétszakította ez eget és
leszállt. De ez nem azon a rendkívüli, apokaliptikus módon történt, ahogyan a
fogság után imádkozók várták, hogy a hegyek rögtön meginognak. Jézus gyerekként
jött, egy szegény názáreti lány méhében lett egy kicsi embrió. Emberré lett.
Túrmezei Erzsébet szavaival: emberré lettél, hogy ember legyek. Isten
beavatkozása egyáltalán nem tűnik fel, sőt, a Fia tökéletes inkognitóban
növekedett fel: még a saját szülei sem voltak 100%-ig képben, hogy ki is ő. Mi
egy hirtelen, az ellenségek számára is nyilvánvaló, sőt, őket lehetőleg
megalázó beavatkozásról fantáziálunk, Isten viszont szelíden és alázatosan jön,
és paradox módon éppen ezáltal ragyog fel dicsősége.
A másik izgalmas kifejezés, amivel az
Ószövetségben ritkán szokták Istent illetni, az az Atya szó. Az imádkozók
megvallják, hogy önmagában az ősatyákra való emlékezés, az ő hagyományaik
követése nem képes megtartani a népet. Minden generációnak meg kell találnia a saját
útját Istenhez, nem lehet állandóan csak a múlton merengeni, nem lehet
állandóan csak nosztalgiázni, mert a nagyapám és az apám hite vagy a nagyanyám
és anyám hite nem lesz automatikusan az enyém, csak ha megküzdök érte. Ha én is
elkezdem ostromolni az eget, ha én is elkezdem Atyámnak szólítani az Istent. Jézus
ebben is radikálisan újat hozott: természetessé tette, hogy Istenre mint Atyára
(mint apára és anyára) tekintsünk. És amikor Istent szólítjuk, akkor ő nem csak
az én atyám, hanem mindig a mi Atyánk. Ez pedig rögtön feledhetetetlenné teszi,
hogy mi pedig egymásnak testvérei vagyunk. Ha Jézus Krisztus atyja a mi Atyánk
is, akkor mi Jézus Krisztus testvérei és egymás testvérei lettünk. A testvérek
olykor konfliktusban vannak, néha versengenek, de nagyon fontos, hogy
szolidaritást vállalnak egymással a bajban. Ezen a testvériségen áll vagy bukik
az, hogy a világ az adventi zajban és fényáradatban meglátja-e rajtunk az Úr
dicsőségét vagy sem. Ez a testvériség nem egy nagy csinadratta, apró
figyelmességeken, Teréz anya szavaival élve, kis dolgoknak nagy szeretettel
való megtételén múlik.
Ezért imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, megvalljuk, hogy te vagy
a felkent király, akit Isten népe várt, és te vagy a góél, a megváltó, akit az
egész emberiség sóvárogva várt. Add nekünk minden nap Szentlelkedet, hogy valósággá
legyen köztünk az a testvériség, amelyet te hoztál el, és valamennyien bátran
szólítsuk az Atyát Atyánknak, nekiszegezve kérdéseinket, nehéz érzéseinket és vele
osztozva minden örömünkön. Ámen
