Igehirdetés Mezőtúron és Gyomán Mt 9,1-8
alapján
Kedves Testvérek!
Gyakran szoktam arra gondolni, hogy akik
régen éltek, azoknak az élete fizikailag nehezebb volt ugyan a miénknél, mégis
jóval egyszerűbb. Elektronikus eszközök, automatizált fűtés, gépesítés nélkül
az ember sokkal több fizikai munkát, benne nehéz fizikai munkát is végzett. Az
élet mégis sokkal egyszerűbb volt, mert kevesebb információ, lassabb közlekedés
és kevesebb ember között mégis talán könnyebb feladat volt a lényegi dolgokkal
foglalkozni. Ma az életünk talán kényelmesebbnek tűnik fizikailag, az
életünket, sőt az egészségesen, aktívan töltött éveink számát is
hosszabbítgathatjuk (vagy legalább ez az illúziónk), de az életünk közben
sokkal összetettebb, bonyolultabb és hajszoltabb lett. Ezért nem vagyunk
kevésbé fáradtak, kiégettek, ugyanolyan gyakran érezzük magunkat bénultnak és
tehetetlennek mint a régiek, vagy talán még gyakrabban.
Ez a mai történetünk mindhárom szinoptikus
evangéliumban – Máté mellett tehát Márknál és Lukácsnál is – szerepel. Talán
ismerősebb a Márk írása szerinti hosszabb leírás, ahol a gyógyítás mellett
nagyobb hangsúly esik a bénát hordozó és a háztetőt kibontó barátok hitére vagy
az írástudók teológiai hőzöngésére: „Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen
kívül?” Máté leírása ehhez képest rövid, tömör és egészen szikár. Úgy látom,
hogy a hangsúly nála teljesen a bűnbocsánatra kerül át, amit az is megerősít,
hogy ezután az evangéliumban maga az evangélista, Máté apostol elhívásának története
következik, amelynek kapcsán Jézus szintén a bűnbocsánatról ad tanítást a
zúgolódóknak.
A történetünknek két síkja van, mint
általában a gyógyítástörténeteknek. Van egy látható, fizikai, testi sík,
amelyben egy bénult ember fekszik egy hordágyon. Tehetetlen, kiszolgáltatott.
Magától nem is tud Jézushoz jönni: hozni kell. Azért hozzák Jézushoz a társak,
mert hiszik, hogy Jézus képes meggyógyítani. És van egy leki, spirituális síkja
is a történetnek. Jézus rávilágít arra, hogy a jól látható, kezelendő probléma
mögött van egy mélyebb, gyökérbaj is: a bűn. Nem az ember konkrét, személyes
vétkei okozzák a közvetlen fizikai bajt. Jézus többször rávilágít arra, hogy
nincs karma, vagyis nincs közvetlen összefüggés az ember személyes vétkei és a
fizikai állapota között. Inkább a bűn általában adja azt a sötét tónust,
ami miatt az emberi élet egy film noir-ra emlékeztet.
Ez a történet Máténál elsősorban nem arról
szól, hogy az emberek mit gondolnak arról, hogy mekkorát vétettél, vagy hogy
meg lehet-e neked bocsátani. Isten ugyanis eldöntötte, hogy meg akar bocsátani,
és Jézust küldte hozzánk. Mert őáltala és őbenne velünk az Isten. Amikor
érzékeljük azt, hogy Isten közelít hozzánk, akkor persze ránk törhet az az
érzés, amit imposztor-szindrómának is szoktak nevezni: én erre méltatlan,
érdemtelen vagyok, nem tettem le semmit az asztalra, előbb-utóbb rá fog jönni
mindenki, hogy csaló vagyok. Ez pedig megbéníthat minket. Hiába halljuk,
hogy „bízzál fiam/lányom, megbocsáttattak bűneid”, nem hisszük el. Isten
hatalma Jézusban azonban gyógyulást és új életet is ad.
Az írástudók nagyon jól tudják a hivatalos
teológiát, és ha Jézust valójában nem az Atya küldte volna, akkor itt valóban
káromlást szólna. Csak Isten a Bíró, ezért minden bűnömre csak ő adhat
bocsánatot. Jézus azonban ezt deklarálja, kihirdeti az embernek, anélkül, hogy
a jeruzsálemi templomban átesne a rituális vétekáldozaton. Jézust azonban az
Atya küldte, és ő ezeket a szavakat, a feloldozás szavait nem a levegőbe
mondja. Jézus ugyanis a bűnbocsánat jogát, úgy is szoktuk mondani, kicsit
teológiaibb nyelven, hogy a „kulcsok hatalmát” a kereszt által elpecsételve
kapta meg az Atyától.
Mi, emberek, papok és lelkészek valóban
érdemtelenek vagyunk. Amikor mi a bűnbocsánat igéit hirdetjük, akkor nem a
magunk igazságából, erkölcsi ítéletéből szólalunk meg. A bocsánatot azért
hirdetjük, mert Jézus ezzel bízott meg és hatalmazott fel, mint tanítványait. Nem
a pap vagy a lelkész erkölcsi nívója dönti el, hogy a feloldozás érvényes-e
vagy nem. A rossz életű, hiteltelen pap vagy lelkész által közvetített szentség
is érvényes és valóságos, mert ezek Isten döntésén alapulnak. A bocsánatot
a lelkész önmagának, sőt, először önmagának hirdeti. Én is rászorulok, ezt nem
szabad elfelejtenem. Galgagután (Nógrád megye), ahol édesapám több évig
szolgált, az a szokás, hogy a lelkész vesz először úrvacsorát, egy külön erre a
célra rendszeresített kis térdeplőn, amit az oltár alatt tartanak. Én is
rászorulok Isten irgalmára – üzeni ez a mozdulat.
Mi emberek olyan gyakran úgy viselkedünk,
mint ennek a történetnek az írástudói. Jól tudjuk a törvényt, a szabályt, úgy
érezzük, hogy magasabb erkölcsi nívón állunk, mint az embertársunk, és ebből a
pozícióból akarjuk őt megítélni. Jézustól azonban nem erre kaptuk a
felhatalmazást. Miért akarunk egymásra bilincseket rakni, ahelyett, hogy
leoldanánk a bűnösen felrakott bilincseket? Miért akarjuk elnyiszálni egymás
inait, levágni egymás testrészeit, ahelyett, hogy felsegítenénk egymást az
elesettségből, meggyógyítanánk egymást a bénultságból?
Inkább kövessük Jézust, aki az egyszerű, de
nehéz útra szólít minket. Arra, hogy mondjuk ki Isten felhatalmazásával a
feloldozás és a gyógyítás igéit. Mert az evangélium nagyon egyszerű, és éppen
ezért olyan nehéz az evangélium szerint élni. Mi a könnyű és bonyolult utat
választjuk, mert azon több kontrollt érzékelünk. Az evangélium útján végül
egyedül Isten bizonyul szentnek, és egyedül neki lesz igaza. Mi pedig az Ő
szentségéből és igazságából élő, részesedő koldusok.
Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus! Te azért jöttél, hogy
hirdesd az Úr bocsánatát, és hogy újra bizalomra hívj bennünket az Atyához.
Köszönjük, hogy nemcsak fizikai bajainkból gyógyítasz meg, hanem a lelkünket is
gondozod. Kérünk, hadd higgyük el neked, hogy van hatalmad megbocsátani, még
azt is, amit az emberek megbocsáthatatlannak érzékelnek. Add nekünk is a
feloldozás és gyógyítás szavait, hogy a körülöttünk élő embereknek ezekkel
tudjunk szolgálni! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése