Aprószentek

"Miután elmentek [a bölcsek], íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket.Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba.Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: "Egyiptomból hívtam el a fiamat."Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket ahhoz az időhöz mérten, melyet a bölcsektől megtudott.Ekkor teljesedett be az, amit Jeremiás prófétált:"Hang hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek."Heródes halála után, íme, az Úr angyala álomban megjelent Józsefnek Egyiptomban,és ezt mondta: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek.Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját, és Izráel földjére ment.Amikor azonban meghallotta, hogy Júdeában Arkhelaosz uralkodik apja, Heródes után, félt oda visszatérni. Miután pedig kijelentést kapott álmában, Galilea vidékére ment;és amikor odaért, egy Názáret nevű városban telepedett le, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondtak: "Názáretinek fogják őt nevezni."" (Máté evangéliuma 2, 13-23)

Szeretett Testvéreim!

Aki szokta használni az evangélikus Útmutatót a napi bibliaolvasáshoz, biztosan örömmel vette tudomásul, hogy a 2016-os naptári évre választott igevers Ézsaiás könyvéből ez: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket” (Ézs 66,13). Ezek után az év első vasárnapján az igehirdetés alapigéjeként is egy bátorító, vigasztaló, az örömhírt elmélyítő igeszakaszt várnánk. De a mai történet, ami elénk kerül Máté evangéliumából, nem ilyen. Sőt, inkább az az érzésünk támad, mintha nem is a Szentírást nyitottuk volna ki, hanem a rádiót vagy a TV-t, vagy valamilyen internetes hírportált látogattunk volna meg, olyan meghökkentően véres és gonosz ez a tett, amelyet a Nagy Heródesnek nevezett király végrehajt. Persze itt hiányoznak az elborzasztó részletek, nincs szó az áldozatok számáról, sem a kegyetlen parancs végrehajtásának módjáról. Csak annyit tudunk meg, hogy Betlehemben és környékén minden két éves és ennél fiatalabb fiúgyermeket érintett a mészárlás.

Nagy Heródesről azt írják a történészek, hogy „úgy került a trónra mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy tigris, és úgy halt meg, mint egy kutya”. Ez a király hízelgéssel szerezte meg az uralmat, a rómaiak vazallusaként erőszakosan uralkodott a népre komoly adókat kivetve. Építkezései sorában a saját palotáin és erődjein kívül azért szerepelt a jeruzsálemi templom is, mert szerette volna, ha a zsidók nagyon vallásosnak látják. Valójában azonban rettegett attól, hogy fölkelhet ellene valaki, aki vagy a Hasmoneus pap-királyok leszármazottja, vagy pedig Dávid király ősi családjából származik. Emiatt kivégeztette egyik feleségét, és a tőle született két felnőtt fiát is. Amikor Augustus császár meghallotta ezt a hírt, így fakadt ki: „Inkább lennék Heródes disznaja, mint a fia.” A király lélektani profiljába tökéletesen illeszkedik tehát ez az epizód, amelyet egyébként csak Máté örökített meg. A paranoid félelmektől gyötört uralkodó inkább ártatlanokat gyilkoltat halomra, csak biztos lehessen benne, hogy a nemrég született, potenciális Messiás is elpusztult.

Ami azonban szíven üthet minket, amikor mindezt olvassuk-halljuk, az talán az, hogy feltör belőlünk a kérdés: Isten hogyan engedheti mindezt? Miért tűri, hogy ártatlanok szenvedjenek és haljanak meg? Miért nem fogja le a zsarnok kezét? Hiszen láthatjuk, hogy Isten előre tudott Heródes tervéről, miért csak Józsefnek szólt, hogy időben meneküljön? És az sem kielégítő válasz, hogy Heródesnek azt kellett hinnie, hogy terve sikerrel járt. Jézus és családja is éppen hogy megússzák a vérzivatart, de az éjszaka közepén kell menekülniük, és meg sem állnak Egyiptomig. Onnan csak a király halála után térnek vissza, hogy végül Galileában telepedjenek le.

Az UNICEF nevű gyermekvédelmi szervezetnek van egy videója, amely a 2015-ös év utolsó napjaiban terjedt. Egy szemmel láthatóan várandós anyuka beszól a férjének: „Itt az idő”, majd összeszedik a cókmókot, beülnek az autóba. Csakhogy nem a kórházba érkeznek meg, ahogyan azt várnánk, hanem egyszer csak otthagyják az autót az út szélén, átmásznak egy drótkerítésen, végiggyalogolnak egy aknamezőn, egy ócska tutajjal átkelnek valami vízen, majd egy hegyre mennek föl, közben körülöttük lövések, robbantások zaja hallatszik. A videó elején jól szituáltnak tűnő, fehér bőrű házaspár ruházata közben megritkul, összekoszolódik, egyre kevésbé tesznek jó benyomást. És egyszer csak megindul a szülés. Ezután csak egy kérdést látunk: „El tudod képzelni, hogy a gyereked konfliktuszónában jöjjön a világra?” Majd egy válasz: „2015-ben ez volt a sorsa több mint 16 millió újszülöttnek.”

Nem tudok nem párhuzamot vonni a Jézus születése körüli események és a mai helyzet között. Ahogyan Máriának és Józsefnek el kellett hagyni a biztonságos otthonukat, hogy részt vegyenek a népszámlálásban, majd egy másik országba menekülniük, úgy hagyják el ma is milliók az otthonukat, sokan kisgyermekként, hogy elszökjenek a háború, az éhség vagy valamilyen üldöztetés elől. A világ nem lett jobb, igaz, rosszabb sem. Az emberi gőg, hatalomvágy és az anyagiak iránti sóvárgás ma is rengeteg fájdalmat okoz. Még az úgynevezett természeti katasztrófák  mögött is gyakran az embert találjuk mint végső felelőst. Azt kérdezgetjük: hol az Isten? Lehet, hogy inkább azt kéne kérdezni, hol az ember? Hol vagyok én ebben a történetben? Csak akkor érint meg a szenvedés, ha közvetlenül velem, az én gyerekemmel, unokámmal történik? Vagy képes vagyok irgalommal viszonyulni az embertársaimhoz?

Az egyház Aprószenteknek nevezi a betlehemi gyerekgyilkosság áldozatait, és december 28-án, röviddel karácsony után emlékezik meg róluk. Ugyanez a nap az abortuszban meghalt, meg nem született gyermekek napja is. Az emberi szenvedés igenis közel áll Isten szívéhez. Ő Jézusban nem egy steril, jámbor és jóságos világba érkezett meg, hanem a mi földszagú valóságunkba. Bár mi nem tudjuk a meggyilkolt gyermekeknek még a számát sem, de Isten név szerint ismerte őket, akárcsak a szüleiket. Nem arról van szó, hogy Isten névtelenül „felhasználta” ezeket a gyerekeket, mint fogaskerekeket az Ő nagyszabású tervében, hanem hisszük, hogy személy szerint törődött velük. Számunkra névtelenek ezek a gyerekek, Isten a tenyerébe véste a nevüket.

Máté evangélistára jellemző szerkesztési mód, hogy miután beavat minket Jézus történetének egy-egy újabb részletébe, hozzáfűz egy odaillő ószövetségi írásrészletet is. Ezzel az a szándéka, hogy megmutassa: Jézus életének történései nem a véletlenen múlnak, hanem beleilleszkednek Isten üdvözítő tervébe, amely a teremtéstől az újjáteremtésig tart. Ezekről az eseményekről Izrael prófétái több száz évvel Jézus születése előtt már elárulnak bizonyos mozzanatokat. A több mint négyszáz prófécia, amely Jézus életében, halálában és föltámadásában beteljesedik olyan, mint egy ujjlenyomat: elárulja, hogy Jézus valóban a megígért Messiás.

Ha megvizsgáljuk annak a próféciának az eredeti szövegkörnyezetét, amelyet a gyermekek meggyilkolása után idéz az evangélista, a következőket találjuk: "Ezt mondja az Úr: Hangos jajgatás hallatszik Rámában és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, mert nincsenek többé fiai.Ezt mondja az Úr: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma - így szól az Úr -, visszatérnek fiaid az ellenség földjéről.Reménykedhetsz a jövőben - így szól az Úr -, mert visszatérnek hazájukba fiaid." (Jeremiás 31,15-17)
 Ez valójában egy vigasztaló próféciából származik, amelyben egy másik kor gyászolóit bátorítja Isten. Ugyanígy bátorít minket is ennek a történetnek a keretével, amelyben József kétszer is találkozik Isten küldöttével álomban. Figyel Istenre, készen áll meghallani, amit kér tőle, és készen áll engedelmeskedni. Nem okvetetlenkedik, hogy mi miért történik, nem száll vitába a Mindenhatóval, nem panaszkodik a kényelmetlenségek miatt, nem keres kibúvókat, hogy miért ne kelljen megtennie, amit Isten mond. Meg is érkezik a várt útmutatás.

Úgy látom, hogy túlságosan gyakran forgunk önmagunk körül. Csalódunk Istenben, mert azt gondoljuk, hogy a minimum, amit megtehetne értünk, hogy megkíméljen minket a szenvedéstől. Amikor azt tapasztaljuk, hogy akkor is szenvednünk kell, amikor Isten útján járunk, felháborodunk, és úgy érezzük, hogy ez az egész így „nem éri meg”. Péter apostol más véleményen van, ahogyan az oltár előtti igében olvastuk (1Péter 4,12-19). Ő azt mondja, egyenesen örülhetünk a szenvedésnek, különösen annak, ami azért ér minket, mert Krisztus nevét viseljük. Felhasználhatjuk a szenvedésünket, hogy Istent dicsőítsük vele. Nem mintha a szenvedés önmagában dicsőség volna, az kell hozzá, hogy az ember hitből értelemmel tudja megtölteni a szenvedését. Éppen Viktor Frankl könyvét olvasom, aki egy zsidó pszichiáter-orvos volt, megjárta a koncentrációs tábort, erről ír ebben a könyvben. Ő arról számol be, hogy amikor az ember mindent elveszít, a puszta létért is napi szinten küzdenie kell, amikor körülötte minden arra irányul, hogy elveszítse emberi méltóságát, akkor is találhat és talál is magának az ember valamit, ami értelemmel tölti meg az életét, a temérdek szenvedés dacára is. Ő idézi Dosztojevszkij orosz írót, aki azt írja: „Csak egytől félek, nehogy méltatlan legyek a rám mért szenvedésre.”

Hogyan válhatunk méltatlanná a szenvedésre? Például úgy, ha bármi áron megpróbáljuk kikerülni. Ha a szenvedésünkért másokra próbáljuk hárítani a felelősséget, vagy éppen mi is sokasítjuk a szenvedést azáltal, hogy szándékosan fájdalmat okozunk másoknak. Ha viszont megkérdezzük Istent: „Uram, mit üzensz nekem ezzel a fájdalommal?” „Uram, hogyan dicsőülhetsz meg az én szenvedésem által?” „Uram, hogyan hasonlíthatnék rád minél inkább, miközben ezt a keresztet hordozom?” – akkor Ő – talán halkan, talán egészen szelíden, talán álmainkon keresztül, talán egy szeretett személy szavaiban – válaszolni fog.

Jézus, Heródes király valódi üldözöttje csak átmenetileg menekült meg a vérengzés elől. Felnőtt férfiként Ő is felveszi majd a keresztet, amit egyedül az Atyára tekintve, neki engedelmeskedve akar hordozni. Részt vállal az emberi terhekből és szenvedésből, pedig ártatlan és bűntelen. Ha Ő így jár előttünk, akkor mi is bizalommal hordozhatjuk a saját keresztünket, Jézust követve, hiszen a kereszt Jézushoz köt bennünket. Ő velünk van a legkeményebb helyzetekben is. Ámen

Glóri kalandjai a Megyében 1. rész

Régóta tartozom már ezzel a bejegyzéssel: milyen is Mezőberény, hogy érzem magam?

Az élmények vegyesek, mindenesetre sok itt az érdekesség, látnivaló, extra.

1.     Itt található az ország egyetlen olyan Petőfi-szobra, amely a költőt ülő helyzetben ábrázolja. A Körös-parton van még egy emlékhely, hiszen innen indult a szabadságharcos a számára végzetes segesvári csatába.

2.    Látszanak a csillagok.

3.    A domborzat kifejezetten lapos. Dombvidékhez szokott szememnek furcsa is, hogy semmibe nem ütközik bele a tekintet. Cserébe fenséges naplementéket lehet látni a vonatból a rónaság felett.

4.    Itt sokan folytatnak gazdálkodó életmódot, emiatt könnyűszerrel lehet helyi termelői áruhoz jutni, és zsugorítani az ökolábnyomot.

5.    Két evangélikus gyülekezet is van: egy szlovák és egy német hátterű. Már nem tartanak sehol anyanyelvi istentiszteletet, de a két közösség történelmi önállósága megmaradt.

6.   Nemcsak az autósokra kell figyelni, hogy ne üssenek el, hanem a bringásokra is.

7.    A gimnáziumba 600 gyerek jár, nemcsak a közvetlen környékről. 65 fős nevelőtestület gondoskodik a fejlődésükről.

8.    Ez a 4. tanév, hogy az egyház fenntartásába vette az iskolát. Egy kisebb kultúrsokk lehetett ez a tanárok és diákok számára: áhítatok, hittanórák jelentek meg az intézményben. A diákok és tanárok többsége nem kötődik gyülekezethez, a hithez is nagyon különböző a hozzáállásuk: van, aki nyitott, van, aki nem.

9.   A két gyülekezeti lelkész, akikkel dolgozom, két külön világ: egyikük a megyében született és nő, a másik hétfalusi csángó származású és férfi. Sokszínű az egyház.

10.  A legnagyobb érdekesség talán én vagyok. Sok szempontból hiányzik Budapest, de tulajdonképpen elvagyok itt. Hiányoznak a barátok, a család, a MEKDSz.

Én vagyok az ÚT

"Tíz rendbéliek a dolgok (a többi között), amellyek az ember életének minden óráiban árulják a bűnökre való alkalmatosságokat, nem különben, mint a sátánnak megannyi szemfényvesztő áruit....

5. A haszontalan vándorlás és babonás zarándokságjárás... Ezek ellen kell tenéked vitézkedned ellenkező magad gyakorlásával." (Kézdivásárhelyi Matkó István, puritán prédikátor, 17. század)

A kegyes puritán atya ítélete kimondatott, de mivel életem első zarándokútján nekem is estek Istennel találkozásaim, hadd írjak ezekről a tapasztalatokról.

A Szent Benedek Zarándoklat már 12 éve, július első teljes hetében zajlik Győr, Pannonhalma, Bakonybél és Tihany bencés monostorainak meglátogatásával. 160 km, napi 25-30 km-es szakaszokban. Már tavaly és tavalyelőtt is el akartam rá menni, mióta Hortobágyi Arnold bencés atya (akit Bakonybélben ismertem meg) a Facebook-on közétett képeket a zarándoklatról. Két évig számomra kedves párok esküvője miatt nem tudtam elmenni, idén azonban lehetőségem nyílt rá. Hadd osszak meg néhány felismerést, amit ezen a héten kaptam Istentől.

1. A zarándoklat nem puszta babona, hanem az imádságnak és az Istennel való találkozásnak egy sajátos módja. A protestáns hagyomány nem ismeri (el) a zarándoklat létjogosultságát, alighanem a Mária-kultusszal történt összefonódásai miatt. Valóban, voltak ezen az úton is protestáns fülnek szokatlan dolgok (Mária-himnuszok, rózsafüzér imádkozása, a szenvedés "felajánlása" Istennek akár konkrét emberekért is). Mégis, kevés olyan műfaj van, amely ennél különlegesebb lehetőséget és szabadságot adna az imára. Útra kelünk, elhagyjuk az otthonainkat, a biztonságos napi rutinunkat, kiszolgáltatjuk magunkat az elemeknek (a tűző naptól a jégesőig), gyalogosan tesszük meg az utat a sebesség és kényelem korában, átadjuk Istennek az életünknek ezt az idejét, hogy tegyen vele belátása szerint. És Isten megajándékoz a saját jelenlétével. Nemcsak a közös imaórákban, hanem a beszélgetésekben, ahogyan vadidegen emberek között 1-2 nap alatt barátságok szövődnek, ahogyan összekovácsol minket a közös cél, ahogyan egymást segítjük, vezetjük, egymás sérüléseit gyógyítjuk. És a csendes szakaszokban, ahol 130 ember együtt hallgat, és mindenki a saját belső párbeszédére figyel, amelyet Istennel folytat.

2. A felekezeti különbségek fölött Krisztus az ÚR. Én eleve felekezetközi közegben tettem meg az első lépéseimet keresztényként. Rengeteget tanultam más felekezetű testvérektől, nem volt ez másképp ezen a zarándokúton sem. Meghökkentő nyitottsággal, alázattal, szeretettel találkoztam. Kb. a harmadik napra én is megtaláltam a helyemet a rózsafüzér-előimádkozó csapatban. Így nyugodt lelkiismerettel mondhattam az Üdvözlégy-et addig a határig, amíg az egy Bibliából vett idézet, utalhattam a változó szöveggel egy Jézussal történt eseményre, és elhallgathattam, senki sem vetett meg ezért. Első alkalommal pedig - mivel csukott szemmel vezettek éppen, így gyakoroltam a bizalmat - lelki szemeim előtt megelevenedtek a rózsafüzér alatt azok az evangéliumi történetek, melyek során Mária többször megteszi a Galilea-Júdea távot, miközben Jézus embrióból felnőtt férfivá növekszik. Az úton levő Mária az állandóan úton lévő ember volt, aki áldott, mert vele van az Úr. A bencés liturgikus imákban és a szentmisékben is mélységes Krisztus-központúságot és a Szentírás iránti szelíd alázatot tapasztaltam meg.

3. Jézus az, aki lecsendesíti a vihart. Hárskút és Veszprém között történt, hogy még az erdőben voltunk, amikor lecsapott ránk életem legszélsőségesebb vihara. Perceken keresztül zúdultak ránk a dió nagyságú jégdarabok, miközben a szél darabokra tördelte a fákat körülöttünk. Egyik zarándoktestvérünkre rádőlt egy fa. Még a mentőhelikopter sem kapott felszállási engedélyt a rossz időre tekintettel. Néhány vállalkozó ott maradt a sérülttel, mi magunk pedig dacolva a jeges áradattal, amivé az út változott, egymást támogatva és imádkozva kijutottunk egy katonai lőtérre, és azon át Veszprémbe. Aznap este az az evangéliumi rész hangzott Márktól, amikor Jézus alszik a hajó farában, majd miután a tanítványok kétségbeesve fölébresztik, egyetlen szóval parancsol a szélnek és a tengernek, és tökéletes csend lesz. Döbbenetes volt megtapasztalni a vezetők felvállalt sebezhetőségét ebben a helyzetben. Hiszen az előrejelzések alapján sejtettük, hogy el fogunk ázni, de hogy egy természeti katasztrófa részeseivé válunk, azt nem láthattuk előre. Csodának éltük meg, hogy mégis döbbenetesen kevés sérüléssel kerültünk ki az erdőből, és már a kórházba szállított zarándoktársunk is jól van (ránk többet gondolt, mint önmagára). A tanítványokkal együtt kérdezgettük mi is: "Ki ez a Jézus, hogy a természeti erők engednek neki?"

4. A kereszténység nem puszta tan, amelyet megtanulunk, hanem út, amelyen járunk. Azért vittem magammal a Bibliámat, és folyamatosan olvastam az Apostolok cselekedeteit. Egy dologra csak most figyeltem föl. Ugyebár az új fordításban gyakran találkozunk azzal a fordulattal, hogy "e tanítás követői"-nek nevezik a keresztényeket (mert még nem az volt az általános nevük, hogy keresztények). Viszont ha lenézel a lábjegyzetbe, láthatod, hogy az eredeti görög szövegben nem az van, hogy "tanítás", hanem hogy ÚT. Így nevezték először, különösen Palesztinában Jézus tanítványait: az Úr útjának követői, akiket az út miatt üldöznek. Namármost nekünk itt ebben a racionalista-posztracionalista korban mit jelent a kereszténység? Csak Istenről és Jézusról szóló igaz tények halmaza, amelyre rá tudunk bólintani? Hogyha ezeket a hittartalmakat elég ortodoxul ismerjük és valljuk, akkor (és csak akkor) vagyunk keresztények? Mintha Jézusnak abból a mondásából, hogy "én vagyok az út, az igazság és az élet", egyoldalúan kiemeltük volna az igazságot, és azt is leszűkítettük a nyugati felvilágosodás értelemközpontú igazságfogalmára. Természetesen nem akarom sugallni, hogy közömbösek volnának a hittartalmak, vagy hogy ne kellene arra törekedni, hogy tisztán, biblikusan tanítsunk. De elégséges-e ez? Jézussal együtt menni, Őt követni, Vele meghalni és új életre kelni, folyamatosan keresni az Ő igazságát, és távolodni a magunk vélt igazságától - nem ez lenne a kereszténység lényege? A tanítványok nem beültek egy porosz rendszerű iskola padjába, és Jézus nem absztrahált teológiai lexikális tudással tömte a fejüket, hanem egyszerűen együtt mentek Vele az úton. Így ismerték fel, hogy Ő a Krisztus, így szerették meg, így értették félre, így tagadták meg, így futottak szét és hagyták magára, így hitetlenkedtek az asszonyok beszámolóját hallva, így döbbentek meg, amikor találkoztak a feltámadt Jézussal. Így várták a Lelket, és így indultak új utakra, hogy mindenkit bevonjanak Jézus követésébe a föld végső határáig.

Rendben vagyok? No. 2. Hogyan lesz a mínuszból plusz?

Volt idő, amikor én is be akartam lépni egy rendbe (egy részem még mindig ezt szeretné). Olyan jó lenne odaírni a nevem mellé, hogy Ordo Sancto Benedicti, vagyis Szent Benedek rendjéhez tartozó. Akkor tényleg rendben lennék. Kereteket kapnának a vágyaim, az istentiszteletem, a munkám, mindaz, amivel most egyénileg küzdök, hordozná a közösség és az 1500 éve bevált Regula. Aztán egy bencés barátom pappá szentelésén rádöbbentem, hogy valójában lehet, hogy amit akarok a rendbe lépéstől, az nem Isten valódi keresése, hanem egyfajta társadalmi megbecsülés megszerzése. Most csak egy szingli vagyok, akinek "nem jött össze", na de akkor lehetnék akár magánfogadalmas szerzetes is, hogy' fölnézne akkor rám mindenki!

Ez így viszont egy súlyos csapda. Tragédia, ha Istenre vágysz, és embereket találsz. Tenni akartam valamit, amitől a "rendben vagyok"-érzés birtoklását reméltem. 

Rendben lenni: mindannyian erre vágyunk. Az az állapot, amikor szeretettnek, elfogadottnak élem meg magamat. Ezt nevezi Pál apostol csúnya szóval megigazulásnak (latinul iustificatio), vagy kicsit pontosabban: megigazításnak. Mit kell megigazítani? Hát azt, ami ferde, ami nem jól áll, ami nem oké, valamiért nem elfogadható. Amikor vágyunk arra, hogy rendben legyünk (Istennel, önmagunkkal és az emberekkel), a természetes emberi reakció az, hogy a saját cselekvésünk által szeretnénk rendbe jönni. Fogom a törvényt (akár Isten törvényét, amelyet kijelentett), és megpróbálom betartani. A másik lehetőségem, hogy megpróbálom megváltoztatni a tudatállapotomat, és meggyőzni magamat arról, hogy én márpedig nagyon is elfogadható vagyok. Mind a kettő önigazultsághoz vezet: amikor meg vagyok győződve arról, hogy én egymagamban igaz, jó és elfogadható vagyok. Meg is sértődöm iszonyúan, ha valaki a legkisebb jelét adja annak, hogy nem fogad el (súlyosabb esetben akkor is kiakadok, ha nem tart engem különbnek magánál). Megpróbálom a saját szabályrendszeremet, vagy az egyénileg legyártott utamat ráerőltetni a másikra, és ha nem akarja magát alávetni, máris készen állok az ítélettel, hogy hát bizony ő bűnös, és milyen jó, hogy én nem vagyok olyan. 

Van egy másik út, amelyet Pál a valódi igazság útjának nevez, de ez nem jön magától az emberi természetből. Azt mondja, a törvény cselekvése által megigazulni teljesen reménytelen. Sohasem fogjuk ezen az úton igazán "rendben levőnek" megélni magunkat, mert mindig lesz olyan része a törvénynek, olyan mozzanata Isten akaratának, ahol márpedig engedetlennek bizonyulunk. Nem járunk jobban a magunk által felismert és elfogadott autonóm erkölcsi értékekkel sem. Senki sem tud megfelelni, még a saját mércéjének sem. 

Amikor cselekszünk (akár az isteni törvény útmutatása alapján is), az emberi, a horizontális síkban maradunk. Bármennyi jót tegyünk is, ha közben önmagunkban bízunk, csak a vízszintes vonalat, a mínuszt növeljük. De nem vagyunk képesek a mínuszból pluszt csinálni.

Hogyan lesz akkor az emberi mínuszból (bűnből, istentelenségből, igazságtalanságból) isteni plusz?

Kell egy másik vonal. Egy olyan vonal, amely függőleges, nem vízszintes. Egy vonal, amely fölülről jön, áthasítja az eget, leszáll a földre, és kettészeli az ember vízszintes vonalát. Ez a kegyelem. A kegyelem vertikális, ahogyan Shakespeare mondja: "az Istennek magának tartozéka". Csak Isten maga változtathatja pozitívvá a negatívat, és ehhez nem szükséges semmilyen (!) emberi cselekvés. A kicsi és nagy mínuszokat egyaránt képes plusszá változtatni.

Hogyan történhet meg mindez? Isten maga felvállalja a mínuszt. Kevesebbé teszi magát, magára veszi az emberek minden negatívumát. Maga is negatívvá válik az emberek szemében. A mínuszosok közé számlálják. Így kerül Isten Fia a keresztre. A kereszt egy vízszintes és egy függőleges vonal találkozása. A vertikális és horizontális találkozása összeköti az eget a földdel, Istent az emberekkel. Krisztus keresztje egy nagy összeadásjel, amely az ember összekapcsolódása azzal, akitől elszakadt. Így lesz az ember rendben. De vajon hogyan marad benne ebben a rendben? (folyt.köv.)

Rendben vagyok? - No. 1.

Ott kezdődött, hogy megláttam a videót a Facebook-on. Aztán a plakátokat a városban. A szerzetesi életet népszerűsítő kampányról van szó, amelyet annak kapcsán indítottak, hogy a katolikus egyházban az idei év a szerzetesek éve. Szíven ütött a szlogen: Rendben vagyok. 

Ármella nővér interjúját néztem meg először. Végigbőgtem. Akkor nem tudtam, miért. Most azt gondolom, hogy az az érzés vágott mellbe, hogy iszonyatosan irigy vagyok valakire, aki elmondhatja magáról, hogy "rendben van". Ez persze szójáték, hiszen a szerzetesek rendekbe tömörülnek a különböző lelkiségi irányzatok és alapító kegyelmi ajándékok mentén, és így ők szó szerint is benne vannak egy bizonyos rendben, de a szó arra is utal, hogy "oké vagyok" vagy "elfogadható vagyok", és még mélyebben: "békében vagyok Istennel, önmagammal és emberekkel".

A középkori egyházban, amikor a cölibátust felsőbbrendű életmódnak tartották a házashoz képest, valószínűleg álmukban sem gondolták volna, hogy egy nap majd népszerűsítő kampány lesz a szerzetességről. Hogy lesz idő, amikor a szüzességben élőket fogják betegnek, szexuális ösztöneiket elfojtó embereknek gondolni. Amikor az általános közvélekedésben pszichopatológiai kategóriaként bélyegzik meg azt, amit belülről sokan legszentebb élethivatásként élnek meg.

Persze nálunk, a protestáns keresztény világban még a cölibátus sem létező vagy vállalható életforma, miközben arra nézve, aki "egyedül maradt" azért mégiscsak kötelező. A keretek és köztisztelet nélkül létező egyedülállók boldoguljanak, ahogy tudnak, de ha nők is közben, akkor azért szégyelljék  magukat, hogy nem voltak elég jók Istennek és a férfiaknak annyira, hogy legyen párjuk. Hiszen a társat Isten adja, ha elég szépen kéred.

Az esküvői szezon kellős közepén vagyunk, nekem négyet is végig kell asszisztálnom, az egyikről épp most jöttem haza, és a szociális médiát elborítják a szivárványos posztok pro és kontra és rekontra. Azt kérdezem magamban: miről szól ez? Mintha mindenki a kétségbeeséssel határos módon próbálná bizonygatni: "rendben vagyok". Én heteró vagyok, tehát rendben vagyok (mert aki nem fér bele ebbe a kategóriába, az nincs rendben). Én nem vagyok homofób, tehát rendben vagyok (hiszen a homofóbok nincsenek rendben, még a nevükben is szerepel egy pszichopatológiai kategória). Én elfogadtam magamat, tehát rendben vagyok. Én küzdök a bűn ellen, tehát rendben vagyok. Rendben vagyok, és mindig azon az áron, hogy a másikról sikeresen bebizonyítottam, hogy ő mennyire nincs rendben.

Még az evangéliumhirdetésünk is erről szól: Én már megtértem, elfogadtam Jézust megváltómnak, tehát rendben vagyok Istennel. Gyere te is Jézushoz, hogy rendben legyél! Isten elfogad, megigazít: rendbe rak. rendben leszel.

És mi van akkor, ha én nem érzem mindig teljesen és abszolút módon rendben magam? Mi van, ha nem tudom mindig átélni, hogy Isten elfogad? Ha látok magamban törést, feszültséget, gyengeséget, sőt: sötét bűnöket? Mi van, ha leülök beszélgetni valakivel, akit megerőszakoltak, vagy akit az anyja el akart vetetni, ha látok valamit, ami számomra elfogadhatatlan?

Mi van, ha sóhajtozom, mint egy szülő nő, miközben várok a megváltás beteljesedésére? Mi van, ha egyszerre vagyok - Lutherrel szólva - igaz ember és bűnös ember? Ha egyszerre igaz rám, hogy mindentől szabad vagyok, és mindent szabad nekem, és az is, hogy mindenki szolgája vagyok, alávetve bárkinek, akinek a hite gyengébb az enyémnél? Kell az, hogy mindenáron abba kapaszkodjak, hogy márpedig "rendben vagyok"? Vagy Jézus arra kér, hogy fogadjam el azt a feszültséget, amivel együtt jár az Ő követése? A kereszt egyszerre ábrázolja a megbékélést és a kifeszítettséget. nem létezik egyik a másik nélkül. Nem válok-e fogyasztói kereszténnyé, ha folyton folyvást csak vigasztalást keresek Jézusnál, ahogyan Kempis Tamás mondja? (folyt köv.)

Isteni bújócska

2015.június 21-én, Kistarcsán és Csömörön elhangzott igehirdetés Lk 15,1-10 alapján

Pár éve egy egyetemi kiránduláson elvesztem: elszakadtam a csoporttól. Elbámészkodtam az öbölben, a horvát tengerparton, az esti sétán. Nem tudtam senki telefonszámát, sem a hotel címét, ahol megszálltunk. Leültem egy padra, és úgy döntöttem, megvárom, amíg megtalálnak, de iszonyúan féltem, és elhagyatottnak éreztem magam.

Jézus gyakran hasonlítja az ember Istentől elszakadt állapotát az elveszettséghez. Lukács evangéliumában 3 példázatot is mond erről: az elveszett bárány, az eltűnt ezüstpénz és végül az elveszett fiú történetét. Ez utóbbit tékozló fiúként szoktuk emlegetni, de a sztori tanulsága nem az, hogy helytelen dolog elpazarolni az örökségünket, hanem a csúcspont ott van, amikor az apa felkiált, miután évek óta nem látott fia hazatér: elveszett, de megkerült! Vannak magyarázók, akik szerint nemcsak egy, hanem két elveszett fiú is van ebben a példázatban: hiszen az idősebbik fiú, aki nem kérte ki az örökségét, nem ment el hazulról, hanem otthon maradt, és kötelességtudóan teljesítette az apja parancsait: legbelül, egészen mélyen ő is el volt veszve, mert nem ismerte fel az apja végtelen szeretetét, és képtelen volt vele együtt osztozni az öccse megtalálása feletti örömében.

Két csoportot látunk itt Jézus körül: az egyik a megvetettek, a társadalom legalja, az adószedők és bűnösök csoportja, akik Jézushoz igyekeznek, hogy hallgassák őt. A másik a farizeusok és az írástudók: a kegyes, vallásos emberek csoportja, akik a saját igazságukról vannak meggyőződve, és mélyen felháborítja őket az, hogy Jézus méltatlanokra pazarolja a figyelmét: "bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük", vállalja velük a közösséget. Szinte magam előtt látom, ahogyan a jámborak csoportja az egyik sarokban dúl-fúl, és Jézus elsősorban nekik mondja el ezeket a példázatokat. Jézus ezekben Istenre irányítja a figyelmet. Istenre, aki keres. Keresi az embert.

Nem szoktuk meg, hogy Istenre így nézzünk: mint aki elvesztett valamit, mint aki hiányt szenved valamiben. Hiszen Istennek definíció szerint nincs szüksége semmire, Ő nem lehet vesztes, nincs szüksége arra sem, hogy kutasson valami után. Pedig Jézus erre mutat rá, sőt, a saját küldetését is így határozza meg: "az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett". 

A vallások az emberi kultúrában mind beszélnek nekünk az Istent kereső emberről, de a Biblia egy gyökeresen új nézőpontot tár elénk: arról beszél, hogy Isten is keresi az embert. Ez már a Biblia első lapjain is így van: amikor az első emberpár az Éden kertjében szakít a tiltott gyümölcsből, szégyenében és félelmében elrejtőzik a kert fái között. Isten pedig jön, és keresi az embert, azt kérdezi: Hol vagy? Nem azért, mintha nem tudná, hanem az Isten vágya fejeződik ki ebben a kérdésben, az a vágy, hogy szeretné a tőle elszakadt, elveszett embert visszanyerni, megtalálni. 

Kalkuttai Teréz anyának van egy képe: ő a keresztre feszített Jézusra irányítja a tekintetünket, amint azt mondja: "Szomjazom". Teréz anya szerint jóval több van ebben a szóban annál, mint hogy a megfeszített Jézus ki volt száradva, és fizikai értelemben vett folyadékra volt szüksége. Szerinte ebben a szóban benne van Isten mély vágya arra, hogy az ember viszontszeresse Őt. Istennek nem azért van szüksége ránk, mert nélkülünk ne volna Isten, ne lenne az, aki. Azért van szüksége ránk, mert szeret minket, és viszontszeretetünkre vágyik.

Gondolkoztunk már azon, hogy miét szeretnek a gyerekek annyira bújócskázni? Ennek a játéknak nem az a lényege, hogy az embert végül ne találják meg, hanem ellenkezőleg: az a poén, hogy előbb-utóbb mindenkit megtalálnak, és együtt örül a hunyó azokkal, akik elbújtak. Ennek a játéknak nincs igazi vesztese, hanem ez egy győztes-győztes helyzet. Valami ilyesmi Jézus szerint a megtérés is. Úgy érzem, mi a keresztény hagyományban túlságosan is a bánat-ot emeljük ki a bűnbánatból. Mintha félnénk attól, hogy a bűn nem lesz a súlyának megfelelően kezelve, a komolyságot, a szégyent és az alázatot emeljük ki. Én nem akarom a bűnt elbagatellizálni, de úgy látom, ez a bűnbánati gyakorlat gyakran vezet egy önközpontú megtéréshez. Megtérek, de a bűnbánatban még mindig a saját bűnömre koncentrálok, arra, hogy én milyen nyomorult bűnös vagyok, Egyszóval: még mindig ÉN vagyok a középpontban. Jézus Istenre irányítja a figyelmet: arra, ahogyan ő tárja ki a karját az elveszettek felé, ahogyan Ő tud örülni egyetlen bűnös megtérésén is. 

El tudjuk-e képzelni, milyen határtalan öröm van a mennyben, amikor mi megtérünk? Hogy amikor eljövünk a gyülekezetbe, és kitárjuk a szívünket a bűnvallásban, akkor azt Isten szívesen fogadja, és kitörő örömmel hirdeti nekünk a bocsánatot? Mi történne, ha mi is így tudnánk örülni, amikor egy elveszett megkerül? Ha azt tudnánk mondani: "Régen láttalak a gyülekezetben" és nem úgy folytatnánk, hogy "hol voltál idáig?", hanem így: "Szívből örülök neked. Jó, hogy itt vagy." Osztozzunk együtt  a Megtaláló és a megtaláltak örömében!

Apa és Fia

Ez a mai igehirdetésem Józsefvárosban hangzott el. 1 Mózes 22,1-14

„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!

Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok.

 Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő ezt felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.

Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.”

Be kell vallanom, hogy amikor ezt a történetet olvasom, úgy érzem, a bibliai szentíró egyenesen énbelém vágja azt a bizonyos kést, amelyet a történetben Ábrahám olyan gondosan magával visz Mórijjá földjére, és maga viszi föl a hegyre, hogy aztán kinyújtsa a kezét, és lesújtson a fiára. Ez a történet, mint egy kés, a szívem és a vesém mélyére hatol, és könyörtelenül megkérdezi tőlem: Kicsoda az Isten? Milyen Istenben hiszel, és miért hiszel benne?

Luther Márton azt mondja, a teológiai munkának része az imádság, az elmélkedés, az Isten titkai láttán átélt imádat, de van egy különös része is a teológiának, az Istenről való beszédnek, ez pedig a kísértés. Az a kísértés, amiről azt kérjük a Miatyánkban, hogy Isten ne vigyen minket bele. Luther szerint viszont kikerülhetetlen a kísértés. Ha igaz a magyar népdal, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, akkor annak, aki Istenről akar beszélni, az ne gondolja, hogy megúszhatja kényelmes, selyempapírba csomagolható kész válaszokkal.

Azt szokás mondani, hogy az istenhit csak kapaszkodó, a gyengék mankója, a tömegek ópiuma, de Ábrahám és Izsák története megmutatja nekünk, hogy egészen más a hit.

Adott egy fiú. Az ígéret gyermeke. Régóta várták, teljes szívből vágytak rá. Isten sokáig várakoztatta őket, de végül megszületett, amikor már nem is merték remélni. Csoda volt a születése. Egyedül az Úr hatalmának tulajdoníthatták a létezését. Igen, ez volt ő: Isten ajándéka. Bizonyíték, hogy Isten velük van. A két lábon járó áldás. A család jövője. Az egyetlen fiú. Akit szerettek.

Egy reggel az Apa fölkel, hogy elmenjen a Fiával arra a bizonyos helyre. Csendben felnyergel egy szamarat, fát hasogat, tüzet gyújt. Némán mennek három napon át. Aztán az Apa hazudik. Egy nagyot. Azt hazudja a szolgáknak, hogy ő és a Fia hamarosan visszatérnek. Kettesben mennek föl a hegyre. A csöndet szinte tapintani lehet közöttük. A Fiú végül megkérdezi: itt a fa és itt a tűz, de hol a bárány, amelyet feláldozunk? És az Apa – nem tudjuk, mi zajlik ekkor benne, mit gondol, mit érez, mit hisz, mit remél – csak annyit mond: Isten majd gondoskodik. Ő majd kiválasztja a bárányt. Végig csendben van, amíg oltárt épít, megkötözi a Fiát, felteszi a farakás tetejére, és fölemeli a kést.

Emlékszem, amikor nekem kellett így kést emelnem dolgokra: bálványokra, amelyek fontosabbak lettek nekem Istennél. Amikor ki kellett nyújtanom a kezem arra a képre, amit magamban Istenről őriztem: ahogyan elképzeltem Őt. Egy olyan istenséget, aki mézesmázos jóság, aki mindig támogat. Egy olyan istenséget, aki kiszolgál, aki mindig olyan, amilyennek szeretném. Egy olyan istenséget, aki soha nem kér semmi nehezet. Aki jobban emlékeztet egy bőkezű amerikai nagybácsira mint Apára.

A másodikosoknak úgy tanítottam meg ezt a történetet, hogy levittem őket az iskola alagsorába, bekötöttem a szemüket, és egyesével, teljes csendben vezettem fel őket az emeleti terembe, ahol a hittanórákat tartjuk. Majd otthagytam őket, amíg újra lementem. Féltek. Ugyanakkor mégis velem jöttek. Amit éreztek, az a bizalom. Nem értették, hogy mi történik, nem látták pontosan, hová viszem őket. Kiszolgáltatottak voltak. E nélkül a sötétség nélkül nincs hit. Vannak dolgok, amelyeket tudhatunk Istenről, vannak saját megtapasztalásaink, imameghallgatásaink. De azt, hogy néha akkor és úgy is el tudjunk indulni, hogy töksötét van, nem értjük és nem tudjuk, mi miért történik, nem lehet megspórolni. Ez a hitben járás legnehezebb, egyben legszebb része. Lehet, hogy van bennünk félelem és kételkedés, mégis elindulunk.

Milyen Isten? Talán ez a legnehezebb kérdés. Következetlen? Megbízhatatlan? Ad valamit, aztán röhögve elveszi? Könyörtelen? Vérszomjas? Vagy épp ellenkezőleg: az emberáldozatot követelő pogány istenek ellentéte, aki úgy mutatkozik be, mint akinek eszébe sem jut ilyen véres áldozatot kérni?

Van egy másik Fiú. Egyszülött Fiú. Szeretett Fiú.  Az ígéret gyermeke. Hosszú időn át vártak rá, de végül megszületett. Csoda volt a születése. Isten ajándéka volt, nemcsak a családjának, de minden embernek, akivel találkozott. Ő volt a jövő, a remény. Két lábon járó áldás volt, akármerre ment. A bizonyíték arra, hogy „velünk az Isten”.

Egy éjszaka ez a Fiú nem aludt, bár mindenki aludt körülötte. Beszélgetett az Apjával, vagy talán Apa ugyanúgy hallgatott, akárcsak Ábrahám? A Fiú azt kérte: bár venné el tőle az Apja a keserű poharat. De újra és újra arra lyukadt ki: „legyen meg a Te akaratod”. És a Fiú másnap reggel maga vitte a fát az áldozathoz. Az Apa: nem tudjuk, mit gondolt, mit érzett, mi zajlott le benne. De látta, ahogyan a Fiát ráteszik a fára. És hallgatott. Nem kiáltott: „Álljatok le!”, nem küldött angyalt, hogy lefogja a gyilkolásra kinyújtott kezeket. A Fiú utolsó szavaival teljes bizalommal Apja kezébe tette életét. Mind ismerjük ezt a Fiút. Ő tanított minket, hogy nagy bátran Apának szólítsuk az Ő apját.

„Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az Úr gondoskodik. Ma ezt mondják: Az Úr hegyén a gondviselés.” Ámen