ÖRÖMLÉT

Istentisztelet a Máriaremete-Pesthidegkúti Ökumenikus Általános Iskola diákjainak
Budapest-Fasori evangélikus templomban

Ézsaiás 44,21-24: „Gondold meg, Jákób mindezeket, mert te, Izráel az én szolgám vagy! Én formáltalak, az én szolgám vagy te, Izráel, nem feledkezem meg rólad! Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj meg hozzám, mert megváltottalak! Ujjongjatok, egek, mert ezt tette az Úr, harsogjatok, földnek mélységei! Ujjongásba törjetek ki, hegyek, az erdő és minden fája, mert megváltotta az Úr Jákóbot, megmutatja dicsőségét Izráelen! Ezt mondja megváltód, az Úr, aki az anyaméhben formált: Én, az Úr alkottam mindent: egyedül feszítettem ki az eget, magam tettem szilárddá a földet.”

 

Kié vagy? A faluban, ahol 14 éven át éltem, gyakran megállítottak a felnőttek az úton, az arcomba néztek, és megpróbálták kitalálni, kire hasonlítok, kinek a gyereke vagyok. Ez a kérdés, egészen röviden így hangzott: Kié vagy? És el kellett mondanom, kik a szüleim, nagyszüleim, hogy el tudjanak helyezni a kapcsolatok szövevényes hálójában.

Nem tudom, mennyit meséltek nektek a szüleitek arról, hogyan vártak titeket? Milyen volt számukra az a 9 hónap, amíg anyukátok méhében növekedtetek? Tudták-e, hogy fiú vagy lány leszel? Milyen nevet akartak adni neked? Miért választották végül azt a nevet, amit kaptál? Hogyan várt rád a család többi tagja? Nagyszülők, nagybácsik és -nénik, unokatesók és nagytesók? 

Én például szinte véletlenül lettem Glória. Édesanyám a saját nagymamájáról Katalinnak akart nevezni, de ugyanaznap, ugyanabban a kórházban már született egy Katalin. Ezért a szülőszoba felé tartva anyukám még utoljára megkérdezte apámat, valami ritkább név kéne neki, mi legyen hát? Apám akkor felelte: Glória, ami azt jelenti: dicsőség.

Izrael népét maga Isten választotta ki. Ő adott nevet nekik, amely hordozza Isten dicsőségét. Az Úr úgy bánt népével, ahogyan a szülő a gyerekével: gondoskodik róla, terelgeti, vezeti, tanítja járni, kereteket és életfeltételeket ad neki. Ha pedig elrontott valamit, Ő újra és újra visszavárja és visszafogadja. Megváltja a rabszolgasorból, megszabadítja a fogságból, és emberhez méltó, szabad életet ajándékoz.

Sőt, ha belegondolunk, Isten még több nekünk mint édesanyánk vagy édesapánk. Apu és anyu, bármennyire is szeretnek, bármennyire is terveztek és akartak, hordoztak és gondoztak, végső soron az életünket nem ők teremtették. Az Úr az, aki az egész világot, az univerzumot létrehozta a semmiből. A semmiből valamit, az elemi részecskéből összetettséget, a szervetlenből szerveset, az élettelenből életet hozott létre. Az ókori ember világképéhez alkalmazkodva a Biblia ezt így írja: az Úr megszilárdította a földet, és mint egy sátorponyvát, kifeszítette az eget. 

Isten az, aki mindnyájunkat egyenként megformált az édesanyánk méhében. Talán még ő maga sem tudta, hogy várandós, de a Teremtő már ott volt, szeretetből megalkotott, egyedivé tette a szemünket, az ujjlenyomatunkat, és megálmodta senki máséval össze nem téveszthető személyiségünket. Ő tudja, hogy ki vagy. Szeretett gyermeke vagy, Hozzá tartozol.

A teremtmények között fájdalmas kiváltsága az embernek a szabadság. Szabadok vagyunk arra, hogy önként szeressük és dicsérjük Istent, és szolgáljuk embertársainkat, de ezt a szabadságot használhatjuk arra is, hogy eltávolodjunk tőle. Ahogyan Jézus példázatában a kisebbik fiú távoli vidékre  költözik, és ott elpazarolja, elszórja örökségét, ezt az utat, Istentől távolodva, mi is bejárhatjuk. Visszaélhetünk szabadságunkkal, és megpróbálhatjuk mások kárára és nem a javára élni az életünket.

Ez az út viszont előbb-utóbb olyan távolságba sodorhat bennünket az igazi önmagunktól, attól a Valakitől, akinek Isten megálmodott, hogy már talán én sem ismerek magamra. Csak annyit érzékelek: nem vagyok boldog, ezt nem így akartam. Isten azt üzeni nekünk a próféta szavai által: van visszaút. Istenhez bármikor haza lehet menni. Nincs késő. Nincs az a bűn, vád, elrontott dolog, ami alól Ő ne tudna feloldozni. 

Ha pedig megtapasztalom a megváltás, a szabadítás örömét, akkor én is énekelni kezdek. Először talán nem hangosan, csak a szívem telik meg hálával és örömmel. A próféta még az erdők fáit és a hegyeket is arra hívja, hogy ujjongjanak Teremtőjük, az Úr előtt. 

Úgy tudom, hogy az istentisztelet után az Állatkertbe fogtok menni. Ősszel én is voltam a vőlegényemmel, mert nagy állatbarát. Ha ott lesztek, nézzétek meg a teremtményeket azzal a szemmel is, hogy milyen sokszínű a teremtés. Az egyik állat vicces, a másik gyönyörű, a harmadik találékony, a negyedik különleges módon alkalmazkodott a környezetéhez. Isten kreatív. Ezzel a kreativitással ajándékozta meg az embert is, a képmását. Ezzel a kreativitással, ötletességgel és szeretettel alkotott engem és téged is. 

Az egész teremtett világ létével dicséri Alkotóját. Bízd rá magadat az Ő gondviselő szeretetére, kérd, hogy mutassa meg, mit álmodott rólad, mire szán, mire választott ki, mire tett képessé téged. Meglátod majd, hogyan válik a Te életed is Isten dicséretévé. Ámen