Apostolok Tétlenségei 2. - Szívencsapás

Bezzeg régen minden jobb volt, a Szentlélek is viharosabban fújt. De ma nem a látványos jelekről lesz szó a 2. fejezet kapcsán, mint a lángok, a szélvihar vagy a nyelveken szólás. Hanem a Szentlélek legfontosabb munkájáról, a szíven találásról. 

Amikor még csak álmodoztam arról, hogy majd lelkész leszek, általában egy hatalmas sportcsarnokba képzeltem el magamat, mint igehirdetőt. Több ezer ember ámulattal hallgatja, ahogyan prédikálok, és tömegek özönlenek az igehirdetés végén a színpadhoz, hogy megtérésük jelét adják. Valahogy azt hittem, a Szentlélek egyebet sem tesz, mint az én nárcisztikus vágyaimat igyekszik kielégíteni. És az efféle képzelgések közepette nagyon is szentnek éreztem magam. Hiszen én nem amolyan motivációs szélhámosként, MLM-hálózatépítőként kívánok az emberekre hatni, őket behálózni. Én az IGÉT akarom hirdetni. Hogy eközben kicsit én is híres és népszerű legyek, az persze nem volt ellenemre. 

Azóta hirdettem már az igét hatalmas, de elnéptelenedett alföldi templomokban, 2 embernek, mint Bergman Úrvacsorájában. Jártam a szórványgyülekezetekben, ahol már csak havi egyszer van istentisztelet, de néha az is elmarad az érdeklődés hiányában. Helyettesítettem Budapesten, a 2 milliós metropolisban, ahol valahogy mégis egyre kevésbé tudjuk megszólítani az embereket. Érkezett már számos visszajelzés a prédikációimra a szokásos "szépen beszélt" mellett a "mélyen igei volt", "ezt végre megértettem", "most újat mondtál, erre így még sosem gondoltam", "szerintem képzavaros volt", "egy ilyen kislánytól nem is számítottam jobbra" skáláján mozogva szinte minden előkerült már. 

Forrás: Pixabay

Még soha, egyetlenegy árva megveszekedett alkalommal sem jött oda hozzám senki azzal a kérdéssel: "Mit tegyek?" És nagy mázli, hogy senki sem kérdezi ezt meg, mert nem tudnék mit válaszolni. Mert én teszem-e azt, amit erre a kérdésre válaszolnom kéne? "Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te mind a te házad népe." (Ap.csel 16,31) "Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát." 

Beengedem-e a Szentlelket, és hagyom-e, hogy szíven üssön? Teli ököllel. Hiszen, <<amikor Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus azt mondta, "Térjetek meg!", azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen>> (Luther 95 tétele). Én meg ki akarom pipálni ezt egy önéletrajzi bekezdéssel? Vagy az előírásos gyónási kérdésekkel? De ki lehet-e bírni úgy az életet, hogy a Szentlélek minden nap jön a tappancsokkal, és újra meg újra kiüti a szívemet? Ha viszont nem teszi, akkor a szívem szövetéből egyre több és több hal el. Csak egy vízszintes csíkot húzok egy sötét monitoron, és azt csúfolom életnek. 

Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy van egy biztonságos kis hiedelemrendszert nyújtó szubkultúrám. A keresztény nap mint nap belemerül Jézus keresztségébe. Meghal és feltámad. Ha meg akarom úszni a meghalást, a feltámadásból sem részesülök. Ha viszont van bátorságom a halálhoz, olyan ajándékot kapok, amely minden képzeletet felülmúl. Semmi káprázat, semmi lárma, nincsenek show-elemek. Nem zúdul a rajongó tömeg, hogy dedikáltassa velem a könyvemet. Van viszont új élet. Számomra és a hozzám tartozók számára. Mindazok számára, akiket csak rajtam keresztül akar magának elhívni az Úr.