Ott kezdődött, hogy megláttam a videót a Facebook-on. Aztán a plakátokat a városban. A szerzetesi életet népszerűsítő kampányról van szó, amelyet annak kapcsán indítottak, hogy a katolikus egyházban az idei év a szerzetesek éve. Szíven ütött a szlogen: Rendben vagyok.
Ármella nővér interjúját néztem meg először. Végigbőgtem. Akkor nem tudtam, miért. Most azt gondolom, hogy az az érzés vágott mellbe, hogy iszonyatosan irigy vagyok valakire, aki elmondhatja magáról, hogy "rendben van". Ez persze szójáték, hiszen a szerzetesek rendekbe tömörülnek a különböző lelkiségi irányzatok és alapító kegyelmi ajándékok mentén, és így ők szó szerint is benne vannak egy bizonyos rendben, de a szó arra is utal, hogy "oké vagyok" vagy "elfogadható vagyok", és még mélyebben: "békében vagyok Istennel, önmagammal és emberekkel".
A középkori egyházban, amikor a cölibátust felsőbbrendű életmódnak tartották a házashoz képest, valószínűleg álmukban sem gondolták volna, hogy egy nap majd népszerűsítő kampány lesz a szerzetességről. Hogy lesz idő, amikor a szüzességben élőket fogják betegnek, szexuális ösztöneiket elfojtó embereknek gondolni. Amikor az általános közvélekedésben pszichopatológiai kategóriaként bélyegzik meg azt, amit belülről sokan legszentebb élethivatásként élnek meg.
Persze nálunk, a protestáns keresztény világban még a cölibátus sem létező vagy vállalható életforma, miközben arra nézve, aki "egyedül maradt" azért mégiscsak kötelező. A keretek és köztisztelet nélkül létező egyedülállók boldoguljanak, ahogy tudnak, de ha nők is közben, akkor azért szégyelljék magukat, hogy nem voltak elég jók Istennek és a férfiaknak annyira, hogy legyen párjuk. Hiszen a társat Isten adja, ha elég szépen kéred.
Az esküvői szezon kellős közepén vagyunk, nekem négyet is végig kell asszisztálnom, az egyikről épp most jöttem haza, és a szociális médiát elborítják a szivárványos posztok pro és kontra és rekontra. Azt kérdezem magamban: miről szól ez? Mintha mindenki a kétségbeeséssel határos módon próbálná bizonygatni: "rendben vagyok". Én heteró vagyok, tehát rendben vagyok (mert aki nem fér bele ebbe a kategóriába, az nincs rendben). Én nem vagyok homofób, tehát rendben vagyok (hiszen a homofóbok nincsenek rendben, még a nevükben is szerepel egy pszichopatológiai kategória). Én elfogadtam magamat, tehát rendben vagyok. Én küzdök a bűn ellen, tehát rendben vagyok. Rendben vagyok, és mindig azon az áron, hogy a másikról sikeresen bebizonyítottam, hogy ő mennyire nincs rendben.
Még az evangéliumhirdetésünk is erről szól: Én már megtértem, elfogadtam Jézust megváltómnak, tehát rendben vagyok Istennel. Gyere te is Jézushoz, hogy rendben legyél! Isten elfogad, megigazít: rendbe rak. rendben leszel.
És mi van akkor, ha én nem érzem mindig teljesen és abszolút módon rendben magam? Mi van, ha nem tudom mindig átélni, hogy Isten elfogad? Ha látok magamban törést, feszültséget, gyengeséget, sőt: sötét bűnöket? Mi van, ha leülök beszélgetni valakivel, akit megerőszakoltak, vagy akit az anyja el akart vetetni, ha látok valamit, ami számomra elfogadhatatlan?
Mi van, ha sóhajtozom, mint egy szülő nő, miközben várok a megváltás beteljesedésére? Mi van, ha egyszerre vagyok - Lutherrel szólva - igaz ember és bűnös ember? Ha egyszerre igaz rám, hogy mindentől szabad vagyok, és mindent szabad nekem, és az is, hogy mindenki szolgája vagyok, alávetve bárkinek, akinek a hite gyengébb az enyémnél? Kell az, hogy mindenáron abba kapaszkodjak, hogy márpedig "rendben vagyok"? Vagy Jézus arra kér, hogy fogadjam el azt a feszültséget, amivel együtt jár az Ő követése? A kereszt egyszerre ábrázolja a megbékélést és a kifeszítettséget. nem létezik egyik a másik nélkül. Nem válok-e fogyasztói kereszténnyé, ha folyton folyvást csak vigasztalást keresek Jézusnál, ahogyan Kempis Tamás mondja? (folyt köv.)
Ez durva.
VálaszTörlésMást nem is tudok mondani.