Lukács evangéliuma 17, 7-10: Jézus mondja: "Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás vagy legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz! Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál! Vajon megköszöni annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt."
Haszontalan
– félelmek és torz istenképek
„Már
megint, mit csináltál, te haszontalan?” „Aki nem dolgozik, az haszontalan, csak
élősködik a társadalom hasznos tagjain.” „Ha nem gürizek, senki sem fog
megbecsülni.” „Haszontalan dolgokkal foglalkoztok, ha nem olyasmit csináltok,
amivel sok pénzt/hírnevet/sikert lehet elérni”. Csak néhány mondat, amely a
fülünkbe csenghet, ha meghalljuk azt a szót, hogy „haszontalan”. Mégis, talán
azt a legfélelmetesebb elképzelni, hogy maga Isten, aki teremtett, aki
gondoskodik rólunk, aki szeret minket, talán az ő szájából is elhangozhat
felénk: „haszontalan szolga vagy”. Sok embert ismerek, aki retteg egy ilyen
ítélet lehetőségétől, és úgy érzi, mindent meg kell tennie, hogy elkerülje.
Attól
való félelmünkben, hogy nem leszünk hasznosak, nem leszünk elég jók, és nem
leszünk szerethetőek, belehajszoljuk magunkat egy olyan rabszolgamunkába,
amiről azt képzeljük: a családunk, a szeretteink, a társadalom, a gyülekezet,
sőt akár maga Isten is elvárja tőlünk. Közben előfordulhat, hogy olyan dolgokat
teszünk, amelyekre soha senki nem is kért meg, soha senki nem utasított. Magunk
szabta könyörtelen parancs alapján örömtelen életet élünk, mert a
képzeletünkben felnagyított Rabszolgahajcsár-istenképnek engedelmeskedünk az
egy igaz Isten helyett. Ezeket az eltorzított istenképeket az embervilág
könyörtelen elvárásai alakítják ki bennünk. Hiszen az emberi szeretet és
elfogadás szinte mindig feltételekhez kötött. Még a családban, a szüleinktől is
sokszor csak ilyen feltételes szeretetet kaptunk. Szeretlek, ha… teljesíted az
elvárásaimat. Ezeket a tapasztalatokat aztán óhatatlanul, szinte automatikusan
Istenre vetítjük, és neki is meg akarunk felelni.
Úr és
szolga – az érdemteológia kitekert logikája
Isten
azonban – ahogy Karl Barth, a református teológus mondja – egészen más. Ő
meghaladja a mi emberi elképzelésünket és tapasztalásunkat. A kisbetűs
istenképekkel szemben ott van a nagybetűs Isten, akit Jézus Krisztus mutat be
számunkra. Jézus gyakran példázatokban beszél az Isten dolgairól. A példázatok
olyan képes beszédek vagy rövid történetek, amelyek Istennek vagy Isten
Országának egy-egy jellegzetességét mutatják be. Nem érthetjük ezeket szó
szerint, és nem is vetíthetjük a kép minden egyes elemét egy az egyben Istenre.
Mai igénk is egy ilyen példázat – bár kevésbé ismert, hiszen egyedül Lukács
evangéliumában találkozunk vele.
Jézusnak
a tanítványaihoz szóló beszédének, mondásgyűjteményeinek a végén olvashatjuk
ezt a kis példázatot, amely egy ókorban jól ismert képet: az úr és a szolga
viszonyát hívja segítségül. Jézus kérdések segítségével fejti ki a
mondanivalóját. „Ki az közületek, aki a munkából hazatérő szolgát előbb ülteti
az asztalhoz mint saját magát?” A válasz: természetesen senki, mert a
szolgákkal szemben elvárás volt, hogy a külső és belső munkákat is elvégezzék, kiszolgálják
az urukat, mielőtt maguk az asztalhoz ülnének. És ki az, aki az egyszerű kötelességteljesítésért
elkezd hálálkodni a szolgának? Természetesen senki, mert a szolga csak a dolgát
végezte. Akkor hát te se legyél büszke magadra, ne hord fenn az orrodat, ha úgy
véled, hogy már teljesítettél mindent, amit Isten parancsolt, hanem légy szerény,
és lásd be, hogy csak annyit tettél, amivel tartoztál.
Jézus
ezzel azt is állítja, amit mindannyian érzünk is, amikor
rabszolgahajcsár-istenképünkkel küzdünk: lehetetlen az Isten akaratának
tökéletesen eleget tenni. De még ha becsülettel el is végeznénk a dolgunkat,
nem várhatnánk érte külön jutalmat, extra dicséretet vagy egyéni bánásmódot,
hiszen Istennek az egész életünkkel tartozunk. Ezen az úton soha nem leszünk
elég jók. Soha nem válunk szerethetővé. Jézus szerint az emberi jótettekre és
érdemekre hivatkozó teológiának súlyosan kitekert a logikája: hiszen olyasmit
vár el Istentől, amit egyetlen földi úr sem adna meg a szolgájának.
Mi a jó
hír? – "semmit sem tehetsz érte"
De hát
akkor mit tegyünk? Hogyan nyerhetjük el az örök életet? Mit kell tennünk, hogy
az Isten szeressen minket? Antony de Mello egyik kis történetében a Mester így
szól a tanítványhoz: „Ezzel kapcsolatban van egy rossz és egy jó hírem” „Mester,
mondd előbb a rossz hírt!” kéri a tanítvány. „Semmit sem tehetsz érte”. Mire a
tanítvány kétségbeesetten: „Akkor mi a jó hír?” A Mester válasza: „Semmit sem
tehetsz érte.”
Mit
mond ez most nekünk? Hogyan halljuk meg ma ezt a mondatot: Semmit sem tehetsz
érte, hogy az Isten szeressen vagy jobban szeressen? De azért sem tudsz tenni
semmit, hogy kevésbé szeressen. Meghökkenünk, kétségbeesünk, vagy csak
lemondóan legyintünk, hogy már nem is érdekel, mit gondol az Isten? Jó hír ez
ma nekünk?
Mi nem
tehetünk a szolgálatunkkal vagy a jó cselekedeteinkkel eleget magunkért. De nem
is kell, mert Jézus Krisztus már eleget tett értünk. Ismerjük a 216-os húsvéti
énekünket? „Dicsőség néked, Istenünk, Fiaddal együtt dicsérünk. Eleget Ő tett
miértünk.” Emlékszem, kamaszkoromban, mikor tanultam ezt az éneket olyan furcsa
volt ez a szó: mit jelent az, hogy Jézus „eleget” tett. Már elég sokat tett
értünk? Évekkel később állt össze a kép, hogy az ének Jézus kereszthalálára és
feltámadására céloz. Az ami akkor történt, Isten részéről ELÉG volt. Ő maga
tette meg azt az eleget, amit mi egész életünkben hiába hajszolnánk. Magunk
erejéből nem lehetnénk elég jók, de nem is kell, mert az, amit Jézusban az Atya
nekünk ajándékozott ELÉG.
Miért
tegyük a jót? – Mrs. Hemingway bankszámlája
Erre a
jó hírre aztán félve azt mondhatjuk: de hát akkor miért tegyük a jót, ha nem az
Istentől várt jutalomért vagy dicséretért és elismerésért? Erre a kérdésre hadd
feleljek egy kis történettel: Ernest Hemingway édesanyja egy igazi bántalmazó
anya volt, képtelen volt elfogadni, hogy a fia – fiú. Lányruhákban járatta és
Ernestine-nek szólította, úgy fésülte a haját, hogy az 1 évvel idősebb
nővérével össze lehessen keverni. Tetteinek nem tulajdonított bántó
jelentőséget, sőt, amikor úgy érezte felnőtt fia elhanyagolja őt, akkor érzelmi
zsarolásba fogott, mondván: „egy anyának a gyerekeibe fektetett érzelmi tőkéje
olyan, mint egy bankszámla, amikor a gyerek felnő, onnantól kezdve az anyának
joga van onnan kivenni”. Talán érezzük, hogy az érdemteológia kitekert
logikájával állunk szemben. Egy gyermek soha sem fog bankügyleti értelemben
tartozni a szüleinek, ha mégoly jók voltak is hozzá. Legfeljebb hálás lehet
nekik. A hála viszont csak szeretetkapcsolatban értelmezhető érzelem.
Mi sem
olyan értelemben tartozunk Istennek, ahogy egy banknak tartozik az ember, vagy
pláne egy uzsorásnak. Ha Isten szeretetét megérezzük és elfogadjuk, akkor a
szeretetben és a szeretet által tartozunk hozzá. Nem kell számonkérésétől rettegnünk,
mert ez a szeretet minket is át tud formálni, és arra tud ösztönözni, hogy
bátran és örömmel tegyük Isten akaratát.
Jézus
ígérete: az asztalnál fogunk ülni
Bár a példázat hallgatói előtt nyilvánvaló
volt, hogy egyetlen földi úr sem ültetné le az asztalhoz maga előtt a szolgáit,
Jézus nem hagy kétséget afelől, hogy Isten ebben a kérdésben is egészen más.
Egy másik példázatba fűzve, a Lk 12,37-ben
ezt mondja azokról a szolgákról, akiket a hazatérő úr (vagyis maga az idők
végén visszatérő Jézus) ébren őrködve talál: „Bizony mondom nektek, hogy
felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy és felszolgál nekik.” Ha pedig
kételkednénk benne, hogy Jézusnak nem derogál tanítványainak, azaz nekünk
szolgálni, akkor lapozzuk fel János evangéliuma 13-dik fejezetét, és olvassuk
el, az utolsó vacsora éjszakáján hogyan mossa meg Jézus tanítványai lábát. Még
Júdásét is. Nem azért, mert a tanítványok olyan nagyszerű emberek, annyi
mindent tettek, amivel ezt kiérdemelték. Hanem azért, mert Jézus ezzel a
szeretettel szereti őket.
Ezzel a szeretettel szeret minket is. Minket
is napról napra odaültet az asztalához, elhalmoz minket mindennel, amire csak
szükségünk van. Testi és lelki javakkal. Embereket állít mellénk, közösséggé
formál minket. Az is kegyelem, hogy ma itt lehetünk. Amikor otthonunkban az
asztalhoz ülünk, adjunk hálát és ne csak azért az asztalért, amelyet látunk,
hanem azért a végső asztalért is, amelyet még nem látunk, de reménységünk van
rá, hogy mindannyian ott fogunk ülni, és maga Jézus szeretetből szolgál nekünk
– mi pedig egymásnak és Őneki. Ámen
köszönöm:)
VálaszTörlés