Engedd el!

Igehirdetés Mezőberény II. kerületi gyülekezetben Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnapon
Alapige: Máté 18,21-35

A Véres gyémánt című film Afrikában, Sierra Leonéban játszódik, a cselekmény egy különlegesen értékes gyémánt körül forog, amit mindenki meg akar szerezni magának, miközben a gyönyörű országban ezrével szedi áldozatait a véres polgárháború, ahol kábítószerre szoktatott gyerekkatonákat is bevetnek. A Leonardo DiCaprio által alakított - egyébként kapzsi és önző - kincsvadász a film egy pontján felteszi a kérdést: "Vajon megbocsátja Isten mindazt, amit egymással teszünk?"

Mi a megbocsátás? Hányszor bocsáthatok meg valakinek, aki talán közel áll hozzám, aki talán újra és újra elköveti ellenem ugyanazt a vétket? Isten parancsolja vagy lehetővé teszi a megbocsátást? A megbocsátás felejtést is jelent? Ha megbocsátok, akkor kötelező a kapcsolatot újraépítenem? Ezek olyan kérdések, amelyeket Jézusnak is föltettek. A mai igénk is egy ilyen kérdéssel indul, Péter megy oda Jézushoz, hogy megkérdezze, hányszor kell a testvérnek megbocsátani? Talán még hétszer is?

Péter valószínűleg azt gondolta, hogy egy óriási számot mond: emberileg valóban nehéz elképzelni, hogy ennél többször adjunk esélyt valakinek, aki ezt az esélyt úja és újra eljátssza. Jézus mégis egy elképesztően nagy számot mond, az irgalom isteni matematikájába vonva Pétert: még hetvenszer hétszer is. Hiszen Isten is elképesztő mennyiségű vétket bocsát meg nap mint nap - nem azért, mert ez a dolga, hanem mert új esélyt akar adni, hogy megtanuljunk jól élni az életünkkel.

A példázat, amit Jézus elmond, három felvonásból áll. Az első felvonásban az úr maga elé hívatja számadásra egyik szolgáját, aki 10 ezer talentummal tartozik. Talán nehéz belőnünk, hogy ez mekkora mennyiség: nos, egy talentum kb. 50 kg ezüstöt jelent. 500 tonna ezüstöt kell tehát elképzelnünk. Egész Syria tartományban volt az éves adóbevétel 6-8 ezer talentum. A Római Birodalomban ez a pénz, amivel ez a szolga tartozik, államháztartási tétel. Mintha ma én 100 milliárdokkal tartoznék az államnak, és azt mondanám, hogy majd én a kis fizetésemből visszafizetem. A szolga fogadkozásának semmi alapja nincsen, teljesen reménytelen, hogy ezt a tartozást rendezze. Még ha egész családjával együtt adósrabszolga lesz is, az úr akkor sincsen kártalanítva. 

Az úr azonban könyörületes, elengedi a szolga adósságát, és ő maga is szabadon távozhat. Itt indul a második felvonás. A szolga ugyanis összetalálkozik egy szolgatársával, egy vele egyenrangú, hasonszőrű emberrel, aki 100 dénárral tartozik neki. 1 dénárért egy napot kellett dolgozniuk a napszámosoknak, tehát ez a 100 dénár is igen nagy összeg, de ha nagyon összeszedi magát a társ, talán idővel valóban visszafizethette volna. Erre azonban nem kerül sor, mert társa hiába könyörög neki ugyanazokkal a szavakkal, amivel imént még hősünk kérlelte urát, nem könyörül meg rajta, hanem börtönbe veti. Ezzel egyszersmind megakadályozza, hogy az a tartozást rendezze, hiszen családja kénytelen nélkülözni az ő munkaerejét. Nincs mód a jóvátételre, így egyszerűen csak bosszúról beszélhetünk. 

A többi szolga azonban látva, amit társuk tett, felháborodnak. Érzik ők is, hogy a hatalmas kegyelem, amiben részesült, meg kellett volna, hogy változtassa a szolga szívét, a hozzáállását saját adósaihoz. Az úr a harmadik felvonásban megkérdezi: "nem kellett volna neked is megkönyörülnöd társadon, ahogyan én is megkönyörültem rajtad?" És ugyanazzal az ítélettel sújtja, amivel ő is lesújtott korábban a társára. 

Az adósság egy gyakori kép a bűn romboló hatására a Bibliában. A Miatyánkban is azt kérjük Istentől: "engedd el a mi adósságainkat, miképpen mi is elengedjük azokat a nekünk tartozóknak". Csak az a fordítás, amit mi használunk, már értelmezi ezt a képet a vétkek által kihasított hiányra. Az elengedés képe a megbocsátásé. Engedd el az adósságot! Kéri ma Isten tőled és tőlem.

Hogyan is történhet ez az elengedés? Mit veszíthetünk, ha nem tesszük meg?
Nem csak arról van szó, hogy majd Isten sem bocsát meg nekünk, egy egyszerű lélektani folyamat is megmutatja, hogy a sérelem dédelgetésével magunkat is egy börtönbe zárjuk azzal, aki vétett ellenünk. Amíg nem engedem el a sértettségemet, megbántottságomat, én magam is hozzá vagyok láncolva az adósomhoz. 

Biztosan sokan fantáziáltunk már arról, hogy az ellenünk vétő majd megalázza magát előttünk, és térdre borulva esedezik bocsánatért, mint itt, a példázatban. Csakhogy amíg szeretnénk a másikat megalázni a vétke miatt, alighanem még nem állunk készen az elengedésre, inkább bosszúról képzelgünk. Vagy legalábbis elégtételt akarunk venni a sérelemért. A megbocsátás egy folyamat, és elképzelhető, hogy még nem is állok készen megadni, amikor a másik kéri tőlem. Ebben az esetben időt kell kérnem, mert egy kényszeredett gesztusból nem lehet újraépíteni semmilyen kapcsolatot.

Az is lehetséges viszont, hogy a másik sohasem fogja kérni a bocsánatomat. vagy mert nem is látja be, hogy vétkezett, vagy büszkeségből, vagy egyszerűen nincs már rá lehetősége, mert már meghalt. Ebben az esetben is lehetséges az elengedés, mert nem a másik emberen múlik, hanem rajtam. Az én szívemben születhet csak meg. 

Egy középkori teológus, Anselmus úgy magyarázza a bűn súlyát és a hiányt, amit létrehoz, hogy azt képzeljük el, hogy a Végtelen hatalmú Úr, az Isten felé egy végtelen nagyságú adósság keletkezik, amikor vétkezünk. Még akkor is, ha a másik emberhez mérve nem látszunk annyira nagyon bűnösnek. Ennek az elengedéséhez Isten végtelen nagyságú kegyelme szükségeltetik. Ugyanígy az emberek ellenünk elkövetett kisebb-nagyobb, szándékos vagy véletlen vétségeihez a mi véges kegyelmünk szükséges.

A velencei kalmár című Shakespeare-darabban a bosszúvágyó hitelező, Shylock a záloglevélbe azt íratja, hogy hadd vágjon ki egy darabot az őt korábban megsértő Antonio húsából. Mivel a kereskedő nem tud fizetni, Shylock ragaszkodik a zálog behajtásához. Nem a pénzét akarja vissza, hanem bosszút akar állni a markába került ellenségen. Egy nagy perben barátai próbálják megmenteni a kalmár életét, és ekkor mondja el az egyik szereplő a következő szavakat: 

A kegyelem lényege nem a kényszer, 
Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből 
A lenti földre, s kétszeresen áldott: 
Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja. 
A nagyokban is ez a legnagyobb. 
Koronánál szebb dísze a királynak, 
Mert jogara földi erő jele, 
A félelem és felség tartozéka, 
De kegyelme erősebb a jogarnál, 
A királyok szívében tartja trónját 
S az Istennek magának tartozéka, 
S a hatalom akkor legistenibb, 
Ha fékje kegyelem. 

A megbocsátásban nem pusztán a másik emberről van szó, és hogy esélyt adhatunk neki a változásra és a kapcsolat helyreállítására. Az elengedés a próbaköve annak, hogy mennyire válunk Istenhez hasonlatossá, mint az Ő gyermekei, vagy inkább akarunk hasonlítani arra a könyörtelen, gonoszra, akitől kérjük a Miatyánkban, hogy szabadítson meg?

A TE fiad él

Igehirdetés Mezőberény II.kerület János evangéliuma 4,46-54 alapján

Kb. hat héttel apám halála után történt, hogy álmodtam vele. Arra a paradox tettre készültem, hogy helyettesítsem őt a vasárnapi istentiszteleten. Álmomban már épp készültem fölmenni a szószékre, de ahogy megálltam alatta, egyszer csak látom, hogy valahonnan ott termett a szószéken apám, és elkezdett prédikálni. Abszurd helyzet volt, mint Örkény egyperces novellájában, ahol a színész még halála után is játszik a színpadon. Csodálkoztam, hogy él, mégis annyira természetes volt.

Apám a kutyánkkal halála évében a legéndi parókia lépcsőjén

"A te fiad él" , a te apád él, a te anyád él, a te testvéred él, a nagyapád, dédapád, unokád, lányod, feleséged és férjed. A te kedvesed él. Akit szeretsz, a tiéd marad, láthatod őt újra minden nap. Mindenki ezt akarja hallani. Mintha az evangélikus igei rend összeállítói tudnák, hogy Mezőberényben milyen gyásszal küzdünk, hány betegért kell imádkoznunk. Mintha tisztában lennének vele, hány összetört kapcsolatért járok közben mostanában. Újra egy gyógyító történetet hoznak elénk, ahol a hit kerül középpontba.

A csömöri szószéken a vizsga-istentiszteletemen.
 Álmomban ehhez hasonló szószéket láttam.

A királyi tisztviselő alighanem a Galileában és Júdeában egyaránt gyűlölt Heródes Antipás udvarához tartozott, aki nem szimpatizált Jézussal, sőt,  elfogni és megöletni készült, ahogyan korábban Keresztelő Jánossal is tette. Ez az ember a pogányokhoz és a vámszedőkhöz hasonlóan megvetésben részesült. Most azonban óriási bajban van, a gyermeke haldoklik. Utolsó szalmaszálként rohan Jézushoz, hogy elhívja magához, hogy kézrátétellel gyógyítsa meg a fiát. Szinte halljuk az apa kétségbeesett hangját: "Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem." Kinek ne esne meg a szíve egy ilyen könyörgést hallva?

Jézus azonban mégis keményen, szinte közönyösen és ridegen válaszol, meg is döbbenünk rajta, hogy viselkedhet ilyen érzéketlenül: "Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek." Jézus a hitetlenségünket és a csodavárásunkat veti a szemünkre, amikor mi éppen kétségbeesetten kiáltunk azért, ami nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket. Mégis miért vonakodik megtenni a csodát, ami neki csak egy csettintés? Oké, máskor is titkolja a csodáit, de ugyanakkor készséges azokhoz, akik bajban vannak, sőt, tanítványait maga biztatja, hogy igyekezzenek meglátogatni a betegeket. Akkor ő most miért nem indul sietve ezzel a gyötrődő apával vissza Kapernaumba?

"Hiszem, ha látom" - a gimisek között az egyik legfőbb magyarázat a hitetlenségre, hogy még nem láttuk Istent és semmit nem tapasztaltunk meg az ő állítólagos hatalmából. Na de vajon tud-e Isten olyat mutatni nekünk, ami már elég bizonyíték, vagy előre eldöntöttük, hogy nem hiszünk neki? Isten ma is tesz csodákat, de ezeket könnyű figyelmen kívül hagyni, vagy ha meg is tapasztaltunk egy-egy nagyobb jelet, amit már nem tudtunk a véletlen vagy a vakszerencse számlájára írni, azt is könnyen elfelejtjük. Isten ÉLETPÁRTI és akarja a gyógyulást, a szeretetkapcsolatok helyreállását, a boldog házasságokat és a megszülető gyermekeket, sőt a gyümölcsöző munkát is. Amikor mindez megvan, mégsem adunk hálát érte.

Tudsz-e hinni Jézus szavának, ahogyan ez az apa tette? Nem volt más választása, Jézus volt az utolsó esélye és Jézus hazaküldte ezzel az egyetlen sovány kis ígérettel: "a te fiad él". Nincs látható bizonyíték. Az apának Jézus szavába kellett belekapaszkodnia. A zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy "a hit a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés". A hitben fontos szerepet játszik mindaz, ami (még) nem látszik, ami (még) nem tapasztalható és nem kézzelfogható, de attól még LÉTEZIK. Jézus szava nyomán az apában hit támad, és ez a hit kitart addig, amíg a hazafelé vezető úton szembejönnek vele a szolgái a jó hírrel, hogy a fia jobban van. Ez pedig megerősíti a hitét, és az egész háznép hitre jut.

Van egy végső betegség, ahol valamennyiünknek az ellenkező látszat ellenére kell hinnünk. Ez a halál. Van néhány történet az evangéliumokban, ahol Jézus elkésik a gyógyításból: már csak a halotthoz ér oda. Látjuk azt, hogy neki ez sem probléma. Ahol az orvosok visszafordíthatatlan folyamatot látnak, ott Jézus csak fokozati különbséget. Úgy ébreszti föl a halottakat, mintha csak aludnának. Néhány órával apám halála előtt éppen a legjobb barátnőmmel imádkoztam érte. Van egy bevett mondatom arra, hogy Istenre bízzam a kedveseimet: "Uram, a te kezedbe teszem le mindazokat, akiket szeretek, mert Te sokkal jobban szereted őket, mint én". Ez egy nehéz ima. Néhány órával azután, hogy Isten kezébe tettem le apámat, remélve, hogy helyreállhat vele a kapcsolatom, váratlanul távozott az élők sorából. Mégis meggyőződésem, hogy ez az esemény Isten irgalmának a jele volt.

Amikor elveszítünk valakit vagy valamit, aki vagy ami fontos nekünk, feszülnek bennünk a MIÉRT-ek. Miért pont én? Miért őt kell elveszítenem? Miért pont most? Hol van Isten, amikor úgy fáj, hogy majd' kiszakad a bensőm?


Luther Márton és Bóra Katalin boldog házassága hat gyermekkel áldatott meg. A hatból viszont kettőt is elveszítettek. A kis Hans-t gyászolva Kata egyszer csak dühösen kiáltott a síró apának: "Hol volt Isten, amikor ez történt?" Luther megrendülten így válaszolt: "Ugyanott, ahol a saját fia halálakor." A mennyei Atyára hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint aki nem tudja, mi is a gyász fájdalma. Pedig Isten a legdrágábbat adta, egyszülött Fiát a kereszten, hogy legyőzze a bűn és a halál hatalmát, és örök életet adjon bárkinek, aki Jézusban hisz. Isten belülről ismeri a gyász mélységeit, az apai és a fiúi fájdalmat. Az elszakadás fájdalmát. De a kereszten egyben a legnagyobb csodát is megtette, a legnagyobb betegséget is meggyógyította. Nézzünk rá, a megfeszített Jézus Krisztusra, aki testében hordozza minden bűnünk, betegségünk, fájdalmunk terhét! Nézzünk rá, aki indít minket a hitre, és be is teljesíti azt, hogy vallhassuk, Őbenne örök életünk van!

Halló süket-beszélő néma

„Jézus ismét elhagyta Tírusz határát, és Szidónon át a Galileai-tengerhez ment a Tízváros vidékén keresztül. Ekkor egy süketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. 

Jézus félrevonta őt a sokaságtól, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét; azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz: Nyílj meg!

És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy rendesen tudott beszélni. Jézus megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték, és szerfölött álmélkodtak, és ezt mondták: Milyen jó mindaz, amit tesz! Képes azt is megtenni, hogy a süketek halljanak, és a némák beszéljenek!” (Márk evangéliuma 7,31-37)

Családunkban különös hagyománya van a hallásnak és a meghallgatásnak. Nem mindegy ugyanis, hogy egy családban miről beszélnek, mi az, amit nem lehet kimondani. Mi az, amit nem lehet meghallani, ha valaki szóba hozza. Ki az, akire nem figyel senki, bármit is mond.

Anyai nagyanyám nagyot halló, gyerekkorától kezdve szájról olvasással, később hallókészülékkel próbálta kompenzálni a kiesett funkciót. Mivel sosem hallott jól, nem mozgott ügyesen egyedül a felnőttek világában, másokat, például az akkor még gyermek anyámat használta arra, hogy a „füle” legyen, vagyis otthon elmondja neki mindazt, amit esetleg ő nem fogott fel a körülötte zajló eseményekből.

Bár én magam nem szenvedtem halláskárosodást, a fogyatékosság másik oldala, a nehéz nyelvűség rám is érvényes. Óvodáskoromban dadogtam, és minél türelmetlenebbek voltak velem a körülöttem lévők, minél inkább tartanom kellett attól, hogy rövid időn belül elveszíthetem a figyelmüket, paradox módon annál hosszabban sikerült csak előadnom a mondandómat. Talán ennek ellensúlyozására lett belőlem később versmondó, versenyszerűen vitázó és végül igehirdető.

Akit Jézushoz visznek, abban az emberben a két funkciókiesés egyesül. Se hallani, se beszélni nem képes megfelelően. Talán a két fogyatékosság egymást is erősíthette. A beteget mások viszik oda Jézushoz, olyanok, akik támogatják őt rászorultságában, segítenek neki a világban eligazodni. Jézus pedig egy hosszabb „külföldi” útról tér vissza a Galileai-tengerhez, hiszen pogány vidéken tartózkodott, Máté evangéliumából megtudhatjuk, hogy nem sokkal Keresztelő János halála után elvonult a tanítványokkal, hogy kiheverje a sokkot: hiszen János halála saját halálát is előre jelezte számára. Jézus óriási kerülővel tér vissza Galileába, átgondolva és magában forgatva mindazt, mit is jelent a küldetése, amiről hamarosan már nyíltan kezd beszélni a tizenkettőnek.

A tömeg, akik most hosszú idő után újra látják Jézust, talán arra számítanak, hogy valami látványos kézrátételes csodatételben lesz részük: újabb jelet kapnak arra, hogy Jézus a várva várt Messiás, és királyt kiálthatnak, hogy aztán problémáik megoldását követeljék rajta. Jézus azonban félrevonja a süketnémát a sokaságból. Kiemeli az egyént a tömegből és egy intim szférába vonja, ahol egészen szorosan és egyedülálló módon találkozhat Vele.

Milyen érzésünk támad, amikor olvassuk vagy halljuk ezt a szent igét, hogy Jézus „beledugta az ujját a siket fülébe”, meg azt, hogy „az ujjára köpve megérintette a nyelvét”? Nem undorító ez? Vagy legalábbis furcsa? Hiszen Jézus valóságos Isten, aki egyetlen szavával képes világokat alkotni, nem probléma neki egyetlen szóval gyógyítani. Mi köze van neki a nyálhoz? A porhoz? A testhez? Húshoz és vérhez? És mi ez, hogy „az égre tekintve fohászkodik”? Hát nincs neki saját hatalma? Miért KÉR mégis?

Effata-ikon: Jézus és a siketnéma közötti határon egy élő fán függő Jézus-alak, akinek oldalából vér és víz ömlik (Jn 19,34), a víz utalás Ezékiel jövendölésére a gyógyító vízről (Ez 47.fej.) a vér pedig a sziklahasadékban látható koponyára csorog (a halál rabságában levő emberiség jelképe); a siketnéma mögött megnyíló sírból a halottaiból feltámadó gyolcsokba tekert Lázár (Jn 11.fejezet) látható.

Amikor kimondja a szót: „Effata”, vagyis „nyílj meg”, a beteg test és lélek egyaránt megnyílik Isten gyógyító erejének, és helyreáll. A közösség már egy teljesen más embert kap vissza, és Jézus határozott tiltása ellenére továbbadja a hírt, csodálkozva a különleges gyógyító tetteken. Márk evangéliumának két motívumára is felfigyelhetünk itt: az egyik az arám szavak használata, amit az evangélista néha megenged magának, hiszen az evangéliumok görög nyelven íródtak, de Jézus anyanyelvén, arámiul mondta szavait. A másik az, amit a bibliatudósok „messiási titok”-nak kereszteltek el. Márkra ugyanis jellemző, hogy nála Jézus kifejezetten titkolózik csodáit és Messiás-voltát illetően. Jézus itt is megtiltja, hogy beszéljenek a csodáról, de annál inkább terjed.

Ma mintha egy fordított logikával élnénk a keresztény életünket. Nem számolunk be senkinek arról, hogy Isten mit tett vagy tesz az életünkben. Most nincs megtiltva, hogy beszéljünk, senki sem üldöz, ha nyíltan tanúskodunk Jézusról. Talán nincs kinek beszámolnunk. Lehet, hogy nem is nagyon érintkezünk olyanokkal, akik a jó hírt még nem hallották. Vagy csak olyanoknak és csak akkor beszélünk róla, akik már unalomig ismerik, olyan közegben, ahol ez nem ciki vagy kényelmetlen, ahol jól ismerik a keresztény szakzsargont.

De az is előfordulhat, hogy nincs MIRŐL beszélnünk. Talán egyáltalán nem történt vagy történik olyan csoda az életünkben, amit Jézus és az Atya erejének tulajdonítanánk. Persze szép dolgok ezek a csodák a Bibliában, de ma már ilyesmi nem történik, legalábbis velem biztosan nem. Ami az én életemben jó, azt tulajdonképpen magamnak köszönhetem, én dolgoztam meg érte. Vagy szerencsés voltam. De hogy Isten cselekedne velem, bennem és értem – na azt nem igazán hiszem.

Nem lehet, hogy túlságosan is be akarjuk határolni Isten munkáját? Mi akarjuk megszabni neki, mit és hogyan tegyen vagy mikor. Valójában mi nem engedjük Jézust cselekedni az életünkben, mert nagyon is konkrét és pontos elképzeléseink vannak arról, mit is kéne tennie. Látványos gyógyulást és sikereket kéne adnia nekem. Látványos bukásokat és csapásokat kéne bocsátania az ellenségeimre. Na, ezzel szívesen kiegyeznénk. De ne zargasson minket Jézus ilyen furcsa, undorító, kényelmetlen dolgokkal. Ne vegyen ki a megszokott közegünkből. Ne vegye el a játszmáinkat. Ne döntse le a bálványainkat.

Számomra ma az a kérdés, hogy mi az, amit Jézus valóban helyre akar állítani az életemben? Mi a valódi probléma?

Jean-Paul Sartre francia filozófus azt mondja, hogy „a pokol a másik ember”. Mind így gondolkodunk a lelkünk mélyén: ha a másik ember megváltozna, ne lenne ilyen vagy olyan, mennyivel boldogabb életem lehetne. Mi csak annyiban szeretnénk változni, hogy a kényelmetlenségeinktől és fájdalmainktól meg akarunk szabadulni. De alapvetően a MÁSIK megváltoztatását kérjük Jézustól, a másikat tekintjük a saját problémáink forrásának, és ennek megfelelően a boldogságunkat is sokszor a másik embertől várjuk.

Csakhogy valójában „mi magunk vagyunk a probléma”, ahogy egy együttes énekli. A problémám forrása bennem van, és én vagyok az is, aki megnyílhat Isten gyógyító hatalma számára. Mi az én igazi problémám? Nem a többi ember. Oda kell mennem Jézushoz, és nekem személyesen kell találkoznom vele, még akkor is, ha furcsa és szokatlan számomra ez a találkozás. Persze sokat jelenthet, hogy mások kísérnek, támogatnak, imádkoznak értem – nem ennek a közösségnek az erejét akarom lebecsülni. De az igazi helyreállító találkozásnak köztem és Jézus között kell megtörténnie, ezt nem úszhatom meg.

Mit üzen ma nekem a siketnéma meggyógyításának története? Mit kell meghallanom? Miről kell beszélnem? Mire kell megnyílnia a fülemnek és a szívemnek? Mire kell megoldódnia a nyelvemnek? Biztosan nem pletykák és rosszindulatú hírek terjesztésére. Na de akkor mire? Mire akar nyitottá tenni Jézus? És a legnehezebb kérdés: vajon nagyon taszító, kényelmetlen, fura lesz, amire Jézus hív?

Isten fiainak apokalipszise

Alapige: Pál levele a rómaikahoz 8,16-23

 „A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” – ez a sokat idézett igevers Fabiny Tamás püspök úr iktatási igéje, püspöki szolgálatának hitvallása. Mit jelent ez a mondat valójában? Kik és mik tartoznak a teremtett világhoz, és mit jelent az a türelmetlen, szorongó várakozás, sőt: vágyakozás Isten gyermekei után? Kik Isten gyermekei és hogyan jelennek meg?

Kézenfekvőnek tűnik a válasz: Isten gyermekei természetesen mi vagyunk, keresztények. Akik hiszünk, akik Krisztust követjük, akik itt ülünk most ezen az istentiszteleten. De ha magunkat helyettesítjük be ebbe a mondatba, máris elbizonytalanodunk: a mi megjelenésünkre várna a teremtett világ? Hiszen a világ fütyül ránk, nem számít a hívő közösségre és nem is számít neki a hívő közösség. Egy maroknyi csapat, akit a világ inkább üldöz, nem ért meg – és mi sokszor tetszelgünk is ebben a szerepben, és nem vállalunk közösséget, szolidaritást a világgal, inkább a magunk sebeit nyalogatjuk, hiszen mi csupán áldozatok vagyunk.

Fiókáit tápláló fecskeanya

Van egy rossz hírem: ki kell lépnünk az áldozatszerepből. Ugyanis a teremtett világgal szemben valamennyien a bántalmazók oldalán állunk. Mindenki jól tudja, hogy a fecske egy védett madár. A fecskefészkeket pénzbüntetés terhe mellett nem szabad leverni. Barátnőm mégis azt tapasztalta, hogy a fölötte lakó szomszéd bizony elpusztított egy fészket, az anyamadár és az egyik fióka azonnal szörnyethaltak. A másik fióka a párkányára esett, és a törött szárnyú, törött lábú kismadarat ő próbálta megmenteni. Vajon miért nem látta ez az ember azt a csodálatos rendszert, amelyet Isten teremtett, és amelyben neki semmivel sincs inkább joga élni, mint a madárnak? Csak a pillanatra tekintett, hogy itt és most zavarják a madarak, és nem vette tudomásul, hogy a teremtmények fölötti uralkodásunk ilyesmire nem jogosít fel.

A teremtett világot senki mástól nem kell védeni, csakis az embertől. „Az ember fáj a földnek” – ahogyan Vörösmarty Mihály fogalmaz. Miért tapasztaljuk ezt a fájdalmas hasítottságot ember és ember valamint ember és teremtmények között? A nyomok az Éden kertjébe vezetnek, ahhoz az ősi pillanathoz, amikor az ember hátat fordított Istennek, úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a jó és rossz fölötti döntés jogát. Tragédia, hogy az ember a bukásba magával rántotta az egész teremtett világot: a föld is átkozottá lett miattunk. Bánk bán így sóhajt fel Katona József drámájában: "Nincs a teremtésben vesztes, csak én!" - de ezt a mondatot meg is fordíthatjuk: az egész teremtés vesztese lett az ember bűnének, Isten ellen fordulásának.

A teremtettség azóta nyög és szenved az emberrel együtt, az ember miatt, az ember bűnének következményeitől. Mi mindnyájan érezzük testünkben és lelkünkben azt, hogy „alávetettként” élünk. 30 éves elmúltam, már én is érzem, hogy az érzékszerveim, az idegeim, a szerveim nem mindig működnek simán. Érzékeljük azt, hogy a romlandóság szolgái vagyunk. Ezt mindenki tudja, aki élt már át betegséget. A legfájdalmasabb az, amikor a halál közelébe kerülünk. Amikor megtapasztaljuk egy szeretett személy elvesztését. A gyász, ami ilyenkor tépi a lelkünket egy nagyon fontos tünet, egy jelzés: azt jelzi, hogy a teremtés nem az eredeti kerékvágásban halad. Hogy nem ez volt az eredeti cél. Érezzük, hogy a halál nem lehet a végállomás, mégis csak a múlandóságot, az átmenetiséget, az időlegességet észleljük.

Hogyan változtathat ezen Isten fiainak megjelenése? Az eredeti görög szó, ami itt szerepel, az apokalipszis. Persze mi már ehhez a szóhoz a filmeknek köszönhetően teljesen más, negatív fogalmakat asszociálunk. Az apokalipszis számunkra pusztulás, rombolás, csapások és katasztrófák sorozata. Pedig eredetileg éppen az ellenkezőjét jelenti. Valaminek a lelepleződését, nyilvános megjelenését illették ezzel a szóval az újszövetségi korban. Tehát nem a pusztulás, hanem a romlásból való megszabadulás történik meg, amikor Isten fiainak apokalipszise bekövetkezik.

Hogyan képzeljük el Isten gyermekeinek apokalipszisét? Mit várunk, amikor várjuk az utolsó napot? Hogyan fogunk feltámadni és Krisztushoz csatlakozni? Attól tartok, sokunk számára ez inkább egy zombitámadás jellegét ölti magára: a vak gyűlölet, az egyéniségvesztés és a bosszúállás idejeként tekintünk rá. Vagy úgy képzeljük el, mint az ókori hadvezérek diadalmenetét. Végre, ki fog derülni, hogy nekünk volt igazunk, és mindenki, aki valaha bántott vagy kigúnyolt azért, mert hiszünk, ott majd a lábunk elé esik, és mi diadalittasan rátehetjük a lábunkat, mint vadász az elejtett zsákmányára!

Pál apostol egészen merész képet fest elénk. Isten azzal a reménységgel vetette alá a teremtményeit a romlásnak, hogy egy napon az EGÉSZ meg fog szabadulni. Mit jelent ez pontosan? Nem tudjuk, de az biztos, hogy hibát követünk el, ha azt hisszük, Isten célja a pusztulás. Ő azt tervezi, és azt is ígéri, hogy újjáteremt MINDENT.

A teremtett világ EGYÜTT szenved, együtt kínlódik, együtt haldoklik velünk. Vajon mi képesek vagyunk-e más teremtményekkel együtt szenvedni? Képesek vagyunk-e a kereszten nyögő és haláltusáját vívó Krisztussal együtt szenvedni? Ha vele együtt szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk, írja Pál apostol. És a mostani kínlódás össze sem hasonlítható azzal a dicsőséggel, ami nyilvánvalóvá lesz, amikor Krisztussal együtt megjelenünk. Erre a dicsőségre, ebbe a szabadságba kap meghívást minden ember, de a legkisebb teremtmény is.

Nagyon szeretem Assisi Szent Ferenc életéből azokat az epizódokat, amikor a virágokhoz vagy az állatokhoz beszél. Pécsen van egy köztéri szobra, ahol a galamboknak prédikál, a szülővárosában pedig egy olyan, ami fekve ábrázolja őt, amint a csillagokat nézi. Íme az az Isten-gyermek, aki ráébredt arra, hogy a teremtmények a testvérei és társai a dicsőítésben, és hogy ő nem lehet a teremtés koronája, Isten méltó képmása nélkülük.

Szent Ferenc csillagokat bámuló szobra Assisi-ben. Gerdán-Pálóczi Ágnes fotója

A bukásba magunkkal rántottuk egymást, az embertársakat, az egész teremtést. Magunkkal tudjuk-e rántani a többieket a felemelkedésbe is? Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságába? Egyáltalán: mi ott vagyunk-e? Vagy a törött szárnyunkkal a sarokban gubbasztunk és sérelmeinket dédelgetjük? Mi vagyunk-e tényleg azok az Isten-gyermekek, akikről az ige beszél?

Talán kevesen tudják, hogy ma Apák napja van. Ez egy amerikai eredetű ünnep, de én mégsem bánnám, ha jobban ünnepelnénk, mert nagy szükség van az apákra, és arra, hogy megerősítsük őket. A földi apák (és anyák) Isten megbízott képviselői a gyermekeik életében. Ki az én apám? Kinek a gyereke vagyok? Pál azt bizonygatja a római gyülekezetnek ezekben a hosszú körmondatokban, hogy nyugodtan higgyék el, hogy Isten az apjuk.

A római jogban egy bonyodalmas eljárás volt az, amit az ige itt „fiúvá fogadásnak” nevez. A latinban adoptio-nak neveztékezt az eljárást, ami részben hasonlít a mai örökbefogadáshoz. A római pater familias-ok, családapák, akiknek nem született vér szerinti fiuk, gyakran akár felnőtt férfiak adoptálásával biztosították a név, a családi vagyon és az ősök kultuszának továbbvitelét. Pál ezt a képet használja arra, hogy illusztrálja, mi történt velünk, amikor Jézus Krisztusban megváltást nyertünk. A rabszolgaságból, a bűn és a halál uralma alól felszabadultunk, az Atya pedig fiaivá fogadott bennünket. Aki végigment ezen a jogi eljáráson, az ugyanolyan jogokban részesült, mintha vér szerinti gyerek lett volna. Ezért mondja Pál, hogy Istennek örökösei, Krisztusnak pedig TÁRSÖRÖKÖSEI vagyunk.

Viszont ennek beteljesedésére, az örökség átvételére még várnunk kell. Ezért van szükség a reménységre, amely képes áthidalni a szakadékot a „már igen” (Isten gyermekei vagyunk) és a „még nem” (még nem lett nyilvánvaló, hogy kivé válunk Őbenne) között. Ezért nyögünk mi is, akárcsak a többi teremtmény, osztozunk velük a fájdalomban, amíg a helyreállítás teljessé nem lesz.

Milyen lesz Isten fiainak apokalipszise? Először is, nem mi leszünk a főszereplői, hanem Krisztus. Nem előttünk fognak meghajolni a térdek, hanem Őelőtte. Az ítélkezés joga egyszer s mindenkorra visszaszáll arra, aki méltó rá, és mi nem vindikáljuk többé magunknak, hogy mi mondjuk meg, mi a jó és mi a rossz.

Reményik Sándor írja: ,,A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak visszáját látjuk itt,

És néha - legszebb perceinkben -A színéből is  valamit."

Az apokalipszis talán ahhoz fog hasonlítani, mint amikor egy gyönyörű textilt csak a visszájáról néztünk sokáig, de aztán kifordítjuk. Isten újjáteremt mindent. Mintha kifordítaná a teremtést, pontosabban a visszájára fordult teremtettséget visszafordítja a színére. Azt valljuk: színről színre fogunk látni. Istent magát és minden mást is. Úgy fogunk ismerni, ahogyan minket is megismert Isten. Valódi célja és értelme lesz mindennek.

Rendben vagyok - Felszentelésem első évfordulójára

Két komoly ok késztetett rá, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Az egyik, hogy egy éve annak, hogy lelkésszé szenteltek, és úgy gondolom, ideje a számvetésnek: miért is lettem lelkész, hogyan valósul meg mindaz, amire elhívást kaptam. A másik a friss hír, amely szerint a lett evangélikus egyház zsinata jóváhagyta azt a törvényt, amelyben megtiltják a női lelkészek ordinációját (miután korábban már engedélyezve volt). Ez arra késztet, hogy végiggondoljam a saját életem példáján, hogyan is vezetett Isten a lelkészi pálya felé, hogyan és miért van bátorságom ebben élni.

Gáncs Péter püspök úr az ordinációmon a nyakamba helyezi a stólát a következő igevers kíséretében: "Vedd fel Krisztus igáját!" ( Mt 11,29 alapján) Csömör, 2015.06.13.

Már húszéves koromban, az első radikális Isten-élmények után kezdett mocorogni bennem a késztetés arra, hogy Istenről beszéljek, az ő dolgaival foglalkozzak. Elkezdtem falni a Bibliát. Apám könyvespolcáról leemeltem egy könyvet, és egy szuszra elolvastam Luther művét A keresztyén ember szabadságáról. Aztán Bonhoeffer Követés című könyve következett. Az érdekelt, hogyan tudnám a hitemet minél teljesebben megélni. A MEKDSZ diákkörben friss hívő létemre vezetővé választottak, ahol kisebb-nagyobb hibákon, bukásokon keresztül mutatta meg Isten, milyen fantasztikus a hatalma, hogyan tud az alkalmatlanságom dacára rajtam keresztül építeni másokat.

A 2006-os MEKDSZ nyári táborban, ahol a sokak által ismert és nagyra becsült Szabados Ádám volt a főelőadó, a Teremtés könyve 1-2 alapján, életemben először fölbukkant bennem a határozott elhívás, hogy "egész népem", vagyis a hívő közösség tanítója legyek, ami azonban rögtön egy óriási félelemmel is párosult: "az nem lehet, hiszen én egy nő vagyok!" Sosem felejtem el, az akkori diákkörvezető-társam, Gergely Kristóf szavait: "Engedd, hogy ezt Isten döntse el!"

Isten 2007 tavaszán megerősítette a belső indíttatást a következő igeverssel: "Az én Uram, az Úr megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként." (Ézsaiás 50,4) Egyértelmű volt az igeszakaszból, hogy Isten az ige nyilvános hirdetésére szólít fel, sőt arra, hogy szenvedést is vállaljak érte, ha kell. Én azonban a saját fejem után akartam menni, és először a pszichológus diplomámmal kerestem állást. 2008  februárjában a MEKDSZ téli táborában került fel a pont az i-betűre. Kardos Károly (a főelőadó) ugyanis elmesélte, hogy a szocializmus idején erdőmérnökként hogyan kapott mégis lelkész elhívást, és hogyan hagyta ott a biztosnak hitt állását és szolgálati lakását a bizonytalan szolgálatért. Úgy éreztem, az én félelmeimről és kifogásaimról beszél. 

A teológiai évek alatt volt bőven idő és lehetőség átrágni az elhívást oda-vissza. Árnyalt képet kapott az ember, hiszen az egész egyházi közösségtől kapja a megerősítést, vagy éppen az elbizonytalanítást, hogy tényleg ez-e az útja. A sok pozitív visszajelzés ellenére a gyülekezeti gyakorlati év végén Fabiny Tamás püspök úrral mégis az ordináció elhalasztása mellett döntöttünk. Az ok az volt, hogy egy komoly önvizsgálat után arra jutottam, hogy nekem nem szabad most gyülekezetben vezetői pozícióba kerülnöm. Természetesen nem azért, mert nőként erre alkalmatlan volnék, hanem mert a hatodév alatt feltárultak olyan gyerekkori, gyülekezetben szerzett sérüléseim, amelyek még nem gyógyultak be. Ezeket nem akartam magammal cipelni egy olyan közösségbe, amelyért immár én vagyok a felelős.

Miközben a MEKDSZ-ben szolgáltam főállású munkatársként, embereket és közösségeket támogatva (a lelkészi szolgálathoz több ponton közel álló területen), egy olyan gyülekezetbe jártam (Józsefváros), ahol a sebeim csodálatos módon gyógyulhattak. Itt tapasztaltam meg, milyen is igazából a szentek közössége. Két lelkésznő segített nekem ebben: Gombkötő Beáta és Bolba Márta.

A Józsefvárosi Gyülekezet Karácsony Sándor utcai épületének bejárata.
 Az "Isten Kertje".

A munkahelyemen zajlódó átrendeződések, és a Déli Egyházkerület megkeresése nyomán született meg a döntés, hogy Mezőberénybe jöjjek iskolalelkésznek, az itteni evangélikus gimnáziumba. Erről és az elhívásom hátteréről bővebben mesélek a MEKDSZ-es diákjaim által készített videóban. 

A lelkésszé szentelés számomra egy külső megerősítése volt annak a belső elhívásnak, amelyet akkor már 7 éve mutatott meg Isten külső és belső folyamatok által. Az egyház közössége "felismerte a nekem adott kegyelmet, és kezet adott nekem" (Gal 2,9). Annak külön örültem, hogy az ordináció Csömörön történhetett meg, ahol a hatodévemet is töltöttem, és ahol a gyülekezet felügyelője köszöntött, akinek a támogatása, akárcsak Johann Gyuláé, a mentoromé, nagyon sokat jelentett. 

A felszentelési áldást a püspök úr mellett
 Eszlényi Ákos legéndi lelkész (küldő gyülekezetemből) és Varga Gyöngyi, a teológiai évfolyamlelkészem közvetítette.

Számomra a lelkészség a hiteles szolgálatról szól. Isteni elhívásnak, és Krisztus egyetemes küldő parancsának engedelmeskedem, amikor ennek élek. Az, hogy olyan országban élhetek, és olyan egyházi keretek között szolgálhatok, ahol ezt külső elhívással és felavatással is megerősítik, külön ajándék. De nem ez tesz alkalmassá. Az embert sem a papír, sem puszta kézrátétel nem hatalmazhatja fel, csakis maga Isten, aki Szentlelke által a karizmákat saját akarata szerint osztja szét - férfiaknak és nőknek egyaránt. Én nőként vagyok lelkész, és szolgálatom során azt keresem, hogyan tudok a rám bízottakért felelősséget vállalni, hogyan tudok együttműködni, mások keze alá dolgozni. Ember nem állhat ellene Isten akaratának, amikor arról van szó, hogy ő nőket bíz meg az evangélium hirdetésével (Magdalai Márián kezdve egészen mostanáig). Végtelenül hálás vagyok azokért a férfi és női kollégákért, akikkel osztozunk ebben az elhívásban, és akik testvéreim, akikkel támogathatjuk egymást ezen az úton.

Alabástromtörmelék

"Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk? Isa, pur es homou vogymuk." Egy évezred távolából szólnak felénk az ősi magyar szavak, az első fennmaradt összefüggő magyar szövegből, a Halotti Beszédből. A böjt kezdetén, Hamvazószerdán a római katolikus testvérek (és az amerikai evangélikusok is) gyakorolják azt a szertartást, amelynek során az előző évben megszentelt barkát elégetik, annak hamujával egy keresztet rajzolnak a hívő homlokára, a következő ige kíséretében: "Emlékezz, hogy porból lettél és porrá leszel."

A böjt nyitánya az ember halandóságának, sebezhetőségének tudatosítása. Egy olyan tény megállapítása, amely félelmet kelt, hiszen nem tudjuk kontrollálni, hogy mikor, hol, hogyan lesz vége az életünknek. A legkülönbözőbb elhárító mechanizmusokkal védekezünk, hogy ne kelljen ezzel szembenéznünk.

Böjt első hetében egy különleges történet van a szemem előtt. Jézus, mielőtt Jeruzsálemben elfogják és kivégzik, mielőtt Júdás árulására sor kerül, Betániában vendégeskedik. A négyből három evangélium (Máté, Márk és János) is megőrizte ezt a mozzanatot, apró eltérésekkel. Jézus az asztalnál eszik a többiekkel, amikor egy nő - János meg is nevezi: Mária, Lázár és Márta testvére - egy alabástromtartót feltör, és a tartalmát, drága és valódi nárdusolajat Jézus fejére (ismét János szerint a lábára) önti. 

Alabasztron a Rodoszi Archeológiai Múzeumban

A tanítványok felháborodnak, hiszen sok pénzért (Márknál és Jánosnál a 300 dénár kerül említésre) el lehetett volna adni az illatszert, és az árából a szegényeket támogatni. János evangéliumában Júdás alakja emelkedik ki, az evangélista szerint nem a szegények iránti aggodalma, inkább pénzéhsége motiválja őt a bírálatban. Ekkor mondja el Jézus híres szavait: "A szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek." Ezt gyakran hallom idézni. De várjunk csak! Mit mond a híres szállóige után? "Megtette, ami tőle telt: előre megkente testemet a temetésemre. Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére." (Márk 14,8-9)

Amit ez a nő tett, az azért olyan értékes, mert tőle ez telt (szeretetből adta), Jézus élő teste most még minden érzékszervével felfoghatta ezt a gyengédséget. Pár nap múlva, az összetört, megsebzett, megvert és halott testet már nem lesz lehetőségük az asszonyoknak ebben a tisztességben részesíteni: a szombati hajnalcsillag arra kényszeríti majd őket, hogy csak vasárnap hajnalban szaladjanak a sírhoz a kenetekkel. Most Jézus teste ELŐRE megkapta a végtisztességet.

 Talán Mária megérzett valamit, amit a tanítványok nem fogtak fel, hiába mondta el előre több alkalommal is Jézus. Elvakítja őket valami, az aktuális gondolataik, az ideológiák, a messiás-képek. A nárduskenet - talán a hozományát tartogatta ebben az értékes áruban otthon. Arra mindenesetre nem szánta rá magát, hogy a saját testvérének, Lázárnak a holttestére öntse. Most Jézusra pazarolja. Kettejük között létrejön egy mély, intim közösség, szavak nélkül, a gyengéd érintés nyelvén. Talán ezzel a pillanattal sem tudnak mit kezdeni a tanítványok, és főleg Júdás. Az ő szemükben az Erős és Hatalmas Krisztus aligha vágyik ilyen szeretetkifejezésre. Zavarja őket Jézus sebezhetősége, ami az ajándék elfogadásával jár. 

Jézus pedig azt mondja, hogy ez az esemény annyira jelentős, hogy semmiképpen sem merülhet feledésbe, az evangélium elmaradhatatlan része! Az egész világon, bárhol beszéltek majd az örömhírről, Uruguaytól Azerbajdzsánig erről is meg kell emlékezni, ennek a nőnek erről a mozdulatáról! "Fiúk, most figyeljetek, mert ami itt történik, az az én történetemnek a szíve." - Jézus felkiáltójelet tesz a földön szétszóródó alabástromdarabkák és a házat betöltő nárdusillat mellé.

  

"Az ő emlékezetére" - mintha Jézus rímelne a saját szavaira, amiket az utolsó vacsorán mond: "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". A kiömlő olaj drága áldozat. Háromszáz dénár. Egész kis vagyon. Egy napszámosnak csaknem egyévi munkája. Jézus testére kerül, amely hamarosan szintén áldozat lesz. Jézus tudatosítja a saját halálát, azt az árat, amelyet hamarosan ő fizet majd a világ életéért. Jézus itt végtelenül sebezhető. Vágya, hogy szeressék, valódi, és a képesség, hogy elfogadja a szeretetet, isteni eredetű. Az intimitás és sebezhetőség merész nyitányával veti bele magát a szenvedésbe. De valaki más már megkeményítette magát. Eldöntötte, hogy ezt a gyenge, sebezhető, kiszolgáltatott Messiást eladja. Júdás az árulás szándékával a szívében rúgja félre az alabástromtörmeléket a leprás Simon házának padlóján. 

Jézus és Akhilleusz

Kamaszkoromban odavoltam a görög mitológiáért. Talán mind hallottatok már Akhilleuszról, az Íliász hőséről, aki a görög sereg bajnoka volt Trója ostrománál. Bátorságát az is táplálta, hogy sebezhetetlen volt, mivel anyja még csecsemőkorában a Sztüksz folyó vízébe mártotta. Azonban a sarkánál, ahol fogta, mégis sebezhető maradt (ezért nevezzük a sérülékeny kis inat Achilles-ínnak ma is).

Az idei böjti időszakra, és különösen a gimnáziumi csendes hétre ki kellett találnom egy fő témát. Már szeptemberben az első munkaközösségi értekezleten bemondtam a szót: Sebezhetőség. Isten pedig mostanában kezdte megmutatni, miért is olyan iszonyú fontos nekem most ezzel foglalkozni. Az idei MEKDSz Téli Táborban erősödött meg bennem ez a szó. Sikerült sebezhető emberekkel kapcsolatban lennem, méghozzá úgy, hogy nem voltam velük szemben segítő szerepben (mint mikor lelkigondozni próbálok), inkább úgy lehettem mellettük, mint kísérő, mint egyenrangú társ. Mint valaki, aki válaszol, de nem kell tudnia a végső, nagy válaszokat. Mint valaki, aki reflektál, de nem oktat ki. Mint valaki, aki a megosztásra megosztással képes reagálni - de nem puszta szavakat oszt meg, hanem önmagát. És közben tökéletes világossággal érzékeli a határokat. Meg is döbbentem. Ez lenne az intimitás, amitől annyira rettegek? 

Úgy tűnik, Jézus nem félt sem a saját, sem mások sebezhetőségétől. Ezért tudott olyan helyzetekben is benne maradni, amikor azok, akiknek a személyisége összeolvadt a szerepükkel, kimenekültek volna. Például amikor a farizeus, Simon házában ebédel, és egyszer csak belép a bűnös nő, elkezdi sírva a lábát kenni, csókolni, a hajával megtörölni. Simon azonnal arra gondol, hogy ha Jézusé lenne "ama Próféta" szerepe, nem engedné, hogy egy rossz hírű nő ilyen intim módon megérintse. Jézus viszont elfogadja, sőt értékeli a nő sebezhetőségét, tettét a valódi szeretet rangjára emeli.

A sebezhetőségben iszonyú kockázat van. Nem csoda, hogy félünk tőle, nem tudunk vele mit kezdeni. Benne van a nevében is: ebben az állapotban sérülékenyek, kiszolgáltatottak vagyunk. Ha a másik nem szeretettel bánik velünk, a rombolás rettenetes is lehet. Ha megalázás, megszégyenítés, bántalmazás, amit kapunk, vagy  kioktatás, gúnyolódás, megbélyegzés vagy az érzelmeink bagatellizálása, sőt akár semmissé tétele, akkor mintha egy nagy kést vágtak volna a testünkbe. És ez rendkívül félelmetes, minél többször tapasztaltuk már meg a visszaélést a gyengeségünkkel, annál hajlamosabbak leszünk bármely helyzetben és bármi áron védeni magunkat.

Én próbálom felvértezni magamat a sebezhetőség ellen, beöltözöm a szerepeimbe, a képességeimbe, elmenekülök az Intellektus várába, ahol minden olyan, mint egy erődítmény: a biztos igazság talaján áll  minden, mindennek megvan a helye. De bármilyen sziklaszilárdnak is tűnik mindez, akár a mitikus folyóban is megfürödhetek, a hatás akkor sem lesz tökéletes. Mindig marad egy gyenge pontom, egy Achilles-sarkam, ahol árthatnak nekem. Előbb-utóbb kiderül, hogy nem vagyok olyan erős, és legyőzhetetlen, mint amilyennek mutattam magam.

Meg aztán...mióta Jézust követem, folyamatosan látom, hogy ezzel az erődítős játékkal mi mindenről maradok le. Valódi találkozások lehetőségeiről, arról, hogy a saját szememmel lássam, amit Isten a halottaiból újjáteremt egy embert. Úgy tűnik, fel kell vállalnom a gyengeségemet, a fájdalmakat, amiket átéltem, és mindezzel együtt találkoznom Jézussal, akinek a sebei a legfőbb ismertetőjegyei lettek.

Merthogy Jézus nem félt sebezhetővé válni. Akhilleusz lemaradt az isteni pozícióról, a halhatatlanságról: Jézusnak mindene megvolt, mégis emberré lett. Meztelenül, sírva, éhesen jött a világra, testnedvektől maszatosan. Felnőve szintén sebezhető maradt. Fáradt, szomjas és éhes volt. Szeretetre és befogadásra vágyott. Gyűlöletet és elutasítást kapott. És akkor jött az utolsó hét. Jézus egy hét alatt elszenvedi a bántalmazás szinte minden formáját, lényeges elemét. Vajon miért? És most nem arra vagyok kíváncsi, hogy "a nagy terv" miatt, meg hogy "meg van írva", mert azt gondolom, hogy inkább azért volt megírva, mert így kellett történnie, vagyis Jézus pontosan EZT akarta végigcsinálni értünk. És attól, hogy számított a szenvedésre, attól az még valódi szenvedés volt. Mit nyert Jézus a sebezhetőség vállalásával, és mit nyerhetek vele én?