Rendben vagyok? No. 2. Hogyan lesz a mínuszból plusz?

Volt idő, amikor én is be akartam lépni egy rendbe (egy részem még mindig ezt szeretné). Olyan jó lenne odaírni a nevem mellé, hogy Ordo Sancto Benedicti, vagyis Szent Benedek rendjéhez tartozó. Akkor tényleg rendben lennék. Kereteket kapnának a vágyaim, az istentiszteletem, a munkám, mindaz, amivel most egyénileg küzdök, hordozná a közösség és az 1500 éve bevált Regula. Aztán egy bencés barátom pappá szentelésén rádöbbentem, hogy valójában lehet, hogy amit akarok a rendbe lépéstől, az nem Isten valódi keresése, hanem egyfajta társadalmi megbecsülés megszerzése. Most csak egy szingli vagyok, akinek "nem jött össze", na de akkor lehetnék akár magánfogadalmas szerzetes is, hogy' fölnézne akkor rám mindenki!

Ez így viszont egy súlyos csapda. Tragédia, ha Istenre vágysz, és embereket találsz. Tenni akartam valamit, amitől a "rendben vagyok"-érzés birtoklását reméltem. 

Rendben lenni: mindannyian erre vágyunk. Az az állapot, amikor szeretettnek, elfogadottnak élem meg magamat. Ezt nevezi Pál apostol csúnya szóval megigazulásnak (latinul iustificatio), vagy kicsit pontosabban: megigazításnak. Mit kell megigazítani? Hát azt, ami ferde, ami nem jól áll, ami nem oké, valamiért nem elfogadható. Amikor vágyunk arra, hogy rendben legyünk (Istennel, önmagunkkal és az emberekkel), a természetes emberi reakció az, hogy a saját cselekvésünk által szeretnénk rendbe jönni. Fogom a törvényt (akár Isten törvényét, amelyet kijelentett), és megpróbálom betartani. A másik lehetőségem, hogy megpróbálom megváltoztatni a tudatállapotomat, és meggyőzni magamat arról, hogy én márpedig nagyon is elfogadható vagyok. Mind a kettő önigazultsághoz vezet: amikor meg vagyok győződve arról, hogy én egymagamban igaz, jó és elfogadható vagyok. Meg is sértődöm iszonyúan, ha valaki a legkisebb jelét adja annak, hogy nem fogad el (súlyosabb esetben akkor is kiakadok, ha nem tart engem különbnek magánál). Megpróbálom a saját szabályrendszeremet, vagy az egyénileg legyártott utamat ráerőltetni a másikra, és ha nem akarja magát alávetni, máris készen állok az ítélettel, hogy hát bizony ő bűnös, és milyen jó, hogy én nem vagyok olyan. 

Van egy másik út, amelyet Pál a valódi igazság útjának nevez, de ez nem jön magától az emberi természetből. Azt mondja, a törvény cselekvése által megigazulni teljesen reménytelen. Sohasem fogjuk ezen az úton igazán "rendben levőnek" megélni magunkat, mert mindig lesz olyan része a törvénynek, olyan mozzanata Isten akaratának, ahol márpedig engedetlennek bizonyulunk. Nem járunk jobban a magunk által felismert és elfogadott autonóm erkölcsi értékekkel sem. Senki sem tud megfelelni, még a saját mércéjének sem. 

Amikor cselekszünk (akár az isteni törvény útmutatása alapján is), az emberi, a horizontális síkban maradunk. Bármennyi jót tegyünk is, ha közben önmagunkban bízunk, csak a vízszintes vonalat, a mínuszt növeljük. De nem vagyunk képesek a mínuszból pluszt csinálni.

Hogyan lesz akkor az emberi mínuszból (bűnből, istentelenségből, igazságtalanságból) isteni plusz?

Kell egy másik vonal. Egy olyan vonal, amely függőleges, nem vízszintes. Egy vonal, amely fölülről jön, áthasítja az eget, leszáll a földre, és kettészeli az ember vízszintes vonalát. Ez a kegyelem. A kegyelem vertikális, ahogyan Shakespeare mondja: "az Istennek magának tartozéka". Csak Isten maga változtathatja pozitívvá a negatívat, és ehhez nem szükséges semmilyen (!) emberi cselekvés. A kicsi és nagy mínuszokat egyaránt képes plusszá változtatni.

Hogyan történhet meg mindez? Isten maga felvállalja a mínuszt. Kevesebbé teszi magát, magára veszi az emberek minden negatívumát. Maga is negatívvá válik az emberek szemében. A mínuszosok közé számlálják. Így kerül Isten Fia a keresztre. A kereszt egy vízszintes és egy függőleges vonal találkozása. A vertikális és horizontális találkozása összeköti az eget a földdel, Istent az emberekkel. Krisztus keresztje egy nagy összeadásjel, amely az ember összekapcsolódása azzal, akitől elszakadt. Így lesz az ember rendben. De vajon hogyan marad benne ebben a rendben? (folyt.köv.)

Rendben vagyok? - No. 1.

Ott kezdődött, hogy megláttam a videót a Facebook-on. Aztán a plakátokat a városban. A szerzetesi életet népszerűsítő kampányról van szó, amelyet annak kapcsán indítottak, hogy a katolikus egyházban az idei év a szerzetesek éve. Szíven ütött a szlogen: Rendben vagyok. 

Ármella nővér interjúját néztem meg először. Végigbőgtem. Akkor nem tudtam, miért. Most azt gondolom, hogy az az érzés vágott mellbe, hogy iszonyatosan irigy vagyok valakire, aki elmondhatja magáról, hogy "rendben van". Ez persze szójáték, hiszen a szerzetesek rendekbe tömörülnek a különböző lelkiségi irányzatok és alapító kegyelmi ajándékok mentén, és így ők szó szerint is benne vannak egy bizonyos rendben, de a szó arra is utal, hogy "oké vagyok" vagy "elfogadható vagyok", és még mélyebben: "békében vagyok Istennel, önmagammal és emberekkel".

A középkori egyházban, amikor a cölibátust felsőbbrendű életmódnak tartották a házashoz képest, valószínűleg álmukban sem gondolták volna, hogy egy nap majd népszerűsítő kampány lesz a szerzetességről. Hogy lesz idő, amikor a szüzességben élőket fogják betegnek, szexuális ösztöneiket elfojtó embereknek gondolni. Amikor az általános közvélekedésben pszichopatológiai kategóriaként bélyegzik meg azt, amit belülről sokan legszentebb élethivatásként élnek meg.

Persze nálunk, a protestáns keresztény világban még a cölibátus sem létező vagy vállalható életforma, miközben arra nézve, aki "egyedül maradt" azért mégiscsak kötelező. A keretek és köztisztelet nélkül létező egyedülállók boldoguljanak, ahogy tudnak, de ha nők is közben, akkor azért szégyelljék  magukat, hogy nem voltak elég jók Istennek és a férfiaknak annyira, hogy legyen párjuk. Hiszen a társat Isten adja, ha elég szépen kéred.

Az esküvői szezon kellős közepén vagyunk, nekem négyet is végig kell asszisztálnom, az egyikről épp most jöttem haza, és a szociális médiát elborítják a szivárványos posztok pro és kontra és rekontra. Azt kérdezem magamban: miről szól ez? Mintha mindenki a kétségbeeséssel határos módon próbálná bizonygatni: "rendben vagyok". Én heteró vagyok, tehát rendben vagyok (mert aki nem fér bele ebbe a kategóriába, az nincs rendben). Én nem vagyok homofób, tehát rendben vagyok (hiszen a homofóbok nincsenek rendben, még a nevükben is szerepel egy pszichopatológiai kategória). Én elfogadtam magamat, tehát rendben vagyok. Én küzdök a bűn ellen, tehát rendben vagyok. Rendben vagyok, és mindig azon az áron, hogy a másikról sikeresen bebizonyítottam, hogy ő mennyire nincs rendben.

Még az evangéliumhirdetésünk is erről szól: Én már megtértem, elfogadtam Jézust megváltómnak, tehát rendben vagyok Istennel. Gyere te is Jézushoz, hogy rendben legyél! Isten elfogad, megigazít: rendbe rak. rendben leszel.

És mi van akkor, ha én nem érzem mindig teljesen és abszolút módon rendben magam? Mi van, ha nem tudom mindig átélni, hogy Isten elfogad? Ha látok magamban törést, feszültséget, gyengeséget, sőt: sötét bűnöket? Mi van, ha leülök beszélgetni valakivel, akit megerőszakoltak, vagy akit az anyja el akart vetetni, ha látok valamit, ami számomra elfogadhatatlan?

Mi van, ha sóhajtozom, mint egy szülő nő, miközben várok a megváltás beteljesedésére? Mi van, ha egyszerre vagyok - Lutherrel szólva - igaz ember és bűnös ember? Ha egyszerre igaz rám, hogy mindentől szabad vagyok, és mindent szabad nekem, és az is, hogy mindenki szolgája vagyok, alávetve bárkinek, akinek a hite gyengébb az enyémnél? Kell az, hogy mindenáron abba kapaszkodjak, hogy márpedig "rendben vagyok"? Vagy Jézus arra kér, hogy fogadjam el azt a feszültséget, amivel együtt jár az Ő követése? A kereszt egyszerre ábrázolja a megbékélést és a kifeszítettséget. nem létezik egyik a másik nélkül. Nem válok-e fogyasztói kereszténnyé, ha folyton folyvást csak vigasztalást keresek Jézusnál, ahogyan Kempis Tamás mondja? (folyt köv.)

Isteni bújócska

2015.június 21-én, Kistarcsán és Csömörön elhangzott igehirdetés Lk 15,1-10 alapján

Pár éve egy egyetemi kiránduláson elvesztem: elszakadtam a csoporttól. Elbámészkodtam az öbölben, a horvát tengerparton, az esti sétán. Nem tudtam senki telefonszámát, sem a hotel címét, ahol megszálltunk. Leültem egy padra, és úgy döntöttem, megvárom, amíg megtalálnak, de iszonyúan féltem, és elhagyatottnak éreztem magam.

Jézus gyakran hasonlítja az ember Istentől elszakadt állapotát az elveszettséghez. Lukács evangéliumában 3 példázatot is mond erről: az elveszett bárány, az eltűnt ezüstpénz és végül az elveszett fiú történetét. Ez utóbbit tékozló fiúként szoktuk emlegetni, de a sztori tanulsága nem az, hogy helytelen dolog elpazarolni az örökségünket, hanem a csúcspont ott van, amikor az apa felkiált, miután évek óta nem látott fia hazatér: elveszett, de megkerült! Vannak magyarázók, akik szerint nemcsak egy, hanem két elveszett fiú is van ebben a példázatban: hiszen az idősebbik fiú, aki nem kérte ki az örökségét, nem ment el hazulról, hanem otthon maradt, és kötelességtudóan teljesítette az apja parancsait: legbelül, egészen mélyen ő is el volt veszve, mert nem ismerte fel az apja végtelen szeretetét, és képtelen volt vele együtt osztozni az öccse megtalálása feletti örömében.

Két csoportot látunk itt Jézus körül: az egyik a megvetettek, a társadalom legalja, az adószedők és bűnösök csoportja, akik Jézushoz igyekeznek, hogy hallgassák őt. A másik a farizeusok és az írástudók: a kegyes, vallásos emberek csoportja, akik a saját igazságukról vannak meggyőződve, és mélyen felháborítja őket az, hogy Jézus méltatlanokra pazarolja a figyelmét: "bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük", vállalja velük a közösséget. Szinte magam előtt látom, ahogyan a jámborak csoportja az egyik sarokban dúl-fúl, és Jézus elsősorban nekik mondja el ezeket a példázatokat. Jézus ezekben Istenre irányítja a figyelmet. Istenre, aki keres. Keresi az embert.

Nem szoktuk meg, hogy Istenre így nézzünk: mint aki elvesztett valamit, mint aki hiányt szenved valamiben. Hiszen Istennek definíció szerint nincs szüksége semmire, Ő nem lehet vesztes, nincs szüksége arra sem, hogy kutasson valami után. Pedig Jézus erre mutat rá, sőt, a saját küldetését is így határozza meg: "az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett". 

A vallások az emberi kultúrában mind beszélnek nekünk az Istent kereső emberről, de a Biblia egy gyökeresen új nézőpontot tár elénk: arról beszél, hogy Isten is keresi az embert. Ez már a Biblia első lapjain is így van: amikor az első emberpár az Éden kertjében szakít a tiltott gyümölcsből, szégyenében és félelmében elrejtőzik a kert fái között. Isten pedig jön, és keresi az embert, azt kérdezi: Hol vagy? Nem azért, mintha nem tudná, hanem az Isten vágya fejeződik ki ebben a kérdésben, az a vágy, hogy szeretné a tőle elszakadt, elveszett embert visszanyerni, megtalálni. 

Kalkuttai Teréz anyának van egy képe: ő a keresztre feszített Jézusra irányítja a tekintetünket, amint azt mondja: "Szomjazom". Teréz anya szerint jóval több van ebben a szóban annál, mint hogy a megfeszített Jézus ki volt száradva, és fizikai értelemben vett folyadékra volt szüksége. Szerinte ebben a szóban benne van Isten mély vágya arra, hogy az ember viszontszeresse Őt. Istennek nem azért van szüksége ránk, mert nélkülünk ne volna Isten, ne lenne az, aki. Azért van szüksége ránk, mert szeret minket, és viszontszeretetünkre vágyik.

Gondolkoztunk már azon, hogy miét szeretnek a gyerekek annyira bújócskázni? Ennek a játéknak nem az a lényege, hogy az embert végül ne találják meg, hanem ellenkezőleg: az a poén, hogy előbb-utóbb mindenkit megtalálnak, és együtt örül a hunyó azokkal, akik elbújtak. Ennek a játéknak nincs igazi vesztese, hanem ez egy győztes-győztes helyzet. Valami ilyesmi Jézus szerint a megtérés is. Úgy érzem, mi a keresztény hagyományban túlságosan is a bánat-ot emeljük ki a bűnbánatból. Mintha félnénk attól, hogy a bűn nem lesz a súlyának megfelelően kezelve, a komolyságot, a szégyent és az alázatot emeljük ki. Én nem akarom a bűnt elbagatellizálni, de úgy látom, ez a bűnbánati gyakorlat gyakran vezet egy önközpontú megtéréshez. Megtérek, de a bűnbánatban még mindig a saját bűnömre koncentrálok, arra, hogy én milyen nyomorult bűnös vagyok, Egyszóval: még mindig ÉN vagyok a középpontban. Jézus Istenre irányítja a figyelmet: arra, ahogyan ő tárja ki a karját az elveszettek felé, ahogyan Ő tud örülni egyetlen bűnös megtérésén is. 

El tudjuk-e képzelni, milyen határtalan öröm van a mennyben, amikor mi megtérünk? Hogy amikor eljövünk a gyülekezetbe, és kitárjuk a szívünket a bűnvallásban, akkor azt Isten szívesen fogadja, és kitörő örömmel hirdeti nekünk a bocsánatot? Mi történne, ha mi is így tudnánk örülni, amikor egy elveszett megkerül? Ha azt tudnánk mondani: "Régen láttalak a gyülekezetben" és nem úgy folytatnánk, hogy "hol voltál idáig?", hanem így: "Szívből örülök neked. Jó, hogy itt vagy." Osztozzunk együtt  a Megtaláló és a megtaláltak örömében!

Apa és Fia

Ez a mai igehirdetésem Józsefvárosban hangzott el. 1 Mózes 22,1-14

„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!

Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok.

 Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő ezt felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.

Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.”

Be kell vallanom, hogy amikor ezt a történetet olvasom, úgy érzem, a bibliai szentíró egyenesen énbelém vágja azt a bizonyos kést, amelyet a történetben Ábrahám olyan gondosan magával visz Mórijjá földjére, és maga viszi föl a hegyre, hogy aztán kinyújtsa a kezét, és lesújtson a fiára. Ez a történet, mint egy kés, a szívem és a vesém mélyére hatol, és könyörtelenül megkérdezi tőlem: Kicsoda az Isten? Milyen Istenben hiszel, és miért hiszel benne?

Luther Márton azt mondja, a teológiai munkának része az imádság, az elmélkedés, az Isten titkai láttán átélt imádat, de van egy különös része is a teológiának, az Istenről való beszédnek, ez pedig a kísértés. Az a kísértés, amiről azt kérjük a Miatyánkban, hogy Isten ne vigyen minket bele. Luther szerint viszont kikerülhetetlen a kísértés. Ha igaz a magyar népdal, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, akkor annak, aki Istenről akar beszélni, az ne gondolja, hogy megúszhatja kényelmes, selyempapírba csomagolható kész válaszokkal.

Azt szokás mondani, hogy az istenhit csak kapaszkodó, a gyengék mankója, a tömegek ópiuma, de Ábrahám és Izsák története megmutatja nekünk, hogy egészen más a hit.

Adott egy fiú. Az ígéret gyermeke. Régóta várták, teljes szívből vágytak rá. Isten sokáig várakoztatta őket, de végül megszületett, amikor már nem is merték remélni. Csoda volt a születése. Egyedül az Úr hatalmának tulajdoníthatták a létezését. Igen, ez volt ő: Isten ajándéka. Bizonyíték, hogy Isten velük van. A két lábon járó áldás. A család jövője. Az egyetlen fiú. Akit szerettek.

Egy reggel az Apa fölkel, hogy elmenjen a Fiával arra a bizonyos helyre. Csendben felnyergel egy szamarat, fát hasogat, tüzet gyújt. Némán mennek három napon át. Aztán az Apa hazudik. Egy nagyot. Azt hazudja a szolgáknak, hogy ő és a Fia hamarosan visszatérnek. Kettesben mennek föl a hegyre. A csöndet szinte tapintani lehet közöttük. A Fiú végül megkérdezi: itt a fa és itt a tűz, de hol a bárány, amelyet feláldozunk? És az Apa – nem tudjuk, mi zajlik ekkor benne, mit gondol, mit érez, mit hisz, mit remél – csak annyit mond: Isten majd gondoskodik. Ő majd kiválasztja a bárányt. Végig csendben van, amíg oltárt épít, megkötözi a Fiát, felteszi a farakás tetejére, és fölemeli a kést.

Emlékszem, amikor nekem kellett így kést emelnem dolgokra: bálványokra, amelyek fontosabbak lettek nekem Istennél. Amikor ki kellett nyújtanom a kezem arra a képre, amit magamban Istenről őriztem: ahogyan elképzeltem Őt. Egy olyan istenséget, aki mézesmázos jóság, aki mindig támogat. Egy olyan istenséget, aki kiszolgál, aki mindig olyan, amilyennek szeretném. Egy olyan istenséget, aki soha nem kér semmi nehezet. Aki jobban emlékeztet egy bőkezű amerikai nagybácsira mint Apára.

A másodikosoknak úgy tanítottam meg ezt a történetet, hogy levittem őket az iskola alagsorába, bekötöttem a szemüket, és egyesével, teljes csendben vezettem fel őket az emeleti terembe, ahol a hittanórákat tartjuk. Majd otthagytam őket, amíg újra lementem. Féltek. Ugyanakkor mégis velem jöttek. Amit éreztek, az a bizalom. Nem értették, hogy mi történik, nem látták pontosan, hová viszem őket. Kiszolgáltatottak voltak. E nélkül a sötétség nélkül nincs hit. Vannak dolgok, amelyeket tudhatunk Istenről, vannak saját megtapasztalásaink, imameghallgatásaink. De azt, hogy néha akkor és úgy is el tudjunk indulni, hogy töksötét van, nem értjük és nem tudjuk, mi miért történik, nem lehet megspórolni. Ez a hitben járás legnehezebb, egyben legszebb része. Lehet, hogy van bennünk félelem és kételkedés, mégis elindulunk.

Milyen Isten? Talán ez a legnehezebb kérdés. Következetlen? Megbízhatatlan? Ad valamit, aztán röhögve elveszi? Könyörtelen? Vérszomjas? Vagy épp ellenkezőleg: az emberáldozatot követelő pogány istenek ellentéte, aki úgy mutatkozik be, mint akinek eszébe sem jut ilyen véres áldozatot kérni?

Van egy másik Fiú. Egyszülött Fiú. Szeretett Fiú.  Az ígéret gyermeke. Hosszú időn át vártak rá, de végül megszületett. Csoda volt a születése. Isten ajándéka volt, nemcsak a családjának, de minden embernek, akivel találkozott. Ő volt a jövő, a remény. Két lábon járó áldás volt, akármerre ment. A bizonyíték arra, hogy „velünk az Isten”.

Egy éjszaka ez a Fiú nem aludt, bár mindenki aludt körülötte. Beszélgetett az Apjával, vagy talán Apa ugyanúgy hallgatott, akárcsak Ábrahám? A Fiú azt kérte: bár venné el tőle az Apja a keserű poharat. De újra és újra arra lyukadt ki: „legyen meg a Te akaratod”. És a Fiú másnap reggel maga vitte a fát az áldozathoz. Az Apa: nem tudjuk, mit gondolt, mit érzett, mi zajlott le benne. De látta, ahogyan a Fiát ráteszik a fára. És hallgatott. Nem kiáltott: „Álljatok le!”, nem küldött angyalt, hogy lefogja a gyilkolásra kinyújtott kezeket. A Fiú utolsó szavaival teljes bizalommal Apja kezébe tette életét. Mind ismerjük ezt a Fiút. Ő tanított minket, hogy nagy bátran Apának szólítsuk az Ő apját.

„Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az Úr gondoskodik. Ma ezt mondják: Az Úr hegyén a gondviselés.” Ámen

Szőke Glóri balladája

Igen, a hajszínem igenis sötétszőke (néhány ezüst szállal megbolondítva). A címet az Illés zenekar egyik énekéből vettem, amelyet az Ezek a fiatalok című filmben énekelnek Koncz Zsuzsával.

A dal egy vidéki lányról szól, aki megérkezik Budapestre, arról a mély csalódásról, amelyben része lehet valakinek, aki nagy reményekkel költözik egy nagyvárosba.

Az én apám nem áldott meg, amikor eljöttem a fővárosba. Akkor sem, amikor korábban egy vidéki városba, Pécsre költöztem, hogy tanuljak. Világéletemben falun éltem. Mégis, nekem az egyetemi és városi lét nem volt idegen vagy félelmetes. Nem gyűlöltem egyik helyet sem. Alkalmazkodtam az új helyzethez. Élveztem a kulturális lehetőségeket, megszerettem mindkét várost. 

Nem vagyok hajlandó hőzöngeni sem a főváros ellen, sem a vidék ellen. Abból a helyből próbálom kihozni a maximumot, ahol éppen élek. Amikor Debrecenbe vagy Nyíregyházára, esetleg Pécsre szólít a munkám, bárhol találok olyan szépséget, amibe belekapaszkodhat a képzeletem. Az emberek nem feltétlenül "bunkóbbak" itt vagy ott, egyszerűen mások. Más háborítja fel őket, miközben más dolgokat tűrnek jó szívvel.

A magány pedig bárhol, bármikor belém marhat. A falusi parókia templomkerti csendjében ezerszer is a lelkem mélyébe vájta a fogait. A szürke nagyvárosban több barát és ismerős lehet (főleg, ha keresztény vagy, ki sem tudod kerülni az embereket), ugyanakkor százszor kevésbé vannak minőségi módon jelen az emberek egymás számára. 

Van ebben a magányban és idegenség-érzésben valami, ami nagyon én vagyok. Amikor megtalál, mindig emlékeztet arra, hogy van valahol valami egészen más. Egy igazi otthon. Az Ország, ahonnan nem zárnak ki, ahová nem kell útlevél. Az Ország, amely olyan kicsi, hogy elfér bennem, és bárhová magammal vihetem. Az Ország, amely olyan nagy, hogy képes lenne befogadni az egész emberiséget.

C.S. Lewis  A nagy válás című kisregényében, a poklot egy óriási szürke városnak ábrázolja, ahol az emberek folyton összevesznek a szomszédjukkal, és egyre távolabb költöznek egymástól. Emiatt egész utcák elnéptelenednek. Mégis, az Örökkévalóság szempontjából nevetségesen kicsiny. Azt hiszem, mi, emberek, nem a szűkös élettér,a kevés lehetőség vagy a többi ember zavaró jelenléte miatt vagyunk boldogtalanok, hanem azért, mert megpróbálunk egyre távolabb költözni mindettől, és ezzel kizárjuk magunkat az örök Otthonból. Ragyogásra vágyunk, arra, hogy a világ heverjen a lábaink előtt. Közben pedig nevetségesen jelentéktelenek vagyunk, elveszítve valódi méltóságunkat.

Szőke Glóri balladájában a vidéki lány nem gondolja, hogy mindörökre költözött a nagyvárosba. Tudja nagyon jól, hogy ez a hely is csak átmeneti, mint minden a Földön. Szabadságában áll elköltözni, és élni az ÉLETET bárhol. Szépséges hangja miatt hallgassátok meg a dalt Palya Bea feldolgozásában is.

Mi minden történhet veled egy hét alatt Budapesten?

Ebben a városban előfordulhat veled, hogy megállsz egy kis téren Erzsébetvárosban, amelyet Kéthly Annáról neveztek el, hogy elolvasd a tábláról, ki is volt ez a különleges magyar nő, mire a melletted álló barátod felhívja a figyelmedet, hogy "látni a csillagokat".

Ebben a városban előfordulhat veled, hogy jössz ki a Nemzeti Színházból, és vársz a 2-es villamosra, és a megállóban ugyanazt a népdalt kezded el dúdolni, amit a melletted álló.

Ebben a városban még az is előfordulhat veled, hogy mész a munkahelyedre, ami egy budai társasházban van, és a kapunál beleütközöl egy idősebb úriemberbe, aki az alattatok lakó néninek virágot hozott, s mivel nem találja otthon, rád bízza a cserepes növényt, hogy gondozd "Katóka hazatéréséig".

Ebben a városban előfordulhat, hogy egy héten többször is találkozol ugyanazzal az ismerőssel, hol megtervezetten, hol spontán módon, és egyszer csak rádöbbensz, hogy vannak barátaid, akik tényleg szeretnek.

Ebben a városban megeshet az is, hogy a szokásos útvonaladon azzal kell visszautasítanod a legfrissebb Fedél Nélkül-t, hogy "kösz, ez a szám már megvan", és vidám szívvel adhatsz némi aprót.

Ebben a városban megtörténhet veled, hogy 15 percen belül két oldalról is láthatod a kivilágított Magdolna-tornyot a várban: a pesti oldalon a villamosból kikukkantva, a budain pedig a Déli aluljáróból kibukkanva.

Ebben a városban az is megtörténhet veled, hogy egy addig idegen, hajlék nélküli roma lánynak egyszer csak elmondod, hogy te is akartál már meghalni, és akkor a két kutyád mentett meg. Megeshet, hogy meglátod a lány szemében felcsillanni a reményt, amikor megígéred, hogy imádkozni fogsz érte.

Újragomboló

Oké, már több, mint egy fél éve nem írtam. Bocsánatot kérek, különösen azoktól, akik megtiszteltek azzal, hogy rendszeresen olvasták a blogot. Alkotói válságba kerültem. Ennek lényege az volt, hogy hirtelen nem tudtam mit kezdeni a népszerűséggel, és azzal, hogy sokszor olyanok olvassák a blogot, akiket egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevéssé ismerek.

Elszomorított a magyar blogkultúra (és benne a magyar keresztény blogkultúra) állapota is. Úgy éreztem, a sok panaszkodással és azzal, hogy önkritika nélkül kritizálunk másokat, egy ördögi kört hozunk létre, amelynek szükségszerűen meg nem értés, kölcsönös acsarkodás a vége, nem pedig a valódi párbeszéd. Nem tudtam hol a helyem egy ilyen blogkultúrában, mi az a sajátos hang, amit én képviselhetnék.

A váltás igénye akkor erősödött meg bennem, amikor Hutter Renátó barátom posztolt egy számot a Facebook-on (Pajor Tamástól a Szeretem Pestet című számot). Rájöttem, hogy a magam módján és is szeretem ezt a várost, a benne élő embereket a hajléktalanoktól a miniszterelnökig. Igen, jól olvastátok, mindenkit. Nem akarok tökéletesen megkeményedni, nem meglátni az embert az emberekben.

Ezért elhatároztam, hogy átalakítom (újragombolom) a blogot. Sokkal naplószerűbb lesz, abból a szempontból, hogy 1-3 naponta lesz rajta új bejegyzés. Továbbra sem érintem közvetlenül a közéleti vagy a teológiai témákat kognitív szempontból, inkább azokat a kincseket gyűjtöm egybe, amelyek napközben elém futnak. József Attila szavaival, egész nap "Isten-hulladékot" fogok gyűjtögetni, hogy aztán elétek tárjam: vegyétek ki belőle, ami ehető vagy hasznosítható!

Azt hallottam, hogy "savoring"-nek hívják azt a képességet, hogy a negatív impulzusokkal szemben a nap során engem érő ingerekből ki tudom választani, és erőforrásként használni azokat, amelyek ízként, illatként, színként, az élet jeleként jelennek meg a számomra. Ebből - amennyit tudok- szeretnék közkinccsé tenni. Mert Isten jelen van. Most.