Rendben vagyok - Felszentelésem első évfordulójára

Két komoly ok késztetett rá, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Az egyik, hogy egy éve annak, hogy lelkésszé szenteltek, és úgy gondolom, ideje a számvetésnek: miért is lettem lelkész, hogyan valósul meg mindaz, amire elhívást kaptam. A másik a friss hír, amely szerint a lett evangélikus egyház zsinata jóváhagyta azt a törvényt, amelyben megtiltják a női lelkészek ordinációját (miután korábban már engedélyezve volt). Ez arra késztet, hogy végiggondoljam a saját életem példáján, hogyan is vezetett Isten a lelkészi pálya felé, hogyan és miért van bátorságom ebben élni.

Gáncs Péter püspök úr az ordinációmon a nyakamba helyezi a stólát a következő igevers kíséretében: "Vedd fel Krisztus igáját!" ( Mt 11,29 alapján) Csömör, 2015.06.13.

Már húszéves koromban, az első radikális Isten-élmények után kezdett mocorogni bennem a késztetés arra, hogy Istenről beszéljek, az ő dolgaival foglalkozzak. Elkezdtem falni a Bibliát. Apám könyvespolcáról leemeltem egy könyvet, és egy szuszra elolvastam Luther művét A keresztyén ember szabadságáról. Aztán Bonhoeffer Követés című könyve következett. Az érdekelt, hogyan tudnám a hitemet minél teljesebben megélni. A MEKDSZ diákkörben friss hívő létemre vezetővé választottak, ahol kisebb-nagyobb hibákon, bukásokon keresztül mutatta meg Isten, milyen fantasztikus a hatalma, hogyan tud az alkalmatlanságom dacára rajtam keresztül építeni másokat.

A 2006-os MEKDSZ nyári táborban, ahol a sokak által ismert és nagyra becsült Szabados Ádám volt a főelőadó, a Teremtés könyve 1-2 alapján, életemben először fölbukkant bennem a határozott elhívás, hogy "egész népem", vagyis a hívő közösség tanítója legyek, ami azonban rögtön egy óriási félelemmel is párosult: "az nem lehet, hiszen én egy nő vagyok!" Sosem felejtem el, az akkori diákkörvezető-társam, Gergely Kristóf szavait: "Engedd, hogy ezt Isten döntse el!"

Isten 2007 tavaszán megerősítette a belső indíttatást a következő igeverssel: "Az én Uram, az Úr megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként." (Ézsaiás 50,4) Egyértelmű volt az igeszakaszból, hogy Isten az ige nyilvános hirdetésére szólít fel, sőt arra, hogy szenvedést is vállaljak érte, ha kell. Én azonban a saját fejem után akartam menni, és először a pszichológus diplomámmal kerestem állást. 2008  februárjában a MEKDSZ téli táborában került fel a pont az i-betűre. Kardos Károly (a főelőadó) ugyanis elmesélte, hogy a szocializmus idején erdőmérnökként hogyan kapott mégis lelkész elhívást, és hogyan hagyta ott a biztosnak hitt állását és szolgálati lakását a bizonytalan szolgálatért. Úgy éreztem, az én félelmeimről és kifogásaimról beszél. 

A teológiai évek alatt volt bőven idő és lehetőség átrágni az elhívást oda-vissza. Árnyalt képet kapott az ember, hiszen az egész egyházi közösségtől kapja a megerősítést, vagy éppen az elbizonytalanítást, hogy tényleg ez-e az útja. A sok pozitív visszajelzés ellenére a gyülekezeti gyakorlati év végén Fabiny Tamás püspök úrral mégis az ordináció elhalasztása mellett döntöttünk. Az ok az volt, hogy egy komoly önvizsgálat után arra jutottam, hogy nekem nem szabad most gyülekezetben vezetői pozícióba kerülnöm. Természetesen nem azért, mert nőként erre alkalmatlan volnék, hanem mert a hatodév alatt feltárultak olyan gyerekkori, gyülekezetben szerzett sérüléseim, amelyek még nem gyógyultak be. Ezeket nem akartam magammal cipelni egy olyan közösségbe, amelyért immár én vagyok a felelős.

Miközben a MEKDSZ-ben szolgáltam főállású munkatársként, embereket és közösségeket támogatva (a lelkészi szolgálathoz több ponton közel álló területen), egy olyan gyülekezetbe jártam (Józsefváros), ahol a sebeim csodálatos módon gyógyulhattak. Itt tapasztaltam meg, milyen is igazából a szentek közössége. Két lelkésznő segített nekem ebben: Gombkötő Beáta és Bolba Márta.

A Józsefvárosi Gyülekezet Karácsony Sándor utcai épületének bejárata.
 Az "Isten Kertje".

A munkahelyemen zajlódó átrendeződések, és a Déli Egyházkerület megkeresése nyomán született meg a döntés, hogy Mezőberénybe jöjjek iskolalelkésznek, az itteni evangélikus gimnáziumba. Erről és az elhívásom hátteréről bővebben mesélek a MEKDSZ-es diákjaim által készített videóban. 

A lelkésszé szentelés számomra egy külső megerősítése volt annak a belső elhívásnak, amelyet akkor már 7 éve mutatott meg Isten külső és belső folyamatok által. Az egyház közössége "felismerte a nekem adott kegyelmet, és kezet adott nekem" (Gal 2,9). Annak külön örültem, hogy az ordináció Csömörön történhetett meg, ahol a hatodévemet is töltöttem, és ahol a gyülekezet felügyelője köszöntött, akinek a támogatása, akárcsak Johann Gyuláé, a mentoromé, nagyon sokat jelentett. 

A felszentelési áldást a püspök úr mellett
 Eszlényi Ákos legéndi lelkész (küldő gyülekezetemből) és Varga Gyöngyi, a teológiai évfolyamlelkészem közvetítette.

Számomra a lelkészség a hiteles szolgálatról szól. Isteni elhívásnak, és Krisztus egyetemes küldő parancsának engedelmeskedem, amikor ennek élek. Az, hogy olyan országban élhetek, és olyan egyházi keretek között szolgálhatok, ahol ezt külső elhívással és felavatással is megerősítik, külön ajándék. De nem ez tesz alkalmassá. Az embert sem a papír, sem puszta kézrátétel nem hatalmazhatja fel, csakis maga Isten, aki Szentlelke által a karizmákat saját akarata szerint osztja szét - férfiaknak és nőknek egyaránt. Én nőként vagyok lelkész, és szolgálatom során azt keresem, hogyan tudok a rám bízottakért felelősséget vállalni, hogyan tudok együttműködni, mások keze alá dolgozni. Ember nem állhat ellene Isten akaratának, amikor arról van szó, hogy ő nőket bíz meg az evangélium hirdetésével (Magdalai Márián kezdve egészen mostanáig). Végtelenül hálás vagyok azokért a férfi és női kollégákért, akikkel osztozunk ebben az elhívásban, és akik testvéreim, akikkel támogathatjuk egymást ezen az úton.

Alabástromtörmelék

"Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk? Isa, pur es homou vogymuk." Egy évezred távolából szólnak felénk az ősi magyar szavak, az első fennmaradt összefüggő magyar szövegből, a Halotti Beszédből. A böjt kezdetén, Hamvazószerdán a római katolikus testvérek (és az amerikai evangélikusok is) gyakorolják azt a szertartást, amelynek során az előző évben megszentelt barkát elégetik, annak hamujával egy keresztet rajzolnak a hívő homlokára, a következő ige kíséretében: "Emlékezz, hogy porból lettél és porrá leszel."

A böjt nyitánya az ember halandóságának, sebezhetőségének tudatosítása. Egy olyan tény megállapítása, amely félelmet kelt, hiszen nem tudjuk kontrollálni, hogy mikor, hol, hogyan lesz vége az életünknek. A legkülönbözőbb elhárító mechanizmusokkal védekezünk, hogy ne kelljen ezzel szembenéznünk.

Böjt első hetében egy különleges történet van a szemem előtt. Jézus, mielőtt Jeruzsálemben elfogják és kivégzik, mielőtt Júdás árulására sor kerül, Betániában vendégeskedik. A négyből három evangélium (Máté, Márk és János) is megőrizte ezt a mozzanatot, apró eltérésekkel. Jézus az asztalnál eszik a többiekkel, amikor egy nő - János meg is nevezi: Mária, Lázár és Márta testvére - egy alabástromtartót feltör, és a tartalmát, drága és valódi nárdusolajat Jézus fejére (ismét János szerint a lábára) önti. 

Alabasztron a Rodoszi Archeológiai Múzeumban

A tanítványok felháborodnak, hiszen sok pénzért (Márknál és Jánosnál a 300 dénár kerül említésre) el lehetett volna adni az illatszert, és az árából a szegényeket támogatni. János evangéliumában Júdás alakja emelkedik ki, az evangélista szerint nem a szegények iránti aggodalma, inkább pénzéhsége motiválja őt a bírálatban. Ekkor mondja el Jézus híres szavait: "A szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek." Ezt gyakran hallom idézni. De várjunk csak! Mit mond a híres szállóige után? "Megtette, ami tőle telt: előre megkente testemet a temetésemre. Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére." (Márk 14,8-9)

Amit ez a nő tett, az azért olyan értékes, mert tőle ez telt (szeretetből adta), Jézus élő teste most még minden érzékszervével felfoghatta ezt a gyengédséget. Pár nap múlva, az összetört, megsebzett, megvert és halott testet már nem lesz lehetőségük az asszonyoknak ebben a tisztességben részesíteni: a szombati hajnalcsillag arra kényszeríti majd őket, hogy csak vasárnap hajnalban szaladjanak a sírhoz a kenetekkel. Most Jézus teste ELŐRE megkapta a végtisztességet.

 Talán Mária megérzett valamit, amit a tanítványok nem fogtak fel, hiába mondta el előre több alkalommal is Jézus. Elvakítja őket valami, az aktuális gondolataik, az ideológiák, a messiás-képek. A nárduskenet - talán a hozományát tartogatta ebben az értékes áruban otthon. Arra mindenesetre nem szánta rá magát, hogy a saját testvérének, Lázárnak a holttestére öntse. Most Jézusra pazarolja. Kettejük között létrejön egy mély, intim közösség, szavak nélkül, a gyengéd érintés nyelvén. Talán ezzel a pillanattal sem tudnak mit kezdeni a tanítványok, és főleg Júdás. Az ő szemükben az Erős és Hatalmas Krisztus aligha vágyik ilyen szeretetkifejezésre. Zavarja őket Jézus sebezhetősége, ami az ajándék elfogadásával jár. 

Jézus pedig azt mondja, hogy ez az esemény annyira jelentős, hogy semmiképpen sem merülhet feledésbe, az evangélium elmaradhatatlan része! Az egész világon, bárhol beszéltek majd az örömhírről, Uruguaytól Azerbajdzsánig erről is meg kell emlékezni, ennek a nőnek erről a mozdulatáról! "Fiúk, most figyeljetek, mert ami itt történik, az az én történetemnek a szíve." - Jézus felkiáltójelet tesz a földön szétszóródó alabástromdarabkák és a házat betöltő nárdusillat mellé.

  

"Az ő emlékezetére" - mintha Jézus rímelne a saját szavaira, amiket az utolsó vacsorán mond: "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". A kiömlő olaj drága áldozat. Háromszáz dénár. Egész kis vagyon. Egy napszámosnak csaknem egyévi munkája. Jézus testére kerül, amely hamarosan szintén áldozat lesz. Jézus tudatosítja a saját halálát, azt az árat, amelyet hamarosan ő fizet majd a világ életéért. Jézus itt végtelenül sebezhető. Vágya, hogy szeressék, valódi, és a képesség, hogy elfogadja a szeretetet, isteni eredetű. Az intimitás és sebezhetőség merész nyitányával veti bele magát a szenvedésbe. De valaki más már megkeményítette magát. Eldöntötte, hogy ezt a gyenge, sebezhető, kiszolgáltatott Messiást eladja. Júdás az árulás szándékával a szívében rúgja félre az alabástromtörmeléket a leprás Simon házának padlóján. 

Jézus és Akhilleusz

Kamaszkoromban odavoltam a görög mitológiáért. Talán mind hallottatok már Akhilleuszról, az Íliász hőséről, aki a görög sereg bajnoka volt Trója ostrománál. Bátorságát az is táplálta, hogy sebezhetetlen volt, mivel anyja még csecsemőkorában a Sztüksz folyó vízébe mártotta. Azonban a sarkánál, ahol fogta, mégis sebezhető maradt (ezért nevezzük a sérülékeny kis inat Achilles-ínnak ma is).

Az idei böjti időszakra, és különösen a gimnáziumi csendes hétre ki kellett találnom egy fő témát. Már szeptemberben az első munkaközösségi értekezleten bemondtam a szót: Sebezhetőség. Isten pedig mostanában kezdte megmutatni, miért is olyan iszonyú fontos nekem most ezzel foglalkozni. Az idei MEKDSz Téli Táborban erősödött meg bennem ez a szó. Sikerült sebezhető emberekkel kapcsolatban lennem, méghozzá úgy, hogy nem voltam velük szemben segítő szerepben (mint mikor lelkigondozni próbálok), inkább úgy lehettem mellettük, mint kísérő, mint egyenrangú társ. Mint valaki, aki válaszol, de nem kell tudnia a végső, nagy válaszokat. Mint valaki, aki reflektál, de nem oktat ki. Mint valaki, aki a megosztásra megosztással képes reagálni - de nem puszta szavakat oszt meg, hanem önmagát. És közben tökéletes világossággal érzékeli a határokat. Meg is döbbentem. Ez lenne az intimitás, amitől annyira rettegek? 

Úgy tűnik, Jézus nem félt sem a saját, sem mások sebezhetőségétől. Ezért tudott olyan helyzetekben is benne maradni, amikor azok, akiknek a személyisége összeolvadt a szerepükkel, kimenekültek volna. Például amikor a farizeus, Simon házában ebédel, és egyszer csak belép a bűnös nő, elkezdi sírva a lábát kenni, csókolni, a hajával megtörölni. Simon azonnal arra gondol, hogy ha Jézusé lenne "ama Próféta" szerepe, nem engedné, hogy egy rossz hírű nő ilyen intim módon megérintse. Jézus viszont elfogadja, sőt értékeli a nő sebezhetőségét, tettét a valódi szeretet rangjára emeli.

A sebezhetőségben iszonyú kockázat van. Nem csoda, hogy félünk tőle, nem tudunk vele mit kezdeni. Benne van a nevében is: ebben az állapotban sérülékenyek, kiszolgáltatottak vagyunk. Ha a másik nem szeretettel bánik velünk, a rombolás rettenetes is lehet. Ha megalázás, megszégyenítés, bántalmazás, amit kapunk, vagy  kioktatás, gúnyolódás, megbélyegzés vagy az érzelmeink bagatellizálása, sőt akár semmissé tétele, akkor mintha egy nagy kést vágtak volna a testünkbe. És ez rendkívül félelmetes, minél többször tapasztaltuk már meg a visszaélést a gyengeségünkkel, annál hajlamosabbak leszünk bármely helyzetben és bármi áron védeni magunkat.

Én próbálom felvértezni magamat a sebezhetőség ellen, beöltözöm a szerepeimbe, a képességeimbe, elmenekülök az Intellektus várába, ahol minden olyan, mint egy erődítmény: a biztos igazság talaján áll  minden, mindennek megvan a helye. De bármilyen sziklaszilárdnak is tűnik mindez, akár a mitikus folyóban is megfürödhetek, a hatás akkor sem lesz tökéletes. Mindig marad egy gyenge pontom, egy Achilles-sarkam, ahol árthatnak nekem. Előbb-utóbb kiderül, hogy nem vagyok olyan erős, és legyőzhetetlen, mint amilyennek mutattam magam.

Meg aztán...mióta Jézust követem, folyamatosan látom, hogy ezzel az erődítős játékkal mi mindenről maradok le. Valódi találkozások lehetőségeiről, arról, hogy a saját szememmel lássam, amit Isten a halottaiból újjáteremt egy embert. Úgy tűnik, fel kell vállalnom a gyengeségemet, a fájdalmakat, amiket átéltem, és mindezzel együtt találkoznom Jézussal, akinek a sebei a legfőbb ismertetőjegyei lettek.

Merthogy Jézus nem félt sebezhetővé válni. Akhilleusz lemaradt az isteni pozícióról, a halhatatlanságról: Jézusnak mindene megvolt, mégis emberré lett. Meztelenül, sírva, éhesen jött a világra, testnedvektől maszatosan. Felnőve szintén sebezhető maradt. Fáradt, szomjas és éhes volt. Szeretetre és befogadásra vágyott. Gyűlöletet és elutasítást kapott. És akkor jött az utolsó hét. Jézus egy hét alatt elszenvedi a bántalmazás szinte minden formáját, lényeges elemét. Vajon miért? És most nem arra vagyok kíváncsi, hogy "a nagy terv" miatt, meg hogy "meg van írva", mert azt gondolom, hogy inkább azért volt megírva, mert így kellett történnie, vagyis Jézus pontosan EZT akarta végigcsinálni értünk. És attól, hogy számított a szenvedésre, attól az még valódi szenvedés volt. Mit nyert Jézus a sebezhetőség vállalásával, és mit nyerhetek vele én?

Aprószentek

"Miután elmentek [a bölcsek], íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket.Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba.Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: "Egyiptomból hívtam el a fiamat."Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket ahhoz az időhöz mérten, melyet a bölcsektől megtudott.Ekkor teljesedett be az, amit Jeremiás prófétált:"Hang hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek."Heródes halála után, íme, az Úr angyala álomban megjelent Józsefnek Egyiptomban,és ezt mondta: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek.Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját, és Izráel földjére ment.Amikor azonban meghallotta, hogy Júdeában Arkhelaosz uralkodik apja, Heródes után, félt oda visszatérni. Miután pedig kijelentést kapott álmában, Galilea vidékére ment;és amikor odaért, egy Názáret nevű városban telepedett le, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondtak: "Názáretinek fogják őt nevezni."" (Máté evangéliuma 2, 13-23)

Szeretett Testvéreim!

Aki szokta használni az evangélikus Útmutatót a napi bibliaolvasáshoz, biztosan örömmel vette tudomásul, hogy a 2016-os naptári évre választott igevers Ézsaiás könyvéből ez: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket” (Ézs 66,13). Ezek után az év első vasárnapján az igehirdetés alapigéjeként is egy bátorító, vigasztaló, az örömhírt elmélyítő igeszakaszt várnánk. De a mai történet, ami elénk kerül Máté evangéliumából, nem ilyen. Sőt, inkább az az érzésünk támad, mintha nem is a Szentírást nyitottuk volna ki, hanem a rádiót vagy a TV-t, vagy valamilyen internetes hírportált látogattunk volna meg, olyan meghökkentően véres és gonosz ez a tett, amelyet a Nagy Heródesnek nevezett király végrehajt. Persze itt hiányoznak az elborzasztó részletek, nincs szó az áldozatok számáról, sem a kegyetlen parancs végrehajtásának módjáról. Csak annyit tudunk meg, hogy Betlehemben és környékén minden két éves és ennél fiatalabb fiúgyermeket érintett a mészárlás.

Nagy Heródesről azt írják a történészek, hogy „úgy került a trónra mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy tigris, és úgy halt meg, mint egy kutya”. Ez a király hízelgéssel szerezte meg az uralmat, a rómaiak vazallusaként erőszakosan uralkodott a népre komoly adókat kivetve. Építkezései sorában a saját palotáin és erődjein kívül azért szerepelt a jeruzsálemi templom is, mert szerette volna, ha a zsidók nagyon vallásosnak látják. Valójában azonban rettegett attól, hogy fölkelhet ellene valaki, aki vagy a Hasmoneus pap-királyok leszármazottja, vagy pedig Dávid király ősi családjából származik. Emiatt kivégeztette egyik feleségét, és a tőle született két felnőtt fiát is. Amikor Augustus császár meghallotta ezt a hírt, így fakadt ki: „Inkább lennék Heródes disznaja, mint a fia.” A király lélektani profiljába tökéletesen illeszkedik tehát ez az epizód, amelyet egyébként csak Máté örökített meg. A paranoid félelmektől gyötört uralkodó inkább ártatlanokat gyilkoltat halomra, csak biztos lehessen benne, hogy a nemrég született, potenciális Messiás is elpusztult.

Ami azonban szíven üthet minket, amikor mindezt olvassuk-halljuk, az talán az, hogy feltör belőlünk a kérdés: Isten hogyan engedheti mindezt? Miért tűri, hogy ártatlanok szenvedjenek és haljanak meg? Miért nem fogja le a zsarnok kezét? Hiszen láthatjuk, hogy Isten előre tudott Heródes tervéről, miért csak Józsefnek szólt, hogy időben meneküljön? És az sem kielégítő válasz, hogy Heródesnek azt kellett hinnie, hogy terve sikerrel járt. Jézus és családja is éppen hogy megússzák a vérzivatart, de az éjszaka közepén kell menekülniük, és meg sem állnak Egyiptomig. Onnan csak a király halála után térnek vissza, hogy végül Galileában telepedjenek le.

Az UNICEF nevű gyermekvédelmi szervezetnek van egy videója, amely a 2015-ös év utolsó napjaiban terjedt. Egy szemmel láthatóan várandós anyuka beszól a férjének: „Itt az idő”, majd összeszedik a cókmókot, beülnek az autóba. Csakhogy nem a kórházba érkeznek meg, ahogyan azt várnánk, hanem egyszer csak otthagyják az autót az út szélén, átmásznak egy drótkerítésen, végiggyalogolnak egy aknamezőn, egy ócska tutajjal átkelnek valami vízen, majd egy hegyre mennek föl, közben körülöttük lövések, robbantások zaja hallatszik. A videó elején jól szituáltnak tűnő, fehér bőrű házaspár ruházata közben megritkul, összekoszolódik, egyre kevésbé tesznek jó benyomást. És egyszer csak megindul a szülés. Ezután csak egy kérdést látunk: „El tudod képzelni, hogy a gyereked konfliktuszónában jöjjön a világra?” Majd egy válasz: „2015-ben ez volt a sorsa több mint 16 millió újszülöttnek.”

Nem tudok nem párhuzamot vonni a Jézus születése körüli események és a mai helyzet között. Ahogyan Máriának és Józsefnek el kellett hagyni a biztonságos otthonukat, hogy részt vegyenek a népszámlálásban, majd egy másik országba menekülniük, úgy hagyják el ma is milliók az otthonukat, sokan kisgyermekként, hogy elszökjenek a háború, az éhség vagy valamilyen üldöztetés elől. A világ nem lett jobb, igaz, rosszabb sem. Az emberi gőg, hatalomvágy és az anyagiak iránti sóvárgás ma is rengeteg fájdalmat okoz. Még az úgynevezett természeti katasztrófák  mögött is gyakran az embert találjuk mint végső felelőst. Azt kérdezgetjük: hol az Isten? Lehet, hogy inkább azt kéne kérdezni, hol az ember? Hol vagyok én ebben a történetben? Csak akkor érint meg a szenvedés, ha közvetlenül velem, az én gyerekemmel, unokámmal történik? Vagy képes vagyok irgalommal viszonyulni az embertársaimhoz?

Az egyház Aprószenteknek nevezi a betlehemi gyerekgyilkosság áldozatait, és december 28-án, röviddel karácsony után emlékezik meg róluk. Ugyanez a nap az abortuszban meghalt, meg nem született gyermekek napja is. Az emberi szenvedés igenis közel áll Isten szívéhez. Ő Jézusban nem egy steril, jámbor és jóságos világba érkezett meg, hanem a mi földszagú valóságunkba. Bár mi nem tudjuk a meggyilkolt gyermekeknek még a számát sem, de Isten név szerint ismerte őket, akárcsak a szüleiket. Nem arról van szó, hogy Isten névtelenül „felhasználta” ezeket a gyerekeket, mint fogaskerekeket az Ő nagyszabású tervében, hanem hisszük, hogy személy szerint törődött velük. Számunkra névtelenek ezek a gyerekek, Isten a tenyerébe véste a nevüket.

Máté evangélistára jellemző szerkesztési mód, hogy miután beavat minket Jézus történetének egy-egy újabb részletébe, hozzáfűz egy odaillő ószövetségi írásrészletet is. Ezzel az a szándéka, hogy megmutassa: Jézus életének történései nem a véletlenen múlnak, hanem beleilleszkednek Isten üdvözítő tervébe, amely a teremtéstől az újjáteremtésig tart. Ezekről az eseményekről Izrael prófétái több száz évvel Jézus születése előtt már elárulnak bizonyos mozzanatokat. A több mint négyszáz prófécia, amely Jézus életében, halálában és föltámadásában beteljesedik olyan, mint egy ujjlenyomat: elárulja, hogy Jézus valóban a megígért Messiás.

Ha megvizsgáljuk annak a próféciának az eredeti szövegkörnyezetét, amelyet a gyermekek meggyilkolása után idéz az evangélista, a következőket találjuk: "Ezt mondja az Úr: Hangos jajgatás hallatszik Rámában és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, mert nincsenek többé fiai.Ezt mondja az Úr: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma - így szól az Úr -, visszatérnek fiaid az ellenség földjéről.Reménykedhetsz a jövőben - így szól az Úr -, mert visszatérnek hazájukba fiaid." (Jeremiás 31,15-17)
 Ez valójában egy vigasztaló próféciából származik, amelyben egy másik kor gyászolóit bátorítja Isten. Ugyanígy bátorít minket is ennek a történetnek a keretével, amelyben József kétszer is találkozik Isten küldöttével álomban. Figyel Istenre, készen áll meghallani, amit kér tőle, és készen áll engedelmeskedni. Nem okvetetlenkedik, hogy mi miért történik, nem száll vitába a Mindenhatóval, nem panaszkodik a kényelmetlenségek miatt, nem keres kibúvókat, hogy miért ne kelljen megtennie, amit Isten mond. Meg is érkezik a várt útmutatás.

Úgy látom, hogy túlságosan gyakran forgunk önmagunk körül. Csalódunk Istenben, mert azt gondoljuk, hogy a minimum, amit megtehetne értünk, hogy megkíméljen minket a szenvedéstől. Amikor azt tapasztaljuk, hogy akkor is szenvednünk kell, amikor Isten útján járunk, felháborodunk, és úgy érezzük, hogy ez az egész így „nem éri meg”. Péter apostol más véleményen van, ahogyan az oltár előtti igében olvastuk (1Péter 4,12-19). Ő azt mondja, egyenesen örülhetünk a szenvedésnek, különösen annak, ami azért ér minket, mert Krisztus nevét viseljük. Felhasználhatjuk a szenvedésünket, hogy Istent dicsőítsük vele. Nem mintha a szenvedés önmagában dicsőség volna, az kell hozzá, hogy az ember hitből értelemmel tudja megtölteni a szenvedését. Éppen Viktor Frankl könyvét olvasom, aki egy zsidó pszichiáter-orvos volt, megjárta a koncentrációs tábort, erről ír ebben a könyvben. Ő arról számol be, hogy amikor az ember mindent elveszít, a puszta létért is napi szinten küzdenie kell, amikor körülötte minden arra irányul, hogy elveszítse emberi méltóságát, akkor is találhat és talál is magának az ember valamit, ami értelemmel tölti meg az életét, a temérdek szenvedés dacára is. Ő idézi Dosztojevszkij orosz írót, aki azt írja: „Csak egytől félek, nehogy méltatlan legyek a rám mért szenvedésre.”

Hogyan válhatunk méltatlanná a szenvedésre? Például úgy, ha bármi áron megpróbáljuk kikerülni. Ha a szenvedésünkért másokra próbáljuk hárítani a felelősséget, vagy éppen mi is sokasítjuk a szenvedést azáltal, hogy szándékosan fájdalmat okozunk másoknak. Ha viszont megkérdezzük Istent: „Uram, mit üzensz nekem ezzel a fájdalommal?” „Uram, hogyan dicsőülhetsz meg az én szenvedésem által?” „Uram, hogyan hasonlíthatnék rád minél inkább, miközben ezt a keresztet hordozom?” – akkor Ő – talán halkan, talán egészen szelíden, talán álmainkon keresztül, talán egy szeretett személy szavaiban – válaszolni fog.

Jézus, Heródes király valódi üldözöttje csak átmenetileg menekült meg a vérengzés elől. Felnőtt férfiként Ő is felveszi majd a keresztet, amit egyedül az Atyára tekintve, neki engedelmeskedve akar hordozni. Részt vállal az emberi terhekből és szenvedésből, pedig ártatlan és bűntelen. Ha Ő így jár előttünk, akkor mi is bizalommal hordozhatjuk a saját keresztünket, Jézust követve, hiszen a kereszt Jézushoz köt bennünket. Ő velünk van a legkeményebb helyzetekben is. Ámen

Glóri kalandjai a Megyében 1. rész

Régóta tartozom már ezzel a bejegyzéssel: milyen is Mezőberény, hogy érzem magam?

Az élmények vegyesek, mindenesetre sok itt az érdekesség, látnivaló, extra.

1.     Itt található az ország egyetlen olyan Petőfi-szobra, amely a költőt ülő helyzetben ábrázolja. A Körös-parton van még egy emlékhely, hiszen innen indult a szabadságharcos a számára végzetes segesvári csatába.

2.    Látszanak a csillagok.

3.    A domborzat kifejezetten lapos. Dombvidékhez szokott szememnek furcsa is, hogy semmibe nem ütközik bele a tekintet. Cserébe fenséges naplementéket lehet látni a vonatból a rónaság felett.

4.    Itt sokan folytatnak gazdálkodó életmódot, emiatt könnyűszerrel lehet helyi termelői áruhoz jutni, és zsugorítani az ökolábnyomot.

5.    Két evangélikus gyülekezet is van: egy szlovák és egy német hátterű. Már nem tartanak sehol anyanyelvi istentiszteletet, de a két közösség történelmi önállósága megmaradt.

6.   Nemcsak az autósokra kell figyelni, hogy ne üssenek el, hanem a bringásokra is.

7.    A gimnáziumba 600 gyerek jár, nemcsak a közvetlen környékről. 65 fős nevelőtestület gondoskodik a fejlődésükről.

8.    Ez a 4. tanév, hogy az egyház fenntartásába vette az iskolát. Egy kisebb kultúrsokk lehetett ez a tanárok és diákok számára: áhítatok, hittanórák jelentek meg az intézményben. A diákok és tanárok többsége nem kötődik gyülekezethez, a hithez is nagyon különböző a hozzáállásuk: van, aki nyitott, van, aki nem.

9.   A két gyülekezeti lelkész, akikkel dolgozom, két külön világ: egyikük a megyében született és nő, a másik hétfalusi csángó származású és férfi. Sokszínű az egyház.

10.  A legnagyobb érdekesség talán én vagyok. Sok szempontból hiányzik Budapest, de tulajdonképpen elvagyok itt. Hiányoznak a barátok, a család, a MEKDSz.

Én vagyok az ÚT

"Tíz rendbéliek a dolgok (a többi között), amellyek az ember életének minden óráiban árulják a bűnökre való alkalmatosságokat, nem különben, mint a sátánnak megannyi szemfényvesztő áruit....

5. A haszontalan vándorlás és babonás zarándokságjárás... Ezek ellen kell tenéked vitézkedned ellenkező magad gyakorlásával." (Kézdivásárhelyi Matkó István, puritán prédikátor, 17. század)

A kegyes puritán atya ítélete kimondatott, de mivel életem első zarándokútján nekem is estek Istennel találkozásaim, hadd írjak ezekről a tapasztalatokról.

A Szent Benedek Zarándoklat már 12 éve, július első teljes hetében zajlik Győr, Pannonhalma, Bakonybél és Tihany bencés monostorainak meglátogatásával. 160 km, napi 25-30 km-es szakaszokban. Már tavaly és tavalyelőtt is el akartam rá menni, mióta Hortobágyi Arnold bencés atya (akit Bakonybélben ismertem meg) a Facebook-on közétett képeket a zarándoklatról. Két évig számomra kedves párok esküvője miatt nem tudtam elmenni, idén azonban lehetőségem nyílt rá. Hadd osszak meg néhány felismerést, amit ezen a héten kaptam Istentől.

1. A zarándoklat nem puszta babona, hanem az imádságnak és az Istennel való találkozásnak egy sajátos módja. A protestáns hagyomány nem ismeri (el) a zarándoklat létjogosultságát, alighanem a Mária-kultusszal történt összefonódásai miatt. Valóban, voltak ezen az úton is protestáns fülnek szokatlan dolgok (Mária-himnuszok, rózsafüzér imádkozása, a szenvedés "felajánlása" Istennek akár konkrét emberekért is). Mégis, kevés olyan műfaj van, amely ennél különlegesebb lehetőséget és szabadságot adna az imára. Útra kelünk, elhagyjuk az otthonainkat, a biztonságos napi rutinunkat, kiszolgáltatjuk magunkat az elemeknek (a tűző naptól a jégesőig), gyalogosan tesszük meg az utat a sebesség és kényelem korában, átadjuk Istennek az életünknek ezt az idejét, hogy tegyen vele belátása szerint. És Isten megajándékoz a saját jelenlétével. Nemcsak a közös imaórákban, hanem a beszélgetésekben, ahogyan vadidegen emberek között 1-2 nap alatt barátságok szövődnek, ahogyan összekovácsol minket a közös cél, ahogyan egymást segítjük, vezetjük, egymás sérüléseit gyógyítjuk. És a csendes szakaszokban, ahol 130 ember együtt hallgat, és mindenki a saját belső párbeszédére figyel, amelyet Istennel folytat.

2. A felekezeti különbségek fölött Krisztus az ÚR. Én eleve felekezetközi közegben tettem meg az első lépéseimet keresztényként. Rengeteget tanultam más felekezetű testvérektől, nem volt ez másképp ezen a zarándokúton sem. Meghökkentő nyitottsággal, alázattal, szeretettel találkoztam. Kb. a harmadik napra én is megtaláltam a helyemet a rózsafüzér-előimádkozó csapatban. Így nyugodt lelkiismerettel mondhattam az Üdvözlégy-et addig a határig, amíg az egy Bibliából vett idézet, utalhattam a változó szöveggel egy Jézussal történt eseményre, és elhallgathattam, senki sem vetett meg ezért. Első alkalommal pedig - mivel csukott szemmel vezettek éppen, így gyakoroltam a bizalmat - lelki szemeim előtt megelevenedtek a rózsafüzér alatt azok az evangéliumi történetek, melyek során Mária többször megteszi a Galilea-Júdea távot, miközben Jézus embrióból felnőtt férfivá növekszik. Az úton levő Mária az állandóan úton lévő ember volt, aki áldott, mert vele van az Úr. A bencés liturgikus imákban és a szentmisékben is mélységes Krisztus-központúságot és a Szentírás iránti szelíd alázatot tapasztaltam meg.

3. Jézus az, aki lecsendesíti a vihart. Hárskút és Veszprém között történt, hogy még az erdőben voltunk, amikor lecsapott ránk életem legszélsőségesebb vihara. Perceken keresztül zúdultak ránk a dió nagyságú jégdarabok, miközben a szél darabokra tördelte a fákat körülöttünk. Egyik zarándoktestvérünkre rádőlt egy fa. Még a mentőhelikopter sem kapott felszállási engedélyt a rossz időre tekintettel. Néhány vállalkozó ott maradt a sérülttel, mi magunk pedig dacolva a jeges áradattal, amivé az út változott, egymást támogatva és imádkozva kijutottunk egy katonai lőtérre, és azon át Veszprémbe. Aznap este az az evangéliumi rész hangzott Márktól, amikor Jézus alszik a hajó farában, majd miután a tanítványok kétségbeesve fölébresztik, egyetlen szóval parancsol a szélnek és a tengernek, és tökéletes csend lesz. Döbbenetes volt megtapasztalni a vezetők felvállalt sebezhetőségét ebben a helyzetben. Hiszen az előrejelzések alapján sejtettük, hogy el fogunk ázni, de hogy egy természeti katasztrófa részeseivé válunk, azt nem láthattuk előre. Csodának éltük meg, hogy mégis döbbenetesen kevés sérüléssel kerültünk ki az erdőből, és már a kórházba szállított zarándoktársunk is jól van (ránk többet gondolt, mint önmagára). A tanítványokkal együtt kérdezgettük mi is: "Ki ez a Jézus, hogy a természeti erők engednek neki?"

4. A kereszténység nem puszta tan, amelyet megtanulunk, hanem út, amelyen járunk. Azért vittem magammal a Bibliámat, és folyamatosan olvastam az Apostolok cselekedeteit. Egy dologra csak most figyeltem föl. Ugyebár az új fordításban gyakran találkozunk azzal a fordulattal, hogy "e tanítás követői"-nek nevezik a keresztényeket (mert még nem az volt az általános nevük, hogy keresztények). Viszont ha lenézel a lábjegyzetbe, láthatod, hogy az eredeti görög szövegben nem az van, hogy "tanítás", hanem hogy ÚT. Így nevezték először, különösen Palesztinában Jézus tanítványait: az Úr útjának követői, akiket az út miatt üldöznek. Namármost nekünk itt ebben a racionalista-posztracionalista korban mit jelent a kereszténység? Csak Istenről és Jézusról szóló igaz tények halmaza, amelyre rá tudunk bólintani? Hogyha ezeket a hittartalmakat elég ortodoxul ismerjük és valljuk, akkor (és csak akkor) vagyunk keresztények? Mintha Jézusnak abból a mondásából, hogy "én vagyok az út, az igazság és az élet", egyoldalúan kiemeltük volna az igazságot, és azt is leszűkítettük a nyugati felvilágosodás értelemközpontú igazságfogalmára. Természetesen nem akarom sugallni, hogy közömbösek volnának a hittartalmak, vagy hogy ne kellene arra törekedni, hogy tisztán, biblikusan tanítsunk. De elégséges-e ez? Jézussal együtt menni, Őt követni, Vele meghalni és új életre kelni, folyamatosan keresni az Ő igazságát, és távolodni a magunk vélt igazságától - nem ez lenne a kereszténység lényege? A tanítványok nem beültek egy porosz rendszerű iskola padjába, és Jézus nem absztrahált teológiai lexikális tudással tömte a fejüket, hanem egyszerűen együtt mentek Vele az úton. Így ismerték fel, hogy Ő a Krisztus, így szerették meg, így értették félre, így tagadták meg, így futottak szét és hagyták magára, így hitetlenkedtek az asszonyok beszámolóját hallva, így döbbentek meg, amikor találkoztak a feltámadt Jézussal. Így várták a Lelket, és így indultak új utakra, hogy mindenkit bevonjanak Jézus követésébe a föld végső határáig.

Rendben vagyok? No. 2. Hogyan lesz a mínuszból plusz?

Volt idő, amikor én is be akartam lépni egy rendbe (egy részem még mindig ezt szeretné). Olyan jó lenne odaírni a nevem mellé, hogy Ordo Sancto Benedicti, vagyis Szent Benedek rendjéhez tartozó. Akkor tényleg rendben lennék. Kereteket kapnának a vágyaim, az istentiszteletem, a munkám, mindaz, amivel most egyénileg küzdök, hordozná a közösség és az 1500 éve bevált Regula. Aztán egy bencés barátom pappá szentelésén rádöbbentem, hogy valójában lehet, hogy amit akarok a rendbe lépéstől, az nem Isten valódi keresése, hanem egyfajta társadalmi megbecsülés megszerzése. Most csak egy szingli vagyok, akinek "nem jött össze", na de akkor lehetnék akár magánfogadalmas szerzetes is, hogy' fölnézne akkor rám mindenki!

Ez így viszont egy súlyos csapda. Tragédia, ha Istenre vágysz, és embereket találsz. Tenni akartam valamit, amitől a "rendben vagyok"-érzés birtoklását reméltem. 

Rendben lenni: mindannyian erre vágyunk. Az az állapot, amikor szeretettnek, elfogadottnak élem meg magamat. Ezt nevezi Pál apostol csúnya szóval megigazulásnak (latinul iustificatio), vagy kicsit pontosabban: megigazításnak. Mit kell megigazítani? Hát azt, ami ferde, ami nem jól áll, ami nem oké, valamiért nem elfogadható. Amikor vágyunk arra, hogy rendben legyünk (Istennel, önmagunkkal és az emberekkel), a természetes emberi reakció az, hogy a saját cselekvésünk által szeretnénk rendbe jönni. Fogom a törvényt (akár Isten törvényét, amelyet kijelentett), és megpróbálom betartani. A másik lehetőségem, hogy megpróbálom megváltoztatni a tudatállapotomat, és meggyőzni magamat arról, hogy én márpedig nagyon is elfogadható vagyok. Mind a kettő önigazultsághoz vezet: amikor meg vagyok győződve arról, hogy én egymagamban igaz, jó és elfogadható vagyok. Meg is sértődöm iszonyúan, ha valaki a legkisebb jelét adja annak, hogy nem fogad el (súlyosabb esetben akkor is kiakadok, ha nem tart engem különbnek magánál). Megpróbálom a saját szabályrendszeremet, vagy az egyénileg legyártott utamat ráerőltetni a másikra, és ha nem akarja magát alávetni, máris készen állok az ítélettel, hogy hát bizony ő bűnös, és milyen jó, hogy én nem vagyok olyan. 

Van egy másik út, amelyet Pál a valódi igazság útjának nevez, de ez nem jön magától az emberi természetből. Azt mondja, a törvény cselekvése által megigazulni teljesen reménytelen. Sohasem fogjuk ezen az úton igazán "rendben levőnek" megélni magunkat, mert mindig lesz olyan része a törvénynek, olyan mozzanata Isten akaratának, ahol márpedig engedetlennek bizonyulunk. Nem járunk jobban a magunk által felismert és elfogadott autonóm erkölcsi értékekkel sem. Senki sem tud megfelelni, még a saját mércéjének sem. 

Amikor cselekszünk (akár az isteni törvény útmutatása alapján is), az emberi, a horizontális síkban maradunk. Bármennyi jót tegyünk is, ha közben önmagunkban bízunk, csak a vízszintes vonalat, a mínuszt növeljük. De nem vagyunk képesek a mínuszból pluszt csinálni.

Hogyan lesz akkor az emberi mínuszból (bűnből, istentelenségből, igazságtalanságból) isteni plusz?

Kell egy másik vonal. Egy olyan vonal, amely függőleges, nem vízszintes. Egy vonal, amely fölülről jön, áthasítja az eget, leszáll a földre, és kettészeli az ember vízszintes vonalát. Ez a kegyelem. A kegyelem vertikális, ahogyan Shakespeare mondja: "az Istennek magának tartozéka". Csak Isten maga változtathatja pozitívvá a negatívat, és ehhez nem szükséges semmilyen (!) emberi cselekvés. A kicsi és nagy mínuszokat egyaránt képes plusszá változtatni.

Hogyan történhet meg mindez? Isten maga felvállalja a mínuszt. Kevesebbé teszi magát, magára veszi az emberek minden negatívumát. Maga is negatívvá válik az emberek szemében. A mínuszosok közé számlálják. Így kerül Isten Fia a keresztre. A kereszt egy vízszintes és egy függőleges vonal találkozása. A vertikális és horizontális találkozása összeköti az eget a földdel, Istent az emberekkel. Krisztus keresztje egy nagy összeadásjel, amely az ember összekapcsolódása azzal, akitől elszakadt. Így lesz az ember rendben. De vajon hogyan marad benne ebben a rendben? (folyt.köv.)